Skip to content

Hogyan mondjam el? – 2. rész

September 26, 2014

Isolde játszótéri posztjáról eszembe jutott, a múltkor milyen jót üldögéltünk a homokozó szélén. Alapjában véve borzalmas kedvem volt, de a Lány persze csodálatos teremtés és sokat javított rajta – oké, az anyja is kellemes társaság.:) Mivel játszótér, hát természetesen voltak ott más gyerekek is, amitől már eléggé elszoktam, az utóbbi években nagyon durván megváltozott a hozzáállásom a kiskorúakkal való kommunikáláshoz. Sikerült is két óvódáskorút rendesen megdöbbentenem.

Nem tudom eldönteni, hogy én akkor most szeretem-e a gyerekeket úgy általában, vagy sem. Nagyon könnyű felébreszteni a védelmező ösztöneimet, de a legkisebbemnek és a barátnőm lányának köszönhetően képessé váltam nagyon konkrét határokat szabni, szinte bármilyen helyzetben. Biztos nem az volt a fordulópont, mégis egy pécsi vonatúthoz kapcsolódik a felismerés: nem várhatom el, hogy a gyerek megértse a ki nem mondott elvárásaimat, muszáj verbalizálni. Ez alapjában véve egy autista specifikus elképzelés, de amióta sokat gondolkodom ezen, arra jutottam, hogy félelmetesen és igazságtalanul sokat várunk el minden gyerektől ezen a területen.

A konkrét vonatos történet az volt, hogy nagy melegben, elég rendesen felkészülve (kaja, könyv, zene) utaztunk 2,5 órát és persze az utolsó 40 percben már kész volt a gyerek. Semmit nem akart, csak hangosan vinnyogni, hogy legyen már vége. Ez mondjuk engem is rohadtul idegesít, még ha fel is voltam rá készülve, hogy ez bekövetkezik, de rajtunk kívül volt még két ember a fülkében, akik természetesen azt gondolták, hogy egy borzalmasan elkényeztetett kis rohadékot kell elviselniük, akinek az idióta anyja mindent elnéz. Úgyhogy egy idő után kénytelen voltam megmondani a gyereknek, hogy amit csinál, az nem csak nekem rossz, de a másik két ember is szenved tőle. Láttam az arcán a csodálkozást, hogy tényleg? Nem állítom, hogy onnantól problémamentes volt, de nagyon igyekezett.

Szenzoros problémákkal rendelkező felnőttként egyrészt nagyon jól át tudom érezni, milyen az, amikor az ember telítődik egy ingerrel és semmi mást nem akar, csak menekülni. Kifejlesztettem a saját megküzdési technikáimat és nagyon igyekszem megtalálni a gyerek saját lehetőségeit is ezen a területen. Folyton fejlődünk, de nem  mondanám még teljesnek az arzenált. Arra is képes vagyok, hogy helyzettől függően egy darabig késleltessem a saját túlélésemet és segítsek a hozzám tartozó kiskorúnak nyújtani az elviselés határait. Megtanultam, ami hihetetlenül hatékony lenne _minden_ gyerek esetében, hogy kimondjam, ami valóban zavar. Ez olyan egyszerűnek hangzik, de mégis rengeteget kellett gyakorolnom, hogy erőfeszítés nélkül kijöjjenek a számon az olyan nyers énüzenetek, mint hogy ne csináld ezt, mert nem tudom elviselni a hangját. Vagy hagyd abba, mert nagyon fáj.

Arra korábban sem volt bennem semmi vágy, hogy társadalmi elvárásokkal indokoljak tiltásokat. Számomra sose is volt semmi értelme annak, hogy ne legyél irigy, nem illik és csúnyán viselkedsz, ezek nekem sem elég konkrét dolgok, nem hogy egy gyereknek. Nálunk lehetett csámcsogni, csak ne úgy, hogy halljam, lehetett ocsmányul szívni a pohárból a kakaót, de a saját szobájában. Azért persze elmondtam, hogy ezek a dolgok másokat is zavarhatnak és ezért hosszú távon érdemes korlátozni az ilyen jellegű élvezeteket a közösségben. Ahogy fontos megosztani a játékokat, ha azt szeretnéd, te is kapj a másiktól és muszáj bocsánatot kérni, mert ez egy kommunikációs eszköz, amivel jelzed a másiknak,  hogy elismered a sérelmét és ami általában nagyon jó irányba befolyásolja az adott konfliktust.

Az igazi nagy változást végül a barátnőm lánya hozta meg, akinek szintén vannak gondjai szociális területeken, viszont az enyémnél nagyságrendekkel jobban kifejezi a frusztrációit emiatt. Egyszer nálunk aludt és este valami kemény vitába keveredtünk talán a lefekvés időpontja miatt. Kurva dühös lettem, hogy mit üvöltözik itt velem ez a kis hülye, hogy merészel ellenállni?  Annyira kiakadtam, hogy kijött belőlem az állat és azt mondtam neki, hogy azért kell lefeküdnie akkor és oda, ahová én mondom, mert ez az én lakásom, ahol én vagyok a főnök. Közben a liberális szülő sírt bennem. Simán lefeküdt. A másik ilyen visszatérő konfliktusunk, hogy miért csak a saját gyerekem táskáját hozom. Amikor először kimondtam, hogy azért, mert neked nem vagyok az anyád, azt hittem, rám omlik az ég. De csak rám nézett és azt mondta, ja, jó.

Egyre könnyebben megy és még élvezem is, néha bevetem idegen gyerekeknél is, elképesztő hatást lehet vele elérni. A múltkor Isodéék játszóján két gyerek is odajött, miközben buborékokat fújtam a Lánynak, hogy akkor most ő elveszi tőlem az eszközt. Nagyon vicces volt látni az arcukat, amikor azt mondtam, hogy nem adom oda és azért nem, mert nem akarom. A kisfiú még hosszasan rugózott, hogy ő megtiltja, de a nem vagy az apukám és rendőr sem érv elhallgattatta. Jelen helyzetben nyilván túltoltam a dolgot kicsit, mert szar kedvem volt, de legalább hiteles voltam.

tumblr_lst05eovCk1qir6ceo1_500_large

From → gyerek

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: