Skip to content

Nevelős

January 2, 2015

Egyszerűen imádom a hanyatló nyugati civilizációkat, ahol a New York Times egyik legolvasottabb cikke lehet egy írás arról, hogyan neveljünk erkölcsös gyereket. Már eleve a feltevés csodálatos, hogy az erkölcs az valami preferált dolog az ember és a társadalom életében és erről lehet és kell is beszélni.

Bár a lap véleménycikként határozza meg Adam Grant anyagát, valójában a szerző saját elgondolásainak igen kicsi szerep jut benne, sokkal inkább egy jól fogyasztható, de tudományos alapú pedagógiai összefoglalóról van szó. Jó-jó, én tudom a legjobban, hogy az ilyen cikkek a legveszélyesebbek, amikor az író a saját véleményét kutatási eredményeken keresztül prezentálja, az objektivitás látszatában fürödve. Ó, hogy imádok ilyet írni…:)

Szóval a Grant által idézett kutatások szerint ezekben a végsőkig elkorcsosult jóléti és nem munkaalapú társadalmakban rengeteg szülő számára fontosabb, hogy a gyereke kedves, törődő ember legyen, mint hogy hatalmas sikereket érjen el. Értem én, hogy miért szeretnék ezt a jóemberek, de sajnos nem tudok vele egyetérteni. Ez pontosan az a kívánság, mint amikor azt szeretnék, hogy a gyereknek jó jegyei legyenek, de azt nem várják el, nem akarják, hogy tudjon is dolgokat, mintha az mellékes lenne a külső megerősítést jelentő jegyekhez képest.

Zsenge gyerekkoromtól próbáltam megérteni, hogy mit-miért akarnak tőlem. Kurva nehezen ment, mert számomra és egyébként szerintem senki számára sincs értelme annak, hogy ne legyél irigy, meg az összes többi hasonló általánosságnak sem. De szép lassan, rengeteg munkával összeraktam, hogy valójában, racionálisan miért is érdemes kedvesnek lenni a többiekhez. Nézzünk rá egy egyszerű példát, a mosolygást: ez egyrészt egy befektetés. Ha mosolygok, könnyebben elérem, amit akarok, jobb a beszélgetés hangulata, hosszú távon javul tőle a két ember közötti kapcsolat. Mondjuk a Rózsa utcai péknél dolgozó eladónőre 5 évig mosolyogtam vaze, mire először visszamosolygott, de csak sikerült, na. Másrészt pedig a mosolygástól én is jobban érzem magam. Ez egy szimpla neurológiai visszacsatolás, nem tehetünk róla, ilyen az ember teste. Oké, nyilván nem mindenkié, az enyém szerencsére igen.

Tehát az összes erkölcsös izét azért kell megtanítani a gyereknek, mert neki lesz tőle jobb rövid és hosszú távon is. Nem azért, mert a társadalom fogja jobban szeretni, illetve nyilván amit én mondok, abban is van egyfajta külső válaszra való építés, de nem a mindenható és megfoghatatlan szeretettel érvelek, ami úgyis csak néhány embernél tényező, hanem haszonra, ami valós és érthető. Nekem például az egyik legfontosabb dolog az volt, hogy a gyerekeim testvérként is jól működjenek. De azt mondogatni, hogy szeressétek a másikat, mert azt úgy illik, mennyire lett volna célravezető, hát semennyire. Úgyhogy kicsit kegyetlenül azt vázolgattam nekik már egészen korán, hogy én meg fogok halni, meg az apjuk is és a nagyszülők is, és hosszú távon egyetlen ember marad meg az életükben, aki igazán ismeri és szereti őket és akire számíthatnak. Eléggé bejött ez a módszer.

Na szóval, akkor abban egyetértünk tulajdonképpen, hogy fontos a kedvesség és mások segítése. A következő lépcső az, hogyan érjük ezt el a gyereknél. Ezzel kapcsolatban éveken át heves vitákat folytattam félelmetes intelligenciájú legidősebb gyermekemmel, aki egy darabig azt gondolta, hogy alapvető hibát követtem el nevelésük során, amikor egyáltalán nem helyeztem hangsúlyt a kívülről érkező megerősítésekre és kritikákra, ellenben iszonyú munkát fektettem abba, hogy saját, belső értékrendjük legyen. (Lásd még: a gyerek viselkedését, eredményeit kell dicsérni, nem a képességeit, személyiségét vita.) Ha pusztán a sikerességet nézzük, mondhatjuk azt, hogy az én módszerem nem feltétlenül a legeredményesebb. Tagadhatatlan, hogy a lányomnak a képességei alapján ösztöndíjas hely járna a Harvardon, viszont az már hatéves korában egyértelmű volt, hogy nincsenek ennek megfelelő ambíciói. Rohadt kemény feladat volt ezt elfogadnom ám. Nem akkoriban döntöttem el, hogy nekem mindennél fontosabb az, hogy belül legyenek rendesen felvértezve, azért csináltam úgy, mert nyilvánvaló volt számomra, hogy ez az egyetlen valóban működő módszer. És igazán nem panaszkodhatok, végül is benne volt az első ötben az MA felvételi eredményével az ország egyik legnehezebbnek mondott szakán.  Az más kérdés, hogy ehhez mennyire erőltette meg magát. Bizonyos szempontból alig, más szempontból meg nagyon is.

Ami miatt teljesen odavagyok egyébként a New York Times cikkért, az az, hogy bár mondom, a sikeresség területén vitatható, hogy a viselkedés vagy a személyiség támogatása az eredményesebb, ha erkölcsről van szó, a Grant által idézett kutatások szerint nincs kérdés. Két területen keresztül bizonyítja ezt. Egyrészt, ha a gyerek megfelelően viselkedik, mondjuk megoszt valamit másokkal, sokkal hatékonyabb, ha azt mondod neki, milyen kedves vagy, ahelyett, hogy azt mondanád, milyen szép dolgot is cselekedtél. Mondjuk nem tudom megítélni, angolul mennyire hangzanak ezek a viselkedést dicsérő mondatok hülyén, nekem baromira. Ki mond ilyet, ki? Oké-oké, életkortól is függ a rendszer működése, de mivel hatéves kor előtt és tízéves kor után mindegy, melyiket mondod, egyszerűbb, ha a gyereket dicséred, nem a viselkedését, mert itt jön a kulcsmondat: ha őt dicséred, akkor azt, amiért a megerősítést kapta, a saját személyisége részeként kezeli. Tehát ha azt mondod neki, hogy milyen kedves, hogy odaadta Pistikének a vonatot, akkor el fogja magáról hinni, hogy az. Míg azzal, hogy ne legyél irigy, kurvára semmit nem tud kezdeni egyetlen életkorban sem, mert NINCS ÉRTELME!

Nagyon érdekesen a másik területen pont ellentétes a működés. A szégyen és a bűntudat közötti különbséget Grant olyan gyönyörűen magyarázza, hogy tanítani kellene. Itt szeretném megjegyezni, hogy mindenféle pszichológiai végzettség nélkül tudatában voltam ennek a különbségnek már egészen fiatalon és ez volt az a dolog, amibe tényleg végtelen mennyiségű energiát képes voltam belefektetni a pedagógiában. Egy konkrét zseni vagyok, na, ezt már ma harmadszorra írom le, csodás érzés. Az van ugyanis, hogy ha egy hiba elkövetése után szégyent érzel, az az egész embert minősíti, nem csak a tettet, ezért megbénít és az elkerülést támogatja. Míg ha bűntudatod van, az azt jelenti, hogy csak az adott tett volt hibás, nem te vagy hulladék és van esélyed változtatni. Két nagyon különböző gyereket kaptam ebből a szempontból annak idején. (A legkisebbet nem vonom bele, mert ő az autizmusa miatt nagyon másképp működik.) A lányom mindenért szégyent érzett, az első feketepontja után azt hitte, nem fogom szeretni többet, talán haza se jöhet már. A fiam mindenféle felelősséget elutasított magától, a dolgok tőle függetlenül fordultak időnként rosszra, neki semmi köze nem volt a történésekhez. Egyikük esetében sem volt pillanatnyi kétségem sem, hogy rendben lesznek. A lányomat meg kellett erősíteni belülről, elhitetni vele, hogy bármit is csinál, akkor is csodálatos teremtés és én mindig szeretni fogom. A fiamat pedig meg kellett tanítanom bűntudatot érezni. Ez utóbbi volt a keményebb dolog, mert egy kicsit össze kellett hozzá törni a buborékját, ami annyira hatékonyan védte a világtól. Nem nagy lépésekben haladtunk és iszonyúan utált közben, de tökéletesen biztos voltam benne, hogy megéri. Azt hiszem, 18 lehetett, amikor egy hatalmas költségvetésű filmen dolgozott és elmesélte, hogy rájött, mennyivel működőképesebb szakmai és emberi szempontból is egy hiba elkövetését azonnal elismerni és felajánlani a kijavítását.

A New York Times cikkének harmadik pillére a példamutatás. Ugyan itt csak erkölcsi szempontból vizsgálták, milyen hatással volt a gyerekek viselkedésére, ha mondtak nekik valamit, de a felnőtt nem annak megfelelően cselekedett, ha mondták és csinálták is vagy ha csak csinálták a jót, de vonatkozik ez minden másra is. Suprise-suprise, melyik módszer volt hosszú távon a leghatásosabb? Az őrjöngésig fel tudok azon dühödni, amikor például jó jegyeket vár el olyan szülő, aki maga semmilyen intellektuális erőfeszítést nem tesz egész életében. Vagy amikor a drogok veszélyességéről prédikál valaki, aki egész életében dohányzott és a stresszkezelésre egyetlen eszköze van, az alkohol. Ó, félelmetes prédikációkat tudok persze én is előadni a kedvenc témáimmal kapcsolatban. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy érvelek, mert ilyenkor sem az erkölcsre szoktam hivatkozni, de attól még rohadt idegesítő lehet, amikor mindent bevetve azt magyarázom, miért helytelen megnézi Jennifer Lawrence pucér képeit és miért halnak meg korábban a férfiak. Az nyilván az eddigiekből is kiderült már, hogy meglehetősen intenzív tudok lenni. Amivel kapcsolatban remek példát mutattam a gyerekeimnek: mindketten képesek elkötelezni magukat egy ügy mellett, azt hitelesen képviselni és látni, hogy ezzel ugyan hatással lehetnek a társadalom fejlődésére is, de elsősorban saját magukat fejlesztik. Ha eddig nem jött volna le, hihetetlenül büszke vagyok rájuk.

From → gyerek

6 Comments
  1. flamingjune@freemail.hu permalink

    Kiragadok egy mellékes momentumot, de anyaságodhoz gratulálok természetesen🙂 nem te vagy az elsö anya, aki ezt mondja, hogy a lánya rögtön szégyellte magát a dolgokért, a fiába meg úgy kellett belenevelni a büntudatot, vagy hogy ö is felelös lehet a kudarcokért. Már egész kicsi, különbözö nemü ikrek szüleitöl is hallottam ilyesmit. Szerintem ez borzasztó, mintha a nökben már genetikusan benne lenne a büntudat meg önmaguk vádolására való hajlam.
    Amúgy jó a cikk és tényleg fontos a különbség a shame meg a guilt között, és sokkal jobban kéne ügyelnünk az ilyesmire szülöként.

    • és hány felnőtt férfival próbáltam már megértetni a bűntudat fontosságát… így visszagondolva az az egyik bajuk, hogy összekeverik a szégyennel, valszeg a hibás nevelés miatt és ezért is állnak annyira ellen. bár értem el ezen a területen is eredményeket:)

  2. Zoe permalink

    Szia Mona, szoktalak olvasni, elgondolkodtat amit írsz, mi ezért járunk waldorfba hogy a személyiségét támogassák és ne a viselkedését. Viszont azt látom, főleg vehemensebb fiúknál, hogy a személyiség támogatása öntörvényűvé teszi őket, nem mindenkit, de sokat. Kezd bennem átértékelődni a viselkedés támogatásával kapcsolatos ellenállásom és most ott tartok hogy nem tudom eldönteni, hogy mi jó

    • ezt fejtsd már ki részletesebben kérlek, mert nem biztos, hogy jól értem az összefüggést.

      • Zoe permalink

        Úgy értem, hogy nagyon vigyáznak arra hogy “ne gázoljanak a lelkükbe” és kivárásosan türelmesek a gyerekkel szemben, ergo alig kap visszajelzést a viselkedésével kapcsolatosan ( kívülről érkező , tehát a viselkedésére való reagálás minimális, pl. fiam mondta úgy szidtak meg hogy nem is vettem észre ) És azt vettem észre hogy egy ennyire sehogy se “szocializált” gyereket a tágabb társadalom kicsit megbélyegez, mert öntörvényű és nem “nevelt” ( nem köszön 11-12 évesen sem, veszélyes játékokat játszik stb.) És ez elgondolkodtatott, mert eredetileg én is úgy gondoltam hogy az a legfontosabb hogy a személyisége legyen támogatva, de látva a példákat legyet hogy árnyalni kell a képet és a viselkedésére is reflektálni. De az is lehet hogy ki kell várni míg felnő, nem tudom.
        Tudom ez nem teljesen a cikkre való reagálás, csak nekem ez jutott eszembe a személyiségről és a viselkedésről.

      • én is követtem el hasonló hibákat, ezt hozzá kell tennem, majd írok is róla nemsokára, ne csak mindig hozsannázzak:) teljesen egyet értek veled, kellenek a határok is, nem csak a támogatás. és igenis meg kell szidni a gyereket, ha rosszat tesz, más kérdés, hogy hogyan teszi az ember.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: