Skip to content

Név

March 22, 2018

Azért nagyon jó, hogy van az internet, mert néha egészen banális szentimentális cuccok tudnak segíteni helyre rakni dolgokat.

A Call me by your name könyvvel kezdtem, de néhány oldalnál tovább nem jutottam. Nem nagyon tetszett a nyelvi része sem, de az a lehetőség, hogy oldalak százain arról olvassak, ahogy egy kamasz egész élete az ismerkedés és a szerelem körül forog, végtelenül unalmas és taszító volt. Azt meg, hogy mindezt egy nála jóval idősebb, minden szempontból felnőtt ember váltja ki, konkrétan gyomorforgatónak éreztem.

Aztán megnéztem a filmet, amiben voltak számomra is élvezetes részek, de azért mégis nagyrészt inkább dühített. Egyrészt a kamaszos szenvelgés, másrészt a kapcsolat kiegyensúlyozottlansága, harmadrészt meg a szülői karakterek végtelen modorossága és mesterkéltsége.

A szerelmi szenvelgés mondjuk mindig idegesít, akkor is, amikor én csinálom. Elég sokszor előfordult velem, egyértelműen nagy élmény, de végtelenül fárasztónak és egészségtelennek tartom, ahogy elvonja az ember figyelmét a valóságtól. Nyilván a kontrollvesztés miatt is gondolom ezt és ugyan szinte mindig belemegyek, szinte mindig elmegyek egészen a falig, szóval megélem én ezt rendesen, de kezdettől fogva látom, hogy ez nem az agyam, a testem normális működése. És minden egyes alkalommal hatalmas megkönnyebbülést érzek, amikor elmúlik vagy legalább lecsendesedik a hétköznapi kezelhető szintre.

Az a fajta komoly egyensúlyhiány, amit egy kamasz és egy felnőtt közti kapcsolat hoz magával, szintén saját tapasztalatból ismerős. Bennem persze ez már a kamaszkor előtt is megvolt, iszonyú indulatokat keltett bennem, hogy a felnőttek miért kezelnek hülyének, amikor nyilvánvaló, hogy egy csomó dologban simán egy szinten vagyok velük vagy akár jobb is. Nem arra gondolok, amikor nem szabad csokit enni ebéd előtt, de rengeteg helyzetben teljesen logikátlanul tiltottak vagy írtak elő dolgokat. A mai napig élénk és erős emlékeim vannak arról a hitetlenségről és dühről, amit az ilyen helyzetekben éreztem. Nagyon-nagyon kevés felnőtt érdemelte ki az elismerésem, azt, hogy megtegyem, amit kér. Ráadásul biztos látszott is rajtam, mennyire hülyének tartom őket, el tudom képzelni, ahogy forgattam a szemem, meg sóhajtoztam, hogy nem hiszem el.

14-15 évesen elkezdtem táncolni. Már az akrobatikus rocknroll csapatban is mindenki idősebb volt nálam, az összes pasi és lány felnőttnek számított hozzám képest, de ez egy új helyzet volt, ahol máshonnan indultunk, nem volt alá-fölérendeltség. A tánc élvezete mellett főleg az tartott ott, hogy emberként kezeltek. És sok okos arc volt, mondjuk főleg fiúk, mérnök egyetemisták, de akadt bölcsész is, akikkel órákat dumáltunk, sok buszt késtem le a Lehel téren szerintem. Később, a néptáncosok között még több okos emberrel találkoztam, főleg, amikor átkerültem a Sote csapatába. Kirúgtak a Bartókból, mert nem voltam elég tehetséges nekik és ezért örökké hálás leszek, mert sokkal-sokkal jobb arcok közé kerültem. Nem állítom, hogy mindenki meglátta bennem az értelmet, nem is könnyítettem meg nekik, mert baromi nagyszájú és hirtelen voltam. Az exférjemnek is hónapokba telt az első csókolózós este után, hogy komolyan vegyen.

Nem volt ő sem igazán felnőtt persze, de 8 évvel idősebb, értelmiségi családból, egészen más kulturális háttérrel, tapasztalatokkal. Én lettem a “kiskorú” egy időre a társaságában, iszonyú sokszor leugattak, sokszor biztosan igazuk is volt. Szenvedtem is ettől, de rengeteget tanultam is közben.

Ahogy a Huffingtonos cikkben meséli el a nő, az ezzel a baj, hogy az ember csak utólag jön rá, mennyire fogalmatlan volt tizenévesen, mennyire könnyen irányítható és ezt milyen könnyen kihasználhatták a körülötte lévők. Főleg egy szerelmi kapcsolatban. Nem értek engem hatalmas sérülések, de némelyik azért jó mélyre ment. És aztán pont ez volt a válásunk egyik oka, hogy én is felnőttem, egy szintre kerültünk, de a kapcsolatunk dinamikája nem tudott alkalmazkodni ehhez a helyzethez.

Pontosan ezt láttam a Call me by your name-ben is, a filmben, ezt a félelmetes szintkülönbséget, ami valahogy igazságtalanná teszi pusztán matematikai alapon a kapcsolatukat. Nem vonom kétségbe az idősebb pasi érzéseinek valódiságát, egy pillanatra sem és ráadásul a színészek olyan hitelességgel tolták, hogy rá lehetett támaszkodni a köztük lévő vonzalomra. De nem tudtam igazán szépnek látni, inkább csak aggódtam folyton. Szülőként én magam sem lépnék közbe egy hasonló helyzetben, ahogy nem is tettem, részben azért is, mert tudtam, hogy néhány hónapnál tovább nem tarthat. Abban a pillanatban, hogy egy ilyen jellegű kapcsolat kilép a burokból, amiben keletkezett, szép lassan elolvad. De nem fordítottam el a fejem, folyamatosan beszéltünk róla a családban, nem idealizáltam. Kicsit talán kiábrándító is voltam, szándékosan.

Az én beszédem egy-egy kapcsolat végén persze elismeri az élmény hatalmas értékét is, de mindig arról szól, mit tanultál belőle, mit viszel magaddal tovább. És soha-soha nem mondanám azt, hogy ez megismételhetetlen csoda, főleg nem egy 15 évesnek basszus. Hiszen valójában csak az első ilyen, amit még jó pár követhet. Na persze velem tényleg sokszor megtörtént már ez az egész, úgyhogy valóban nem gondolom, hogy a szerelem annyira különleges dolog lenne.

Advertisements

From → Uncategorized

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: