Skip to content

Szomorú

July 27, 2017

Legtöbbször szépen megérlelt mondásokat szoktam itt posztolni, amikkel nehéz vitatkozni, mert aránylag jól felépítem őket, meg nem is írok rosszul. Pedig utálom a tévedhetetlenségnek még a látszatát is, bár mint tudjuk, a kedvenc pólófeliratom is arról szól, hogy úgyis igazam van. De ez csak inkább azt jelenti, tudom, hogy melyik konyhabútort érdemes megvenni és hogyan kell megoldani egy gyereknevelési problémát. Nagyobb ügyekben a legkevésbé sem gondolom magam omnipotensnek. Szerencsére, mert kurva unalmas lenne az élet különben.

De azért az mégis meg tud lepni, hogy ennyi sok terápia, gondolkodás és probléma megoldás után még mindig mennyire nehezen megy számomra a szomorúság és a félelem beazonosítása.

Emlékszem, a gyerek 4-5 éves lehetett, a legjobb barátnőjével játszott, látogatóban volt náluk és érte mentünk. Nagyon nem akart eljönni, nekem esett, kiabált velem. Én jó rogersi anyaként leguggoltam és kedvesen visszatükröztem a nyilvánvalót: “Tudom, hogy nagyon jól érezted magad és most szomorú vagy, mert el kell indulnunk.” Mintha csak darázsfészekbe nyúltam volna. Még hogy ő szomorú?! Még a feltételezést is visszautasította és csak még dühösebb volt rám, még hazafelé az autóban is kiabált és rugdosta az ülést. Akkor még nem tudtuk, hogy autista, és talán pont azért is tartott olyan sokáig felismerni, mert nagyon értettem, mit érez. Nem gondoltam kirívó esetnek, eltérőnek a normálistól.

Az első reakcióm még szinte most is mindig a düh, amikor valami szomorú dologgal találkozom. Miután mami meghalt, szerencsére nem éreztem ezt, de az nem is volt váratlan, már jóideje tudtuk, hogy valószínűleg ez lesz, pár nappal korábban pedig már csak azt vártuk, hogy minél kevesebb ideig tartson.

De most, hogy elveszítek valamit, amit életemben összesen háromszor volt alkalmam megtapasztalni, az első érzelem a düh volt. Iszonyatosan utáltam, aki elveszi magával ezt a dolgot, pedig persze én mondtam neki, hogy tegye ezt. Meg tudtam volna ütni, mérges párbeszédeket folytattam vele a fejemben, azt méregettem, mivel tudnám a legjobban megbántani.

Aztán néhány nap múlva rájöttem, hogy csak szomorú vagyok és ez nem baj. Azóta jobb, de még jobb lenne, ha végre eljutnék abba a stádiumba, amikor nem pazarolom az energiámat napokon keresztül a dühöngésre, hanem azonnal megengedem magamnak a szomorúságot. Talán legközelebb.

Advertisements

From → Uncategorized

2 Comments
  1. kisvirag permalink

    Nekem épp a napokban mondta egy kedves barátnőm – miután megválaszoltam a “hogy vagy” kérdését – hogy és azért néha sírsz legalább? Arcul ütött a kérdés, én nem szoktam megengedni magamnak, hogy szomorú legyek. Nem megy. (igen, inkább düh. és elfojtás és figyelemelterelés. nem vagyok jó szomorú. Pedig valaha voltam de már nem.)

    • meg kell tanulni élvezni. néha csak azért nézek szomorú filmeket, hogy kijöjjön egy másik, eldugott rossz érzés, ami magától nem tud

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: