Skip to content

Ifjabb

April 11, 2016

Sajnos megint dühöngős napom van, ha elmesélném a gázműves sztorit, felmentést kapnék. Bár nyilván nem csak erről van szó. Viszont tényleg olvastam és most el is mesélem, hogy legyen valami kedves, kellemes dolog is végre a blogban. De azért nem csak jót mondok persze.

Szóval van nekem ez a Pilcher-mániám. Nem csak az, mert rajta kívül még két másik szerző iránti rajongásomat is kínos lenne bevallani, ha nem csinálnék belőle terápiás ügyet és kiáltanám minden alkalommal boldogan bele a világba. Az van, hogy miközben eléggé képes vagyok értékelni az irodalmat, amikor szar kedvem van, három ember szövege tesz boldogabbá tutira. Montgomery, Ingalls és Pilcher. Három nő, akik mind meglehetősen idillikus, főleg vidéki sztorikat írtak, fákat ölelgető, a prérin rohangáló vagy a tengerparton sétáló, az esetek jelentős részében bolond nőkről. Hát ez van, a búsongás helyett inkább örülök, hogy van valami, ami szinte mindig működik.

Mondjuk Montgomeryt mostanában kevésbé, ott eléggé leszűkült az érdeklődésem a két utolsó felnőtt Anne könyvre, Ingalls-nál sem tett túl jót, hogy utánaolvastam a családnak. Ha nem akarjátok elrontani az élményt, ne tegyétek egyikük esetében sem, nem felhőtlen a háttér. Pilcher kevésbé problémás, de ott a minőség és a szereplők miatt maradt meg négy kedvenc: Téli napforduló, Kagylókeresők, Szeptember (de bizonyos részeit kihagyom) és az Otthon, főleg a második könyv.

Rosamunde-Pilcher-image-001

Annyira rá vagyok azonban állva Angliára, hogy csak kipróbálok időnként más szerzőket, hátha. Hát nem. De azért mondjatok javasoljatok nyugodtan, hátha. Így került a képbe Robin Pilcher, akitől szerintem egy könyvet olvastam, még az Ulpiustól kaptam. Sajnálkozva állapítottam meg, hogy nem minden öröklődik és leírtam szegény fiúgyermeket. De aztán nemrég beszereztem egy újabbat, hogy legfeljebb félbehagyom és nem hagytam, sőt. Azt kell mondjam, hogy a Csillagrobbanás néhány apró (ám fájdalmas) részlettől eltekintve teljesen hozza a megfelelő Pilcher-szintet.

Annyira jó volt, hogy fel is állítottam magamban egy elméletet, miszerint Robin Pilcher csak a nevét adja hozzá, valójában olyan néger(ek) írták a sztorit, akik tökéletesen képesek utánozni az anyukáját. Nem gondoltam igazán komolyan, de tényleg fura volt, na. Az is felmerült bennem, hogy a Hosszú az út hazáig az első könyve volt és közben megtanult írni. Erre most megnéztem és a Hosszú az út pont, hogy a legutóbbi, a Csillagrobbanás meg eggyel előtte volt. Kicsit összezavarodtam, de végül is Rosamunde könyveinek minősége sem mondható állandónak, a nagy áttörést jelentő Kagylókeresők utáni Szeptember is kínos néha. (Az az öngyilkossági rész például, eh.)

Akárhogy is, a Csillagrobbanás teljesen használható darab, még úgy is, hogy jelentős része nem a tengerparton játszódik, hanem Edinbourghban és van benne némi heveny szexizmus, ami azért 2007-ben már nem való arrafelé. De valahogy egész jól át tudtam rajta lépni. Sajnos megint csak főleg fiatalokról szól a sztori és kicsit túl sok szálon fut, az elején már nagyon vártam, hogy végre kiderüljön, hol érnek össze. Egy kicsit több drámaiságot tartalmaz, mint azt én okvetlenül szükségesnek vélem, de például a fiatal házasok vonal egész értelmes volt. Meg az idősebb ügyvéd volt még a kedvencem. Nem hiszem, hogy újraolvasom és továbbra is kétséges Robin bácsi megítélése, de ezt a darabot konkrétan merem ajánlani.

3c2f29be7a1db1ab5889a40ca2f67f2a_400x400

 

From → könyv

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: