Skip to content

Könyves 2.

June 18, 2014

Azért vannak benne jó részek is.

“A mi családunk soha nem volt tipikus. A nők valamiféle klánt alkottak, egymás iránti érzelmeiktől függetlenül csak egymásra számítottak. Talán más családban is így működik, nem tudom. A férfiaknak nem volt komoly szerepe az életünkben, nemzedékekre visszamenőleg az anyák sokáig éltek, uralták összes gyermekük és férjük vagy férjeik mindennapjait. Anyám ezt tökélyre fejlesztette, gyakorlatilag kizárta a férfiakat az életéből, mindtől megszabadult egy idő után, fiút még foganni sem volt hajlandó.

Látványosan váltakozott kétféle típus, akik soha nem jönnek ki egymással, annyira ellentétesek. Dédnagyanyám és anyám nagyon szerették egymást, rendszerető, kötelességtudó, áldozatvállaló és tökéletesen boldogtalan emberek voltak, illetve anyám még ma is az. A külsőségek és a mások véleménye mindennél fontosabb volt számukra, ennek rendeltek alá mindent.

Vasárnap húst kell enni, mert úgy illik, a vázának az asztal közepén a helye és leánygyermek nem fütyörészhet a lépcsőházban mindenki füle hallatára, olyat csak a trógerek csinálnak. Az volt a legszebb, amikor a műszőrme takarón egy irányba kellett kefélni a szőröket, hogy szép legyen. Nem csoda, hogy ennyire rendetlen lettem.

Érthetetlen és felesleges szabályok voltak, folyton megszegtem őket és még a büntetésből sem tanultam, számomra nem volt benne sem rendszer, sem értelem. Tágranyílt szemmel, csodálkozva néztem a hatást, amit mindenfajta szándék nélkül elértem.

Anyám tehetetlen dühében néha legszívesebben eltörölt volna a föld színéről, pedig tudom, hogy szeretett. Az első pár évben fizikailag olyan biztonságban éreztem magam mellette, mint sehol másutt, a létezése búvárharangként borult fölém, megvédve mindentől, kivéve a saját haragját. Sokáig azt hittem, tudok a víz alatt lélegezni.

A világ többi része nem volt ránk igazán hatással, a mi kettősünk megkérdőjelezhetetlen volt, összetartoztunk. Pont ezért volt iszonyú feladat függetleníteni magam a dühétől, rosszallásától, ebben az egymásrautaltságban elviselhetetlen volt, ha megvonta magát tőlem, egyedül voltam, védtelenül. Lassan, nagyon lassan fogtam fel, a megértésére nem számíthatok, hiába védelmez a külvilágtól, a harang alatt én csak az ő részeként létezhetek. Elzártam magam tőle, a magány biztonságosabbnak tűnt a kiszámíthatatlan szeretetnél.

Anyám sokszor mondja, amikor éppen nem bír elviselni, hogy nagyanyám rossz hatása vagy öröksége ütközik ki rajtam. A nagyanyám, aki egész életében a lánykori nevén volt ismert (mellesleg ez anyámra és rám is igaz), soha nem foglalkozott igazán másokkal. Valamennyire ellátta a gyerekeit, később az unokáit, valamennyire kitakarította a házat, valamennyire odafigyelt a nagyapámra, de közben egyetlen dolog érdekelte valójában, hogy jól érezze magát.

Kevésre volt szüksége, kertészkedett, állatokat nevelt, szomszédolt, templomba járt, de olyan átéléssel, hogy lehetetlen volt bármit is közösen csinálni vele, képtelen volt megosztani kedvteléseit másokkal. Nem volt barátja, barátnője, sokan talán bolondnak is tartották egy kicsit. Reggel kikészítette a reggelit, mire felébredtünk, már messze járt és estig nem is került elő. Egy hétre előre megfőzött, hatalmas kondér bablevest, gyümölcslevest, nem érdekelte, mit eszünk napközben. A neve jelszó volt a faluban, bárhová be lehetett jutni, ha kimondtam. Nem emlékszem, hogy valaha megbüntetett volna valamiért, nem is tudott a csínyeinkről, csak ha valami baj történt.

Gyerekkoromban nem tudtam megfogalmazni, miért szeretek olyan nagyon mellette lenni, mikor nem volt közöttünk bizalmas viszony, nem főzte a kedvenc ételeim, nem játszott velem.

Ha nem anyám lánya vagyok, talán azt gondoltam volna, elhanyagol. De az otthoni, szabályokkal terhes, betegesen rendszerezett élet után olyasmit kaptam a nagyitól, amit akkor még nem értékeltem tudatosan – egyenletességet, kiegyensúlyozottságot, szabadságot. Nem csak azért volt ez felszabadító, mert napokon, heteken keresztül azt csinálhattam reggeltől estig, amihez kedvem volt. Tőle függetlenül léteztem, engem is valamennyire szeretett és ez pont elég volt ahhoz, hogy ne zavarjon, ne érezzem tehernek.

Megmutatta, felnőttként sem muszáj mások véleményének megfelelően élni és nem szégyen azt tenni, ami örömet szerez. Mindenkitől függetlenül, magányosan élt, hiába vették körül emberek, szabadnak és boldognak tűnt. Csak amikor felnőttem, jöttem rá, milyen nagy szerepe volt az életemben azzal, hogy tulajdonképpen nem csinált semmit. Neki köszönhetem, hogy volt merszem egyedül maradni.

Ez a függetlenség az évek során szétzúzta az anyám és köztem lévő egyértelmű, feltétel nélküli kapcsolatot. Kénytelen volt belátni, hogy nem vagyok a része, ott élek mellette, de önálló lényként. Minél idősebb lettem, annál nehezebben tudta rám kényszeríteni a saját értékrendjét, végül feladta, mindem sikerem ellenére én vagyok nevelésének csődje, mert egyetlen számára fontos szabályt sem tettem magamévá. A húgaim kárpótolták értem, még húszévesen sem tettek soha egy lépést sem a jóváhagyása nélkül.

Kamaszkoromban tomboltunk, üvöltve veszekedtünk, gyakorlatilag nem maradt egyetlen eszköze sem velem szemben, ezért meggyűlölt.

Én nem értettem. Semmi mást nem akartam, csak a saját életemet élni, ami bár más volt, mint az övé, de nem rosszabb.

Azóta rájöttem, hogy bizonyos emberekkel szemben nem követhetsz el nagyobb hibát, mint ha bebizonyítod nekik, nem csak az az egy megoldás létezik, amiben ők hisznek. Ahogy kénytelenek szembesülni a másságoddal és annak működőképességével, azonnal megtámadva érzik magukat, muszáj elhitetniük magukkal és persze veled is, hogy tévúton jársz.

Talán a nagyanyám példája adott elég kitartást, de lehet, hogy a génjeimben örököltem, végül is ahelyett, hogy bármit feladtam volna, elköltöztem otthonról, még tizenhét sem voltam. Ha anyám nem félt volna jobban a szégyentől, hazavitet az ifjúságvédelmisekkel. Most már csodálom, hogy sikerült keresztülvinnem, honnan volt pénzem, miből éltem, hol laktam. Lehet, hogy azért nem emlékszem rá, mert annyira rossz volt, nagy felejtőművész vagyok.”

From → Uncategorized

4 Comments
  1. másik anna permalink

    u nem kuldod el hogy elolvassam ha megigerem hogy soha senkinek nem adom oda?? tok erdekel, marmint tenyleg, jofajtan nem olyan pletykalos fajtan

    • édes vagy, de sajnos nagyon indiszkrét dolog lenne a sok pasival szemben, akik szerepelnek benne:) de teszek még majd ki részeket, jó?

      • másik anna permalink

        mmm azt hittem mar egybol ugy irtad hogy senkire ne lehessen raismerni ^_^ de jo, reszletek is jok csak mas belesullyedni es vegigolvasni egy ilyet (es istenem, milyen ritka hogy vki tud is irni nem csak irja, remes)

        figyu, neked nincs vmi jo-ruhakrol-szep-emberekrol-kepek tumblr-ed (vagy pinterested)? neha ugy elnezegetnek ilyet, csak ugy eszembe jutott hogy neked nagyon is kene hogy legyen

      • áh, nagyon közel voltam én még akkor az eseményhez, pont az volt benne a jó, hogy a valóságról szólt. most már meg nem nyúlok bele, mert nem érdemes. ez az én nagy szerelmem története saját magamnak terápiás céllal.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: