Skip to content

Mikor

February 22, 2016

A blogolás egyik ijesztő mellékhatása, hogy egy csomó ember kér tőlem tanácsot, segítséget mindenféle témákkal kapcsolatban. Én meg ugyan szeretek információt átadni, sőt, a lelkem mélyén örömmel megmondanám mindenkinek, mit csináljon az életével, de az ezzel járó felelősséget viszont gyűlölöm. Én azt akarom, hogy az emberek értsék meg, miért az a jó megoldás, amit én mondok, internalizálják azt és ne engem okoljanak, ha aztán valami nem sikerül. Mivel ez a legritkább esetben lehetséges, inkább kerülöm a tanácsadást.

De arról szívesen beszélek, nekem milyen érzés. Már csak azért is, mert például nekünk a Marslakó a játszótéren volt a legátütőbb élmény, amin keresztül egymás után ismertük fel a saját élményeinket. De akkor még csak a gyerekről volt szó, sokáig azt gondoltam magamról, hogy én aztán tuti neurotipikus vagyok. Hát ezekkel a kommunikációs képességekkel?

Már jó ideje megvolt a gyerek diagnózisa, már járt a Cseperedőbe terápiára, amikor elmentem egy szülőtréningre az Egy másik út nevű helyre. A tréning témája az autista gyerekek szexuális nevelése volt. Ma már egyébként nem járok semmi ilyenre, mert messze többet tudok ezekről a dolgokról, mint a legtöbb szülő, sőt, érintettként azt kell, hogy mondjam, egy csomó terapeutánál is. De már akkor is eléggé idegesített, mennyire leegyszerűsítették a mondanivalót, nyilván igyekeztek fokozatosan adagolni az infót és úgy előadni, hogy mindenki megértse. Nincs nekem az ilyesmihez türelmem, elnézést.

A tréning egyébként aránylag kevéssé szólt a szexualitásról persze, hová is gondoltam, hogy felnőtt emberek nyíltan beszéljenek erről a témáról. Sokkal inkább a párkapcsolatokról volt szó, az ismerkedésről, a bizalom köreiről. Nem mintha ez nem lenne fontos persze, végül is ezzel kezdődik a szex is.

Nem egészen értettem, mitől lettem egyre dühösebb, de elég gyorsan robbanásközeli állapotba kerültem. Azt magyarázták, hogyan tanítsuk meg autista gyermekünknek a flörtölés és a randizás szabályait. És akkor nem bírtam tovább, jelentkeztem és mérhetetlen önuralmat tanúsítva nem ordítva közöltem velük, hogy de hát ez mind hazugság! Már hogy taníthatnám azt a gyerekemnek, hogy hazudjon? Hát az egész köcsög randizás szabályrendszernek nincs semmi értelme, arra kényszerít, hogy másnak mutasd magad, mint ami vagy – aminek pedig semmi értelme, hiszen úgyis kiderül az igazság előbb-utóbb, vaze.

És akkor megértettem, hogy valójában rólam beszéltek végig. Nem szülőként, hanem érintettként voltam ott azon a tréningen. Rövid idő alatt minden a helyére került, hogy miért történtek velem úgy a dolgok, ahogy.

Az utóbbi időben több cikket is láttam-olvastam, ami az autista randizással foglalkozott és persze nagyon sokan ugyanazt érzik, amit én. Nem mintha a médiára lenne szükségem ahhoz, hogy hasonló embereket találjak, egy rakás ismerősömnek elege van abból a szarakodásból, amit a társadalom romantikának nevez. A londoni pasi korrekt érzelmi viszonyulásnak nevezi és persze megint Vonnegut jut az eszembe:

“Please — a little less love, and a little more common decency.”

From → gyerek, pasi

One Comment
  1. másik anna permalink

    fu de jo volt ezt most olvasni!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: