Skip to content

Le

May 18, 2018

Néha heteken, akár hónapokon át futnak a fejemben dolgok egymással párhuzamosan, hogy aztán váratlanul összetalálkozzanak maguktól. Amikor nem is gondolok rájuk.

Az egyik szál én magam vagyok, az utóbbi évek lassú, de folyamatos és sokszor sokkoló változásaival. Először radikális lettem, dühös és ingerkereső, aztán egy darabig lebegtem a semmiben, most meg talán valami egészen más felé megyek. És miközben akarom és élvezem, mégis ijesztő kicsit. Mert elmosódnak a határaim és félelmetes hónapokig, talán évekig ilyen kevéssé egyértelmű körvonalakkal élni.

A másik szál Christian Jurgensen könyve, az Eltűnsz. Rendesen megvettem a Bookline-on, mert dán, meg agykutatás, meg ilyenek. Az eleje iszonyatosan idegesített. Nyafogás, jódolgukban asse tudják. A múltkor a Commuter című filmet az első 5 perc után hagytam ott a picsába, amikor a főszereplő összeomlik, hogy mi lesz vele jaj, nincs munkája. Ja, csak BMW-je, nem dolgozó felesége, baszott nagy háza. A gyerek nem megy a NYU-ra, jézusom, dráááááááááááááááááááma. És az Eltűnsz főszereplőinek is az az egyik legnagyobb gondjuk az elején, hogy el kell adniuk a gyönyörű házukat, autójukat, az értékes bútorgyűjteményt. Mondjuk szerintem, ha értékes bútorgyűjteményed van, az sok jót már eleve nem jelenthet. De maradtam a könyvben, mert Mia elkezdett önreflektálni. Meg kutatásokat olvasni, bár az a rész egy picit szájbarágósra sikerült, de simán meg tudtam bocsátani, mert ennyi adatot másképpen átadni nem könnyű. És a végére a történet egy elképesztően szép hosszú kérdéssé vált. Egy meg nem válaszolt kérdéssé, az ilyeneket szeretem mostanában a legjobban. Hiába gyűjt össze minden lehetséges információt, Mia nem tudja megmondani, mit gondoljon az agy változásai által generált személyiség változásokról. A sztori agykárosodásról szól, de lehetne hasonlót írni a hormonokról is. Arról, hogy mit csinál velünk a terhesség, a szoptatás, aztán a klimax. Hogy meddig és mikortól vagyunk még mindig mi magunk.

A harmadik vonal neve legyen mondjuk Sarah. Nem ez az igazi neve és egy szót sem beszél magyarul, de akkor sem akarom megmondani, hogy hívják valójában. Sarah egy másik országból költözött abba a városba, ahol lakom. 55 éves lehet, két felnőtt gyereke van, férje. Egy autóbaleset után számos képessége sérült, nem tudom az összes részletet, de nehezen koncentrál, néha nem jutnak eszébe szavak. A gyerekeivel és a férjével nem igazán tartja a kapcsolatot. Hiányoznak neki, de elfogadta, eléggé tehetetlennek látszik az ügyben. A szüleivel találkozik, gondoskodnak egymásról, van néhány barátja is. Nem boldogtalan, bár néha magányos. A lovairól és a cicáiról, akik a másik országban maradtak, sokat beszél. A baráti közeledésemet fenntartásokkal fogadja. Kedves, de mintha nem tudna mit kezdeni az érdeklődésemmel. Egyszerűen imádom, hogy semmi, de semmi pátosz sincs a helyzetében. Nem ez teszi érdekessé, önmagában is eléggé az, jó vele időt tölteni. De azért be kell ismernem, hogy vonzó kicsit, ahogy lebeg a semmiben.

Sarahnak és nekem is csak a fél lábunk van a földön. Én biztosan le fogom tenni egyszer csak mindkettőt, neki nem tudom, sikerül-e valaha. Vagy hogy akarja-e egyáltalán. Mia végül ügyesen elengedte az összes lufiját és elfogadta a gravitációt, azt hiszem, ezért szerettem a leginkább.

Advertisements

From → Uncategorized

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: