Skip to content

Nem annyira vas

November 3, 2013

Már mielőtt Vaslédi lettem volna, elég kemény hírem volt mindig is. Egy igen szűk körön kívül azt gondolják rólam, hogy nekem minden könnyen megy, nincsenek problémáim. Sokszor még a hozzám legközelebb állókat is figyelmeztetnem kell, hogy igenis, meg lehet bántani. Sőt, aránylag könnyen, az én személyes és hathatós segítségemmel még a szívemet is össze lehet törni egészen rövid idő alatt.

Ez a keménység nagyon-nagyon régen kezdett el felépülni és két dolognak köszönhető. Először azt akartam mondani, hogy véletlen egybeesés, de ez aztán tényleg biológia. Az, hogy két nagy valószínűséggel autista ember (a nagyszüleim) lánya, az én anyukám nem lesz neurotipikus, igazán nem meglepő. Ahogy az sem, hogy aztán az unoka is rajta van a spektrumon.

Bár az emberek szeretnék azt hinni, hogy kevés autista van és azok mind egyformák, ergo könnyen felismerhetőek és kikerülhetőek, a spektrum hatalmas. Szerintem minden jelenlegi kutatási adatnál nagyobb és az úgynevezett normalitás valójában egy mítosz, a különböző tünetegyüttesek, ADHD, bipolaritás, skizofrénia összeérnek, átfedésben vannak egymással. Senki sem érintetlen, legfeljebb csak aránylag ügyesen megtanult úgy csinálni.

A nagyszüleim mindketten érzelmeiket nehezen kimutató és ellenőrző emberek voltak, akik soha senkihez nem kerültek igazán közel, egymást is leginkább csak ignorálták. Mindkettőjüknek megvoltak a maguk életbevágóan fontos rituáléi és érdeklődési köreik, amelyeket aránylag jól képesek voltak tolerálni a másiknál – ettől voltak képesek végül mégis együtt leélni az életüket.

A családi háttérnek köszönhetően az anyám soha nem tanult meg rendesen kötődni, az érzelmeit felismerni és kontrollálni. Számos kényszerviselkedéssel és egy virtuális belső világ felépítésével próbált megküzdeni a biztonság hiányával – nem túl sikeresen.

És akkor jöttem én, egy igen jó képességű autista kislány, ebbe a családba. Nem volt minden rossz, ezt el kell mondanom, de hat éves koromban már tisztában voltam vele, hogy ha túl akarok élni, egyetlen felnőttre sem számíthatok, csak saját magamra. Onnantól a nem jelentéktelen intellektusomat arra voltam kénytelen fordítani, hogy egyedül megértsem a világot, az embereket, a viszonyokat és az elemzések alapján eldöntsem, mit tegyek. Mivel okos voltam és aránylag jó iskolákba jártam, sok segítséget kaptam tanároktól, nagyon hálás is vagyok nekik.

Hiába jártam azonban évekig terápiába, éles helyzetekben még mindig hajlamos vagyok inkább minél hamarabb lezárni, mint hogy kiderüljön, mennyire fáj, ami történik. Az is gond, hogy nehezen veszem észre, hogy én most bántva vagyok, de amikor igen, az annyira sokkol, hogy semmi mást nem akarok, csak menekülni.

Így aztán szerintem tökéletesen érthető és racionális megoldás, hogy minden típusú kapcsolatnál meglehetősen gyanakvó vagyok az elején. Persze ez sem elég és néha nem is lehetséges. Mert a spektrum nagy hátránya, hogy amennyire az ember érzéketlen egy csomó dologra, annyira érzékeny másokra. És amikor egy bizonyos kémiai reakció beindul, amit a köznyelvben nagyon bután szerelemnek neveznek, akkor az olyan erővel veszi át a hatalmat, amit igen nehéz ellenőrizni.

Nem állítom én, hogy mindenki, akinek az agyát ilyen erővel öntik el a hormonok, autista. De az is nyilvánvaló, hogy ilyen jellegű érzékelési különbségek léteznek, hiszen van, akivel soha nem történik meg, másokkal néhányszor és olyat is ismerek, akivel nagyon sokszor. Nem hiszem, hogy bármelyik típus is kívánatosabb, jobb minőségű életet eredményezne, ez csak úgy van.

A nehézség az, hogy mivel ugye ezek a rohadt hormonok szinte irányíthatatlanok, az ember hajlamos nem megfelelő emberek iránt érezni, amit érez. Sőt, ha az eszemet is használom, akkor még erőteljes (és meglehetősen abúzív) mintázatot is fel tudok fedezni, ami intellektuálisan némi örömöt jelent, de különben szart se érek vele.

Azt tudom tenni, ami már sokszor bevált: hátralépek és becsukom az ajtót jó szorosan. Aztán körülnézek az életemben (közben nyilván megszakad a szívem, zokogva cigarettázom a teraszon és amikor felébredek, az első gondolatom az ajtó túloldala) és megtalálom azokat a dolgokat, amik segítenek.

És a számos szenzoros érzékenység egyike, az a rajongás, amit például a ruhák iránt vagyok képes érezni, most is segít. Ez nem a divatról vagy a trendekről szól, hanem az anyagok, a szabás, a szín egy valóban fizikai örömöt jelentő hatásáról. Ahányszor csak felveszem ezt a piros kardigánt, máris egy kicsit jobban vagyok. A biztonság kedvéért azért csináltam húslevest is.

IMG_20131103_102643

From → feministás, pasi

2 Comments
  1. másik anna permalink

    hm eleg sokmindent kipipalhatok magamnal is, tkp mar regebben is meg tudott ijeszteni, hogy milyen hevvel tudok orulni meg szomoru lenni vagy erezni barmit. textilekkel, papirokkal haha, kb ugyanigy vagyok, meg meg egy csomo targgyal es texturaval (pl az alberletunkben a tetoterben az egykori padlas epitoteglai vannak lecsiszova, arrol nem tudok leallni, _folyamatosan_ orulok neki).
    btw tegnap vettem egy bicajt, VEGRE megvan amit mindig is kerestem, elkepeszto hogy mennyire beporogtem tole ^_^ (meg azt is felig le tudom szarni emiatt hogy a huto elromlott es biztosan huto nelkul leszek meg kb egy hetig).

    • nem véletlen, hogy olyan jól tudunk beszélgetni:) aki velem jól kijön, az normális nem lehet, ez biztos:)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: