Skip to content

Bántalmazós

March 4, 2014

Bántalmazó családban nőttem fel. A nagyapám verte anyámat és testvéreit, anyám vert minket. Először kézzel, aztán fakanállal, vállfával. Volt, hogy eltörte a hátamon. Nem előre megfontoltan, hanem hirtelen felindulásból, őrjöngve. Nem ezért haragszom, egy idő után már nem féltünk tőle a húgommal, emlékszem, ahogy egymásra nézünk, mikor kiment és összevigyorgunk: neked sem fájt? Azért haragszom, hogy most, amikor felnőttként szembesítettem ezzel, azt válaszolta, én voltam a hibás, mert rossz gyerek voltam, kiprovokáltam. De még ezért sem érdemes haragudni, anyám csak azt mondta, amit egész Magyarország: akit ütnek, biztos megérdemli.

A sok vidám könyves-filmes-cukrászdás bejegyzés közé igazán kívánkozik már valami keményebb dolog, főleg most, hogy V.F. szerint is tudok írni. (Haha) Elég régen gondolkodom ezen a bántalmazás dolgon, főleg, hogy az áldozati tapasztalatok mellett megvan bennem az elkövetői hajlam is. Ha rendes lány lennék, nyilván maradtam volna az eredeti dobozban, de én már gyerekkoromban erős indulatkezelési problémákkal küzdöttem. Azt hiszem, nyolcadikban verekedtem úgy össze egy másik csajjal, hogy a földön fetrengve téptük egymást és kamaszkoromban még rendszeresen téptem szét toporzékolva, ha varrtam valamit, de nem sikerült.

A verés életem része volt mindig is. Utólag megtudtam, hogy számos traumám mögött állt csecsemőkori agressziós élmény apám részéről, elképesztő egy drama king volt, egyszer ránk akarta törni az ajtót, nagymamám kiállt az ablakba, hogy ő kiugrik, ha bejön – családi vonás volt a teátrális hajlam. Anyám sértésnek vette a legkisebb kritikát, ellentmondást is, pedig én aztán őstehetség vagyok az ilyesmiben, hihetetlen érzékem van meglátni a hibás pontokat és aztán persze artikulálni is azokat. Sokszor pusztán lelkesedésből, hát hiszen ki nem örülne, ha megmondják neki, hol rontotta el?

Amikor már nem tudott fájdalmat okozni és megfélemlíteni, anyám kizárt a lakásból, elolvasta a naplómat, ellopta a telefonkönyvemet. Szánalmasan tipikus eszközei a hatalomgyakorlásnak, de egy meglehetősen intelligens autistánál nem működnek, mert nem fél. Nem azért, mert annyira kurva bátor, hanem, mert nem tudja elképzelni a következményeket. 16 évesen, a jövőtől való különösebb félelmek nélkül elköltöztem otthonról. Tegyük hozzá, biztos alapként ott volt a későbbi férjem, akibe nem véletlenül szerettem bele, sokáig ő volt az én értelmiségi hercegem a fehér Trabantján.

Tizenkét évesen kezdtem el bébiszittelni és ezen keresztül tanulmányozni más családok életét, hogy tapasztalatot gyűjtsek, milyen eszközök léteznek anyáméin kívül. Minden szempontból gyümölcsöző projekt volt, a szomszéd lépcsőházban lakó Gergely családtól tanultam a legtöbbet. (Nagyon vicces volt 30 évvel később találkozni az egyik gyerekkel, akire akkor vigyáztam.) Keményen terveztem, hogy fogom csinálni a saját családom, húszévesen már Rogerst olvastam és gyakoroltam. És mégis. Amikor eljött a krízis, kiabáltam, őrjöngtem és megütöttem a gyerekeim. Egész életemben semmit nem bánok jobban. Szégyellni csak azért nem szégyellem, mert sokszor, nagyon sokszor elmondtam nekik, mennyire sajnálom.

Biztos vagyok benne, hogy nagyon kevés kivételtől eltekintve mindenki érzi ezt a bűntudatot, aki másokat bántott. De a bűntudat valahogy nem divat ebben az országban. Sokkal egyszerűbbnek tűnik az áldozatra kenni a felelősséget, idegenrendészeti eljárás, provokált, csak az ő érdekében. Egy kicsit értem én, hiszen magam is elkövető vagyok. Még mindig lejátszok véres megtorlásokat a fejemben időnként, álmodom ilyesmivel és bár félelmetes hagyni ennyire elszabadulni az indulatokat, de azért élvezem is. Akkor és ott olyan egyszerűnek és kielégítőnek tűnik.

Tegyük félre az erkölcsi tiltásokat, hogy ne ölj, meg szeresd felebarátod és hasonlók. A düh, az agresszió félelmetes, ám csodálatosan hatékony valami. Ha megfelelően csatornázod, remek eszköz lehet a problémák megoldására. Lehet dühből házat építeni, maratont futni és ötfogásos vacsorát készíteni. De még takarítani is, tapasztalatból mondom. De másokat megütni semmiképpen sem célravezető. Nem azért, mert a Biblia és úgy általában a társadalmi elvárások tiltják. Leszarom én mindet. Azért nem érdemes másokat megütni, mert nem oldja meg a helyzetet és nem érzed magad jobban hosszú távon.

Akik mentegetik a bántalmazókat, mind a saját ocsmány kis titkaikat próbálják dugdosni. Nem biztos, hogy ők vertek, lehet, hogy őket verték. Azzal sem egyszerű szembenézni, kimondani. Elismerni, hogy a szüleid, akiknek mindenféle elmélet szerint a legjobban kellett volna téged szeretni, valójában képesek voltak arra használni, hogy rajtad éljék ki a mindennapi frusztrációjukat. Ez iszonyú megalázó, tudom én. Hogy csak egy eszköz voltál, semmi más. De nem ok arra, hogy a saját lelkünk mocskos kis titkai miatt igazoljuk más emberek bántalmazását.

Az a legkeményebb ebben az egészben, hogy egyfajta történelmi szükségszerűség. A gazdasági válság frusztrációt és kétségbeesést szül, amiért felelősöket kell találni. Az idegengyűlölet mellett ilyenkor felerősödik a családon belüli agresszió: nem kell hozzá különösebb kutatás, a sürgősségi osztályok adatai alapján a pénzügyi krízissel egy időben megnőtt a bántalmazott gyerekek száma. A nőket nem tudom, de lennének tippjeim. Így lesz ez még egy darabig és az elkövetők igazolást követelnek maguknak, mert a bűntudattal szembenézni elviselhetetlen érzés. Emlékszem jól.

(Ha valaki úgy érzi esetleg, róla is szól ez a poszt, egészen biztosan jól érzi.)

Mindez egyébként egy Dívány cikk hozzászólásai miatt szakadt fel.

10 Comments
  1. cbarbi permalink

    Köszönöm ezt az őszinte bejegyzést! Egyébként én a Dívány cikk kommentjein akadtam ki. Nagyon.

  2. milla permalink

    Idetaláltam a boltból…:) Nem vagyok az az igazán kommentelős típus, de tegnap óta ezen a bejegyzéseden gondolkozom, és nagyon kikívánkozik belőlem.
    Én is bántalmazós családban nőttem fel. Ebben benne van a fizikai bántalmazás éppúgy, mint a lelki terror, az elnyomás. Mikor eljöttem otthonról, egy ideig próbáltam ezt feldolgozni, mostanra viszont azt hiszem, hogy eltemettem magamban. Annyira, hogy ne is akarjak emlékezni az akkori időkre. Nekem az évek alatt összegyűjtött – kamaszként – legbecsesebb kincsemet, a CD-imet törte össze apám, bosszúból. Vagy ha megtudta a féltve őrzött titkaim, gondolataim, kigúnyolt velük.
    Ha ezeket, és a számtalan hasonló élményem felidézem, egyszerűen nem tudok megbocsátani. Talán ezért temetem el ezeket mélyre, mert ha emlékeznék, látni sem bírnám a szüleim.
    Azon gondolkozom, hogyan lehet ezt a disszonanciát feloldani? Miért bántott szándékosan a szülő, ha szeretett? Hogyan nevelhettek ostobán a saját szüleim? Hogyan gondolhatnám az anyámról és apámról, hogy ostobák?? Hogyan érezhetek gyűlöletet, mikor szeretnem _kell_ és szeretem is őket? Ezekre a kérdésekre mit válaszoljak magamnak?

    • Jaj, édesem, nem tudom én a jó választ sajnos. Az én módszerem, hogy elzárom magam az anyámtól, csak nekem működik. De nem kell őket szeretned, csak ahhoz, hogy erre képes legyél, ha ennyire súlyos a helyzet, nagy árat kell fizetned, a teljes önállóságot, függetlenséget. Nekem megéri, de nem kívánom senkinek.

      • milla permalink

        Én az alig-találkozunk-és-akkor-sem-beszélünk-semmiről taktikát követem egyelőre, de ezzel nem dolgoztam fel, úgy érzem. Talán egyszer fel kellene szakítani a sebeket és megbeszélni velük, de valószínűleg nem vezetne sehová.

  3. Nehéz megúszni a terápiát, sokáig tart, de mindig a saját magadba fektetés a leggyümölcsözőbb.

  4. daya permalink

    Én fizikai bántalmazásra nem igazán emlékszem gyerekkoromból, maximum helyzet stabilizáló kar megfogásra… Viszont verbális bántás annál több volt, sokra csak utólag jöttem rá, ahogy arra is, hogy már 6 évesen kőkemény játszmák folytak anyám és köztem, hogy elkerüljem a kirohanásait. Az eredménye, hogy konfliktus kerülő lettem, bizalmatlan megspékelve némi megfelelési kényszerrel. Ez az egész tetézve van azzal, hogy a csontjaimba ivódott a játszmázás, piszok nehezen veszem észre, ha ilyet kezdeményezek, de legalább felismerem, ha bele akarnak vonni.
    Nem tudom, hogy ezt a sok szart mikorra sikerül rendbe tenni, így 30 évesen is keresem önmagam…

    • welcome to the club, daya:) nem sokkal a 30. születésnapom után kezdtem el terápiába járni, szóval nem akarlak elkeseríteni, de lesz még munka.

      • daya permalink

        Korábban jártam egy rövid ideig… meg azért van némi fejlődés🙂 Csak túl lassú, szóval lehet újra kéne valami szakember.

      • igen, a szakember nagyon fontos

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: