Skip to content

Anyás

January 7, 2018

Nem igazán kedvelem Reese Witherspoont. Hiába, hogy szakmailag rendben van, amit csinál, megőrjít a mesterkélt mórikálása, a karhajlatban hordott táskái és a déli csaj vagyok szerepe. Viszont két olyan szerzőt és könyvélményt is köszönhetek neki, amik egész életemre meghatározóak valószínűleg.

Szerintem a Gone girlt láttam először és bár az a könyv nem annyira tetszett, Gillian Flynnbe beleszerettem. A Dark places a kedvencem, ott jöttem rá, mennyire szükségem van a nem teljesen szerethető karakterekre, akikből lesz valami a sztori során. A Sharp objects kevésbé jött be, de volt benne egy jelenet, aminek nagy szerepe van abban, hogy végül abbahagytam a húsevést és a tejterméket is nagyon lecsökkentettem. Sorozatot csinál belőle egyébként az HBO, Amy Adams lesz a csaj, Patricia Clarkson az anyja, láttam egy képet, már az is hátborzongató. Azt külön becsülöm Witherspoonban, hogy megértette, nem játszhatja el a Gone girl főszerepét és megelégedett a producerséggel.

A Wildban viszont helyén volt és tetszett ugyan a film, de tudtam, hogy a könyv lesz az igazi. Sokáig azonban csak papíron volt elérhető, én pedig már nem veszek könyvet, ami helyet foglal, amihez anyagot használtak fel. De most végre van kindle-re is és egyszerre akarnám minél hamarabb befejezni, hogy újrakezdhessem, mégis lassan, meg-megállva haladni, hogy minél tovább tartson.

Cheryl Strayed nem világraszólóan jó író, nem olyan, mint Gillian Flynn, ha jól látom, csak magáról tud írni, mint én. Ami nem rosszabb dolog, csak más. Magáról, meg az érzéseiről, ez utóbbival az a probléma, hogy általában másokat is érint, amitől én mindig zavarba jövök, mert nem érzem fairnek, hogy a többi embert is belerángassam a nyilvánosságba. Akkor is nehéz ez, ha megváltoztatom a nevét és a körülményeket, mert sokan így is tudják majd, kiről van szó. Persze, ha már valaki halott, ez mind nem számít és Strayed anyja meghalt jól.

Persze fontos a Wildban a túra, a házassága, a barátai, ő maga, de valójában ez egy szerelmi vallomás az anyukájához. Annak látom, mert több szempontból is egyfajta krízisben vagyok anyaként és jól esik, hogy emlékeztet, miről is szól ez valójában.

Nem tudom, a hozzánk hasonló, “liberális” stílusú anya-gyerek kapcsolatokban mennyire jellemző általában, hogy szinte mindent ki lehet mondani, hogy bármit lehet érezni, mert annyira szeretjük egymást, hogy elviseli. A mindent természetesen a korábban már taglalt alapszabályok mentén értem, soha nem mondjuk, hogy soha és mindig, illetve én üzeneteket küldünk vádaskodás helyett. Nem állíthatom, hogy soha nem hibáztam ezen a területen, de amióta kb. húszévesen elolvastam az első Rogers könyvet és átláttam annak mélységes racionalitását, minden erőmmel azon vagyok, hogy betartsam ezeket a szabályokat. Sokszor vagyok bántóan gúnyos, szoktam hangoskodni is, de tényleg nem jellemző rám, hogy tartalmilag olyasmit mondanék dühömben, amit utána megbánok.  A példamutatás pedig a legjobb pedagógiai eszköz, ugye?

Elvileg igen, de a megfelelő eszköztár használatához azt hiszem, fel is kell teljesen nőni. És talán pont a legbiztosabb érzelmi háttérrel rendelkezőknek vannak erre a legkevésbé rákényszerítve. Strayed számára is az a legnehezebb, hogy mivel csak 22 éves, amikor meghal az anyja, nem jutott még el odáig, hogy teljesen leváljon róla érzelmileg, hogy eltávolodjon tőle annyira, hogy ne csak az anyjának lássa, hanem egy teljes másik emberi lénynek.

Pedig mindig ezért harcoltam, egész életemben, hogy akik fontosak számomra, ne csak egyvalaminek tekintsenek. Ne csak gyereknek, anyának, szeretőnek, barátnak. A munkaerő rendben van, ott egészen mások az elvárásaim, de ha érzelmi kapcsolatba kerülünk, azt szeretném, ha látnának. Nem sokszor sikerült.

Az anyám soha senkit nem akart rendesen látni, nem is képes rá szegény, mindenki csak a vele érintkező felületeken létezik számára. Nem igazán kedvelem a húgomat, sose is szerettem különösebben, de én sokkal többet fogok fel belőle, mint anyám, pedig állítólag neki tényleg fontos. Anyaként az önálló, bátor, értelmes lények létrehozása mellett az volt az egyik legfőbb célom, hogy megmutassam magam a gyerekeimnek emberként is, hogy megosszam velük, amit csak tudok. Azt gondoltam, így felnőve is mindig lesz bennünk valami  közös, ami összeköt, aminek nincs köze a vérhez, az öröklődéshez.

Nem állítom, hogy kudarcot vallottam, mert messze még a vége. De most kicsit megrázó, hogy az életem végéig tervezett nagy szerelem végének egyik oka is azt volt pár éve, hogy egyszer csak elkezdtem elővenni addig kevésbé mutogatott részeimet, ezzel totális sokkot idézve elő. És hiába igyekeztem az elmúlt húsz év terápiájának köszönhetően minél hitelesebben kommunikálni a környezetemnek a sérülékenységemet, a bizonytalanságomat, a kétségeimet, bizonyos kapcsolatok nem képesek a tágulásra. Vagy legalábbis egyelőre nem. De azért hátha csak felnőnek egyszer.

Addig meg újraolvasom a Wildot és tudom, hogy nekem is szól, még ha nem is haltam meg.

Advertisements

From → Uncategorized

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: