Skip to content

Módosult

February 13, 2016

Van egy órám, a gyerek még ágyban és különben is felkavart az a lista, hogy mit kell megtanítani a gyerekednek, nem megy ki a fejemből. És azért is sokat gondolok megint a nagyjaim kamaszkorára, mert mostanában új emberekkel találkozom, akikkel ilyenekről beszélünk és meglep, hogy újra és újra meglepem az embereket az úgynevezett liberalizmusommal. Na meg az is motivál, hogy csak 40 ember kell az ezer like-hoz és az ilyen posztok mindig hozzák a nézettséget. De ha nem, akkor is szeretek róla beszélni.

Szóval most, hogy a nagyok idén 25 és 27 évesek, azt hiszem, elég nyugodtan pofázok az úgynevezett módszereimről. Amik valójában nem léteznek persze, mert akármilyen tudatosan is próbálom intézni a gyereknevelést, a kamaszkor az annyira odabasz, hogy ott csak két dolog segít. Az egyik az előtte eltelt 14 év, ha akkor nem alakítottál ki olyan kapcsolatot a gyerekkel, hogy megbízzon benned, cseszheted. A másik meg a JPÉ (gyk. józan paraszti ész). A JPÉ azt mondja, hogy csak olyan dolgot érdemes megtiltani, aminek a betartását el is tudom érni és a büntetés nem működik.

Érdekes módon a büntetés és a bizalom mélyen összefüggő dolgok szerintem. Nemrég volt erről egy hosszú vita egy zárt blogban és teljesen megdöbbentem, elkeseredtem, mennyire rá van kattanva az átlagember a büntetés szükségességére. Ez egyébként már megint a kibaszott kurva katolikus egyház sara. Hibát követtél el? Nem baj, nem kell kijavítani, nem kell megbánni, megbüntetlek és akkor már nem is kell vele foglalkoznod. (Most azt a tényezőt, hogy az imádság nem feltétlenül büntetés és amit Isoldétól tanultam, nem veszem figyelembe, mivel maga az egyház is büntetésként és nem terápiaként használta az imát az évszázadok során. Az egyéb eszközökről nem is beszélve.)

A jelenségben szintén fontos szerepe van a világ igazságosságába vetett ostoba hitnek. Ez az ember bűnt követett el, mi megbüntetjük érte (jó esetben) társadalmilag és ezzel a probléma le van tudva! Hát nem. A börtön és a gyerek sarokba állítása, szobafogsága, akármije nem azért felesleges, mert én egy szélsőségesen liberális picsa vagyok, akinek vérzik a szíve szegény bűnösökért és meg akarom őket menteni. Valójában én egy rohadt, számító pszichopata/autista/JPÉ hívő vagyok (bár csak 50 százalékon állok a teszten, de azért menjek terápiába, azt javasolják) és tudom, hogy sokkal, de sokkal hatékonyabb a gyermeket zsenge babakorától kezdve szembesíteni a tettei (lehetséges) következményeivel és akár kényszeríteni is rá, hogy megélje a bűntudatot. Nem egy kellemes feladat és felnőtteknél nyilván sokkal, sokkal nehezebb, de tutira olcsóbb és tartósabb, mint bezárni. Hát igen, meg kell hozzá törni az alanyt csúnyán, tényleg vérzett a szívem minden gyerekemért, de csokit sem kaptak annyit, amennyit akartak. Nyilván van olyan gyerek is, aki meg szélsőségesen hajlamos a bűntudatra, nála egészen más a feladat.

Ha az ember jó munkát végzett, a gyerek 14 éves korára tudja, hogy gyakorlatilag semmiért nem kap büntetést, legfeljebb következmények vannak, amiket közösen megbeszélnek. Azért is nehéz ez a módszer egyébként, mert egy csomószor az a következmény, hogy a szülő szenved és ezt verbalizálnia kell. Még az autista legkisebbemnél is mindent vivő aduász az a mondat, hogy azért nem engedem ezt meg, mert nagyon fontos vagy nekem, közben folyton az elvesztésedért aggódom, akkor is, ha ez nem racionális és szenvedek minden pillanatban, amíg csinálod. (Deréknál mélyebben bemenni a Dunába pl., hiába tud úszni. Az örvényekről és balesetekről szóló statisztikák nem győzik meg, ugyanis nem érzékeli még rendesen a saját határait.)

Nálunk nem járt azért büntetés, ha valaki 13 évesen bebaszott a Szigeten és érte kellett menni. Nem volt büntetés a késésért. Nem volt büntetés a rossz jegyekért, a lógásért, a cigizésért, a drogozásért, a szexért. Mondjuk a házimunka el nem végzése kedvezmények megvonásával járt, a zsebpénz és az internet nem alapvető emberi jog a lakásunkban. Soha nem tiltottam meg, hogy szexeljenek, hogy részegen fetrengjenek a földön valami fesztiválon vagy hogy nem megfelelő emberekkel barátkozzanak. Én csak tudni akartam a lehető legtöbb dologról és biztos lenni abban, hogy ha baj van, akármekkora is, engem hívnak először és tőlem kérnek segítséget. Hogy nyíltan beszélhetünk arról, mi történik, miért és a használt, ám nem feltétlenül célravezető eszközök helyett milyen egyéb opciók állnak rendelkezésre. Néha már az is rengeteget segít, a barátaim és a saját példám alapján tudom, ha az ember kimondhatja a megítéltetés veszélye nélkül, hogy elbasztam. Sőt, folyamatosan elbaszom, már kora délután elkezdek inni, mert különben nem bírom elviselni. Most ez van, nem jó, nem okos, de nem tudok mást. (Ez a mondat speciel rám vonatkozik, direkt nem mondok a gyerekeimről szinte semmi konkrétat, mert nincs hozzá jogom. És évekkel ezelőtt történt velem is.) Hihetetlenül sokat számít ilyenkor, ha bizalmat kapsz cserébe, biztatást, hogy nem baj, majd vége lesz, majd megoldod.

Vettem nekik piát, hogy ne igyanak szart, fizettem esemény utáni tablettát és elmentem otthonról, ha kérték. Nem volt fáklyásmenet persze. Iszonyú sokat bántottuk egymást, néha úgy éreztem, beleszakad a szívem, ahogy szenvednek, ahogy szenvedek. Rengeteg pénzt elköltöttem terapeutákra, mert sem energiám, sem kompetenciám nem volt mindent megoldani. De végig tudtam, hogy csak olyan max. 6-8 évről van szó, aztán vége és hogy nem tehetnek róla, én viszont felelős vagyok azért, hogy ne csak megszüntessem a jelenséget, de eszközöket adjak nekik hosszú távra.

És persze nem írok le most egy csomó dolgot. Az őrjöngő üvöltözéseket, az ajtócsapkodást, a zokogásokat, a félelmeket, az időnkénti eltávolodásokat és a legfájdalmasabbat: amikor nem vettem észre valamit, ami pedig veszélyes volt, mert történt ilyen is. Nyilván soha nem tarthatod az egész folyamatot az ellenőrzésed alatt, meg kell tanulni elengedni. És akármilyen jól csinálod, előfordulhat, hogy kevés vagy. Mindig-mindig Libby Purves jut az eszembe, egy brit újságíró, aki azokat a csodálatos, vicces könyveket írta a nevelésről. És akinek az a csodálatos, okos, gyönyörű fia a kamaszkora végén felakasztotta magát a saját szobájában. Szóval rohadtul szerencsém is volt/van, na, akármennyire is utálom ezt a szót.

From → gyerek

One Comment
  1. Maximálisan tisztellek a hozzáállásodért! Nincs gyerekem, de valami hasonló lenne az én hozzáálllásom is a témában.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: