Skip to content

Erőszakos

May 24, 2016

Egész életemben sok gondom volt az indulataim ellenőrzésével. Mindig is félelmetes volt egy kicsit, mivel elég sokszor előfordult, hogy nem éreztem bűntudatot. Ebben persze az is közrejátszott, hogy nem a megfelelő módon indokolták meg, miért nem célravezető megütni valakit és hát nyilván az az álszentség is egyértelmű volt számomra, szinte minden felnőtt erőszakos volt a környezetemben, a tanárok egy része is, szóval csak kussoljanak – gondoltam.

De aztán lassan ugyan és vissza-visszaesve felismertem, hogy abban a körben, ahová tartozni szeretnék, az erőszak leginkább elfogadhatatlan. Legalábbis nyilvánosan persze. Arra is rájöttem, hogy nincs is sok értelme, mert az esetek többségében csak rosszabb lesz tőle a helyzet. Ezzel párhuzamosan azt is felismertem, hogy egyszerűen jobban járok, ha kidumálom-manipulálom magam.

A saját életemben tehát elég jó irányba fejlődtem, de a húgom egészen másfelé indult. Alapvetően az anyám hibája, de addigra azért már ő sem volt kislány, amikor megszületett a gyereke. Sajnálatos módon a gyerek apja mind genetikai, mind társadalmi szempontból nagyon rossz választás volt. A szülés után pár hónapig együtt éltek, majd a húgom hazaköltözött anyámhoz, majd vissza a pasihoz és annak anyjához. És akkor a húgomat kitették az utcára, a héthónapos gyereket pedig megtartották. Nem hiszem, hogy nyerészkedésből, inkább csak tetszett nekik, hogy milyen cuki.

Soha nem voltunk közeli viszonyban testvérekként, még amikor ugyanakkor védtük a fejünket a fakanáltól, akkor sem voltunk együtt, nem közös élmény ez nekem, csak ő is ott volt. De gyereket nem hagyunk magára, úgyhogy azonnal körbeérdeklődtem, tudok-e verőembert szerezni, aki odamegy és persze jogásszal is beszéltem, mik a lehetőségeink. Úgy emlékszem, aránylag rendesen végiggondoltam, hogy első lépésként mindenképpen oda kell menni és megnézni a helyzetet.

Az Orczy tér környékén laktak, udvari lakásban, egyértelmű volt, hogy mindenki mindent hall a házban. Miután megérkeztünk, közöltem, hogy elvisszük a gyereket, ők meg mondták, hogy nem. Nem sokáig szájkaratéztunk, már csak azért sem, mert meglehetősen kiegyenlítetlen volt a küzdelem, egyszerűen bezárták az ajtót, hogy innen mi nem megyünk el. Volt valami dulakodás a kulcsért, de azt nagyon kétségesnek éreztem jogilag, meg nem is akartam hozzájuk érni. Azt hiszem, aránylag higgadtan közöltem, hogy akkor kitöröm az ablakot, de nem vettek komolyan. Egy szódásszifon tűnt megfelelő eszköznek, nem is ment olyan nehezen. Szépen kiszedtem az üvegeket a keretből és azt  mondtam a húgomnak, másszon ki. Valahogy még mindig nem hitték el, hogy tényleg megtesszük. Amikor a húgom már kívül volt, kiadtam a gyereket. Nem értem, hogy engedték, hogy a kezemben legyen, de ez valahogy nem volt gond. Tényleg nem gondolták, hogy megteszem, túl csendes voltam.

Engem már nem engedtek ki. Kicsit fojtogattak, rángattak, üvöltöztek, próbáltam rábeszélni a húgom, hogy hívja a rendőrséget, de persze nem mert elmozdulni. Nem állítanám, hogy értem aggódott, csak nem az ő esete az intézkedés. A hangoskodás meghozta az eredményt, a szomszédok közölték, hogy kihívják a zsarukat, mondtam, hogy támogatom az ötletet. Kurvaszar volt ott bezárva lenni, de pontosan tudtam, hogy ha megjönnek a rendőrök, onnantól nyert ügyünk van.

És valóban, szinte kínos volt végignézni, ahogy a gyerekrablók értetlenül állnak a helyzet előtt. Hiszen az az ő gyerekük is, az ő lakásuk és mégis elmehetünk simán gyerekestül. Valószínűleg még nagyobb meglepetésként érte őket, amikor hivatalból eljárást indítottak ellenük személyi szabadság korlátozásáért. A  kihallgatáson persze közöltem a nyomozóval, hogy nem vagyok hajlandó tanúskodni, mert az életben többet látni nem szeretném őket.

Nos, a húgom ezután hamarosan megint visszament a pasihoz, de utána már szerencsére nem volt akkora dráma. Mondjuk nem is segítettem volna, ezt is elvi alapon csináltam, sose kedveltem a gyerekét túlságosan.

Nem tudom, minek nevezik ezt, mert nem hirtelen felindulás volt, sokkal inkább előre megfontolt szándékkal mentem bele és közben is elég jól átláttam, mit érdemes csinálni és mit nem. Nem élveztem egy cseppet sem, egyszerűen valami megoldó üzemmódba kapcsoltam, tudtam, hogy ez a helyes dolog. Abban nem vagyok biztos, hogy ha ennél érintettebb vagyok, akkor is megálltam volna ennyinél. Úgyhogy mindannyian nagyon szerencsések vagyunk, hogy soha senki nem bántotta ilyen módon a gyerekeimet és remélhetőleg nem is fogja.

From → gyerek

One Comment
  1. Precíz megoldás!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: