Skip to content

Lavina

December 12, 2015

Amióta csak bemutatták, ott volt a fejemben ez a svéd film, de folyton tologattam, mert tudtam, hogy baromi kényelmetlen lesz. Végül nem is volt annyira vészes. Nekem. Mert én az vagyok, aki ott marad és testével védi meg a gyerekeit.

Biztos unalmas már, hogy folyton a szexizmussal jövök, de hát mint tudjuk, így döntöttem, hogy feminista leszek, olyan divatos dolog ez, mint a buziság – most már viselnem kell a következményeit. Nem mentségként hozom fel a főszereplő pasi számára a patriarchátust, egyszerűen csak látni kell az összefüggést.

Tudom én, hogy borzasztó teher a hősiesség, az erős férfi szerep, hogy nem tévedhetsz, nem lehetsz gyenge és az egyetlen megengedett negatív érzelem a düh. Illetve, ha értelmiségi vagy, azt is jobb iróniába, passzív agresszióba csatornázni, mert akkor ugye nem veszted el az önuralmad, nem vagy tahó. Mr. Nice – nehéz rajta fogást találni, intellektuálisan rámutat, hogy vitapartnerét elragadták az érzelmei, nem kéne egy véleménykülönbségből ekkora ügyet csinálni. És pitiáner dolog a bizonyításhoz ragaszkodni, fogadjuk el egymás különböző nézőpontját.

force-majeure-2-xlarge

Nem az az igazi dráma, hogy a gyerekeim apja vészhelyzetben a családját hátrahagyva elrohan. Utálom ezt a mondatot egyébként, sokkal jobban szeretném az apa és a család szó felesleges érzelmi töltete nélkül leírni, undorító, mennyi teher van mindkettőn. Önmagában a cserbenhagyás nem akkora trauma. Nagyon nehéz feldolgozni, tapasztalatból mondom. Az ember megmagyarázza magának, hogy a másiknak itt vannak a határai, abban a pillanatban nem volt képes túllépni rajtuk. Pontosan tudom, mit érezhetett a filmben a nő, amikor a pasi visszajön a vészhelyzet után és mindketten úgy csinálnak, mintha nem történt volna semmi. A cserbenhagyottnak is kurvanagy feladat szembenézni azzal, ami történt, mivel akkor azt is el kell fogadnia, hogy ennyire értéktelen a másik számára. Sokkal kényelmesebb eldugni valahová, sokszor nem is tudatosodik, de hiába temeted el, ott rohad és bűzlik.

Lavina-Turist1

Az igazi dráma ott kezdődik, amikor a cserbenhagyó letagadja, ami történt. Megmagyarázza, hogy miért volt ez rendben és milyen tévedésben él a másik. Ez a fajta hazugság nyilván nem hirtelen jött újdonság a cserbenhagyó életében, bevált, jól működő eszköz, amivel a bűntudatnak még a leghalványabb szikráját is azonnal elfojtja és a felelősséget elhárítja.

Biztos vagyok benne, hogy csináltam már ilyet. Olyan is előfordult, hogy évekig hazudtam magamnak, hogy ne kelljen éreznem, mennyire elbasztam. Minél tovább tartott a tagadás, annál borzalmasabb volt szembenézni azzal, amit tettem.

Ezért ragaszkodom hozzá, hogy minden gyerekem megtanulja felvállalni a tévedéseit és képes legyen bűntudatot érezni. Azt hiszem, ez volt az egyik legnehezebb feladatom szülőként, én sem éreztem magam jól közben, de végig tudtam, hogy ez az egyik legfontosabb dolog, amit adhatok nekik.

Két szó az egész: elbasztam, bocsánat. De tényleg évek munkájába kerül, gyerekként és felnőttként is. Az az érdekes, hogy rendes kutatásokkal bizonyították, már a puszta szavak kimondása is közelebb visz a valódi bűntudathoz. Már persze, ha nem vagy pszichopata.:) A gyakorlást tehát akár ezzel is le lehet kezdeni, hogy rutinná váljon. Nem mintha ez olyan könnyű lenne, különösen, ha a társadalom azt várja el tőled, hogy kemény legyél és tévedhetetlen, mert csak akkor vagy értékes.

Különösen tetszett a filmben, hogy nincs a végén megoldás. Persze szeretnék egy összefoglalót nagyon, ami pár mondatban elmondja, hogy mi történt az elkövetkező hónapokban, években – lett-e a krízisből valódi változás, személyiségfejlődés, talán nem volt menthetetlen ügy. Bár sajnos az sem mindig segít. Ha egyszer ennyire elvesztetted a bizalmad a másikban, nem mindig lehet visszaépíteni. Nem mondom, hogy drukkolok nekik, mert teljesen értelmetlen lenne. Majd ők eldöntik.

turist-jpg

From → film

2 Comments
  1. FlamingJune permalink

    Bocs, ha offolok, de a posztról nekem az jutott eszembe, hogy én inkább azt szeretném, ha bennem kevesebb büntudat lenne (amit kész is vagyok állandóan kimondani, ezzel sokszor nem tudnak mt kezdeni)és én is kevésbé plántálnám át ezt a gyerekembe. Emlékszem, kB 15 éves lehettem, amikor rájöttem, hogy vannak, akik nem saját magukat hibáztatják mindenért, söt, esetleg semmiért sem, mindenért másokat, telje meggyözödéssel. Akkor marhára irigyeltem öket. Lehet, hogy még ma is.

    • dehogy off:) nyilván ez a jelenség is létezik és tőlem sem idegen, de képes egyszerre jelen lenni bennem

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: