Skip to content

Ha

September 20, 2016

Nyilván a régi lakást kéne pakolnom, meg takarítanom és cikket írni, úgyhogy a legjobb választás végre posztot csinálni. De tényleg, mert bár mostanában ritkábban vagyok igazán dühös, van egy téma, amivel nagy biztonsággal fel lehet baszni az agyam.

A trigger most épp az volt, hogy egy negyvenfeletti, egyébként végtelenül cuki és kedves és okos ismerősöm kiírja fb-re egy cikk kapcsán, hogy milyen szép a testvéri szeretet, kár, hogy ő sosem tudta megtapasztalni. Erről eszembe jutott, hogy már hetek óta el akarom mondani, mindenki azonnal hagyja abba az elvesztett lehetőségeken való kesergést, de azonnal a picsába már. Viccelek. Mármint tényleg mindenki hagyja abba persze, de nem azért, mert ezt parancsolom, hanem mert ostobaság és káros.

Nem állítom, hogy tele vagyok ilyen emberekkel, de valahogy felgyűlt az ilyen élmény, meg észrevettem egy mintázatot is. Konkrétan nem nagyon volt még olyan pasim, aki az élete legnagyobb problémáiért nem valami messze múltbéli eseményt jelölt meg indokként. Az exférjem 55 évesen még mindig haragszik az anyjára, mert az szigorú volt vele gyerekkorában és “idomította” (pedig ismeri az én anyámat is, de ez nem elég a viszonyításhoz). Egy másik exem, aki világraszólóan tehetséges, azt gondolja, hogy mivel rossz volt az angoltanára középiskolában, már sose tanulhatja meg a nyelvet, ja és nem örökölte a képességet. Megint egy másik ex szerint tizenévesen volt utoljára szép az élete, amikor szabadon focizhatott. Van egy ilyen barátnőm is, aki tíz éve rakás pénzt és energiát elbaszott már mindenfélére, de továbbra is egy szar állásban van és azt mondja, milyen jó nekem, hogy beszélek angolul és azt csinálom, amit szeretnék. Hát ja.

Az angol pasi azt gondolja, minden szép és jó lenne, ha annak idején elég támogatást kapott volna, hogy programozó lehessen. Amire nekem az a válaszom, hogy ha igazán érdekel valami, akkor utánamész, 12 évesen is. Arról nem beszélve, hogy a programozást akármikor meg lehet tanulni, ha kedved van hozzá.

A francia pasi egy fél könyvet írt arról, milyen borzalmas érzés volt gyerekkorában prolinak lenni a sok kis értelmiségi köcsög között és ez hogy tönkretette az életét. Nagyon jó könyv egyébként, imádom, csak az a baj vele, hogy lassan negyven évesen még mindig ebben tapicskol. Mondjuk dolgozik rajta, hogy kijöjjön belőle.

Ja, még elmondom az exanyósom, aki a világ egyik legsikeresebb tanári pályáját mondhatja magáénak emberi, szakmai és anyagi szempontból is, de 80 éven túl is azon szenved, hogy őt nem vették fel az orvosira, mert burzsuj volt és akkor milyen jó lett volna.

Most komolyan, mi a fasz értelme van ennek? Én is szoktam magam sajnálni, kell az néha, de csak azért, hogy megélje az ember az aktuális krízist és túl lehessen belőle lépni. Egy barátnőm azt mondta, hogy a legcsodálatosabb tulajdonságom, hogy mindig kirántom magam az összes szarból és tovább megyek. Elfogadom, hogy ez egy adottság, ami abból is adódik, hogy ha épp a hormonjaim nem borítják ki a tintát a fejemben, akkor egyszerűen nem racionális megoldás benne ragadni a rosszban. De ha nem klinikai depressziós valaki, értelmes és vannak képességei, akkor nehogy már azon ne lehessen változtatni, hogyan viszonyul az igazán fontos dolgokhoz.

Ha meg nem fontos, akkor ne dumálj róla éveken keresztül plz. Vagy legalább ne nekem.

From → Uncategorized

One Comment
  1. Leírtad a kulcsszót: Elfogadás. Te erre képes vagy, a többiek nem.🙂

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: