Skip to content

Baby crazy

November 11, 2015

Sokszor elmondtam már ezt, de most van időm és kaptam egy lökést, úgyhogy kifejtem részletesen.

A mai ihlet ez a mondat volt: “A toddler is almost as precious as a baby, but a teenager less so, and by the time that baby turns fifty, it seems that nobody cares much anymore if someone crashes into her car.” Az idézet egy olyan cikkből származik, amely a gyereknevelést a valláshoz hasonlítja. Egy rakás dologgal egyetértek, de szerintem a probléma lényege ebben a mondatban van.

Mert bár ugyan a gyereknevelés megítélése társadalmilag valóban komoly azonosságot mutat a vallási fanatizmussal, azért ennek valódi terepe mégis csak a csecsemő és kisgyerek kor. Ahogy a gyerek szögletesebbé válik, kialakul a személyisége és kevésbé függ a felnőttektől, egyszeriben jóval kevésbé érdekessé és értékessé válik mindenki számára. Kvázi véletlen, de nagyon látványos, hogy mindez egybe esik nálunk az iskolakezdéssel is.

A rangsort egyértelműen az újszülöttek vezetik. Ha gyerek születik, mindenki, de konkréten mindenki kíváncsi rá, sokszor azok a szomszédok is szeretnék meglátogatni, akiknek még a kibaszott nevét sem tudom és egyetlen rohadt szót sem beszéltünk korábban. Helyesbítek, ez az időszak valójában a terhességgel kezdődik, amikor totál ismeretlen emberek elkezdenek kéretlen tanácsokat adni, benyomulni a személyes terembe és fogdosni a testemet. Akkor még azonban nem kívánnak a lakásomba is bejönni, ellentétben a szülés utáni időszakkal.

Egyrészről persze kurvára senki olyannak nincs köze a gyerekemhez, akivel nem vagyok olyan viszonyban, hogy ÉN meg akarom neki mutatni. Másrészről meg a sajátságos agyműködésem folytán sose is értettem, miért olyan nagy dolog egy újszülött. Egyik olyan, mint a másik, kis, vörös, ráncos, magatehetetlen férgek, rohadtul nem látványosak. Az értéküket számomra csakis a személyes érintettség adja.

A kisbabák már valóban esztétikusabbak, de mivel a képességeik továbbra is meglehetősen korlátozottak, ezért bármikor előnyben részesítek egy járó, beszélő gyereket. Mondjuk azok sem érdekelnek, csak ha a barátaimhoz tartoznak. A világ azonban úgy érzi, ezek a gömbölyű, nyáladzó kis lények azért vannak ott, hogy boldoggá tegyék a többieket. Azokat is, akik egyetlen percnyi munkát nem tesznek bele a nevelésükbe. És mindenkit érdekelnek a felszínen, mindenki számára értékesek. Értékesebbek, mint a pár évvel idősebb testvérük vagy akár az anyjuk.

Mondhatnánk, hogy ez valami evolúciós cucc, bele van kódolva az emberiségbe, hisz így tudtuk felnevelni ezeket a csupasz kis békákat az ősközösségben. Well, ez kurvára nem igaz. Bőven elég a 20. század elejére visszamenni, senkit, de senkit nem érdekeltek a gyerekek, tömegével haltak meg, ha meg életben maradtak, többségük szarrá dolgozta magát. Ez a hozzáállás nyilvánvalóan a jóléti társadalom terméke, ahogy valószínűleg szegényebb, kevésbé civilizált országokban nem is így működik.

Ahogy a gyerekek elkezdenek járni, egyre inkább zavaró tényezőnek minősülnek, így csökken az értékük is. Ráadásul a fej-törzs arányuk és a testzsír százalékuk is megváltozik, elkezdenek hasonlítani a felnőttekre. Minél kevésbé bébiszerűek, annál kisebb az érdeklődés. Amikor pedig elkezdődik az iskola, onnantól a legtöbb felnőtt számára a gyereknek megszűnik létezni a személyisége. Az idegenek és a rokonok, de sok esetben a szülők is csak arra kíváncsiak ezentúl, hogy teljesít az iskolában, ennek függvényében ítélik meg.

Ahogy nyúlnak a végtagok, durvul a bőr, a helyzet fokozódik. Különös tekintettel rá, hogy az egykor oly bájos-bújós utód lassacskán menstruál és ejakulál, továbbá büdösödik. Gondolhatnánk szélsőségesnek, de inkább jellemző a két leggyakoribb megküzdési stratégia. Az egyik véglet igyekszik a végsőkig infantilizálni a gyereket, szépszóval vagy erőszakkal gyömöszöli vissza a babaságba. A másik kivár, majd feladja és megszakít minden fizikai kapcsolatot, érdeklődést. Nem ér hozzá, nem akar tudni arról, mi történik a gyerekkel, mit gondol. Tulajdonképpen mindkét megoldás ugyanabból a tőből fakad: csak ne kelljen szembenéznem a valósággal.

Az idézett cikk szerzői, Danielle és Astro Teller a korszak kezdetét a 80-as évekre teszik, amikor először megjelentek a Baby on board autómatricák. Nem gondoltam nagyon végig, de az az érzésem, hogy mindez korábban kezdődött és erős összefüggésben van a pénzzel. Valahol talán inkább az 50-60-as években rakták le az alapokat, amikor a családoknak elég pénze lett rá, hogy a gyerekekre külön költsenek és megjelentek azok az iparágak, amelyek kifejezetten ezt a kört célozzák. Tápszer, bébiétel, bébiruha, eldobható pelenka, stb. – és egyszeriben tele lettek a magazinok, tévék idealizált kisbabákkal. Azt hiszem, azóta szenvedünk ebben az undorító cukiságfasizmusban.

 

From → gyerek

One Comment
  1. Petra permalink

    Tok jo a cikk, sok mindennel egyet is ertek. Szerintem egyszeruen azert rakjuk ki a kocsira a tablat,mert szamukra a legveszelyesebb az utkozes. Legalabbis en azert.
    Viszont a FBra foltoltott kepek szama abszolut forditottan aranylik a korhoz. Senki sem rak fel napi szinten fotot a 14 eveserol.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: