Skip to content

Esélyes

September 29, 2015

Itt van egy új foster kutya, korábban kelek és sok dolog pörög egyszerre (például elindítottuk a Cool pets of BP oldalt, ha valaki még nem látta, kattintson és like-oljon nyugodtan), szóval fáradt vagyok. Ilyenkor pedig könnyebben leszek szentimentális, de nem baj.

Emlékeztek, hogy meséltem a régi általános iskolámról. Hogy milyen fantasztikus tanárok voltak, mennyit köszönhetek nekik. Nekem nehéz elfogadni, hogy valami nem rajtam múlt. Márpedig ez tényleg puszta szerencse volt. Bár utálom ezt a szót, ahogy a véletlent is, mint minden külső erőt, ami hatással lehet az életemre.

A nagymamám állítólag kulák lány volt, a nagyapám pedig nagyon szegény, de okos fiú. Valami olyasmit bogoztam ki a családi sztorikból, hogy Marcsa nem volt szép (de) és már nem is fiatal (de), viszont volt földjük, így kvázi vettek neki egy férjet. Aki ugye hamar elment katonának és nem is jött vissza rögtön a háború végén, egy darabig fogságban volt. Amikor megérkezett, beindult a kommunizmus és Marcsáék földjeit elvették a picsába. Azért megmaradt a ház és a hozzá tartozó, egyébként nem olyan kicsi föld (átlagos falusi méret), a többi ment a közösbe.

Nem tudom, kezdetben is így volt-e, de a nagymamámnak kurvára mindegy volt, kié a föld, ő csak ment és kapált. Élvezte. A nagyapám viszont egész életében iszonyúan sértődött volt, férfiszabóként dolgozott és gyűlölte. Anyám azt állítja, nagyon szegények voltak gyerekkorában, bár persze sosem éheztek, csak kevés ruhájuk volt például. Iszonyatosan szánalmas módon a mai napig képes felemlegetni, milyen borzalmas volt, hogy csak egy váltás ruhája volt, minden nap ki kellett mosnia a bugyiját és a köpenye gallérját és hogy ez mennyire kínos volt neki a gimnázium kollégiumában. Mert egyedüli gyerekként anyám gimnáziumba mehetett, a többiek mind szakmát tanultak. Anyám volt a legokosabb gyerek a faluban, középiskolában megnyerte az akkori OKTV-t történelemből. Tehát mehetett volna egyetemre. Állítólag azért nem ment, mert elege volt a nélkülözésből, és inkább beállt konzervgyári munkásnak.

Aztán csak elvégzett valami iskolát még és könyvelő lett, nagyon jó. Mi is szegények voltunk, kiskoromban a húgom apjánál laktunk, ahol még folyóvíz sem volt, anyám a sarokról cipelte be, rettegtem, hogy beszakad alattam a budi és belefulladok a szarba. Csak ott, a nagyanyai budi valamiért tök biztonságos, kellemes hely volt. Aztán lelépett a húgom apjától, vett egy panellakást és lassan jobbra fordultak a dolgok. A rendszerváltás előtt elkezdett egyre jobb munkákat kapni, főnökösködött. Közben nagyapám meghalt (agyvérzés, persze) és nagyanyám boldogan élte világát. Nem volt gazdag, de szegény sem, rengeteg kaját küldött nekünk. Még korábban építettek új, nagy és ronda házat, de abban asszem, az agglegény és vízgázszerelő nagybátyám pénze is benne volt talán. Később visszakapta a földjeit kárpótlásban, nem tudom, mit csinált velük, mintha bérbe adta volna egy időre?

Szóval egy ilyen félértelmiségi állapotból indultam, elég sok könyvünk volt és elég jó iskolákba jártam. De alapjában véve az éhség hajtott. Persze hiába akartam volna tanulni, ha nincs rá esélyem. És nem csak az iskola számított, a környezet is, hogy a lakótelepen sok osztálytársamnál láttam egészen más életet, aztán bébiszitterként is gyűjtöttem az infót. Mert abban biztos voltam, hogy olyan életet nem akarok, mint az anyámé. Hiába értek egy csomód dolgot jobban már, még mindig főleg megvetést érzek, amiért eltékozolta az életét.

Amikor annak a nagy NGO-nak dolgoztam hat évig, sokat utaztunk vidékre, rendszeresen vittem a gyerekeimet is. Mert azt gondoltam, nekik legalább olyan fontos, hogy lássanak mást is a pesti elitiskolás népeken kívül, meg hát szerettem is velük lenni. Volt Túrkevén néhány gyerek, akikkel lovaglás közben összebarátkoztunk. Lajos, Pisti és Gergő. Sokat beszélgettem velük, persze nem csak én, rengeteg pesti járt oda lovagolni. Lajoséknál sokszor vendégeskedtünk és mindhárom fiút meghívtuk Pestre is. Akármilyen hihetetlenül is hangzik, pontosan tudtam már akkor is, hogy ezzel én most esélyt adok nekik. Megmutatom, hogy van más élet, nem muszáj ott maradni és egész életükben szívni. Gergő később Németországban lett lovastréner (ebben nagyon kicsi szerepem van nyilván), Lajos az első lett a családban, aki letette az érettségit. Emlékszem arra a végtelen büszkeségre, amivel a szülei elmondták, hogy felvették a gyereket a rendőr szakközépbe. Egyszer még az iwiwes időkben találkoztunk is Pesten, bemutatta a barátnőjét, már végzett addigra. Nem akartam vele barátkozni, de elképesztően jó volt látni. Pistivel nem tudom, pontosan mi lett, de úgy rémlik, ő is középiskolába ment.

Utána a legkisebb gyerekem unokatestvéreivel próbálkoztam olyan tíz évig, hogy megmutassam nekik, Kiskunmajsán kívül is van élet. Iszonyú fura volt, emlékszem, teljesen kiborultam, amikor először jöttek hozzánk Pestre látogatóba. Vittük őket körbe, mint a véres kardot, program-program hátán és egyetlen, de komolyan mondom, egyetlen kérdést sem tettek fel. Konkrétan őrjöngtem, hogy mit csináltak ezekkel a gyerekekkel, amitől minden kezdeményezőkészség kihalt belőlük. Akkor még semmit nem tudtam a neurodiverzitásról, csak magamból és a saját gyerekeimből tudtam kiindulni. Később a legkisebb gyerekem elég hasonlóan viselkedett sokszor, de bebizonyosodott, ahogy az uncsitesóknál is, hogy hiába nem kérdez, de raktároz, frissíti az adatbázist rendesen. És kombinál is, csak másképp csinálja, mint én, egyszer kijön belőlük is az eredmény.

Átjön, hogy mit akarok mondani? Nem azt, hogy milyen jó fej vagyok, mert még csak nem is vagyok az, egyszerűen baromira élvezem, hogy hatással lehetek egy ember fejlődésére. Azt sem mondom, hogy ezek a gyerekek, akik azóta mind felnőttek, nélkülem nem ide jutottak volna. Csak azon gondolkodom, hogy mennyire sokat számíthatnak egészen kicsi dolgok is. Ahogy ülünk Lajossal a téli hajnalban az istállónál és magyarázom neki, hogy hát Balassi az színtiszta rákendroll, vaze. És ahogy felcsillan a szeme, mikor végre már nem csak értelmetlen szavakat lát, hanem megjelenik előtte a vers valódi jelentése.

Bármennyire is szeretném teljes nyugalommal azt mondani, hogy mindent magamnak köszönhetek, ez nyilvánvalóan nem igaz. Rengeteg esélyt kaptam és jelentős részükkel éltem is. Úgy szeretném, hogy a többieknek is jusson.

From → gyerek

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: