Skip to content

Leg

March 8, 2016

Néha elcsodálkozom, hogy kerülhetnek el olyan könyvek, amiket eredetileg nekem írtak. De hálistennek, ha másképp nem, a blogon keresztül bejönnek mégis, köszi Merci és Anna az ajánlást.

Valójában a Jane Eyre esetet láttam én már hirdetve szerintem. De egyrészről nagyon rossz álnevet választott a szerző, gondoltam, míg meg nem néztem a wikipédián, hogy ne mondjak hülyeséget. Ugyanis nem álnévről van szó, Jasper Fforde Katie Fforde fia kérem szépen. Ami nálam sajnos nem valami jó referencia, a halálba idegesített az anyukája egyik könyve, messziről kerülöm azóta. Na igen, több esélyes döntés az ilyesmi, hogy vajon érdemes vagy sem megtartani egy valamilyen módon bevezetett nevet, nálam nem nyert vele, míg bele nem kezdtem.

A másik probléma a Jane Eyre esettel, az a fülszöveg. Tudom-tudom, széles körben akarják vonzóvá tenni a sztorit, de sajnos a könyv legfontosabb, bár tagadhatatlanul nem túl népes célcsoportja így viszont leginkább csak véletlenül botlik bele a kötetbe, annyira hánytató az ajánló. A harmadik bajom a borító lenne, de azt szerencsére nem is láttam, csak most. Annyira ocsmány, hogy megkíméllek titeket a látványától.

A Jane Eyre eset ugyanis a világ legeslegkultúrsznobabb könyve, olyan humorral, amit csak a nagyon olvasott, az abszurd iránt szélsőségesen fogékony, főleg autista hajlamú, nagy valószínűséggel női olvasók képesek igazán értékelni.

Nem indult könnyen, az első 30 oldalnál még voltak kétségeim. Ahogy Fforde elkezdi felépíteni Thursday karakterét, nekem valahogy nem jött be, túl rinyálós és mesterkélt volt. Rögtön az elején előkerült a régi szerelem, akit még tíz év múltán is, meg olyan végtelenül ostoba kijelentések, hogy ha most mindjárt nem talál magának pasit, sose lesz társa – valami 35 éves csajról beszélünk, szeretem az ilyen szexista lenézést egy nőknek szóló könyvben.

Thursday abban a pillanatban kezd el valóban működni, amikor nekiáll lövöldözni. Önmagában persze az akció nem lenne elég, bár tagadhatatlanul meglehetősen magával ragadó az az idióta keményfejűség, amivel főhősünk szeret haladni a fal felé. Az akciókkal egyidőben kibontakozó világ a történet másik fontos és lenyűgözően szórakoztató tényezője. Most ha azt mondom, hogy a Jane Eyre eset Angliájában az irodalom iránti rajongás felülmúlja a valóságban meglévő, focicsapatok és popzene iránti elvakult szeretet egyesített nagyságát, nem hiszem, hogy sikerülne érzékeltetnem a helyzet igazi súlyosságát.

Lehet, hogy inkább a legszélsőségesebb vallási fanatizmus a megfelelő párhuzam. Igen, képzeljétek el, hogy hittérítők helyett olyan emberek járnak házról-házra, akik arról akarnak meggyőzni, hogy a Shakespeare életmű valójában Marlowe-nak köszönhető.

“Miltons were, on the whole, the most enthusiastic poet followers. A flick through the London telephone directory would yield about four thousand John Miltons, two thousand William Blakes, a thousand or so Samuel Colleridges, five hundred Percy Shelleys, the same of Wordsworth and Keats, and a handful of Drydens. Such mass name-changing could have problems in law enforcement. Following an incident in a pub where the assailant, victim, witness, landlord, arresting officer and judge had all been called Alfred Tennyson, a law had been passed compelling each namesake to carry a registration number tattooed behind the ear. It hadn’t been well received–few really practical law-enforcement measures ever are.”

Vagy hogy muszlim terroristák helyett a reneszánsz és a barokk hívei küzdenek gyilkos hévvel a modern művészeti stílusok által terjesztett métely ellen. Én konkrétan hangosan röhögtem az összes ilyen dumán, de ebben az abszurd humor iránti rajongásom mellett legalább akkora szerepe volt a nyelv és a stílus iránti fogékonyságomnak is.

“They keep an eye on forgery, illegal dealing and overtly free thespian interpretations. The actor in with them was Graham Huxtable. He was putting on a felonious one-man performance of Twelfth Night. Persistent offender. He’ll be fined and bound over. His Malvolio is truly frightful.”

És ha mindez nem lenne elég, még ott van a valaha volt egyik legkedvencebb könyvem, a Jane Eyre, mint téma, helyszín, tényező és szereplő. Egyszerűen imádtam a jelenlétét, olyan volt,  mintha a saját életem egy részét látnám egy könyvbe beleírva.

De persze azért nem voltam teljesen elégedett. Pont azért is vannak gondjaim a Jane Eyre esettel, mert annyira berángatott és hozzám szólt, de mégis hamisan néha. Egyrészt nem tetszett, hogy Jane ennyire kevés szerepet kapott a történetben, többet érdemelt volna. Miért pont Rochester? Ez túl romantikussá tette nekem ezt a szálat. Nem szerettem a háborús vonalat sem túlságosan. És a vége megoldáson meg egyenesen fel voltam háborodva, én nem ezt a sorsot szántam Thursdaynek! Őszintén szólva az is erősen ambivalens érzéseket kelt bennem, hogy további részek is léteznek. Mert hogy is érhetne fel bármi a Jane Eyre nagyszerűségéhez, Dickens biztosan nem – az én szememben semmiképpen.

De ezek csak kifogások, szerintem lassan nekilátok újra, hogy rendesen kiélvezzem izgulás nélkül.

Jasper-Fforde

From → könyv

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: