Skip to content

Halálos

April 24, 2016

Prince miatt sokadszorra futok bele a közösségi média és a halál viszonyába. Mivel már van blogom, többé nem kényszerülök a privát profilomban csekélyértelmű programozókkal vitatkozni azon, vajon Komár Lászlót rendesebb embernek tekintjük-e attól a pillanattól, hogy kilehelte a lelkét vagy továbbra is egy szexista, saját bevallása szerint is erőszakoskodó faszkalap marad. Akinek mellesleg remek hangja volt és kiválóan táncolt, de mi köze a kettőnek egymáshoz?

Prince-t én nem szerettem. Emberként azt hiszem kevéssé kedvelhető típus volt, viszont a zenéje az nagyon be tudott akadni. Amikor épp váltam és nem tudtam, mi lesz ezentúl az élet, minden szabad estémet a Lucky’s nevű, moszkvatéri intézményben töltöttem. Valami nagyon fura hely volt, valszeg a szokásos pénzmosoda, de a dj-nek jó ízlése volt és betette, amit kértem. Prince-t és George Michaelt például, csupa olyan számot, amire az átlagember nem tud táncolni. Néhány csendben söröző fickó között egyedül táncoltam a félhomályban, nem szóltam senkihez, csak ugráltam meg izzadtam. Akkor még nem volt Trafó például, ahová 10 évvel később lementem a bánatomat táncba fojtani.

Szóval komoly közös múltunk van, de nem voltak erős érzéseim, mivel ami nekem fontos volt belőle, a zene, az itt marad tőle függetlenül. És bár most sokat emlegetik, ez hamar elmúlik, az én fejemben viszont változatlanul megmarad a státusza. Nem lesz számomra érdekesebb csak azért, mert meghalt.

Az emberek nagy része viszont pont fordítva működik. A halál valami végtelenül csiklandós, izgalmas dolog, bearanyozza a halottat, érdemessé teszi rá, hogy beszéljünk róla, hogy foglalkozzunk vele. Ez ugye így önmagában csak az én tapasztalatom sokat netező felhasználói alapon, meg annak a 15 évnek köszönhetően, amiket online szerkesztőségekben eltöltöttem. Bármilyen halálhírt érdemes kitenni a főoldalra, a megfelelő címmel tök jó nézettséget lehet belőle csinálni. Már ez alapján írhatnék aránylag hiteles posztot, de mivel nem vagyok ép, fehér, heteroszexuális, középosztálybeli férfi, kicsit utána is mentem még, hogy lássam, a saját tapasztalatom hogy illeszkedik a valóságba.

Minimális guglizással (amit persze nem könnyű jól csinálni, tudom én) rá is leltem egy Guardian cikkre a közösségi média és a halál viszonyáról. Azt hiszem, ha a Guardiant fizetőssé tennék, simán elmennék évi kb. 20 ezerig, hogy olvashassam. Amellett, hogy a cikk linkekkel szolgáltat bizonyítékot rá, milyen jót tesz a halál egy művész eladhatóságának, az is benne van, hogy már a régi görögök is. És már akkor sem a valódi szomorúságról, érintettségről szólt a dolog. Minél fejlettebbé vált a média az évszázadok során, annál nagyobb buli lett egy-egy híres ember halálából.

Ami újdonság volt számomra, bár mindig is éreztem, hogy van különbség, az a grief és a mourning elválasztása egymástól. Mik a jó magyar szavak erre? A szomorúság nem elég, mert abban nincs benne a halál, a gyász meg túl egyértelmű magyarul. Nem azt mondom, hogy valaki nem lehet egyszerre hitelesen szomorú egy halál miatt és gyászolhatja azt úgy, hogy csak maga miatt teszi, a külső hatástól függetlenül. Nyilván lehet és az a jó, ha ez így van. De semmiképpen sem automatikus. Még abban az esetben sem, amikor valódi kapcsolat köti a halotthoz. A nagymamámat például szerintem én értékeltem egyedül igazán a családban, de én még a temetésére sem mentem el. A többiek viszont még feketébe is öltöztek talán egy időre, kitelik tőlük. Anyámtól tutira.

Ha pedig hírességről van szó, a legtöbb közösségi média megnyilvánulás nem több, mint csatlakozás egy trendhez, kapcsolódás ahhoz a csóvához, amitől valami részének érezheti magát az egyed. Értem ezt a szükségletet, de az álszentség kategóriába sorolom a saját értékrendemben és eléggé megvetem. Nem örülök neki, hogy ezt érzem, sokkal klasszabb lenne, ha nem néznék le ennyi mindent a világban, dolgozom is rajta, mert nyilván rólam is mond ez néhány nem túl szerencsés dolgot.

De attól függetlenül, hogy én mit érzek közben, a tény tény marad. A halál ostoba és hazug módon befolyásolja az emberek ítélőképességét, majd ha erre felhívják a figyelmüket, némelyik még hajlamos meg is sértődni. Ismerek olyan embereket, akiknek elhiszem, hogy őszintén éreznek valamit, amikor ilyesmiről posztolnak, de a számuk elég alacsony.

Azt is hozzá kell tenni azonban, ahogy ezt a Guardian cikk is kiemeli, hogy a közösségi médián át történő gyászolás nagyon sokat segíthet, ezt csak az tudja igazán, aki már próbálta. Függetlenül attól, hogy valódi ismerősről vagy hírességről van szó, a szomorúság megosztása és az azzal kapcsolatos kommunikáció előrébb vihet a folyamatban.

 

From → média

2 Comments
  1. Judit permalink

    2015 elején szembesültem azzal, hogy mennyire elválik a grief és a mourning az angolban; amikor meghalt valaki, aki az életem akkori origója volt, körülöttem mindenki griefről beszélt és a mourning elő sem jött. Később gyászfeldolgozásra jártam, ami eredetileg grief management volt, de azóta sem tudtam ilyen pontosan megfogalmazni a különbséget, amit te most ilyen könnyedén megtettél. Aha-élmény, de hát ezért (is) szeretem ezt a blogot.🙂
    Ami a híres ember halálát illeti… nekem az a jelenség elég visszatetsző, hogy olyan is ‘gyászol’, aki azt sem tudta, ki az a David Bowie (Prince jóval ismertebb – vagy inkább: populárisabb volt, mert tánczenét csinált) – de olyan jólinformált benyomást kelt, ha az ember kiírja az oldalára, hogy RIP XY (sokan azt sem tudják, mit is jelent)

    • kedves vagy, de nem én fogalmaztam meg a különbséget, hanem a Guardian, ők is egy pszichológus kutatásaira hivatkozva. de örülök, hogy segített.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: