Skip to content

Labor Day

July 1, 2014

Nem mentem el a sajtóvetítésre. Előtte megkérdeztem Andit, a sajtóst, és azt mondta, neki nem jött be olyan nagyon, de szépen van fényképezve. Nem is baj, mert ott nem zokoghattam volna ilyen kellemesen zavartalanul öt percig utána. Persze tudom én, hogy akkor és ott valószínűleg nem ilyen lett volna.

A Felolvasóval kezdődött. Öt évig kerülgettem azt a filmet, mert attól féltem, túl nyomasztó, a könyvet sem voltam hajlandó elolvasni. Aztán múlt héten valaki mondott róla valamit, ami miatt muszáj volt. Maga a történet nem rázott meg túlságosan, a film sem volt igazán nagy hatással rám, de Kate Winsletbe beleszerettem. Eddig is kedveltem, de amit ott az arcával művelt, attól le kellett előtte borulni. A könyvet is elolvastam gyorsan és még akartam, még.

Azt hiszem, az Egek ura miatt is húzódoztam a Labor Day-től. Dühös voltam Reitmanra, amiért kiherélte azt a sztorit, sármosra kerekítette, hülyére vette Binghamet, könnyen fogyasztható terméket csinált egy bonyolult, boldogtalan, de mégis vonzó emberből. Azt éreztem, mint a Silver Linings Playbooknál, árulást. Igen, kellesz nekünk, szeretnénk veled pénzt keresni, de csak a kellemes, vicces részed használható, a sötét, szomorú oldalad nem érdekel senkit sem.

Még nem tudom, milyen Maynard könyve, amiből a Labor Day készült, lehet, hogy még bolondabb benne a nő, de a filmben is elég meggyőzően ki volt készülve. Winslet félelmetesen gyönyörűen fotózva hullámoztatta az arcán a gyötrelmeket, remegtette a kezét és dadogott. Maga a történet nem annyira számít, tökéletesen melodramatikus és ennek köszönhetően meglehetősen hihetetlen is, a zenének, a képeknek és a színészeknek köszönhetően mégis könnyen bele lehet merülni. Nem sokszor történik meg mostanában, hogy nem bírom levenni a szemem a monitorról és egyetlen pillanatot sem akarok elmulasztani. (Kénytelen vagyok hozzátenni, hogy az általam mélyen tisztelt guardianes Peter Bradshaw borzalmasan lehúzta a filmet. Nem zavar.)

680x478-14

Szóval Reitman ilyet is tud. Képes ilyen lassan, kis adagokban, ennyire szerényen adagolni, amit mondani akar, szinte már Terrence Malick-i tempóban és képekkel megmutatni, ami a fejében van. Ahhoz különösen nagy bátorság kell, hogy a vonósok eszement reszelése nélkül mutasson érzelmeket, sokszor csak fura hangok kísérik a képeket – semmi dúdolható sláger, könnyen felismerhető, ikonikus dallam. Persze pont ennek köszönhető, hogy az izgalmas részeknél az ember üvölteni tudna a türelmetlenségtől: menjetek már, legyen végre vége!

680x478-91

Nem a szerelemtől kezdtem el sírni, bár nyilván nem lehet kizárni ezt a tényezőt sem. Ahogy a tudatállapotom is lehet módosult, szokott. (SPOILER figyelmeztetés, mert végtelenül fegyelmezett és jó fej vagyok.) Nem, a szerelem önmagában nem elég. Van egy zseniális jelenet a vége felé, amiben a srác apja elmeséli, miért hagyta el Adele-t. Közben nem tud nem mosolyogni, mintha csak valami helyes kismacskáról mesélne, milyen bájosan játszott a kandalló előtt a gombolyagokkal. De hát megnőtt, büdös lett, kényelmetlen, muszáj volt elaltatni. Ott kezdtem el zokogni, amikor a fiú már Tobey Maguire (mondjuk tőle aránylag sokszor van sírhatnékom, annyira édes) és felnőtt és jó neki és elmondja, miért. Hogy sikerült neki. A többi csak ráadás volt.

Igen, már közben is tudtam, hogy posztot fogok belőle írni. Ilyen ez, néha szeretem kitenni az ablakba az érzéseimet, valahogy jobban mutatnak természetes fényben.

From → film, könyv

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: