Skip to content

Könyves

June 18, 2014

Egyszer régen, kb. 13 évvel ezelőtt nagyon-nagyon szerelmes voltam. Utána is voltam persze, rengeteg éven át, mélyen és igazából. De ez más volt, egészen átható és pusztító, amikor szakítottunk, életemben először meg akartam halni. De ugye az az egyik legidegesítőbb tulajdonságom, hogy mindent túlélek. A túlélés keretében írtam egy könyvet, az Ulpius még ki is akarta adni, de szerencsére közben magamhoz tértem. Az én egyik legdrágább barátnőm most írja a sajátját, erről eszembe jutott az én régim. Hát, mondhatni kínos. De még mindig gyorsabban dobog tőle a szívem, akármilyen vacakul is van megírva és bármennyire is hidegen hagy már az az ember. Ilyen ez, na.

“Sétáltunk tovább Andrással, a Jászai felé indultunk. Fáztam, de a hidegnél sokkal jobban zavart a helyzet meghatározatlansága, befolyásolhatatlansága. Nevetségesnek éreztem magam ezzel a buta játszmával a taxiról, dühös voltam magamra is, rá is. Megálltunk egy galéria előtt, néztük a manókat a kirakatban, valamit magyarázott egy kiállításról, én válaszoltam, de fogalmam sem volt, mit beszélek tulajdonképpen. Aztán ránéztem, kicsit mosolygott, megfogtam a kabátujját, behunytam a szemem és elengedtem magam, mintha le kellett volna ugranom valahová a sötétbe.

Ez volt a legszebb csók életemben, olyan dobozbarakós, nézegetős, pedig nem is volt csók. Csak belélegeztük egymást és simogatta az arcomat, azt hittem, összeesem, amikor először hozzáért a bőrömhöz. Távolról hallottam, ahogy elmennek mellettünk az emberek, autók, buszok, de nem léteztek.

Később, valamikor mégis taxiba ültünk a Vígszínház előtt és hazamentünk. Ez már ismerős lehetett volna, de mégsem. Kinyitottam a kaput, hívtam a liftet, megkerestem a kulcsot, a kezem automatikusan kapcsolta fel a villany az előszobában. Levettük a kabátunkat és egy darabig csak üldögéltünk az ágy szélén, szigorúan hangulatvilágításban, halkan beszélgettünk. Szerettem volna, ha utánunk jönnek a manók a galéria kirakatából, hogy segítsenek újra közel kerülni egymáshoz.

Lassan felé hajoltam, közben az arcát néztem, látni akartam, tudni, hogy mit csinálok, kinyújtotta a kezét és ahogy hozzámért, már nem volt szükség semmi másra. Csak azt akartam, hogy minél nagyobb felületen érezzem a bőrét, szinte leolvadtak rólam a ruháim.

Feküdtünk az ágyban, egy takaró alatt, valamikor még gyertyát is gyújtottam, ahogy szoktam, romantikus hangulatelem, mégis más volt. Szinte semmit nem aludtunk, mégsem volt köze a szexhez. Adott volt minden elem, egy hímnemű és egy nőnemű, fűtött lakásban, tiszta ágyban, némi alkoholszázalék a vérükben – az általam ismert történetek ebben az esetben csak egyféleképpen végződhettek.

Sose voltam az a nagy előjátékos, csak elméletben tudtam kamaszkoromban is, mi az a petting. A szex azért van, hogy megkönnyebbüljön az ember, sose vesztegettem az időmet. Semmi tökölés, haladjunk, haladjunk, orgazmus, aztán haza lehet menni. Ez mind kiábrándítóan közönségesen hangzik ahhoz képest, ami történt. Csak simogattuk egymást, csókolóztunk, beszélgettünk. Meglepő volt, hogy pont én kielégítőnek találok egy befejezetlen estét, pedig egy pasi van az ágyamban, akinek ugye elsődleges rendeltetése, hogy engem kielégítsen.

Féltem a reggeltől, illetve az egész mindentől féltem, ami ezután jöhet, de elsősorban a reggeltől, amikor hirtelen világos lesz és majd meggondoljuk magunkat. Ki kell menni pisilni, reggelizni, párként viselkedni, amihez pedig semmi alapunk nincs. Mivel nem volt jobb ötletem, leginkább nem tettem semmit. Próbáltam nem pánikolni, nem hisztizni, nem értékelni.

És valahogy jó volt. Olyan kis meghitt, barátságos, pasztellszínű, napsütéses. Átbeszélgettük a délelőttöt, délután moziba mentünk. Előtte persze paráztam egy sort, először megyünk ki együtt az utcára, nyilvánvalóan rá van tetoválva a homlokomra, hogy idősebb vagyok nála. Nem mintha először járnék nálam jóval fiatalabb pasival, de mégis, én mindig csak öregebb leszek, itt állok, elmúltam 30, elváltam és családalapítás helyett már megint egy tökéletesen jövőtlen kapcsolatba kezdek bele, mindenki ki fog röhögni. Amikor a legutóbb nálam fiatalabb pasival jártam, aki szintén huszonkettő volt, csak öt évvel voltam idősebb. Most nyolccal. Szép kis tendencia.

És egyáltalán mit vegyek fel?! Még jó is volt, hogy utána el kellett válnunk, legalább gondolkodhattam az egészen hétfőig, amikor is majd újra együtt kell dolgoznunk, lehetőleg úgy, hogy a többiek ne vegyék észre. Ilyen is történt már velem, utána megfogadtam, hogy soha többet. De András annyira más volt, muszáj volt belevágni, tudtam, hogy valami gyönyörű lesz belőle. Amikor hazament mozi előtt átöltözni, küldött egy sms-t, csak ennyi volt benne:

 🙂

Küldi: Pénzes András +jafjfakaé Küldés ideje:

Akár meg is ijedhettem volna, épp szeretek bele, végigszeretkeztük az éjszakát meg a délelőttöt, és egy szmájlival elintézi az egészet. De én is ugyanazt éreztem, shiny happy volt a világ. Amikor másnap egy barátom átjött, hogy ápoljam a lelkét szakítás után, már azt meséltem, hogy szerelmes vagyok. Még nem voltam igazán, de tudtam, hogy akarom.”

From → könyv

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: