Skip to content

Csakugyan

November 10, 2013

A múltkor Isoldénál komoly vihart kavart egy idézet a gyerekszüléssel kapcsolatban. Én is olvasom Marilyn French könyvét, csak nagyon lassan haladok vele, mert iszonyú nyomasztó. Az Anna Kareninán viszont most harmadszor sétáltam végig, gyönyörű volt. Írok is majd még róla, de most nagyon tele vagyok vele. És ha valaki azt gondolta, French valami borzalmasat mert mondani, hát tessék, Tolsztoj gondolatai Dolly szájából a témában.

“Csakugyan – gondolta Darja Alekszandrovna, tizenöt évi házaséletén végigtekintve -: terhesség, hányinger, szellemi tompaság, közönyösség minden iránt s főként elformátlanodás. Kitty, a fiatal, szép kis Kitty, ő is hogy megcsúnyult; én meg a terhesség alatt egészen torz leszek, tudom. Aztán a szülés, a szenvedés, az idétlen szenvedés, az az utolsó perc; utána a szoptatás, az álmatlan éjek, az iszonyú fájdalmak…”

Elég volt a bimbórepedés gyötrelmére visszaemlékezni, amelyen majd minden gyereknél átesett, s máris összerezzent. “Aztán a gyerekbetegségek, az örökös félelem; a nevelés, rossz hajlamok (eszébe jutott a kis Mása vétke a málnásban), a tanítás, a latin – az egész olyan érthetetlen és nehéz. S a tetejébe: ugyanezeknek a gyerekeknek a halála.” Emlékezetében újra fölmerült az anyai szívét összeszorító kegyetlen emlék, az utolsónak a halála, a torokgyíkban elhalt kis csecsemőé, a temetés, az általános közönyösség a kis rózsás koporsó előtt, s az ő magányos, szívszaggató fájdalma a fehér homlok, bodor halánték, a csodálkozó, elnyílt szájacska előtt, amint abban a percben, amikor a paszománykeresztes rózsaszín koporsófedelet reáborítják, a koporsóból visszanéz rá.

“S az egész miért? Mi lesz mindebből? Az, hogy egy perc nyugvás nélkül, hol teherben, hol szoptatva, örökös haragban, zsémbességben, elgyötörten és másokat gyötörve, a férjemtől megutáltan éltem le az életemet, s boldogtalan, rosszul nevelt, szűkölködő gyerekek nőnek föl mellettem. Most is, ha nincs ez a nyár Levinéknél, nem tudom, hogy boldogulunk; Kosztya és Kitty persze olyan tapintatosak, hogy nem vesszük észre; de ez nem folyhat így tovább. Nekik is meglesznek a gyerekeik, nem segíthetnek rajtunk; most is szorosan vannak már. Papa segítsen tán, aki magának szinte semmit sem hagyott meg? Ilyesformán még fölnevelni sem tudom a gyermekeimet magam, legföljebb mások segélyével, megaláztatásban. De tegyük föl a legszerencsésebb esetet, nem hal meg több gyerek, s valahogy fölnevelem őket. A legjobb esetben nem lesznek semmirekellők. Ennyi, amit kívánhatok. S mennyi kín, fáradság, ennyiért. Az egész életem belepusztult!”

kelly-macdonald-in-anna-kareninathewifewho-acceptsblog

From → feministás, könyv

Leave a Comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: