Skip to content

Most

Sokan elmondták jó sokszor, mivel tartozom az olvasóimnak, de én valahogy ezt sose voltam képes se érezni, se látni. Azért most elmondom, mi van.

Mivel ez a blog valóban azért volt itt, hogy én kiadjam, ami bennem van és most nincs erre igényem, hát nem tudom, mi lesz. Nem mondom, hogy soha többet nem írok, de azt sem ígérem, hogy biztosan fogok még.

Írni biztosan fogok majd megint, van tervem két könyvre is, az egyik a klimax, aztán lehet, hogy mégse. Valahogy nincs már akkora szükségem a szavakra, nem akarom megmondani, megosztani. Nem kavarodnak fel annyira a gondolataim, sokkal nyugodtabb vagyok, egészen könnyen elengedem a negatív dolgokat. Amiből persze jóval kevesebb is van az életemben, szóval nem csoda.

Nem tartozom, de azért hálás vagyok, mert sokat segített.

Advertisements

Szülős

Nemrég olvastam a Nem harap a spenót című könyvet egy amerikai csajtól, aki a franciák nevelési módszereiről írt. Baromi érdekes volt, főleg azért, mert elég értelmes a szerző, így igyekezett valóban megérteni, mik jelentik a különbséget. Mitől sikeresebb a francia módszer, mint az amerikai. Vagy mint a magyar.

Nem mintha a legtöbb külföldi nem inkább kritizálná a franciákat, hogy milyen hidegek és nem eléggé kedvesek a gyerekeikkel. Pontosan ugyanezt hallom, olvasom itt is számos magyar nőtől, egyikük konkrétan kegyetlennek vagy embertelennek nevezte, hogy a gyerekek 10-12 hónapos korban óvodába mennek. Egy óvodában dolgozó ismerősöm is eléggé elítélően beszélt a rendszerről, mert hogy nem kedvesek az óvónők a gyerekekkel.

Őszinte leszek, nekem is nagyon fura az a fajta fizikai távolságtartás, ami valóban létezik a francia, illetve a norvég szülők és pedagógusok meg a gyerekek között. Hetente egyszer elkezdtem vigyázni egy kislányra és nagy szerencse, hogy tamilok, mert jóval közelebb állnak egymáshoz az ilyen jellegű elvárásaink. Nem mintha egy norvég lebeszélne róla, hogy ölelgessem és puszilgassam a gyerekét, ha az én dolgom, hogy boldoggá tegyem, de biztos nem várná el tőlem. Másodszori átolvasásra vettem csak észre, eleve milyen helytelenül fogalmaztam. Egy norvég sose várná el tőlem, hogy boldoggá tegyem a gyerekét, csak mert vigyázok rá 6 órát. Azt várná el, hogy korrekt legyek vele. És ezt érdemes lesz továbbgondolni alaposan.

A nyilvánvalóan szocializációs termék szülői viszonyulás minősítését nem szeretném elvégezni, mert a legkevésbé sem vagyok elfogulatlan. Azt viszont szeretném, ha mindenki végiggondolná, valójában mely országokban boldogok a gyerekek. És ez a tény egyáltalán nem független a szülői módszerektől. Azt még baromira nem látom át, hogy a puszilgatás milyen viszonyban van a magyar társadalomra jellemző gyerekbántalmazással, de sokat gondolkodom rajta, aztán majd csak közelebb kerülök hozzá. Az a módszerem hogy minél kisebb részeket vizsgálok, hátha így alakulgat a nagy kép is.

Az első dolog, amivel kapcsolatban eredményre jutottam, az a szülői státusz. Ezen belül is az anyai főleg, mert a magyar társadalomban az változik igazán látványosan. Egy magyar nő megítélését drasztikusan befolyásolja, átalakítja, ha gyereke lesz. Vagy ha nem lesz. Létezik egy le nem írt, ki nem mondott, de ettől függetlenül keményen elvárt ideális ideje és körülménye az anyaságnak, amikor kívánatos és az ettől való eltérés komoly retorziókat hozhat magával. Ha valaki túl korán vagy túl későn szül, ha mondjuk a gyerek apja cigány, ha esetleg csak szimplán szegények, ha valamelyik szülő fogyatékos és még nyilván létezik jónéhány kockázati tényező. Most abba bele se megyek, mi van, ha valaki meddő vagy csak nem akar gyereket.

Ha a kedves anyuka minden elvárásnak megfelel, a terhesség bejelentésétől kezdve valamiféle össznépi tulajdonná válik, a személyisége, a karrierje, a tehetsége mind háttérbe szorul, elsősorban a szülősége határozza meg. Státusza feljogosítja a körülötte lévőket, akár idegeneket is, hogy a legapróbb részletekig kritizálják a döntéseit és őt, valamint utódait fogdossák, extrém esetben agresszíven lépjenek fel velük szemben. Aki úgy gondolja, túlzok, azt emlékeztetni szeretném a villamosvezető által megpofozott terhes nőre, aki lelépett a járdáról.

Anyává válni vagy nem válni, tehát meghatározó a társadalmi megítélésed szempontjából is. Nem csak azért, mert úgy különben gyökeresen átalakít minden szempontból.

Na ehhez képest Norvégiában kábé mindenki leszarja, hogy van-e gyereked vagy sem. Nyilván adnak mindenféle pénzbeni támogatást, óvodát, iskolát ingyér, segítenek levenni a babakocsit a buszról. Gondolom, mert még nem láttam olyan közösségi közlekedésben résztvevő járművet, ami ne lett volna önállóan használható babakocsival vagy tolószékkel. Najó, tolószékkel azért lehet necces, de akkor jön a sofőr és lenyitja a rámpát. Mosolyogva.

De az általános gratulációkon kívül itt nincs jelentősége a gyereknek. Nemhogy nem kérdezi meg senki, akinek nem dolga, hogy szopik-e, végigalussza-e az éjszakát, de még a babakocsiba se néznek be, hogy minősítsék a dedet valamilyen módon. Valamiféle általános tisztelettel kezelik ezt is.

Az pedig, hogy mivel gyereked van, értékesebb lennél, értelmezhetetlen. Úgy általában értelmezhetetlen, hogy valaki értékesebb lenne a másiknál. Mindenki értékes. Nagyon nehéz ezt elhinni, megszokni és leszokni arról, hogy folyamatosan bizonygassam a saját értékességemet.

Nyilván nem teljesen igaz, hiszen nem mindenki ugyanannyira tehetséges, szép vagy gazdag. Ezt megint utólag kell beleírnom, de nemrég láttam egy videót egy lofoteni (északi), részeg és nem túl intellektuális fickó kvázi letartóztatásáról. Sokkoló az a kedvesség és tisztelet, amivel kezelik. Az itteni rokonok szerint egyébként 40-50 évvel ezelőtt még nem adtak ki lakást északiaknak Osloban.

És minden alkalommal észreveszem, amikor önkéntelenül diszriminálnak, bár sose én vagyok a kevésbé szerencsés oldalon. Mert ugye kék a szemem, fehér a bőröm és úgy öltözöm, mint egy rendes norvég asszony, ezért tőlem és a gyerektől nem kéri el a jegyet a kalauz, csak a tizenéves feka srácoktól. Pedig sose fizetek a kutyáért, de asszem, ez az elvárás tényleg csak elvi, ha kérhetnék, se kérik. Csak mosolyognak rá és megsimogatják. De ugye ő is privilegizált, mert kicsi és cuki.

(utólagos árnyalása a helyzetnek: ja, akkor ez lehet, hogy félreérthető. a kutya jegye fel sem merül soha. elvileg kell neki, de se tőlem, se más kutyástól nem kérik el valszeg. én a gyerekkel és a kutyával voltam, hétvégén, olyankor a szülővel lévő gyerekeknek ingyenes az utazás, viszont ha egyedül vannak, nem érvényes az önkormányzattól kapott hétközben használt ingyenes bérletük. szerintem az volt inkább, hogy egy fehér, jól szituált felnőtt nőről kevésbé tételezte fel, hogy nem vesz jegyet, mint a csilivilire kicsípett etnikus hátterű, 15 éves srácokról. igen, a nemüknek is lehetett szerepe, a lányok ugye mindenhol szabálytartóbbak)

A lényeg, hogy az anyaság nem változtatja meg a társadalmi megítélésed. És ez egy megdöbbentően nagy különbség a magyar rendszerhez képest, ha belegondolsz, mennyire más viszonyt eredményezhet anya és gyerek között, ha a nő értéke nem függ attól, hogy van-e gyereke vagy sincs, illetve hogy megfelelő gyereke van-e. Nem tudom felmérni rendesen, micsoda identitásbeli lehetőségeket hordoz ez, hiszen én is képtelen vagyok magam attól függetleníteni, mennyit ad hozzá az elképzelt értékrangsoron a sorszámomhoz a három gyerek. Ráadásul három okos, tehetséges és szép gyerek. Sokat kell még tanulnom.

 

Méhes

Maja Lunde méhes könyve már tavaly felkerült a listámra, akkor még csak norvégul volt elérhető, az meg a haha kategória, jelenleg még a Harisnyás Pippi is kihívást jelent. De aztán lefordították magyarra, és még ebookban is feltették, úgyhogy örültem. Gyorsan el is olvastam, mert messze nem olyan hosszú, mint amilyennek a kamu keményfedeles változat mutatja, úgy utálom a papírpazarlást. Meg a helypazarlást is.

Az első érzésem az volt, hogy juj dejó könyv. De mintha valami szálka szorult volna mondjuk a körmöm alá, nem hagyott békén az egyik része. És mostanra oda jutottam, hogy ez teljesen felülírta a jó részeket, amit tökre sajnálok.

A könyvnek három része van. A két csodálatosan igazi két pasiról szól, az egyik a múltban játszódik, egy természettudós Angliában, a másik mostanában egy amerikai méhész meg a családja. Mindkettő annyira jó karaktereket használ és olyan profin van megírva, hogy nem csak azt tudom, hogy néznek ki és van egy csomó jelenet konkrétan a fejemben, hanem még a szagokat is érzem szinte. De még az olyan mellékszereplők esetében is, mint az egyik távoli farmer, akinek az áfonyaföldjén dekkolnak, hogy a méhek porozzanak, vagy az angol vonalon a lengyel vagy milyen másik tudós, aki csak leveleket ír.

A jövőben lévő rész rohad a fejemben és teszi tönkre a könyv megítélését. Azért is, mert szarul van megírva, mesterkélt, modoros, senkinek nincs arca – bár mondhatjuk költőinek is, az sokszor ugyanaz. De főleg az a bajom, nem elég okos. Maja Lunde láthatóan nagyon sokat kutatott, volt is most vele egy interjú, ahol igazán szimpatikus volt, de ettől csak még nehezebb elfogadnom a rossz részt a könyvben.

Innentől részletesen írok erről a részről, nem biztos, hogy jó előre elolvasni. Nem a spoiler miatt, mert olyat a történet nem nagyon tud, de magadtól talán nem veszed észre ezeket a logikai izéket és nem zavar. De ha beleteszem a fejedbe, elronthatja az élményt.

Azzal kezdődik, hogy a 2090-es évek Kínájában az emberek kvázi rabszolgamunka keretében körtefákat poroznak a kis kezükkel. És jaj, nagyon szenvednek. Elég érzékletesen ír arról, milyen fárasztó, szinte reménytelen és kimerítő feladat. Na. Én ugyan kurvára szeretem a gyümölcsöket, de azok egy világszintű krízis utána egyáltalán nem képezik a túlélést jelentő táplálkozás valóban alapvető eszközét. A már meglévő körtefákat persze próbáljuk megmenteni és további gyümölcsérésre porozni, de a rendelkezésre álló termőföldeken józan paraszti ésszel totális eszementség körtefákat ültetni. A gabona ugye egy alapvető cucc, ami minimális kutatásaim szerint többségében elég jól elvan méhek nélkül is, a búza, rizs, kukorica megmarad a vonatkozó cikkek szerint. A zöldségekben lévő rostokra és vitaminokra viszont hatalmas szükség van, ráadásul nem kell miattuk fára mászni, tehát ha sok embert kell etetni, a gabonák mellett nekem úgy tűnik, hogy erre kéne fókuszálni.

De ha luxusként mégis csak nevelnek körtét, hát tegyék. De annak beporzása rohadtul nem egy egész éves feladat, ahogy a gyümölcs leszedése is idénymunka, mi a picsától szenvednek a köztes időszakokban azok a szerencsétlen arc nélküli tömegek, akikről Lunde ír? Amikor az egész könyv ilyen elvont, kevésbé zavar, a Lois Lowry könyvekben sem kerestem logikát, mert minden a levegőben lebegett, elfogadtam. A méhek történetében azért nem vagyok rá képes, mert a másik két szál túl jó, túl valós.

Miután elolvastam, egyébként elég sokat kutattam, hogy ne zavarjon annyira és értem, miért választotta a körtefákat. A kínaiak ugyanis már tényleg évek óta szopnak a méhek kihalása miatt és konkrét fotók vannak róla, hogy Szecsuánban kézzel porozzák a fákat 2016-ban. Ami persze szenzációsan ijesztő, viszont nemrég írtam róla, hogy a vaníliát beporzó rovar csak a növény eredeti élőhelyén, Dél-Amerikában él meg, minden más helyen kézzel kell babrálni. Több mint száz éve. Nyilván más szint, mivel a vanília a világ második legdrágább fűszere, de ettől még létező technológia, amit hiába próbáltak gépesíteni, nem találtak rá megoldást. Amivel semmi mást nem akarok mondani, mint hogy a dolgok bonyolultak és egyetlen hír alapján lehet költői (modoros) sztorit írni, csak nekem bedurran tőle az agyam.

És a méhek kihalásával kapcsolatban jó lenne minél több, minél árnyaltabb cikk, mert én a mostani felhozatallal eléggé elégedetlen vagyok. A méhek történetét ettől függetlenül ajánlom mindenkinek, mert ami jó benne, az nagyon jó és a végén még van egy kis meglepetés is, szerettem.

Rég

Mostanában még a korábbinál is jobban foglalkoztat a pedagógia, intézményi és egyéni szinten is, mert nagyon próbálom megérteni, pontosan mik jelentik a különbséget a magyar és a norvég rendszer között. Van egy pár. Erről  meg az emberek elvi értékrendje és a valós cselekedeteik közötti különbségekről beszélgettünk pont a fiam csajával, amikor eszembe jutott egy majdnem tíz évvel ezelőtti sztori és amivel teljesen lesokkoltam az ártatlan norvég lelkét. Nem mintha én nem akadnék ki rajta, ha csak rá gondolok is.

Abban a privilegizált helyzetben voltam mindig, hogy több óvoda közül választhattam ki a legjobbat a gyerekeimnek. Amikor a legkisebb a 6. kerületben kezdte az ovit, már elég sokat tudtam a környékről, mivel korábban egy magyarul nem beszélő barátnőm kedvéért végigjártuk az összes intézményt, hogy informált döntést tudjon hozni a saját lányával kapcsolatban. Így aztán nem volt kérdés számomra, hogy bár a körzetes se rossz, de a fasori villaépületben lévő oviba akarom vinni a gyereket, mert ott vegyes csoportok vannak és szinte minden óvónő tovább képezte magát, speckó vizsgákkal rendelkeznek. Számos külföldi gyerek járt oda, szóval integráció, jó kis udvar, rendszeres pszichológus és fejlesztő pedagógus látogatások, saját tornaterem. A biztonság kedvéért persze igénybe vettem némi protekciót is, de felvették, az a lényeg.

Nagyon szerettük is az első években, elképesztően jól kezelték a gyerek már akkor megnyilvánuló furcsaságait. Kicsit szexisták voltak, de hát nekem ki nem az a hivatalos magyar rendszerekben? Aztán jött egy kisfiú, akinek gondjai voltak a beszédfejlődéssel, talán kicsit a szocializációjával is, a lényeg, hogy nem jól kommunikált és időnként kicsit agresszíven próbált belefolyni a többiek játékába.

Az elvileg csupa értelmiségi, toleráns szülők hamar elkezdtek róla nyíltan, bár halkan beszélni, hogy ez a gyerek nem ide való. Úgy emlékszem, az enyimnek addigra már voltak időnként hallásproblémái, amik azonnali személyiségtorzulással jártak, tehát tudtuk, milyen nehéz helyzet ez, bár persze mi azonnal és kiemelkedően hatékonyan kezeltük. Így volt mire hivatkoznom a gyereknél, hogy a kisfiú magányos és frusztrált, nem bántani akar, csak nincs jobb eszköze. Ha kedves leszel hozzá, örülni fog. Iszonyú büszke voltam rá, hogy a lányom képes volt ezt megérteni, nem erkölcsi alapon, csak tudta, hogy milyen érzés lehet és segíteni akart. Össze is barátkoztak és onnantól főleg vele játszott a kisfiú, eléggé megkedvelték egymást, azt hiszem, egyből látszott is a pozitív hatás.

Úgyhogy eléggé ledöbbentem, amikor a csodálatos, kedves, segítőkész óvónénink egy délután félrehívott és azt javasolta, hogy ne támogassam ezt a kapcsolatot, mert az én gyerekem csak rosszat tanul ettől a kisfiútól.

A kisfiú szülei nem voltak túl képzettek és pénzük is kevés volt, nem sokkal később el is vitték az óvodából és végre mindenki fellélegezhetett: megszűnt a zavaró tényező. És az összes résztvevő visszatérhetett kedves, toleráns, modern értékrendjéhez. És ez a belvárosban a legjobb hírű óvoda volt.

Folyó

Összeszámoltam, a norvég az ötödik idegen nyelv, amit tanulok. Persze sem oroszul, sem spanyolul, sem franciául nem beszélek, de ettől még mindhárom alakította a gondolkodásomat és a személyiségemet. Az agyamról nem is beszélve.

Angol nyelvterületen csak nagyon sokára jártam és akkor is csak pár napot töltöttem Angliában, szóval az élményeim igen limitáltak. Hiába beszélgettem, dolgoztam sokat angolul anyanyelvűekkel, a helyzetből adódó szűrő miatt ez megint egy buborékeffektust hozott létre.

Ezt se tudtam eddig, csak most szembesülök vele, amikor a nyelvben élve próbálom megtanulni. Most, amikor már kezdem kicsit érezni, jöttem rá, milyen érzés ez: folyékony.

A megszokott konkrét struktúrákhoz, nyelvi csomagokhoz képest olyan, mintha egy baszott nagy, nem túl csendes folyóban próbálnék az egyébként valóban meglehetősen gyenge vízbiztonságommal haladni. Az elején konkrétan folyton ki kellett másznom a partra és onnan nézni egy kicsit, ahogy nélkülem folyik tovább, mert különben úgy éreztem, megfulladok, maga alá temet a sok víz.

Aztán mostanra mintha sikerült volna például a Duolingo segítségével valami kis tutajt összeeszkábálnom és egyre kényelmesebben, biztonságosabban haladok. Néha még vagizok is kicsit, felállok és ide-oda billegve, egyensúlyozva szörfözök egy rövid ideig, az is előfordul, hogy utána leülök, nem pedig arccal előre belezuhanok a vízbe.

A saját képességeim vitathatatlan fejlődése ellenére azonban egyszerre iszonyú nehéz és nagyon motiváló, hogy hajózni muszáj. Mert az innen-onnan érkező kézzelfogható, határozott körvonalú eszközöket is körbefolyja a rengeteg dialektus, az én nem így szoktam mondani és hogy nem azonos szintű intellektussal rendelkező emberekkel érintkezem.

Képesek olyan alapvető dolgokra, mint a számok is több helyesnek elfogadott szót használni, a húszra például eddig hármat hallottam. Könyörgöm, mi a jó istennek?! Persze én csak egyet táraztam be, de a másik kettőt is meg kell értenem. Bizonyos szavak kiejtése tájszólástól függetlenül, egyéni kedv alapján is változhat, a tengerparti norvégot beszélő arcokat pedig még akkor is kerülöm, ha egyébként kedvelem őket, mert megőrjít, ahogy elbizonytalanítanak a saját kiejtésem helyessége felől. Ez külön szép lesz, mert elvileg jövő héttől együtt dolgozom egy bergeni csajjal.

Sokszor úgy érzem, kifolyik az egész ujjaim közt, hiába merem, markolom, csak még kevesebb marad a kezemben. De akármilyen nehéz is, tudom, hogy mégis fejlődöm és hiába rinyálok sokat, nagyon jó érzés egyre kompetensebbnek lenni. Az meg sose is volt opció, hogy mindig csak a parton állva nézzem, ahogy a többiek együtt pancsolnak, mint ahogy ezt sokan teszik egyébként. Ha az integráció nem lenne elég motiváció, ott van az a félelmetes tény, hogy a nyelvtanulás konkrétan megóv az agy öregedésétől. Ha ezen múlik, az elkövetkező 40 évre rendben leszek, a norvég tutira képes lesz még újat tanítani.

Kedv

Egyszer régen már hőbörögtem itt a blogon az udvariasságról és azóta csak még inkább meggyőződtem róla, mennyire értelmetlen, konzervatív és felszínes a magyar szocializáció ezen a területen. Is.

Amióta olyan helyen élek, ahol senki nem köszöni meg, ha beengedik autóval, ha átengedik gyalogosként a járdán, nem mondják, hogy egészségedre, amikor tüsszentesz és nem is kell megköszönni, már értem, miért utáltam ezeket a dolgokat annyira.

Lehet, hogy a valódi demokrácia a köszönésnél kezdődik, amikor senkinek nincs rá igénye, hogy a legtöbbet használt kommunikációs eszközzel mások megerősítsék a társadalmi pozícióját. Sokkal könnyebb úgy üdvözölni mindenkit körülötted, hogy csak egy egy szótagos köszönést várnak tőled, de akkor sem akad ki senki, ha esetleg csak felemeled a kezed és intesz. Én mosolyogni is szoktam, amire 99,9 százalékban mosoly a válasz.

Különösen azt szeretem, hogy senkivel nem muszáj beszélgetni. Pesten több szomszédnénit is vérig sértettem, amikor egyértelműen jeleztem, hogy nem kívánom megbeszélni velük, hogy aznap éppen milyen kedvem van, illetve hol vannak épp a gyerekeim és mi történik az életemben. Illetve a kutyafuttatón is csak 4-5. határozott jelzés után fogta fel néhány arc, hogy nem akarok velük beszélgetni. Itt még az ismerősök se feltétlenül ülnek le mellém a buszon, akkor sem, ha ugyanarra a rendezvényre megyünk, nem kényszerítik rám a társaságukat. Ha egyenesen ránézek, mosolygok, talán odaül, de ha nem teszi, én sem sértődöm meg. Csodálatos dolog, amikor mindenki ennyire tiszteli a határaimat.

Az egyik nagy kedvencem pedig az, hogy evés után kötelező megköszönni az ételt. Nincs jóétvágyat, meg egészségedre és hasonló értelmetlen baromságok, nem kell ódákat zengeni, hogy milyen finom, csak egy rövid köszi a kaját, de azt egyszerűen muszáj. Hihetetlen mennyiségű étkezést ültem végig mindenféle családokkal, ahol soha senki nem köszönte meg az étel készítőjének erőfeszítését. Még akkor sem, amikor jó példával jártam elől. Pedig, ha valaminek van értelme, akkor ez az.

Szül

A lápkirály lánya már egy ideje rajta volt a radaromon, mert a könyvesblogon írtak róla. Őszintén szólva a történet maga nem is annyira érdekelt, de az a sztori, hogy az író, Karen Dionne egy darabig teljesen off the grid élt a családjával, már sokkal jobban vonzott, utána is olvastam.

De most, hogy már magyarul is beszerezhető vált kindle-re hát csak nekiláttam már. Főleg, hogy hetek óta alig olvasok valamit, nézem a Bookline kínálatát, le is töltöttem új dolgokat, de egyszerűen nem érdekelnek eléggé. És most ezt sem olvastam el rendesen, egyszerűen hihetetlenül idegesít a mesterkélt feszültségkeltés, a félelmem manipulálása. Persze kussoljak, hát mondták előre, hogy thriller vagy mi.

Ez az elrabolják és bántják történet nagyon nehéz nekem, A szoba elolvasásához konkrétan három évig gyűjtöttem a bátorságot. Előtte rengeteget olvastam róla, miután valaki megígérte, hogy a film nem készíti ki, előbb megnéztem azt és csak utána láttam neki a könyvnek. Szerettem is, bár nem az a típusú történet, amit valaha is szeretnék újra. Persze ki tudja, van még 40 évem rá. Az Anna Kareninára vágyom egyébként, asszem, ez lesz az egyik könyv, amit elhozok magammal, akármilyen nehéz.

A lápkirály lánya sok szempontból jobb volt, mint amire számítottam. Nem élvezetesebb, de tartalmasabb. A három szál közül, a jelen, amikor megszökik az apja a börtönből és Helena elindul utána, meg a tinédzserkora a kiszabadulás után nem fogott meg. Nem azért, mert nem jól van megírva, elég profin keveri az idősíkokat, tele cliffhangerekkel és ahogy a NYT is kiemelte, dicséretesen visszafogott az érzelmi manipulációban. Bár nekem a kutya bántalmazása is eléggé beüt.

Az igazán durva rész számomra a gyerekkora volt. Annak a bemutatása, hogyan normalizálódik a bántalmazás, ha megfelelő mennyiségű jutalom is jár mellé. Hogyan lehet felhasználni egy gyerek érdeklődését, intelligenciáját arra, hogy teljesen leigázd, az uralmad alá hajtsd. A legnehezebb azt volt olvasni, hogyan jön rá Helena, hogy pont azokat a dolgokat köszönheti az apjának, amiket a legtöbbre tart magában. Amire a legjobban büszke.

És ehhez nem kell, hogy fogságban, egy mocsárban töltsd a gyerekkorod. Nyilván ezért nem fordulnak rengetegen a bántalmazó szülő ellen, mert látják azokat az értékeket is, ami neki köszönhetően van bennük és ez a kettősség iszonyú egy érzés. Hogy szeretheted magadat, ha az az ember, akitől származik a legjobb részed megpróbált tönkretenni?

Én is sokáig küzdöttem ezzel és bár már nem zavar, mennyire hasonlítok anyámra, a fájdalmát érzem jól. Az talán mostanra még szomorúbb, hogy ő a gyógyszerfüggés és a mentális problémái miatt teljesen elvesztette az összes ilyen tulajdonságát és csak a gonoszság maradt. Valójában persze nem gonosz, de nem tudok jobb szót arra, ahogy folyamatosan manipulálja és bántalmazza a körülötte lévőket. Olyan értelmes, kompetens, erős ember volt, aki szeretett olvasni, beszélgetni. Olyan sokat tanultam tőle.

És most már kétszeresen is elvesztettem. Talán háromszorosan. Először hatévesen váltam le róla érzelmileg, mert ha nem teszem, nem maradok meg annak, aki voltam. Aztán 16 éves koromtól körülbelül 15 éven át hol elvágtam a kettőnket összekötő szálakat, hol hatalmas erőfeszítéssel újrahuzaloztam őket. Egészen addig, míg a gyerekeimet is bántani kezdte, főleg azért, mert olyanok voltak mint én. Mert az enyémek voltak. Aztán amikor szellemileg teljesen eltűnt, az az ember is megszűnt számomra, akit az anyámnak tartottam, akinek minden terror és verés ellenére sokat köszönhettem. Nem tudok már ezzel a testtel mit kezdeni.