Skip to content

Írós

February 4, 2017

Nem tudom, mennyire jött le a tegnap bejelentésből, mert nem részleteztem, de a felkiáltás nem annak szólt természetesen, hogy felmondtam az Origoban és micsoda hős vagyok. Csak úgy a felmondásnak, ami olyan, mint a szakítás, kurvanehéz műfaj, legalábbis nekem. Mindig jó túl lenni rajta, nagy megkönnyebbülés, mert előtte rengeteget agyalok, hogy biztos legyek benne.

Ez most különösen nehéz volt, de hogy miért, arra csak ma jöttem rá, amikor Kristóf is gratulált. Ahogy megláttam a fejét a messengerben, bekattant, hogy minek szenvedtem ennyit, amikor nem is volt ez annyira kétséges.

Persze a pénz is számított. Nekem amúgy is sokat jelent a pénz, mert akármilyen kínos klisé is, tényleg nagyon-nagyon szegények voltunk és soha nem vagyok képes elfelejteni, mennyi lehetőséget ad a pénz. De közben meg annyira nem számít a pénz mégsem, mint amennyire fontos, hogy jól érezzem magam.

De alapjában véve azért tipródtam ilyen sok hónapig, mert attól tartottam, hogy ez volt az utolsó munkám a magyar médiában. Az Internettóban kezdtem, aztán Index, Econet, ott is tartalmat gyártottam, ha nem is újságíróként. Írtam mindenféle magazinoknak kisebb-nagyobb izéket, egyszer valami Casino nevű cuccba még erotikus novellát is, nagyon vicces volt, ha jól emlékszem, Dezső Andris volt a megrendelő képviselője. Írtam tanulmányt, pályázatot az első Fidesz kormánynak, csináltam specifikációt az MSZP-nek.

A HVG egyszerre volt csodás, gazdag és végtelenül lehangoló. De mindenképpen meghatározó. 16 éves koromtól olvastam, komolyan elhittem, hogy akik ott dolgoznak, azok mások, jók. De persze ők is csak emberek, ráadásul magyarok, a túléléshez szükséges mennyiségű előítélettel, legfeljebb jobban csomagolva. Ennyit talán még mondhatok tökéletesen szubjektív véleményként anélkül, hogy rám küldenék megint az ügyvédjüket. A lényeg, hogy ott minden maradék reményemet elvesztettem arra nézve, hogy lehet rendes életmód tartalmat csinálni. Máshoz meg nem értek.

Persze az is benne van, hogy velem van valami alapvető baj, hiszen még a Nők Lapja Caféban  is sikerült meglepő indulatokat generálnom a szerkesztőségben, úgy, hogy soha be sem tettem a lábam az irodába és nem is beszéltem senkivel a szerkesztőmön kívül. Tudom, hogy bizonyos embereket az agresszióig irritálok, de nem hiszem, hogy ezt meg lehetne úszni teljesen.

Végül is majdnem mindegy, hogy az inkompatibilitásban mekkora része van a magyar médiapiac lehetőségeinek, a benne dolgozók szocializációs hátterének meg az én idegrendszeri sajátosságaimnak. A lényeg, hogy úgy érzem, a végére értem és ezzel nagyon-nagyon nehéz volt szembenézni.

Évekbe telt, mire eljutottam odáig, hogy az önmeghatározásom nem arra épül, hogy újságíró/szerkesztő vagyok, hogy közöm van a médiához valamilyen módon. De még így is foggal-körömmel kapaszkodtam az utolsó darabba, akárhogy is romlott a színe meg a szaga. Az első megkönnyebbülés után megint itt a szomorúság, a veszteség, de már nem fáj, hogy látom távolodni.

Advertisements

From → Uncategorized

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: