Skip to content

Utas

December 29, 2014

Nem nagyon szoktam magyar irodalomról írni, pedig olvasok én azt is, mondjuk kortársat nem annyira, de sokáig komoly Jókai rajongó voltam, ha öreg leszek, újraolvasom mindet. Vagy nem és akkor érek meg igazán Eszterházyra.:) De az igazi kedvencem mindig is Szerb Antal és Ottlik voltak.

Mindig csak az Iskoláról beszélnek, ami persze tényleg a legerősebb, de én annyira-annyira szerettem az utána következő könyveket is. Szerintem olyan fontos volt látni, hogy mi lett belőlük, hogyan befolyásolta az életüket, amit megéltek. Sosem értettem, hogy engedheti el az író és az olvasó a szereplők kezét a válság után – hiszen az a legizgalmasabb, hogy mihez kezdenek a tapasztalattal. Már aki túléli persze.

ottliknna

Őszinte leszek, bár Szerb Antalért annyira rajongtam, hogy az angol irodalomtörténeti könyvét is olvastam (és baromi jókat röhögtem rajta), az Utas és holdvilágot sosem értettem igazán. Egy rakás privilegizált ember szenvedésének tartottam, akik jó dolgukban nem tudják, hogy mihez kezdjenek magukkal. Láttam ilyen embereket egészen közelről és minél jobban szerettem őket, annál jobban felbőszített a boldogságra való képtelenségük. Az egyikük elmagyarázta nekem, hogy ez a magyar értelmiségi sors, ha tehetséges vagy, úgyis belehalsz.

Oké, lehet, hogy azért is voltam dühös, mert ha én nem tudok ennyit szenvedni, akkor talán nem is vagyok elég tehetséges. Bár az utóbbi 4-5 évben voltak olyan időszakok, amikor a szomorúságtól kikelni sem tudtam az ágyból és napokig sírtam, kénytelen voltam szembenézni vele, hogy nem megy ez nekem hosszútávon. Viszont sokat tanultam belőle és már sokkal-sokkal megértőbb vagyok, ha ilyesmiről van szó. Rengetem információt gyűjtöttem be a sajátos idegrendszerekről, a szenzoros problémákról is, ami szintén segít.

Úgyhogy most újraolvastam az Utast, hátha. És más volt, bár továbbra sem tudok azonosulni a legtöbb problémával. Még mindig eszembe jut, hogy túl sok idejük és pénzük volt ezeknek az embereknek és ha néha rendesen elfáradtak volna valamiben fizikailag, talán boldogabbak lettek volna. De ez már nem csak előítélet, tudományos alapja is van a kritikámnak, bár ez persze senkit nem vigasztal sem visszamenőleg, sem most.

Mihály és barátainak élete még mindig aránylag távoli számomra, még ha akadnak is apróbb azonosságok és ha sejtem is, melyik jelenség mögött mi állhat. Nekem ugyanis sokkal jobb attól, ha tudni vélem, hogy a misztikus örvény nem más, mint egy méretes pánikroham. Ha nekem lenne ilyenem, könnyebb lenne elviselni.

Két dolog volt most újraolvasva igazán újdonság számomra. A legnagyobb meglepetést a halálhoz való viszonyunk kereszténység előtti vallástörténeti leírása jelentette, valahogy olyan logikus volt, egyszeriben egy csomó dolgot megértettem tőle.

A másik, ami korábban nem tűnt fel, az a női karakterek erőteljessége volt. Persze volt abban egy kis megvetés, ahogy a gyakorlatiasságukat, a hétköznapi okosságukat kezeli a szöveg, de én azt hiszem, ez inkább csak irigységből fakadt, ezért kész vagyok megbocsátani. Félelmetes hatékonysággal tudok olyan dolgokat figyelmen kívül hagyni, amik nem érdekelnek vagy nem illenek az általam alkotott képbe. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz harminc év múlva megint elolvasni, mit fogok akkor gondolni.

image001-707969

 

From → könyv

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: