Skip to content

Nem annyira napos oldal

October 30, 2013

Mostanában egyre gyanúsabb, amikor egy-egy történetről azt mondják, hogy szívmelengető, bájos vagy feel good. Ilyenkor rögtön előítélettel kezdek bele a filmbe vagy könyvbe és sajnos, az esetek többségében igazam is lesz.

Nem értem, hogy az amerikaiak miért rettegnek úgy a fájdalomtól. Oké, a szenvedés nem feltétlenül kellemes, bár azért meg lehet látni benne a jót, főleg, amikor vége van. És sokszor akkor is van értelme, ha nincs happy ending. Csak persze ehhez gondolkodni is kell, az meg fárasztó.

Az egyik ilyen az Egek ura volt, amin felhúztam magam. Tényleg elég jó volt a film, de nekem egyértelműen büdös volt a koncepció. Aztán elolvastam a könyvet és kiderült, hogy ez a történet valami egészen másról szól. Valami sokkal keményebbről, mélyebbről, undorítóbbról – hitelesebbről.

Pont így fintorogtam a Napos oldaltól is (Silver Linings Playbook), hiába szeretem annyira Jennifer Lawrence-t és volt benne tényleg mindenki igen jó. Nem csak az volt gáz, hogy a két főszereplő között semmiféle valódi vonzalmat nem éreztem, de hiányzott a dráma, akármilyen hülyén is hangzik. Nem szeretem, amikor a személyiségtorzulásokkal és pszichés zavarokkal viccelnek.

Silver-Linings-Playbook1

Aztán most elolvastam a könyvet és már pár oldal után értettem: igen, pont ezt hagyták ki. Mert mind Pat, mind Tiffany persze sokkal-sokkal bolondabbak és szerencsétlenebbek, mint azt a filmben hagyták nekik. És ettől a moziban súlytalan Pat élete valóban érdekessé válik, Tiffany pedig néha már szinte félelmetes. Persze tudom én, hogy akkor nem lehetett volna belőle ekkora siker, bár annak idején például a Betty Blue-nak sikerült kultikussá válni úgy is, hogy nem nagyon szépítgetett semmit. És még legalább annyi jelölést is begyűjtött, mint a Napos oldal.

De hogy feltárjam szégyenletes kétszínűségemet, azt is el kell mondanom, hogy például a Blue Valentine tökéletesen hozza a drámát, amit hiányoltam, ott aztán semmi nem cukros vagy rózsaszín. De ott meg már elviselhetetlen a fájdalom, ami lejön a képről. Igen, nekem semmi sem jó.

silver_linings_playbook

From → film, könyv

6 Comments
  1. mamua permalink

    nekem nagyon, nagyon tetszett ez a film. (de most, hogy azt írod, amit, el fogom olvasni a könyvet is.) igaz, én egy kicsit bele vagyok zúgva Bradley Cooperbe.

    • nekem pont Bradley miatt voltak előítéleteim, de jó volt. mondjuk szexuálisnak képtelen vagyok őt látni, ízlések…:)

  2. katya permalink

    Szerintem sem volt sajnos semmi kémia a két főszereplő között a filmben. Nem olvastam a regényt, nem tudom, hogy volt ott, de a filmben az a hosszú jelenet, amiben a srác családja befogadja a lányt, iszonyúan hatásvadász lett. A Blue valentine viszont hibátlan.

    • a könyvben sincs hatalmas kémia, inkább elszánás, kemény munka, legalábbis Tiffany részéről. ami azért jóval reálisabb szerintem.

  3. Flóra permalink

    Ez egy unalmas, súly és mélység nélküli film volt néhány jó jelenettel. Szerintem:-).
    Ezek a filmek elég sok kárt okoznak azzal hogy ” kedves kis bolondoknak”ábrázolják az x tünetegyüttessel élőket, akiknek szintén minden összejöhet,szépek,nem is olyan bolondok és még a szerelem is rájuk talál, lám. Ahogy az az idézőjeles egészséges emberekkel is lenni szokott, ja. Lásd még Forrest Gump, de haragszom érte, by the way.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: