Skip to content

Nobel

Tudom, hogy szeretitek, amikor sorozatokról írok, de hát alig nézek mostanában és jól van ez így. De a norvég kultúra fogyasztását továbbra is feladatomnak érzem, úgyhogy további könyveket és filmeket szereztem be, illetve az Occupied és a Nobel is itt várt már egy ideje, hogy megnézzem.

Először mindkettőt abbahagytam az első rész után hónapokra. Illetve lehet, hogy az Occupiedból többet néztem, de aztán elolvastam a wikin, hogy mi lesz a sztori és abbahagytam. Meg kurvára idegesített a politikusok inkompetenciája. És hát nyomasztó is volt, na.

A Nobel viszont baromira izgi volt, hatalmas adrenalin fröccs, nem is tudtam figyelni rá, hogy a minimális, bár szépen növekvő norvégtudásomat használjam közben. Nagyon Bigelow nekem az összes afganisztáni jelenet, nincs túlcsicsázva, legfeljebb zenét használhatnának kevesebbet talán. Szóval tetszett a főszereplő pasi is, a felesége is, meg a többi special force csávó is, egyik szebb, mint a másik, de az első rész méretes cliffhangerjének mesterkéltsége kicsit kiakasztott, ezért nem néztem felé egy darabig.Nobel-1713093

Utóbb kiderült, hogy a norvégok eredetileg egyben adták le az első két részt, azért volt az a befejezés olyan bénácska. De mindegy is, mert a héten újrakezdtem és totális szerelembe estem. Persze már amúgy is hevesen flörtölök az egész országgal egy ideje és meglehetős hatással vannak rám a funkcionális izomzattal rendelkező, szakállas, kompetens férfiak. Még akkor, ha csak 175 centisek, mint Aksel Hennie.eeVlw2pcfpu_84kksW2SxwiAmve7qFIqK_yu2pDnmJHA

Bár tényleg egyik pasi szebb, mint a másik és akkor még Johanne ruhatáráról nem is beszéltem, a hangsúly mégis egyértelműen a kompetencián van. Nagyon-nagyon szeretném hinni, hogy a tényleg léteznek intelligens ÉS erőszakos emberek is, akik ráadásul képesek a bennük lévő képességeket a megfelelő módon használni. Istenem, az a jelenet, ahol az osztag elsősegélyt nyújt egy bombatámadás után, komolyan mondom, soha az életben nem láttam ennél szexuálisan vonzóbb dolgot sehol.Nobel (1)

A másik kedvencem, amikor az egyik férfi szereplőnek az mondja egy másik, hogy nála aludt a számára fontos nő és erre eszébe sem jut megütni, de még a szokásos arcvonaglás, meg az izmok feszülése is elmarad. Sci-fi, mi? Mármint filmes viszonylatban mindenképpen, legalábbis, ha rendkívül férfias férfiről van szó. Egyszerűen imádom az értelmesen csatornázott erőszakot.

Jó, persze azért vannak konfliktusok, olyanok is, amikben megfelelő reflektálással és kommunikációval nem kéne eljutni a sikertelen elválásig, de enélkül aztán tényleg hihetetlen lenne, hogy mindenki tisztelettel beszél a másikkal. A gyerekkel is. A heroinfüggővel is. A kvázi árulóval is.

Kívülről meglepőnek tűnhet, de ennek ellenére egyáltalán nem unalmas. Talán egy-két nyálas zenével aláfestett hangulatfestő üresjáratot tudnék felhozni, de 8 db 40 perces résznél ez nem olyan elviselhetetlen. Egyébként viszont annyira feszes, hogy figyelni kell, mert ha nem harcolnak, akkor is pörög a sztori, intellektuálisan is dolgoztat. Nyilván azért is, mert nem értem, amit a szájukkal mondanak.b36a782e32bdfe9e9da30ce1cbfaf64e59a2ab0c

Annyira szórakoztató volt az egész, hogy szerintem meg fogom nézni újra és akkor hátha többet fogok érteni a nyelvi részből is. És tovább csodálkozhatok azon is, hogy Aksel Hennie mennyire egy ellenszenves ember az instája alapján és ehhez képest mennyire szerelmes vagyok belé ebben a sorozatban. Eleve már a felén túlvoltam, amikor rájöttem, hogy hát ez ugyanaz a csávó, mint a Fejvadászokban. És akkor rákerestem mindenfelé és eldöntöttem, hogy nem kedvelem, de hiába, mert Erlingként annyira rendes és okos és szép, hogy nem tudom másnak látni. Ilyenek ezek a színészek.

PF

Nem tudom, hogy lesz a jövőben, hogy fogom összehozni az eddigi feminista-ego cuccaimat aaaaaaaaaa, mivel is? Utálom a fitnesz szót, annyira plázás hangzása van, a heti 4×3 kilométeremmel távol vagyok a menő futóktól, pilatest meg eddig összesen 2 embernek tanítottam csak. Az evésről is sokkal többet tudok, mint az átlag (nem mintha az nehéz lenne), de soha nem leszek táplálkozási tanácsadó. Már csak azért sem, mert mint mindenben, itt is csak az alapvető motivációval bíró, gondolkodásra hajlandó ügyfeleket vagyok képes elviselni. Én senkit nem fogok rávenni semmire, legfeljebb segítek.
Na szóval, lesznek ilyen posztok. Most elsőre a plantar fasciitis, mert azt most már egy éve viselem sajnos, ezért is csökkent le a távom és többek között ez tolt szépen finoman, de erőteljesen a pilates felé.
Nem mintha tudtam volna, mi az a plantar fasciitis, csak kurvára fájt a talpam. Cipőt váltottam, sziszegtem, amikor ráálltam, aztán egyre rosszabb lett. Egy idő után már egész nap fájt. A futástól jobb volt, de a pihentetéstől meg még jobb, úgyhogy beláttam, hogy csak kéne ezzel valamit kezdeni.
Először egy felkapott belvárosi gyógytornászhoz mentem, akit egy ismerős futó ajánlott, hogy nagyon jó. Utólag már látom, hogy tényleg okos dolgokat mondott, de nem magyarázta meg és hiába kérdeztem, hogy mi ez az egész, nem mondott rá semmi konkrétumot, így nem tudtam elfogadni, amit mondott. És nem adott programot, ami nekem nagyon kell.
A következő állomás a Súlypont volt, ahol szokás szerint kaptam gyakorlatokat, tanácsokat, ezt már sokkal inkább használhatónak éreztem, de egyértelmű diagnózist itt sem adtak. Azért csináltam a gyakorlatokat egész tavaly nyáron, nem futottam, készíttettem profi betétet, kidobtam az összes balerinacipőmet és őszre el is múlt.
Nyáron úgyse szeretek/tudok futni, úgyhogy ősszel visszavetettem magam a buliba, ráadásul még cipőket is teszteltem, ami klasszul motivált. De azt nem mondanám, hogy oda tértem vissza, ahol abbahagytam. Lassabb voltam, kevesebbre voltam képes, lecsökkent az örömszintem.
Jellemző módon, miután többször is jártam szakembernél, a Saucony itthoni forgalmazója, persze maga is futó, mondta ki a plantar fasciitis szavakat először. Lazán, magától értetődően, mert hiszen baromi sok futónak van ilyen baja. Oké, én is hülye vagyok, mert ha rákeresek a neten a tünetekre, azonnal megkapom a választ, de most átadtam másnak a kontrollt, pedig nem szoktam. És tessék, mennyire igazam van! Mint majdnem mindig sajnos.
Azóta beleástam magam a plantar fasciitisbe és először elég kényelmetlenül éreztem magam, mert persze az én hibám, a faszért nem nyújtok. Amikor elkezdtem minimalista cipőket használni, tornáztam, nyújtottam rendesen, de aztán olyan jól ment a futás, annyira nem volt bajom, sajnáltam rá az időt. Na, ennek mostantól vége. És nem sajnálom, tulajdonképpen hálás vagyok, mert ezen a sérülésen keresztül megint tanultam egy csomó dolgot. Az a csoda valójában, hogy ennyi éven keresztül gond nélkül zúztam magam, pedig már 18 évesen voltak hasonló tüneteim, akkor a néptáncfesztiválos, napokon át tartó karaktercipő viseléstől.

Szóval végignéztem egy rakás videót, elolvastam sok cikket, elmondom, nekem mi tűnik a legfontosabbnak.
– mindegy, milyen cipőt használtál, minimalistával és hagyományossal is megtörténik, a cipőváltás nem segít (segíthet egyes embereknek, de nincs statisztikai relevanciája)
– a futástechnikának ugyanígy nincs jelentősége
– az én legnagyobb felismerésem az, hogy mostantól valszeg már életem végéig PF arc leszek, bizonyos dolgokra mindig oda kell figyelnem
– nézd át az utcai cipőidet és ami nem kényelmes, attól szabadulj meg. ha valamit nagyon szeretsz, limitáld a viselését pár órára
– vegyél nagyon jó betétet vagy csináltass sajátot
– kurvára kezdj el bemelegíteni és nyújtani, de könyörgöm, nézz már meg erről néhány komolyanvehető videót és ne rángasd, meg feszegesd az izületeidet
– reggel, felkelés után rögtön muszáj talp és vádlinyújtó gyakorlatokat csinálni. én egy kisebb méretű, tömör gumilabdával (kutyás boltban 400 ft) csinálom, teakészítés közben, aztán ahogy mászkálok van még néhány rutinom
– nekem legjobban Myriam Kane futóknak szóló pilates programra jött be a Pilates Anytime oldalon (első hónap ingyenes, utána 4000/hó kb), illetve Amy Havensnek is van egy remek lábtornás videója, de sokat tanultam Shona Vertue-tól is, annak ellenére, hogy szerintem amit ő csinál, azt csak huszonéves testtel lehet és súlyzózni biztosan nem fogok soha
– 5 cipőt használtam, egy Adidas Boostot, egy Nike Lunarepicet, egy Saucony Ride 9-et, egy Skechers és egy Helly Hansent. Vannak mindenféle listák, hogy melyek a tuti cipők PF esetén, de attól tartok, ez is legfeljebb ötlet lehet, sokkal egyénibb dolog ez, mint hogy toplistákkal lehetne elintézni. Nekem az elején a Saucony nagyon rossz volt, pedig ez rajta van több listán is, a Skechersben és a HH-ban jobb volt futni. A Nike-t használtam a legtöbbet, most pedig, hogy már nincs se hó, se sár, az Adidas a kedvencem. Abban végre megint futok jó időket és betonon is simán, bár még mindig rövideket csak.
– nagyon kell egy jó masszőr. Én találtam egyet, aki szakmailag elképesztő és házhoz jön és nem drága, de nem mondom meg, ki az, mert így is alig van hozzá időpont:)

Bolondos

Nem tudom, mennyi relevanciája lesz ennek a posztnak az olvasók számára, de napok óta visszhangzik a fejemben és már kurvára elegem van belőle, úh kiteszem ide.

Isolde írta egyszer, hogy ő mindig is a fura lány lesz a soproniak (vagy valami bányászfalu) számára, na, én konkrétan a bolond lány vagyok úgy általában a pasiknak. Korábban is így ment, de amióta képes és hajlandó vagyok kimondani magamról, hogy funkcionális depresszióm van, azóta aztán főleg.

Rohadt nehéz volt idáig eljutni, sok-sok évnyi terápia kellett hozzá, meg persze Gretchen is sokat segített. Persze hiába depressziós az ember és rohadt dühös, azért nagyon okosnak és verbálisnak is kell lenni, hogy ilyen szórakoztató legyen, amikor kikészül a kedves páciens. Iszonyú erővel igyekszem még gondolni sem ilyeneket, nemhogy mondani (pedig zseniális vagyok benne, baszod, 5 vonással felvázolni kivel, mi a baj, a lehető leggonoszabb színekkel), de azért néha hosszas párbeszédeket folytatok a fejemben.

Mostanában például arról, hogy a picsába van mersze ennyi férfinek azt állítani magáról, hogy ők normálisak? Konkrétan sikítani tudnék attól a joviális, elnéző mosolytól, amivel kezelnek, amikor elmondom, hogy nekem problémáim vannak. Imádják, hogy bolond vagyok, mert arra számítanak, hogy ha nem is mentenek meg, de az én labilitásomat nézve minimum jól érezhetik magukat a bőrükben.

Nem tudunk, melyikünk csalódottsága nagyobb, amikor kiderül, hogy még a legrosszabb napomon is nagyobb az önkontrollom és többet tudok nem csak saját magamról, de róla is, mint amire valaha is képes lesz valószínűleg. Hiába azon alapszik a hazugságuk, hogy elhiszik, amit mondanak maguknak, attól az még egy kibaszott nagy hazugság, semmi más.

És ha valamit rosszul bírok, az a hazugság. Nem erkölcsi alapon, nem nagyon van nekem olyan, konkrét fizikai diszkomfortot érzek tőle, mint egy elromlott script, goto 10, de vaze, az valójában nem 10, goto 10, de nem lehet.

Mindenféle mentséget tudok nekik: a szexista szocializáció, az elmaradott oktatási rendszer, az ostoba szüleik. Kár, hogy mindet leszarom.

Azon gondolkodom, hogy vajon az a néhány darab, aki nem csak képes kimondani, ha baja van, de még más szájából is elviseli a dolgot, az vajon áldás, mert van jó példa is vagy csak még rosszabb tőle, hogy mégis csak létezhet ez a verzió is?

Abba

A múltkor azt mondtam egy cikkről, hogy napokig vitatkoztam vele fejben, szóval mindenképpen jó, hogy létezik. Most Donna Tartnak magyarázom egy ideje, hogy miért hagyom abba Az aranypintyet és hogy miért nem értek egyet a témaválasztásaival.

A titkos történetet már a leírás alapján nem akartam, de valaki rám sózta, hogy olvassam el. Ha már ott volt, belekezdtem, de szerintem 50 oldalt sem bírtam. Engem egyszerűen nem érdekelnek a privilegizált amerikai egyetemisták játszmái. Voltak ilyenek annak idején a Stonerben is, de eleve csak kicsi részét tették ki a sztorinak és hát Stoner élete a maga egyszerűségében is lenyűgöző.

Az aranypintynél is gyanakvó voltam, de hát pulitzer meg mifene, na. Az elején megint nem mondhatnám, hogy odavoltam, egy csávó rinyál egy szállodai szobában, hogy elrontotta az egész életét és miatta halt meg az anyukája 15 évvel ezelőtt. Nem egy jó kezdet, de legalább nem volt annyira taszító, mint a másik könyve.

A 15 évvel korábbi eseményekben sem a fickó gyerekkori énje volt az, ami megfogott, hanem az anyja személyisége és a kapcsolatuk, azért maradtam. Mondjuk szegény asszony aztán meghal ugye, szóval annyira sok teret nem kap és sajnos a könyv közel 70 százalékánál még nem árnyalódott a róla felmutatott kép rendesen. Márpedig a gyerek szemén keresztül értelemszerűen csak torz, idealizált változatot kapunk, szerettem volna többet tudni a nőről. Sajnos mostanra már erre nincs esély.

A 13 éves éves, majd kamasz fiú traumáját teljesen értem, nem zavart a szenvedése. Még érdekes is volt, hogy boldogul a különböző környezetekben, a mindenféle emberek közt. De amikor a huszonéves függő, hazug, tolvaj, szexista seggfej azzal magyarázza az undorító viselkedését, hogy az apjától örökölte és nem tehet róla, ott nekem vége a türelmemnek.

Még akkor sem érdekel a huszonéves függő, hazug, tolvaj, szexista seggfejek élete, ha nagyon-nagyon nehéz gyerekkoruk volt. De ennek a csákónak ráadásul 13 éves koráig csodálatos kapcsolata volt az anyukájával, nagyon szerették, megkapta az intimitás mintáját. Én tízéves koromtól csak akkor értem az anyámhoz, ha a kötelező jóéjtpuszit adtam le vagy amikor megütött. Biztonságosabb volt távol tartani magam tőle.

Sajnos megnéztem a wikipédián és a leírás alapján Az aranypintyben már nem történik különösebb változás, úgyhogy részemről ennyi volt. Tart egyébként sokszor nagyon megfog azzal amit és ahogy ír, engem John Irvingre emlékeztet, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

Ruhás

Azt mondom mostanában mindig, hogy már nem érdekelnek annyira a ruhák, pedig de, csak egészen másképp. Az utazás alatti cikkek között is volt olyan, minek köze volt a témához, az egyiknek közvetve, a másiknak nagyon direkt módon.

A ruhák már kicsi koromtól nagyon fontosak voltak számomra, tele vannak velük az emlékeim. Van egy alapvető viszonyom a mintákkal, anyagokkal, színekkel, erre később rárakódott egy csomó jelentés is, hogy mi mindent lehet elmondani ruhákkal magamról.

Még mindig pontosan tudom, milyen hatást tudok kelteni, de nem érdekel. Egyrészt az utóbbi években a hormonális változások hatására felerősödött a szenzoros érzékenységem, konkrét szenvedést okoznak bizonyos szabások és anyagok viselése és úgy döntöttem, hogy nincs olyan ok, ami miatt ezeket nekem hordanom kellene. Lehetne a feminizmus a másik ok, hogy tényleg a saját magam kedvére, nem pedig társadalmi elvárásoknak megfelelően öltözködjek, de nekem nincs bajom az úgynevezett nőies stílussal. És nem csak a nőknek szeretném a választás jogát.

A ruhás cikk, amit nem szerettem, de azóta is vitatkozom vele fejben, ami legalább olyan érdem, mintha csak bólogattam volna közben folyton, pont erről szólt. Hogy mennyivel boldogabb a szerző élete, amióta női ruhák helyett férfi cuccokban jár. És egyrészről majd megőrültem a képektől, annyira utáltam ezt a mintha dolgot, amikor egy csaj férfiholmikban van, amik nem is állnak igazán jól rajta, fura, hazug hatást kelt nekem, félelmetes diszkomfortot érzek a láttukra. A melegbulikban is kínosan félrenézek a butch lányok láttán, mert az egész testükkel, viselkedésükkel hazudnak folyamatosan.

De a képeknél sokkal jobban idegesített az alap felvetésben meglévő tévedés. Ugyanis a férfiak ruhái egyáltalán nem feltétlenül kényelmesek. Oké, nem kell magassarkút hordaniuk, és az ing-zakó-nyakkendő hármas ugyan megszokható, mint a melltartó, de ez inkább stockholm szindróma, meg azt szeretik, amit elérnek vele. Ahogy a hereszorító farmereket sem gondolom kicsit sem kívánatosnak. Oké, a cipőik elvileg tényleg jobbak, de mivel nekem elég nagy lábam van hozzá, sokszor próbálkoztam már férfi oxfordokkal, de máshol van rajta a minden, nehezebb is, mindig eladtam, nem tudtam hordani. Mondjuk a női oxfordok jelentős részével is bajom van.:)

Szerencsére az én olvasóim között nincsenek őrjöngő gender ellenes szerencsétlenek, úgyhogy remélhetőleg senki nem kap infarktust, ha azt mondom, hogy az egész társadalmi nem alapú öltözködéssel úgy, ahogy van, tele van a faszom. Nem, nem mondok ellent magamnak. A nőiesnek nevezett stílus továbbra is tetszik, de kurvára nem értem, miért kell azt így nevezni és a nőkre szűkíteni. Igenis, azt szeretném, ha férfiak is hordhatnának gyönyörű, leomló selyem tényérszoknyát, ha érezhetnék az anyag simítását a bőrükön, szandállal, ha ahhoz van kedvük.

Azt szeretném, ha mindenki a saját, valódi igényeinek megfelelően választhatna magának ruhákat, ha nem lenne muszáj látszania rajta elsőre, hogy férfi vagy nő. Ha ennek nem lenne semmi jelentősége. Ahogy annak sem, hogy férfiakkal vagy nőkkel, vagy ufókkal szeret-e szexelni. Ha csak a személyisége számítana. Ehhez nyilván személyiségre is szükség van.

Ami ugye még csak nem is állandó. Igazából az a cikk volt rám a legnagyobb hatással az utazás alatt, ami arról szólt egy kutatási eredményt magyarázva, hogy más emberek vagyunk tizenévesen és 70 évesen. Van az a mondás, hogy nem változunk, csak olyanabbak leszünk – na, minél tovább gondolkodom ezen, annál kevésbé értek egyet.

Nekem is ijesztő, ami velem történik, hogy az értékrendem alapjában véve változik meg. Olyan érzés, mintha levedleném az énem egy részét és most itt állok védtelenül, még nem tudom, mi fog megvédeni, mi alapján fogok tájékozódni a jövőben. Az életem második felében.

Mondhatnánk, ahogy mindig is, hogy nekem könnyű, mert rosszul vagyok huzalozva, mert bátor vagyok, mert rugalmas vagyok, mert mindig talpra esek. De hát nyilván másoknak sem muszáj egész életükben ugyanolyannak lenniük. Pont a gyerekeimen látom, hogy ha megengedik maguknak és van néhány ember körülöttük, aki szintén megengedi nekik, akkor elképesztő sokat tudnak változni, szinte egyik végletből a másikba.

És amennyire ijesztő, legalább annyira izgalmas is, mi minden történik még. Nehéz elképzelni, hogy a kényelem egyszer csak megszűnjön számomra fontosnak lenni, de azt könnyen el tudom képzelni, hogy egyszer csak megint imádni fogom a mintákat, az erős színeket. Vagy valami olyasmit, amiről még most el se hinném, hogy valaha is szerethetem.

Reál

Mostanáig nem értettem meg, miért jó realityt nézni. Az utóbbi időben ugyanis könyvben csinálom ugyanezt kb. és bár úgyis rohadt idegesítő, de valahogy mégis könnyebben veszem és még szórakoztat is.

Már meséltem, hogy ugye Rosamunde Pilcher az egyik kicsit szégyenletes szenvedélyem, három könyvét újra, meg újra elolvasom, nem tudom megunni. Ezért folyton kutatok hasonló brit szerzők után, így futottam bele Joanna Trollope-ba.

Amikor belekezdtem a Lányok és férfiakba, először abbahagytam, uncsi volt, érdektelen. Aztán kellett valami nyugisabb a sok izgalom után és folytattam. Utána elolvastam még a Sógornőket, a Porcelánéleteket, a Mostohákat, most meg A pap feleségét tolom mérsékelt lelkesedéssel. Szerintem meg fogom venni A másik családot is, 1500 forintért hosszabban tartó elfoglaltság, mint egy mozijegy.

Finom, mint Austen, pontos, mint Brontë. Trollope briliáns! – olvasom eléggé meglepve az egyik borítón, ezt mondjuk a Daily Mail kritikusa írta, ami kicsit érthetőbbé teszi. Mert Trollope valójában kurva unalmas, mindent túlír, a párbeszédei olyanok, mint amikor két nagyon buta, de saját magát rendkívül komolyan vevő bölcsész egyetemista lány beszélget. Nem szexizmusnak szánom, a hasonló fiúk is idegesítenek, csak azok másképp csinálják, Trollope a csajos változatot tolja.

Hogy akkor miért jó mégis? Nem azért, mert szimpatikusak a karekterei, gyakorlatilag egyetlen egyet tudok mondani, akivel hajlandó lennék leülni egy teára, Elizabeth a Mostohákból. Egyébként is ez a legjobb könyve eddig, aminél a leghihetőbbek és legmegalapozottabbak az indulatok.

A legtöbb Trollope sztoriban ugyanis olyan emberek rinyálnak gyakorlatilag folyamatosan, akik jódolgukban nem tudják, miért szenvedjenek. A konfliktusok konkrétan nevetségesek. De pont az eddig elmondottak miatt valahogy van benne valami ártatlan vonzerő.

Mint a tévésorozatokban vagy az olyan ismerőseid történeteiben, akiket nem igazán kedvelsz, de muszáj kapcsolatban lenni velük. Kollégák, szülők az oviból, ilyenek. Amin szörnyülködsz, de közben élvezed, hogy nem olyan közeli a dolog, hogy bele kéne folynod, ezért nem is igazán megterhelő, viszont pompás érzés, hogy mennyivel okosabb vagy náluk. A rendes realitykkel szemben viszont nincs az a borzalmas kínos érzésem, amikor nézni kell, ahogy mások hülyék.

Nem állítom, hogy túlságosan nemes dolog lenne azért olvasni, hogy az ilyen jellegű érzéseimet tápláljam, de nem is gondolom, hogy ezektől a könyvektől lennék jobb ember. Viszont klasszul megnyugtatnak, amikor szar kedvem van és nem kell rájuk figyelni. Külön jó pont a kiadónak, hogy mindet kihozták ebook formátumban és még olcsók is. Mondjuk én a neten találtam őket, de most veszek egyet.

Vadulós

Nemrég arról beszélgettünk Isoldéval, hogy milyennek láttuk kamaszkorunkban a felnőtteket. Be kell vallanom, hogy nekem nem alakult ki róluk rendes képem, nem vettem észre, hogy nem olvasnak eleget, nem hallgatnak zenét és nem táncolnak.

Abban a lakótelepi házban, ahol laktunk, pont hogy mindenből volt egy rakás, több szenvedélyesen olvasó, zenét hallgató és bulizós családot is ismertem. Persze nem ők voltak a többség, de a többiek nem is nagyon számítottak.

Az azonban feltűnt, hogy mennyire nem képesek jól vadulni. Mert persze elengedték magukat néha, de csak ha ittak, alapjáraton mintha folyamatosan be lett volna húzva a kézifékük.

Nekem persze gyerekkoromban pont a fék megtalálása okozott problémát, olyan voltam, mint a fiam, rengeteg dolog jó ötletnek tűnt és képtelen voltam továbbgondolni, mi történhet. Például beleültettük a szomszéd Pityu ránk bízott kishúgát a babakocsiba és leengedtük a lejtőn. Nem borult fel, de visított, mint a malac.

Az is logikus volt, hogy ha találunk nagyanyámék falujában a körzeti orvos szemetében egy leforrasztott tetejű kicsi üveget, akkor megpróbálom valamivel lefeszegetni róla a kupakot, mert milyen cuki már. Nem tudom, hogy állítottuk el a vérzést, de valahogy sikerült, mert estig nem mentem haza, ha ugyanis megmutatom nagyanyámnak, aznap már tuti nem enged ki.

Ehhez képest amikor az én gyerekeim imádtak a metrólejáróban ezerrel legurulni a bringával vagy görkorival, aggódtam, de hagytam. Egy idő után már nem is annyira izgultam, mert ismertem a képességeiket. És ugye bringázni, úszni, tűzzel bánni, illetve fára mászni kötelező tudni nálunk, szóval még támogattam is őket.

Az a fura, hogy miközben már felnőttként tökéletesen ismerem a következményeket (általában), mégis képes vagyok aránylag könnyen kinyitni egy kis ajtót, ahonnan kiömlik a marhaság. A barátnőm kislányával például szerintem teljesen okés dolog volt egyre nagyobb sebességgel az ebédlőasztal körül rollerezni, majd a vicc kedvéért szándékosan belemenni a könyvespolcba. Lehet, hogy kicsit visítoztunk is közben.

Azt hiszem, hiányzik már, hogy megnőttek és nem annyira lehet velük ilyeneket csinálni. Persze a nagyokkal azért lehet, csak mégse olyan rendszerességgel, a kicsi viszont jelenleg a méltóságát kereső preteen időszakban van, úgyhogy nem játszik dedós dolgokat.

A lányom már többször elmondta, hogy hosszú listát fog adni a tiltásokról, mit nem csinálhatok a gyerekeivel és alig várom tényleg, hogy felmásszunk mindenféle helyekre. Csak az a baj, hogy utána nekem legalább olyan nehéz lenyugodnom, mint nekik, a mai bébiszittelés után egy órát kellett olvasnom, hogy ne érezzem úgy, a fülemen kívül lógnak az idegvégződéseim. De azt hiszem, nem panaszkodom, inkább dicsekszem.