Skip to content

Halálos

November 13, 2016

Kedves témám nekem a halál, egészen fiatal korom óta érdekel. Sok könyvet és cikket elolvastam már róla, de nem az érdekel, hogy mi van utána. Azon is szoktam gondolkodni, de valójában nem izgat túlságosan, mivel nincs igazán értelme erre pazarolni az időt és agysejtjeimet. Hamar arra a döntésre jutottam, hogy a legfontosabb feladat a halálig tartó rész minél értelmesebb kitöltése, de azért nem szabad elfeledkezni magáról a végről sem.

Lehet persze, hogy csak azért tudom ezt ilyen lazán kezelni, mert mindig is tudtam, hogy sokáig fogok élni, meg nyilván a bénán sikerült szocializációm is segít. De közben baromi érdekes is, mit kezdenek vele az emberek. A nagy részük leginkább ostobán viselkedik, ha a halál szóba kerül. Mintha az bármit változtatna a helyzeten, ha nem beszélünk róla és úgy csinálunk, mintha nem létezne.

Az első rendes találkozásom a halállal a nagymamám volt, akit elmentem meglátogatni a kórházban. Már nem igazán volt magánál, nem akart enni, mint egy kisgyerek, úgy szorította össze a száját és fordította el a fejét csukott szemmel. Anyám dühös volt rá, a többiek is, erőszakoskodtak, hogy viselkedjen már normálisan. Nem értettem őket, hát 85 éves vaze, beteg, lemerült, nem akar, a faszért nem lehet ezt megérteni és elfogadni? A ti kedvetekért maradjon még? Amikor évek óta csak basztatjátok őt is, egymást is?

Anyám régóta mondogatja, hogy egyszer úgyis leugrik a hídról és komolyan mondom, még mindig minden alkalommal reménykedik, hogy nem vigyorogva reagálok rá. Kevés ennél butább játszmát tudok elképzelni, hogy ne legyen unalmas, igyekszem változatos válaszokat adni. Mármint igyekeztem, mert már jó ideje nem beszéltünk annyit, hogy idáig eljussunk – nem mintha ne tudná egy évnyi szünet után a második percben előrántani. Soha nincs rám semmiféle hatással, legfeljebb idegesít. Gondolkodom is rajta sokat, vajon mit fogok érezni, ha tényleg meghal? Magamban eltemettem már, egy ideje nem is álmodom róla, egyre kevesebb érzésem van vele kapcsolatban. De látjátok, hányszor írok róla mégis.

Pedig alapjában véve a haláltervről akartam beszélni. Tavaly olvastam a Guardianen Sheila Kitzinger haláláról és nagyon tetszett, ahogy előre megtervezte, levéve ezzel egy hatalmas terhet a saját később, beteg válláról és a gyerekeiéről is. Végtelenül okos és praktikus gondolat ez, pont, mint szülésnél, csak ugye itt sokkal jobban tudsz tervezni, mert nincs gyerek, ami felülírná a te igényeidet. Milyen klassz lenne már, ha erről is nyíltan lehetne beszélni azokkal, akik számára koruknál fogva racionális opció a halál. A sajátomról én már évek óta rendelkeztem bizonyos szintig, bár még csak addig jutottam, hogy hamvasszanak és szórjanak szét, nekem mindegy, hol, csak ne legyen sírom. Egy darabig a könyvtárammal kapcsolatban is komoly terveim voltak halálom utánra, de ez hálistennek már elmúlt, megoldom még az életemben.

Biztos írtam már korábban a Hogyan halunk meg? című könyvről, amit elég rég olvastam és nem is emlékszem rá rendesen, de az biztos, hogy a borítószövegnél jóval kevésbé misztikus izé maradt meg a fejemben róla. Pont az a része volt nekem érdekes, ami a statisztikákat elemezte, hogy melyik halálnemből mennyi van, mi vezet hozzá, milyen emberekre jellemző. Eléggé kapcsolódik nekem hozzá Máté Gábortól A test lázadása is, baromi érdekes, amit az öregkori rákról ír például. Nem arról szólnak ezek a könyvek, hogyan lehet elkerülni a határt vagy minél későbbre tolni, csak nézegetik a témát, forgatják, szétszedik darabokra, illesztgetik egymáshoz a részeket. Szeretem ezt, élvezetes tevékenység, függetlenül attól, kijön-e belőle valami hatalmas felfedezés.

A harmadik, amiről szintén tavaly olvastam, a zen hospice módszer. Főleg nem azért volt rám hatalmas hatással, mert juj mennyivel jobb basztatás nélkül meghalni, ez evidencia. Az nyűgözött le, hogy rendesen kiszámolták: ez a luxusnak tűnő módszer olcsóbb, mint a kórházi. Nyilván kell hozzá némi bátorság, talán hedonizmus is és kurvára nem arra gondolok, amikor az exem apja 60 évesen, cukorbetegen nem volt hajlandó feladni az alkoholt, mert ő inkább élvezi az életet. Jaja, még egy darabig, aztán ha szerencsés, nem 15 évig szenved, mire meghal végre. Nem nyomultam bele a témába, de nem csodálkoznék, ha úgy általában a hospice olcsóbb lenne, mint a kórházi tartózkodás.

Most itt leálltam kicsit és elkezdtem gondolkodni rajta, vajon meddig ér ez a hatalmas racionalitásom? A múltkor például két napig folyton elbőgtem magam az egyik fapfos kiskutya halálán, bár ott is elsősorban a gazdájával való együttérzés volt a trigger, az állatnak szép élete volt és csak szenvedés várt volna rá, ez volt a megfelelő döntés. Több posztot is elkezdtem már ebben a témában egyébként az elmúlt években, aztán mindet jól kitöröltem, mert minél többet írok róla, annál inkább elbizonytalanodom. Szóval most jól abbahagyom inkább és maradjunk az érdekes infóknál, hátha annak van értelme.

From → Uncategorized

2 Comments
  1. de honnan tudod, hogy sokáig fogsz élni?

    • egyrészt a családban a nők mind sokáig éltek és egészségesebb vagyunk mindannyiuknál. másrészt meg egyszerűen csak tudom:)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: