Skip to content

Ruhás

March 1, 2017

Azt mondom mostanában mindig, hogy már nem érdekelnek annyira a ruhák, pedig de, csak egészen másképp. Az utazás alatti cikkek között is volt olyan, minek köze volt a témához, az egyiknek közvetve, a másiknak nagyon direkt módon.

A ruhák már kicsi koromtól nagyon fontosak voltak számomra, tele vannak velük az emlékeim. Van egy alapvető viszonyom a mintákkal, anyagokkal, színekkel, erre később rárakódott egy csomó jelentés is, hogy mi mindent lehet elmondani ruhákkal magamról.

Még mindig pontosan tudom, milyen hatást tudok kelteni, de nem érdekel. Egyrészt az utóbbi években a hormonális változások hatására felerősödött a szenzoros érzékenységem, konkrét szenvedést okoznak bizonyos szabások és anyagok viselése és úgy döntöttem, hogy nincs olyan ok, ami miatt ezeket nekem hordanom kellene. Lehetne a feminizmus a másik ok, hogy tényleg a saját magam kedvére, nem pedig társadalmi elvárásoknak megfelelően öltözködjek, de nekem nincs bajom az úgynevezett nőies stílussal. És nem csak a nőknek szeretném a választás jogát.

A ruhás cikk, amit nem szerettem, de azóta is vitatkozom vele fejben, ami legalább olyan érdem, mintha csak bólogattam volna közben folyton, pont erről szólt. Hogy mennyivel boldogabb a szerző élete, amióta női ruhák helyett férfi cuccokban jár. És egyrészről majd megőrültem a képektől, annyira utáltam ezt a mintha dolgot, amikor egy csaj férfiholmikban van, amik nem is állnak igazán jól rajta, fura, hazug hatást kelt nekem, félelmetes diszkomfortot érzek a láttukra. A melegbulikban is kínosan félrenézek a butch lányok láttán, mert az egész testükkel, viselkedésükkel hazudnak folyamatosan.

De a képeknél sokkal jobban idegesített az alap felvetésben meglévő tévedés. Ugyanis a férfiak ruhái egyáltalán nem feltétlenül kényelmesek. Oké, nem kell magassarkút hordaniuk, és az ing-zakó-nyakkendő hármas ugyan megszokható, mint a melltartó, de ez inkább stockholm szindróma, meg azt szeretik, amit elérnek vele. Ahogy a hereszorító farmereket sem gondolom kicsit sem kívánatosnak. Oké, a cipőik elvileg tényleg jobbak, de mivel nekem elég nagy lábam van hozzá, sokszor próbálkoztam már férfi oxfordokkal, de máshol van rajta a minden, nehezebb is, mindig eladtam, nem tudtam hordani. Mondjuk a női oxfordok jelentős részével is bajom van.:)

Szerencsére az én olvasóim között nincsenek őrjöngő gender ellenes szerencsétlenek, úgyhogy remélhetőleg senki nem kap infarktust, ha azt mondom, hogy az egész társadalmi nem alapú öltözködéssel úgy, ahogy van, tele van a faszom. Nem, nem mondok ellent magamnak. A nőiesnek nevezett stílus továbbra is tetszik, de kurvára nem értem, miért kell azt így nevezni és a nőkre szűkíteni. Igenis, azt szeretném, ha férfiak is hordhatnának gyönyörű, leomló selyem tényérszoknyát, ha érezhetnék az anyag simítását a bőrükön, szandállal, ha ahhoz van kedvük.

Azt szeretném, ha mindenki a saját, valódi igényeinek megfelelően választhatna magának ruhákat, ha nem lenne muszáj látszania rajta elsőre, hogy férfi vagy nő. Ha ennek nem lenne semmi jelentősége. Ahogy annak sem, hogy férfiakkal vagy nőkkel, vagy ufókkal szeret-e szexelni. Ha csak a személyisége számítana. Ehhez nyilván személyiségre is szükség van.

Ami ugye még csak nem is állandó. Igazából az a cikk volt rám a legnagyobb hatással az utazás alatt, ami arról szólt egy kutatási eredményt magyarázva, hogy más emberek vagyunk tizenévesen és 70 évesen. Van az a mondás, hogy nem változunk, csak olyanabbak leszünk – na, minél tovább gondolkodom ezen, annál kevésbé értek egyet.

Nekem is ijesztő, ami velem történik, hogy az értékrendem alapjában véve változik meg. Olyan érzés, mintha levedleném az énem egy részét és most itt állok védtelenül, még nem tudom, mi fog megvédeni, mi alapján fogok tájékozódni a jövőben. Az életem második felében.

Mondhatnánk, ahogy mindig is, hogy nekem könnyű, mert rosszul vagyok huzalozva, mert bátor vagyok, mert rugalmas vagyok, mert mindig talpra esek. De hát nyilván másoknak sem muszáj egész életükben ugyanolyannak lenniük. Pont a gyerekeimen látom, hogy ha megengedik maguknak és van néhány ember körülöttük, aki szintén megengedi nekik, akkor elképesztő sokat tudnak változni, szinte egyik végletből a másikba.

És amennyire ijesztő, legalább annyira izgalmas is, mi minden történik még. Nehéz elképzelni, hogy a kényelem egyszer csak megszűnjön számomra fontosnak lenni, de azt könnyen el tudom képzelni, hogy egyszer csak megint imádni fogom a mintákat, az erős színeket. Vagy valami olyasmit, amiről még most el se hinném, hogy valaha is szerethetem.

Advertisements

From → Uncategorized

One Comment
  1. Márton Eszter permalink

    Hát, ezt a személyiség dolgot nagyjából minden színész tudja. Hogy nem egy idegen ember bőrébe bújsz, hanem megkeresed magadban az adott személyiséget. Mert ott van, számtalan másik lehetőséggel együtt. Csak tudni kell előhívni. Mármint a színésznek. Az a szakmai része. De ott van az szerintem mindenkiben.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: