Skip to content

Egész

November 2, 2017

Majd lesz nemsoká egy őszi könyves poszt, de előbb rugózok kicsit. A múltkor podcastot hallgattunk a fiammal a kocsiban, ami neki rendszeres tevékenysége, nekem meg nagyon nem. Mostanában próbálkozom vele, de borzasztóan nehezen megy.

Már megint szenzoros izék persze, ha ugyanis emberek beszélnek a fülembe vagy hangszórón keresztül abban a térben, ahol épp vagyok, úgy érzem, beengedem őket az privát terembe. Ezért aztán, ha hülyeségeket beszélnek vagy kínosan viselkednek, erős érzéseket keltenek bennem, amiket rosszul viselek. Az csak egy külön ráadás, hogy ha nem tökéletes körülmények között vették fel a cuccot és mondjuk zajos, idáig el sem jutunk, mert képtelen vagyok meghallgatni.

Mindkét nagy gyerekem és a barátaim is hallgatnak (sőt, csinálnak is:)) podcastokat, sokszor mondják, hogy milyen jó és kicsit vágyom is rá, hogy én is részese legyek. Amikor lett rendes erősítőm és hangfalam, valamint rájöttem, hogy a youtube-on mennyi jó beszélgetés van HD-ben, egyből szokásommá is vált, hogy ilyeneket keressek. De szinte mindig már meglévő érdeklődés és ismeretség alapján haladok. Mondjuk szeretem valakinek a könyveit, utánanézek és megnézek, hallgatok vele dumákat. De még a legjobban tisztelt arcoknál is néha nagyon kínos a dolog, múltkor például néztem két cannes-i feministás panelt, Salma Hayek egy úthenger volt, mindenkit lenyomott, bár legalább reflektált néha magára, annyira ilyen tudok lenni, nem volt könnyű hallgatni. De sokkal rosszabb volt Frances McDormand, akire eddig ájult csodálattal néztem fel, aztán elkezdett borzalmas ostobaságokat beszélni arról, hogy a digitális kor milyen ocsmány, amikor pedig előrántotta az őskori mobilját, hogy bizonyítsa, mekkora menő luddita arc, hát aszittem, az ágy alá bújok szégyenemben. Vaze, ha nem tudsz róla semmit, hát minek alkotsz véleményt és pocskondiázod? Egyszer voltam egy rádióműsorban vendég egy számomra kedves témáról beszélgettünk, majd megőrültem, hogy olyanokat minek kérdezünk, akik nem tudnak róla semmit? Abban mi a pláne?

Érdekes módon a THR női kerekasztalokat még mindig élveztem, kivétel nélkül, pedig elég sokféle csaj megfordul ott, de valahogy működnek. A pasik viszont annyira hazugok és álszentek szinte mindig, hogy nem bírom. Ja, másik ilyen jó a Graham Norton show, hibátlan, még ha nem olyan jó, akkor is. Iszonyú ritka, de azért ott is előfordul, hogy valaki annyira tapló, szenvedek tőle.

Mostanában önállóan is próbálkoztam néhány podcasttal, de egyszerűen nem voltak elég érdekesek és ha valaki nem elég felkészült a témából és ezt még érzem is rajta, nem tudom hallgatni.

A fiammal hallgatott podcast a boldogságról szólt, ami mondjuk már eleve egy kurvanecces téma, tisztára, mint a kibaszott szerelem, olyan szinten kanonizálva és misztifikálva, hogy szinte lehetetlen róla értelmesen beszélni. Az egyik csákó valami szakértő volt, aki önkormányzatoknak segít boldogabbá tenni a polgárokat és egyszerűen imádta az egyszerű megoldásokat. Nyilván azért is idegesített annyira, mert én magam is imádtam régen az egyszerű megoldásokat, egészen addig, amíg egyébként pont a nagylányom nem szembesített azzal, hogy árnyalni kéne a dolgokat. Aztán sok évet tettem bele ebbe a projektbe, aminek az lett az eredménye, hogy egy csomó emberrel kapcsolatban sokkal-sokkal elfogadóbb lettem, mások meg minden eddiginél jobban idegesítenek.

Így például rengeteg cikk elolvasása után kénytelen voltam elismerni, hogy az egészséges életmód tömegek számára nem döntés kérdése. Így hiába detektálják egy remek szűrőrendszer keretében korán a cukorbetegséget és látják el megfelelő információval a veszélyeztetett célcsoportot, ha mondjuk azon a környéken a friss zöldség és gyümölcs sokkal drágább, mint a szarrá feldolgozott készkaja, akkor baszhatják a szűrésbe és az infókba rakott pénzt is államilag. Amikor egy térségben a népesség nagy része segélyekből él, egészen mások a prioritások. Azt kijelenteni tehát, hogy ha Amerika bevezetne bizonyos, Costa Ricában már bevált eszközöket, megoldaná a cukorbetegség problémáját, hát, minimum nem túl megalapozott állítás. Értitek, nem azt mondom, hogy a costa ricai eszközök nem jók, nem használhatóak, csak hogy nem feltétlenül működnek ugyanúgy, mert egy ilyen rendszer sokkal több tényezővel rendelkezik.

A másik kijelentése az volt szegény pasinak, illetve szegény fiam, mert itt elkezdtem neki magyarázni, amitől elment a kedve a közös podcast hallgatástól valszeg örökre, szóval azt mondta a fickó, hogy a kutatások azt mutatják, 12 alkalomnyi kognitív terápia jelentősen javítja a depressziós beteg állapotát és hogy az hogy csökkentené a bűnözést, meg minden! Hozzátette, különben is milyen szégyen, hogy nincs KT lobbi, hogy lenyomja a gyógyszerlobbit. Az nem zavarta, hogy a terápia mintha nem pont annyira lenne szabadalmaztatható, mint a gyógyszerek és így gazdasági szempontból elég értelmetlen összehasonlítani. De nyugodtan javítsatok ki plz ha tévedek.

Na, ha valaki hisz a terápiában, az én vagyok. De az egészen közeli ismerőseim között és saját tapasztalatból is rengeteg példát tudok hozni a szar terápiára, ami nem hogy segített volna, de inkább ártott. Például, amikor az exem férfi terapeutája azt javasolta, hogy hozzá menjünk párterápiára, ahol közölte, hogy nekem kéne megtanítanom az exem dolgokra. Mert én már tudom. Hát bazmeg, ez micsoda szakmai faszság már több szinten is? És akkor tételezzük fel, hogy nem mindenki középosztálybeli, egészséges, fehér ember, aki csak azért depressziós, mert az agya nem hajlandó elég megfelelő vegyianyagot termelni. Csak úgy érzésre feltételezem, hogy mivel a szegény emberek többen vannak, hát a mentális problémával küszködők között is nagyobb az arányuk. És ugyan valóban van rá esély, hogy 12 órányi kognitív terápia segít nekik változtatni az életükön, de egyértelműen kijelenteni, hogy tuti, sőt, még a bűnözést is csökkenti, elég merész dolog.

Na, ettől függetlenül mondjatok podcastokat lécci.:)

Advertisements

From → Uncategorized

2 Comments
  1. hát van rá study, hogy csökkenti, mármint a bűnözést a kognitív viselkedésterápia: https://www.nij.gov/journals/265/pages/therapy.aspx
    de engem végtelenül idegesít, hogy ennyit istenítik ezt a rém egyszerű módszert, aminek azért elég komolyan megvannak a maga korlátai, szóval alapvetően egyetértek veled.

    • na igen, ha benne lett volna a hivatkozott pasi mondatában a future szó, máris elfogadhatóbb és érthetőbb lenne az állítása

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: