Skip to content

Tömeges

April 22, 2016

Tegnap este két fura élményem is volt a táncóra kapcsán. Először tánc közben megértettem valamit a csoportokhoz és tömeghez való viszonyomról, másrészt utána beszélgettem valakivel személyes dolgokról (1 éve járok oda, most történt meg asszem először) és azt is bevallottam neki, hogy én vagyok a Vaslédi. Pedig hogy utálom ezt kimondani, annyira hamisnak érzem. Mondjuk egy szuperhelyes kisfiúval volt a csaj, a gyerekek jelenléte nekem sokszor segít, velük sokkal szívesebben beszélgetek. Az a vicces része, hogy egy olyan társaságban, ahol ez végül szóba kerül, mindig mindenki ismeri a blogom, ilyen aprócska kis gettóban élünk mi.

A tegnapi nap többek között a hamisságról szólt egyébként. Először Böske új fotóján akadtam ki. Hadd mondjam el újra, nem állítom, hogy photoshop, bár egyébként simán lehetne, Leibovitz ugyanis rendszeresen csinál képeket több különböző fotóból, Erzsébetről is készített már ilyet. De egyébként leszarom én, hogy ott vannak-e tényleg abban a szobában mindannyian egyszerre, csak az autista agyam üvölt tőle, ha olyanok, mintha papírmasé babák lebegnének a képen. Mert hogy hazudik a fotó. Ha ez a koncepció, akkor jó, csak szóljanak. Annak idején a Titanicban volt ilyen érzésem, amikor felülről mutatták a rosszul odacgizett népeket a hajón.

Aztán táncórán a vezető vagymi egyfolytában beszélt tánc közben. Máskor is szokott, de hamarabb abbahagyja és most különösen rosszul viseltem azt a hamis hangot, amit ilyenkor használ. Eleve hülyeségeket mond (ami persze simán segíthet a többieknek a folyamatban), de mindezt ilyen levegősített, felpuhított hangon búgja a mikrofonba, ráadásul borzalmas angol kiejtéssel – hát ettől megint csak kikészültem. Nyilván az is közrejátszott, hogy ebédnél két órát töltöttem három másik ember társaságában és közben még ettem is, ami ugyan jó volt, de totálisan lenullázta az energiámat.

A táncórán egyébként sokszor rájövök dolgokra, egyszer már gondolkodtam ott a csoportokhoz való viszonyomról, mert ha visszanézem, a táncosokhoz való tartozás volt még mindig a legkönnyebb nekem. Nem akármilyen táncosokhoz, több óráról is kijöttem már, ahol a balett vagy kortárs arcok undorítóan kirekesztőek voltak. Ahol nem az örömről szól az óra és ha nem szenvedsz, nem is vagy elég jó nekik. Ahová most járok, nagyon az örömről szól és elképesztően jó érzés nézni ahogy az emberek meglepően különböző módokon élvezik, amit csinálnak. Nem járok össze velük különben, nem megyek velük hétvégi kurzusokra, mert az már sok lenne, de szívesen vagyok a közösség része. Főleg, hogy simán elfogadják, amikor nem akarok előtte-utána beszélgetni, hozzáérni másokhoz. Néha mindenhez van kedvem, néha csak táncolni akarok.

De még ebben a szélsőségesen elfogadó környezetben is félelmetes volt számomra tegnap, amikor a leggyorsabb résznél bejött valami militáns orosz dallam, amire mindenki egyszerre tapsolt, dübögött, mozgott. Pontosan úgy éreztem magam, mint minden tömegben, csoportban szoktam, ahol az emberek kimondva-kimondatlanul ugyanazt csinálják, mondják, akarják.

Nem intellektuális félelem ez, nem gondolom, hogy valóban megváltoztatnának azzal, ami jön belőlük, inkább egyfajta zsigeri, fiziológiai reakció – tényleg úgy érzem, hogy elviselhetetlen súlyként nehezedik rám az akaratuk. Akkor is, ha én is ugyanazt akarom. Szeretnék sikítani, hogy hagyják abba, de persze inkább csak el szoktam onnan menni. Illetve, ha kisebb csoportról van szó, megpróbálhatom uralni őket, ami néha elég jól szokott menni, de ezt sem szeretem csinálni.

Leginkább ezért érzem magam olyan kényelmetlenül például a Hellóanyuban, ha sokan vannak. Tele van a levegő akarással és úgy érzem, beszippant, agyon nyom. Egy futóversenyen szintén, ott még ugye többféle hatás is játszik. Mindegy az, hogy jót akarnak, amikor drukkolnak, sokan csinálják, összeadódik, nagy. Egy tüntetés meg aztán végképp elviselhetetlen, hiába értek vele egyet tökéletesen, borzalmas érzés ott lenni. Ha elkezdenek jelmondatokat skandálni, konkrétan úgy érzem magam, mintha egy beindult állatcsordában lennék egyedül. Nem azt mondom, hogy állatok, hanem, hogy én abban a pillanatban magányossá válok egy félelmetes, befolyásolhatatlan közegben.

A tömeges, csoportos rendezvények másik nagy problémája számomra a pátosz. Nem vagyok sem nyelvész, sem irodalmár és most nem néztem utána, hogy vajon definíció szintjén létezik-e többféle pátosz, az én fejemben igen. Van ez a szikár, kevés jelzős, de a témánál fogva mégis súlyos változat, ami iszonyú hatással tud rám lenni. Korai változata nekem a Jane Eyre, modern meg a Lore mondjuk. Erre nyilván jóval kevesebben fogékonyak, nehezebb eladni. És van a romantikus pátosz, hadd linkeljem be megint a Péterfy interjút, aki még nem olvasta, kötelező, kikérdezem.

A romantikus pátosz viszont, ami elsősorban stilisztikai, de persze előadói kérdés is, elviselhetetlen, hazug, olyan, mintha egy baltával folyamatosan kettéhasogatnák az agyamat. Lehet azt jól csinálni, de mennyire lehet. Szerintem például az Éj szelíd trónjánban Fitzgerald mesteri módon tolja úgy a romantikus pátoszt, hogy közben mégis kívül marad, csak megmutatja neked, hogy milyen. Érdekes módon Jókainál egyáltalán nem zavar, mert ő meg már annyira túlzásba viszi, mint a népmesék, elemelkedik a valóságtól teljesen. A probléma az, amikor ugyanezt a valóságban csinálják, szóval, zenével, mozgással, építészettel, szobrászattal, festéssel, fotózással.

From → film, fotó

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: