Skip to content

Házi

April 19, 2015

Több posztot is elkezdtem írni az utóbbi időben, aztán mindet félbehagytam. Némelyik túl dühös volt, némelyik túl személyes, inkább csak fejben fogalmazgattam őket. Legutóbb istenről lett volna kedvem írni, mert az emberrel, akivel együtt filmezünk, megnéztem a The Rite című, nem nagyon jó filmet az ördögűzésről Anthony Hopkins-szal és nem várt hatással volt rám. De istenről még a legközelebbi barátaimmal sem szívesen beszélek, nem is szoktunk, így most sem fogok.

Viszont az előbb mosogatás közben megvilágosodtam. És mivel takarítani is kéne, nyilván az a legjobb, amit tehetek, ha inkább leülök a géphez és megírom. Szóval gyermekeim nevelése során az egyik nagy kudarcomnak azt tartottam, hogy nem sikerült őket rávenni a rendrakásra és a takarításra. Tudtam, hogy én csesztem el valamit, ki más persze, de eddig nem tudtam, mit. Hiszen példát mutattam (többé-kevésbé), az meg ugye a legjobb módszer. De ma rájöttem, hogy valójában nem is azt tettem ennyi éven át. És attól tartok, ebben nem is vagyok képes példát mutatni hitelesen.

Az van ugyanis, hogy én mélyen legbelül azt gondolom, hogy a házimunka, legalábbis bizonyos részei méltatlanok hozzám. Vannak dolgok, amik nem okoznak gondot, ezek általában olyasmik, amiket ritkábban kell csinálni: vasalás, varrás, ágyhúzás pl. És hát ezeket elég szívesen is csinálom, mert vagy maga a folyamat vagy az eredménye örömet szerez. De az állandóan újratermelődő, ebből kifolyólag rendszeresen végzendő és jellegükből adódóan reménytelen feladatok jó esetben untatnak, rossz esetben pedig felháborítanak. Erre ma kellett rájönnöm, amikor hirtelen hatalmas dühvel töltött a tény, hogy a héten egyszer már hirtelen felindulásból és terápiás céllal kitakarítottam a lakás felét, erre megint koszos.

Én a problémák megoldásának szakértője vagyok, meg tudom mondani, kinek mit kell csinálnia ahhoz, hogy elérje, amit akar. Illetve, amit mond, hogy akar. Azt is meg tudom mondani sokszor, mit kell ahhoz tennie, hogy elérje, amit valójában akar, csak nem mondja ki, de erre nagyon kevesen kíváncsiak. A takarítás viszont nem problémák megoldása, arra bárki képes. Ráadásul nagyságrendekkel értékesebb időtöltésnek tartom, ha huszadszor elolvasom a kedvenc részeimet valamelyik Anne of Green Gables könyvből vagy a Kagylókeresőkből, holott tökéletesen tisztában vagyok ezek irodalmi értékeinek kétségességével. Mert egyrészt olvasni vagy épp posztot írni kellemes érzéseket kelt bennem, másrészt meg létrehozok valamit. Képeket a fejemben, gondolatokat, szöveget és ezek megmaradnak. A takarítás eredménye viszont annyira tünékeny, hogy gyakorlatilag nem is létezik.

Az érzéseimnek bizonyára köze van ahhoz a mániákussághoz is, amivel anyám állt a takarításhoz (egy irányba kellett kefélni a műszőrme takarókat! biztos mondtam már, életem soha el nem múló traumája), különös tekintettel rá, hogy már akkor sem láttam az egésznek semmi értelmét. Azt értem, hogy muszáj megcsinálni, de közben végig szenvedek, amiért kénytelen vagyok ezzel tölteni az időmet. És hiába klassz dolog utána leülni és élvezni, hogy rend és tisztaság van, ez nem igazán kárpótol. További hozzáadott gátlásokat okozott az a jelenség, hogy anyaként és családfőként nekem kellett másokat rákényszerítenem a takarításra. Több évtizedig voltam kénytelen-kelletlen a főnök, aki kimondja, hogy most akkor takarítunk. Mindenki tudta, hogy egyszer csak eljön ez a pillanat, de örömmel rám hárították a feladatot és a felelősséget. Kedvességgel, zsarolással, fenyegetőzéssel vettem rá a körülöttem lévőket, hogy megcsinálják, amit kell és közben utáltak érte. Kicsit meg is vetettek. Pont úgy, ahogy én szoktam azokat, akik a házimunkákban élik ki magukat. Hát nincs jobb dolguk? Pedig a családtagjaim tudták, hogy én sem szeretem és eleget mondtam, hogy nekem sem öröm, tehát részemről különösen nagy teljesítmény, hogy nem csak csinálom, de kezdeményezem is, de leszarták.

És persze mindez az én hibám. Hiszen én tanítottam nekik azt, hogy értelmes ember értelmes tevékenységekben éli ki magát, nem a szőnyegrojtok rendezgetésében. Tudom-tudom, hogy vannak ezek az OCD dolgok és sokak számára ez nem egy opció, de ha hozzám hasonló lényekről van szó, rájuk külön dühös voltam, hogy hát nekik van agyuk, használják. Nem egy racionális, logikus dolog ez, nem is vagyok rá különösebben büszke. Annak viszont határozottan örülök, hogy végre rájöttem, mi is volt a háttérben és hogy bár az én hibám, de nem tehetek róla. És hogy a Vekerdy-féle hitelesség megint bizonyítást nyert. Mondhatok, amit akarok, meg is erőszakolhatom magam, hogy úgy csináljak, mintha, de nem számít.

Akkor most, hogy csináltam valami értelmeset is, nekiállok porszívózni, hogy a fene egye meg.

From → Uncategorized

9 Comments
  1. Na, remélem, csak belülről kifelé porszívózol ám! (anyám)
    Ez a takarítás nekem is ilyen. Utálom csinálni, megvetem a tevékenységet, mert hasztalan, mert retkes lesz két nap múlva úgyis. Meg leejti, kiönti, összetapicskolja megint.
    Borzalmas….borzalmas..

    • jaja, viszont a kosz zavar egy idő után:) milyen a belülről kifelé porszívózás? hogy a szoba ajtótól távolabbi részében kezded?

      • Igen, pontosan. Maskepp sosem lehetett!! Rendesn ordibalt, ha nem az o szisztemaja szerint takaritottam. Es en sajnos majdnem olyan lettem. Rengeteg munka aran nem szolok be masnak, ha megcsinalja a porszivozast, de sokaig kioktattam a ferjemet is. Borzalmas beidegzodes. De mar en is leszarom, korbeerjek, az a lenyeg.
        A kosz engem is rettentoen zavar. Meg a kupi is. Jaj.

      • ismerős:)

  2. Anyám pedáns volt mindig vasárnaponként takarítás sokszor het közben is. Én is ilyen lettem de nekem örömet is okoz. 😆

  3. A takaritás az enyészettel szembeni reménytelen hadakozás, nem teremtö munka, megmondta már Simone de Beauvoir is a Második nem-ben. Sokszor eszembe jut porszivózás közben… Meghogy ugyanakkor életellenes, gondoljunk csak a frissen suvickolt lakásba becsörtetö, koszos, boldog gyerekcsapatra, nekik a rend meg a tisztaság csak anya bizarr hóbortja, le se tojják és mennyire nekik van igazuk. Hogyan változtatja meg a személyiségét, önértékelését azoknak, akiknek a takaritás, a háztartás rendbentartása jelentette régebben a hétköznapokat? Ez egyenesen vezetett az elsárkányosodáshoz.
    De sokan vannak, akik kifejezetten terápiás jelleggel takaritanak, valószinüleg megnyugtatja öket, ha magukon kivül rendet raknak, mert ez a belsö rend illúzióját adja nekik. Mivel lusta vagyok és rendetlen, ilyesmikkel próbálom csökkenteni magamban a kognitiv disszonanciát, ha valami agyonápolt lakásba tévedek

    • igen, azt se szeretem a takarításban, hogy olyan házsártos leszek tőle, mert látom, ahogy tönkremegy a munkám eredménye és mindenki rászólok. ha kosz van, sokkal lazább vagyok.:)

      érdekes viszont a párhuzam a főzéssel, amiről valszeg sokan hasonlóan gondolkodnak, nekem az viszont értékteremtő. nyilván mert szeretek enni:)

Trackbacks & Pingbacks

  1. #123 | nimbusz

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: