Skip to content

Nyom

May 30, 2018

Félelmetesen érzelmes vagyok mostanában. Van egy zeneileg nagyon szépen összerakott, pont a rám nagy hatást gyakorló női hangokkal előadott norvég szám a hazaszeretetről, amin rendszeresen elbőgöm magam. A gugli fordítása magyarra sajnos használhatatlan, úgyhogy nem teszem ide,  de ez az, ha valaki meg akarná hallgatni. 

Lehet, hogy a hormonok csinálják, lehet, hogy a tanyán élés, lehet, hogy az állandó védekezés feladása. Lehet, hogy mind együtt, de sokszor úgy érzem magam, mintha nyitva lennék, szinte teljesen védtelenül és azt a kevés negatív hatást, ami ér, sokkal nehezebb elviselni. Mondjuk nagy kérdés, mi a fasznak olvasok még mindig magyar híreket?

Úgy érzem magam, mint a válás után, amikor hat hónapig Vienetta fagylalton és vörösboron éltem (honnan volt rá pénzem?), 13 kilót híztam és folyton otthon ültem félkómában. Mármint a kiváltó ok hasonló, de most egyáltalán nem iszom alkoholt, naponta minimum 5 kilométert gyalogolok hihetetlenül szép helyeken, néha a fülemen folyik ki az elemi boldogság. Hetente legalább kétszer futok és 3-4 edzést tartok – szóval eléggé mások az eszközeim, de az érzések ismerősek több mint húsz évvel ezelőttről.

Most nem a gyerekeim apjától, attól az embertől kell elválnom, akivel le akartam élni az életem, hanem egy országtól. Nem tudom, hogy kell ezt csinálni, hogy utána azért még barátok maradjunk. Hogy továbbra is szerethessük egymást valamennyire, hogy ne kelljen választanom az új szerelmem és a régi  között. Megint csak nem az új szerelem miatt jöttem el, csak magamra és a gyerekre gondoltam. De azért azt persze tudtam, hogy jó lesz, csak nem sejtettem, hogy ennyire átalakít. Hogy a legalapvetőbb eszközeimet kell lecserélni. Tudom, hogy mondtam már, ezt akartam, de mégis milyen nehéz – csak ismételni tudom újra és újra.

Pár héttel ezelőtt az egyik öregtornáztató órámon elesett egy néni. Iszonyúan megijedtem, de szerencsére semmi baja nem lett. Segítettem neki felállni, utána kávéztunk, csevegtünk, hazament egyedül simán. Persze megírtam az engem felügyelő gyógytornászoknak, aki mondták, hogy semmi gond, majd megbeszéljük. Kb. egy héttel később rám írtak, hogy találkozzunk, üljünk le. Gondoljuk végig együtt, mi okozhatta az esést és hogyan lehetne elkerülni. Kicsit azért belém állt a szorongás, de erővel letiltottam, mert nem fognak bántani, nem kell. És végiggondoltam, mi történt és megláttam a saját felelősségem a sztoriban. Nem mindig egyszerű ez, néha csak évekkel később jövök rá, mit rontottam el, de akkor is örülök neki. Itt az volt a gond, hogy túl jól sikerült az óra. Olyan zenéket válogatok, amiket szeretnek, belerakok táncos elemeket és az egyik egyensúlyozó gyakorlatnál beraktam egy labdát, amitől valahogy életre kelt, értelme lett. Viháncoltunk és egy tök egyszerű gyakorlatnál a néni elvesztette az egyensúlyát és hiába volt ott támasz, eldőlt. Ezt el is mondtam a gyógytornásznak, hogy nyilván, ha felpörgetem őket, akkor utána a fókuszt, a kontrollt is vissza kell tenni a folyamatba, mert ez senkinek nem hiányzik. Fontos, hogy jól érezzük magunkat, de nem a biztonság kárára. Azt is elmondtam, mennyire megviselt, napokig rosszul aludtam és stresszeltem az órákon, nehogy megint megtörténjen.

Megegyeztünk, hogy bejön a következő órámra és végignézi, csinálja, megkérdezte tőlem, mire figyeljen, miben szeretnék visszajelzést. Mondtam a labdás dolgot és hogy egy plusz nyújtást is betettem, amiről tudom, hogy szakmailag helyes, más kérdés, hogy nincs benne a programban. Utána megint leültünk és végigbeszéltük, de az első az volt, én hogy értékelem magam és ez nem beugratós kérdés volt. Megegyeztünk, hogy a labdás rész maradhat, de a nyújtást vegyem ki, hiába helyes. Az egyik gyakorlatot a gyógytornász szerint rosszul csináltuk, mondtam, hogy hát a vizsgán is úgy volt. Aztán kiderült, hogy mindkettőnknek igaza volt kicsit, mert ugyan ki kell lépni, de nem kell lábat váltani közben. És azért is szólt, mert egy lábemelésnél kifordítottam a térdem és hogy talán túl sokat beszélek, nagyon örültem, hogy van kontrollom. Ezt sokszor el is mondtam, mennyire hálás vagyok a segítségért és igyekeztem minél jobban reagálni a rengeteg dicséretre.

Akkor még főleg rutinból, agyból mondtam, mennyit segített, de azóta látom, hogy jóval magabiztosabb lettem, tegnap közel tökéletes órát tartottam a saját mércém szerint. Nem is volt túl nehéz elengedni azt a nyújtást és kevesebbet beszélni, utóbbitól alacsonyabb lett valahogy a stressz-szintem közben.

Tudom, hogy hiába érzem nehéznek, valójában komoly privilégiumokkal rendelkezem. Eleve van spórolt pénzem, anyagi hátterem és bizonyos szempontból nagyon alacsonyak az igényeim, megdöbbentően keveset költünk. Jól beszélek angolul, elég értelmes vagyok és aránylag gyorsan haladok az új idegen nyelv tanulásával. Plusz van ez az új szakmám, amihez ugyan kapcsolatrendszer és referencia kell, viszont jól fizetik.

Azzal nem tudom, mit fogok kezdeni, hogy jódolgomban kezdem alapelvárássá tenni az itteni körülmények között is kiemelkedő minőségű problémakezelést. Hogy egy helyzet minden szereplője képes és hajlandó megvizsgálni, hogy jött létre egy helyzet és hogyan lehet azt a jövőben elkerülni. Akkor is, ha az ügyfél aláírta természetesen, hogy minden felelősség az övé. Mert nem az a cél, hogy meglegyen, ki a hibás, hanem, hogy minél kisebb eséllyel történjen meg.

 

Advertisements

From → Uncategorized

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: