Skip to content

Bátor

November 11, 2017

Szinte soha nem irigylek senkit, az egész képletet nézem egyben, nem csak egyetlen tényezőt és ettől egyből nagyon ritkán vonzó valaki más élete. Különösen nem szoktam mások párkapcsolatait magaménak kívánni. Eleve a párkapcsolat önmagában számomra nem egy feltétlenül pozitív dolog, mert pontosan tudom, milyen árat kell azért fizetni, hogy együtt lehessek valakivel és erre csak akkor vagyok hajlandó és képes, ha a hormonok beletrükközik az agyamat. Azért elő szokott fordulni elég sokszor és néha sokáig nagyon jó is, de ilyenkor mindig rengeteg dolgot feladok magamból. Persze kapok is, például így gyűjtöttem be három gyereket, akik annyira csodálatosak, hogy ennél sokkal többet is szívesen adtam volna értük.

Most azonban két barátomnak is olyan párkapcsolata van, ami miatt irigylem őket. Nem az adott pasit vagy nőt szeretném magaménak, nem a szex miatt szeretnék a helyükben lenni, a problémáikra vágyom. Illetve nyilván nem magára a problémára, hanem arra a kompetenciára, arra a bátorságra, amivel megoldják.

Egy kapcsolat elején mindenki számára természetes a változás, sőt, még élvezik is a népek általában, mert a másik és a közös élmények által gyakorolt hatás közelebb hozza őket egymáshoz, elmélyíti az érzéseiket. De egy idő után, mikor már kialakult a felállás, stabilizálódott a helyzet, egyre kevésbé vágynak a változásra, inkább biztonságot akarnak. Nem az olyan dolgokra gondolok, mint egy költözés vagy új munkahely, bár ezek önmagukban is konfliktus és krízis források persze, hát még egy új gyerek vagy valami egészségügyi probléma. Sokkal inkább az ilyen jellegű helyzetek által okozott személyiségbeli változásokra.

Nem tudom, ki mondta, de sokat idézik és sokáig nekem is tetszett, hogy az emberek nem változnak meg, ahogy öregszenek, csak még olyanabb lesznek, az eleve meglévő személyiségjegyeik felerősödnek. Na, ez egy baromság. Egyszer már szerintem linkeltem azt a kutatást, ami aránylag nagy számú résztvevővel egy sok évtizedes követési periódusban vizsgálta az alanyok meghatározó személyiségjegyeit. És az derült ki, hogy az emberek kurvára mások lesznek, lehetnek, ahogy élik az életüket. Nyilván nem kötelező, de még ha valaki soha nem költözik el, nem lesz másik munkája, karrierje, akkor is biztosan elveszít embereket, akik fontosak számára és már ez elég lehet hozzá, hogy elementárisan átalakítsa.

Mindkét hosszú gyerekcsináló kapcsolatom nagyon jó volt sokáig, különben biztos nem akartam volna bennük utódokat. A gyerekvállalás önmagában nem okozott gondot, szerintem főleg azért, mert én eléggé felkészült voltam a témában és a munka nagy részét magamra vállaltam anélkül, hogy kizártam volna a másik szülőt a folyamatból. A költözéseket és pénzügyi válságokat is simán viseltük, a gondot mindkét esetben az én munkámban bekövetkezett jelentős váltás indította el. Nyilván hozzájárultak hormonális változások is, és az, hogy a gyerekek már nem voltak kicsik és nem volt okvetlenül szükségem a párkapcsolati háttérre a felnevelésükre. Akkor nem tudatosult bennem, de most már így utólag látom, milyen pontos érzékkel ismertem fel, már megtehetem, hogy új feltételeket szabok, mert ha nem kapom meg, amit akarok, egyedül is megoldom. És soha nem kaptam meg.

Mert ahhoz, hogy a partner változását képes legyen valaki kezelni, iszonyatos bátorság kell. Hiszen, ha a másik mondjuk egyszeriben kompetensebb, felelősebb ember lett valamitől, vagy esetleg lefogyott, kívánatosabbnak érzi magát, az felborítja az addigi egyensúlyt és újra kell tárgyalni a szerepeket, a feladatokat. És ez az újratárgyalás olyan hatással lehet mindkét fél önképére, amit nem biztos, hogy képesek kezelni. Hát még ha a kompetencia és a külső változások egyszerre ütnek be, mint nekem az első tartós kapcsolatomban, na az aztán az ijesztő. De a kompetenciavesztés és a nagyobb támogatásra való igény legalább ilyen nehezen elfogadható, ahogy a tapasztalat mutatja.

És ez a két barátom most hónapok óta csodálatosan lavíroz, mindenki a saját csajával, pasijával a folyamatos változásban lebegve. Támogatva egymást, felvállalva mindkettőjük félelmeit, bizonytalanságát. Néha megállnak és épp nem haladnak, szarul érzik magukat, de nem tágítanak, komolyan veszik a projektet, egymást és saját magukat is. Ezt irigylem, ezt a közös munkát.

Elképesztő mennyiségű élményt szedtem össze a kalandozásaim során, de az összeset, a legszebbeket is simán elcserélném a veszteség teljes tudatában arra a lehetőségre, hogy valamelyik tartós exemmel ilyen kapcsolatom lehessen. Nyilván egyikükkel sem lehet, elég rendesen megvizsgáltam annak idején a lehetőségeket. Általában vigaszt jelent ezzel kapcsolatban a tudat, hogy legalább részem volt benne egy darabig. Elég olcsó, de az is csökkenti a fájdalmam, hogy szinte nulla, számomra is követendőnek minősülő példát látok. De most sztereóban érkezik az infó és miközben nagy örömmel és tisztelettel nézem a barátaim működését, felerősödött a fájdalom is. De ha valami tilos, akkor az az illúzió, hogy képes vagyok ezt kontrollálni. Akár a fájdalmat, akár egy hozzám hasonlóan bátor ember beszerzését.

Advertisements

From → Uncategorized

10 Comments
  1. Lappa permalink

    Polz Alaine mondta, én szoktam idézni (és eléggé hiszem is :))

    • Lappa permalink

      de ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy az emberek ne változnak egyáltalán és hogy nem lesznek bizonyos dimenziókban akár teljesen másmilyen emberek, simán lesznek. itt arról van szó, hogy teszem azt a zsörtölődős nem lesz öregkorára kedves, a szóltan nem lesz beszédes, akit idegesít a sok ember, abból nem lesz fesztiválszervező és így tovább. de amúgy simán átalakulhatnak elementárisan is akár, csak az egy másik sík szerintem.

  2. tényleg, tőled hallottam vagy nálad olvastam:) most rákerestem a kutatásra és a 14 éves kori személyiséget hasonlították össze a 60 feletti énjükkel, és mondjuk én semmit nem hasonlítanék inkább a 14 éves kori énemhez:) https://www.huffingtonpost.com/entry/personality-changes-age_us_58ac6736e4b02a1e7dac16b3

    • Lappa permalink

      ó, tizennégy éves, nem, dehogy! 🙂

      igazából Polz Alaine is úgy írta ezt, meg én is úgy szoktam idézni, hogy ha egy embernek van egy, a másik számára eléggé idegesítő, amolyan “dejólennehanemilyenlenne” tulajdonsága, na akkor jobb, ha felkészülünk arra, hogy ez nemhogy nem fog változni, de igazából csak erőteljesebb lesz. hogy anyámnak nincs humorérzéke, hogy a pasimból nehéz kihúzni öt szót, hogy én ocd-s rendrakó vagyok, ezek ahogy telnek az évek, úgy romlanak, hiszen nincsen jele, soha nem is volt, hogy a delikvensek ezeket illetően változtatni akarnának.
      szóval itt arról van szó, hogy ne várjunk olyasmit a másiktól, hogy pusztán az idő hatására majd a hülye dolgait leveti, mert nem fogja, sőt.

      ettől persze még őrült sokat változunk, változok. én magam megtanultam korán kelni, megtanultam együtt élni az időjárás-változással, megszerettem a kertészkedést, hogy csak három nagyon is könnyen körbehatárolható változást mondjak a saját életemből. nem tizennégy éves koromhoz képest természetesen, tizennégy évesen én egy papucsállatka voltam úgy nagyjából, sajnos, hát ezt kell mondjam magamra. azt se nagyon tudtam, hogy a világon vagyok.

      • Lappa permalink

        (következetesen Polz-nak írtam, elnézést, Polzc)

      • jól hangzik ez a Polcz:) idézet, de nem tetszik. egyrészt azért nem, mert végtelenül káros az embereket kellemes és kellemetlen tulajdonságokra osztani. sokkal célravezetőbb úgy nézni rá, hogy vannak tulajdonságok, amiknek léteznek kedvező és kevésbé kedvező vonatkozásai a környezet és az egyén számára is. egy személyiség valódi jellemzőit nem az olyan felszínes dolgok adják, mint amikről írsz, azok csak tünetek. de az például, ahogy ráveszed magad a változásra, na, az egy valódi mély személyiségjegy, mert egy bizonyos típusú gondolkodást mutat. ettől még az is fejleszthető, pont az exemen látom, aki olyasmi, mint a te pasid és aki a gyerek autizmusa (meg az én basztatásom) miatt kénytelen volt szembenézni saját magával is és elment terápiába és rengeteget tágított a határain. nem változott meg, de látja, hogy melyik jellemzője miben tartja vissza és hogyan lehet azon változtatni. ha csak keveset, hát keveset, de legalább tudja.

    • Lappa permalink

      igen, igen, de még mindig nem ugyanarról beszélünk.
      te arról, hogy az ember változik-e, ha ő maga akar.
      én meg arról, hogy a mellettünk lévő embert meg tudjuk-e változtatni, ha ő amúgy nem akarja.
      és szerintem nem tudjuk, én a férjemet már rég nem basztatom, totál elfogadtam olyannak, amilyen, mert ő is elfogad engem olyannak, amilyen vagyok és ez így messze good deal.
      az anyám semmilyen változásra nem kész, így ő olyanabb lesz.
      én tök szeretem magamban a rendességemet, eszemben sincs változni és igazából csak te basztatsz miatt, szóval egyre olyanabb vagyok. 🙂

      érted már, hogy miben nem arról beszélek, amiről te írsz?

      • Lappa permalink

        (és persze Ali néninek is megvolt a maga nyomós oka, hogy feltalálja ezt a mondást és higgyen benne… :))

      • értem, de nem értek egyet:) azért is, mert ez nekem egy fontos vonásom, hogy hinnem kell a változástatás opciójában és ha mégis falba ütközöm, inkább ott hagyom a másikat. nem jobb, nem rosszabb, más. néha az ott hagyással változtatom meg az embereket pont. de például a gyerek apja a legjobb példa erre, micsoda távolságokba rugdostam már el és még most is, csak gyengédebb módszerekkel, mint amikor együtt éltünk. akkor is, ha magától eszébe sem jutna a dolog, nem akarná. de aztán azért együttműködő, az is tény.:)

  3. Lappa permalink

    hát a francba már :DDDDD Polcz 😀

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: