Skip to content

Viszonylagos illúziók

August 2, 2015

Bár konkrétan kajáról írni csak olyan 5-6 éve kezdtem el, azért az evés mindig is központi szerepet játszott az életemben. Tizenéves koromban még valószínűleg a sznobéria vezérelt, amikor csakazértis megszerettem a gombát és az olajbogyót, pedig elsőre nem értettem, mi a jó bennük. Most már jóval tudatosabban igyekszem tágítani a határaimat és talán nincs is olyan étel, amit elutasítanék kóstolás nélkül.

Külföldön általában nincs sok pénzem, ezért étteremben soha nem eszem, ha én fizetek, de nekem a helyi kenyér, sajt és sárgarépa is az országhoz tartozik, azok kóstolása is érdekes. Egyik legszebb emlékem, ahogy a nagylányommal nyolc évvel ezelőtt az utolsó nap Párizsban ülünk a Les Halles-nál a parkban a füvön és creme fraiche-be tunkoljuk a bagette-et. Ahhoz képest, hogy azt szoktam magamról mondani, nem szeretek utazni, elég sok helyen voltam már, olyan 10-12 országban és nyilván mindenhol ettem. Nem mindenre emlékszem, például Münchenről és Berlinről zéró emlékem van, Prágáról, Madridról és Lisszabonról alig több. Bécsben is szinte mindig csak kávézunk, az otthonról csomagolt szendvicseket esszük nagyrészt, mert spur vagyok. Egyszer ettünk halat, egyszer meg a piacon kolbászt, egyikért sem volt érdemes pénzt adni.

Spanyolországról azonban rengeteg csodálatos kajaemlékem van, mivel két hétig egy biofarmon dolgoztam Valenciától nem messze, a hegyekben. Az a joghurt, az a méz, a sárgarépás vega lasagne, omg, legalább három kilót híztam, amíg ott voltam. Pedig fizikai munkát végeztem, de mégis. Franciaországgal is szerencsém volt, mert rögtön az első alkalommal egy barátnőm lakásában laktunk Párizsban, úgyhogy vásárolhattam a boltban, a popup piacokon és majd megőrültem, milyen csodás zöldséget, meg gyümölcsöt lehet kapni, mennyire olcsón. Életemben nem ettem annyi mangót, mint ott. Aztán Lyonban sajtóúton voltam, elvittek egy Michelin-csillagosba is, aminek nagyon örültem, de még jobb lett volna, ha első este, az osztriga étteremben nem borjút kapunk. Amíg vissza nem megyek oda, nem tudom magamban feloldani a csalódást.

DSC03209

Aztán most májusban megint voltam arrafelé, konkrétan Grenoble-ban és ez gasztronómiai szempontból egyszerre volt csodálatos és lehangoló. Étteremben nem voltam, de nem is volt rá szükség, mert egy séfnél laktam. Oké, hogy amatőr, de kurvajó. Nem tudnám megmondani, melyik étel volt a legjobb, amit csinált, talán a sárgarépás nyúl. Vagy a tabbouleh. Vagy a gyöngytyúk melle. Olyan gazdag és finom volt minden, hogy két nap után könyörögtem, hadd egyek vacsorára sajtos szendvicset. Amihez meg is vettem a környékbeli Casino nevű nagyáruházban a sajtot. Azt gondoltam, hiába teszkó, ha francia, nem tévedhetek, jó lesz az akciós is. Hát nem. Annyira kínosan rossz minőség volt, hogy a Lidl sajátmárkása a hegyről nézett le rá. A másik a gyümölcs volt, amin megdöbbentem. Oké, a piacon szép volt, bár nagyon drága, nyilván helyi és terroir meg ilyenek, de akkor is. Viszont a boltban olyan gagyi barack volt, mint egy CBA-ban. Csak kétszer annyiért. És direkt elmentem az egyik legjobb pékségbe kenyeret venni, de már nem ájultam el. Azt hiszem, nem a francia kenyér lett rosszabb, hanem a magyar választék jobb az elmúlt tíz évben és nincs akkora különbség. Szóval nincsenek már egyértelműségek.

Olaszországról már meséltem, hogy a tonhal megismerése és szeretete oda kötődik, majdnem harminc évvel ezelőttre – huh. De ott ettem először rendes sonkát és jó minőségű jégkrémet is. Illetve ott ittam először zöld teát, legfeljebb érdekesnek találtam, most meg odavagyok érte. Milyen jó, hogy nem könyveltem el szarnak, mint a srácok az együttesben. Pár éve Rómában elég jó kajákat ettünk, de maga az utazás olyan nyomasztó volt, hogy ez sem tudta megváltoztatni a nyomot, amit hagyott bennem. Azt is meséltem, hogy márciusban, amikor Velencében voltunk, végre ennyi év után ehettem sütiket és meh. Viszont az alapanyagokért odáig voltam, pedig piacon nem is voltunk. Hadd szúrjam itt be, hogy én nem értem, mi történt bizonyos nyugat-európai városokkal, hogy nem lehet bennük élelmiszer piacot találni. Madridban is hiába kerestük, Trentoban sem volt és még a Grenoble-i is elég kicsike szerintem. Nyilván én sem járok folyton piacra itthon, de hát Spanyolország fővárosa központjában azért csak kéne már egy.

Most, hogy júliusban visszamentünk Olaszországba hat napra, csak ketten a nagylányommal, végre rendesen odafigyelhettünk a kajára. Nem vettünk semmit készen, salátáztunk, szendvicseztünk, főztünk. (Ja, de fagyit vettünk, áááááá, életem egyik legjobbja volt a GROM.) És bár még mindig rajongok egy rakás dologért, azért árnyalódott a kép. A paradicsom bizony sokszor ott is íztelen és a sárgarépa is tud ronda lenni, ahogy a gyümölcsök sem mindig kiemelkedőek. Az olaszok kenyérhez fűződő viszonyát hagyjuk is, nem érdemes rajta megint felhúzni magam. De továbbra is van néhány favorit, ami elemi része az ottani életnek és nagyon hiányzik innen. Például a ricotta, az olcsó, de mégis nagyon jó olajbogyó vagy a számos változatban létező Lidl sajátmárkás helyi kolbász.

De összességében azt tudom mondani, hogy most már nem annyira nagy a különbség. Amikor hazajövök, rengeteg dolognak tudok örülni, ami kint hiányzott. Ebben nagy része van Csabinak, a zöldség-gyümölcs díleremnek, aki ugye belevitt a lekvárba is. Augusztusban Norvégiában fogunk sátorozni, na, arra kíváncsi leszek, mit eszünk majd. Egy vega, egy autista, meg én – érdekes kombináció.

pisztácia, málna, étcsokoládé sorbet – az íze is fantasztikus volt, de az állaga ütött igazán, elképesztően krémes, nyilván a technológia más

FotoFlexer_Photo

From → kaja

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: