Skip to content

Babona

September 30, 2015

A múltkor újabb felesleges dologgal számoltam le, bár attól tartok, a magyar társadalom nem fogja tárt karokkal fogadni kezdeményezésemet. Valójában nem is babona, hanem mint az előbb megtudtam, csökevény a helyes szó, de azért erős az összefüggés. És van köze a szociológiához és a pszichológiához is.

Az egész még évekkel ezelőtt kezdődött a fejemben, egy franciaórán. A lecke arról szólt, hogy az új lakó bulit rendez és kiír erről egy cetlit a szomszédoknak. Engem teljesen lehengerelt az értesítés hangneme, amiben a mentegetőzésnek még az árnyéka sem tűnt fel. A franciatanárom megerősítette, hogy ez így van, miért kéne elnézést, joga van normális keretek között bulit rendezni. És akkor erősen elgondolkodtam az ilyen jellegű magyar elvárásokon.

De valójában még sokkal korábban elindult ez a dolog, konkrétan tizenéves koromban, amikor elkezdtem közösségben alkoholt fogyasztani és mindenki azzal basztatott, hogy egymás szemébe nézve kell mondani az egészségedrét. Eleve ugye rühellek emberek szemébe nézni, de iszonyúan zavart az egész aktus mesterkéltsége és értelmetlensége is. Ugyanígy a kötelező jó étvágyat is régóta idegesít, mivel annak sincs semmi, de semmi funkciója. És ne gyertek nekem azzal, hogy ez udvariasság, mert nem az. Az udvariasság az, hogy evés után megköszönöd annak az ételt, aki dolgozott vele, mert neki tényleg jár. De mintha ezt sokkal kevesebben találnák fontosnak. Talán mert ehhez valódi erőfeszítést kell tenni, nem elég csak úgy rutinból odabaszni?

Aztán ahogy az utóbbi időben sokszor jártam Norvégiában (meg voltam megint Franciaországban is ugye), rájöttem, hogy ott az emberek nem mondják egymásnak, amikor félreállnak az utcán, hogy köszönöm. Nem mondják azt sem, hogy egészségedre, amikor tüsszentenek. A két dolognak persze más a háttere, de pontosan ugyanannyira feleslegesek.

Kezdjük a tüsszentéssel, ami akkor, visszautalva a poszt elején található linkre, ezek szerint csökevény. Dicsekszem: nem kellett hozzá semmit elolvasnom, minimális néprajzi ismeretekkel és a jó öreg JPÉ segítéségével amint elkezdtem ezen gondolkodni, azonnal rájöttem, hogy ez valójában semmi több, mint babonás faszság. Megterhelve még évszázadok szervilizmusával, mert természetesen ez a fajta “odafigyelés” a másikra valahogy alá-fölé rendelt helyzetben a főnökre ritkán jellemző, felnőtt emberek között erősen nyalizás jellege van. Én is csináltam eddig rutinból, főleg azért, hogy a gyerek megtanulja és legalább ennek az elvárásnak képes legyen megfelelni, de most megegyeztünk, hogy innentől leszarjuk.

Persze nem csak a hagyomány tartja életben ezeket az üres izéket, hanem a mindennapi nyereségvágy. A nyereséget a Berne-féle simogatás vagy sztrók helyett használom, még emlékszem, milyen megvilágosító erejű volt az Emberi játszmák, amikor először olvastam. Nem állítom, hogy a tranzakció-analízis mindent megoldó, univerzális eszköz. Nem azért nem állítom ezt, mert nem az, hanem, mert nem tudok eleget hozzá, hogy bármiféle kijelentést tegyek. De az biztos, hogy Berne egy kibaszott nagy zseni volt, hogy képes volt átlátni, mi is történik valójában az emberi kommunikáció során. (Csak halkan, magamban dünnyögve kérdezem, vajon hol helyezkedhetett el Berne a neurodiverzitás csodálatos spektrumán?) Én azóta vagyok hajlandó hangosan és lelkesen köszönni például a velem egy házban lakóknak, amióta tudom, hogy ez egy rövid, számomra ugyan értelmetlen, de hosszú távon hasznos, ezért mégis értelmes játszma része. Ha ettől érzik jobban magukat a körülöttem lévők, hát jó, én köszönök, sose legyen nagyobb bajunk. A kiskereskedelemben dolgozóknál pedig különösen figyelek erre, mert azt végtelenül igazságtalannak tartom, hogy ő helyzetükből adódóan mindenkinek köszönnek és a vásárlók jelentős része megtagadja tőlük a nyereséget.

Az azonban mélységesen felháborít, hogy vadidegen emberek az utcán ellenszolgáltatás nélkül ki nyereséget akarnak belőlem kikényszeríteni. Mivel arra nézve semmiféle rendszer nincs, hogy mikor számít valódi áldozatnak, ha valaki félreáll az utcán, hogy elengedje a másikat, én nem vagyok hajlandó ezt megköszönni. Olyanok is elvárják ugyanis, akik szembejőve elfoglalják az egész utat, ergo teljesen jogosan kell félreállniuk, mégis szívességként értelmezik és elvárásokkal jelentkeznek. A másik, aki kikészít, aki olyankor is félreáll, amikor nincs rá semmi szükség, és aztán mártírarccal várja a nyereségét. Mostantól kezdve csak szimpatikus embereknek köszönök meg ilyesmit, illetve cigányoknak és hajléktalanoknak, mert nekik senki más nem teszi meg.

Ez a fajta nyereség-kicsikarás természetesen nem csak az utcai közlekedés során jelentkezik, számos hasonló helyzetet tudnék még mondani, például a kutyafuttatón is van néhány erre hajlamos személy. Részemről ignore on.

Sajnos ahhoz sem tudok eleget, hogy most hosszas előadást tartsak arról, miért szenved ilyen nyereségkényszerben a magyarok jelentős része, de vannak feltételezéseim. (kevés élvezet, rossz emberi kapcsolatok, alacsony boldogságszint, nem létező öntudat és önbizalom, stb) Én csak mostantól egyszerűen leszarom a számomra érdektelen emberek nyereségvágyát, oldják meg maguk.

Viszont az ennivalót továbbra is megköszönöm annak, aki dolgozott vele és ha nálam eszel, ne merészelj enélkül felkelni az asztaltól.:)

Cheers-Gatsby

 

From → utazás

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: