Skip to content

Viszonylagos illúziók

Bár konkrétan kajáról írni csak olyan 5-6 éve kezdtem el, azért az evés mindig is központi szerepet játszott az életemben. Tizenéves koromban még valószínűleg a sznobéria vezérelt, amikor csakazértis megszerettem a gombát és az olajbogyót, pedig elsőre nem értettem, mi a jó bennük. Most már jóval tudatosabban igyekszem tágítani a határaimat és talán nincs is olyan étel, amit elutasítanék kóstolás nélkül.

Külföldön általában nincs sok pénzem, ezért étteremben soha nem eszem, ha én fizetek, de nekem a helyi kenyér, sajt és sárgarépa is az országhoz tartozik, azok kóstolása is érdekes. Egyik legszebb emlékem, ahogy a nagylányommal nyolc évvel ezelőtt az utolsó nap Párizsban ülünk a Les Halles-nál a parkban a füvön és creme fraiche-be tunkoljuk a bagette-et. Ahhoz képest, hogy azt szoktam magamról mondani, nem szeretek utazni, elég sok helyen voltam már, olyan 10-12 országban és nyilván mindenhol ettem. Nem mindenre emlékszem, például Münchenről és Berlinről zéró emlékem van, Prágáról, Madridról és Lisszabonról alig több. Bécsben is szinte mindig csak kávézunk, az otthonról csomagolt szendvicseket esszük nagyrészt, mert spur vagyok. Egyszer ettünk halat, egyszer meg a piacon kolbászt, egyikért sem volt érdemes pénzt adni.

Spanyolországról azonban rengeteg csodálatos kajaemlékem van, mivel két hétig egy biofarmon dolgoztam Valenciától nem messze, a hegyekben. Az a joghurt, az a méz, a sárgarépás vega lasagne, omg, legalább három kilót híztam, amíg ott voltam. Pedig fizikai munkát végeztem, de mégis. Franciaországgal is szerencsém volt, mert rögtön az első alkalommal egy barátnőm lakásában laktunk Párizsban, úgyhogy vásárolhattam a boltban, a popup piacokon és majd megőrültem, milyen csodás zöldséget, meg gyümölcsöt lehet kapni, mennyire olcsón. Életemben nem ettem annyi mangót, mint ott. Aztán Lyonban sajtóúton voltam, elvittek egy Michelin-csillagosba is, aminek nagyon örültem, de még jobb lett volna, ha első este, az osztriga étteremben nem borjút kapunk. Amíg vissza nem megyek oda, nem tudom magamban feloldani a csalódást.

DSC03209

Aztán most májusban megint voltam arrafelé, konkrétan Grenoble-ban és ez gasztronómiai szempontból egyszerre volt csodálatos és lehangoló. Étteremben nem voltam, de nem is volt rá szükség, mert egy séfnél laktam. Oké, hogy amatőr, de kurvajó. Nem tudnám megmondani, melyik étel volt a legjobb, amit csinált, talán a sárgarépás nyúl. Vagy a tabbouleh. Vagy a gyöngytyúk melle. Olyan gazdag és finom volt minden, hogy két nap után könyörögtem, hadd egyek vacsorára sajtos szendvicset. Amihez meg is vettem a környékbeli Casino nevű nagyáruházban a sajtot. Azt gondoltam, hiába teszkó, ha francia, nem tévedhetek, jó lesz az akciós is. Hát nem. Annyira kínosan rossz minőség volt, hogy a Lidl sajátmárkása a hegyről nézett le rá. A másik a gyümölcs volt, amin megdöbbentem. Oké, a piacon szép volt, bár nagyon drága, nyilván helyi és terroir meg ilyenek, de akkor is. Viszont a boltban olyan gagyi barack volt, mint egy CBA-ban. Csak kétszer annyiért. És direkt elmentem az egyik legjobb pékségbe kenyeret venni, de már nem ájultam el. Azt hiszem, nem a francia kenyér lett rosszabb, hanem a magyar választék jobb az elmúlt tíz évben és nincs akkora különbség. Szóval nincsenek már egyértelműségek.

Olaszországról már meséltem, hogy a tonhal megismerése és szeretete oda kötődik, majdnem harminc évvel ezelőttre – huh. De ott ettem először rendes sonkát és jó minőségű jégkrémet is. Illetve ott ittam először zöld teát, legfeljebb érdekesnek találtam, most meg odavagyok érte. Milyen jó, hogy nem könyveltem el szarnak, mint a srácok az együttesben. Pár éve Rómában elég jó kajákat ettünk, de maga az utazás olyan nyomasztó volt, hogy ez sem tudta megváltoztatni a nyomot, amit hagyott bennem. Azt is meséltem, hogy márciusban, amikor Velencében voltunk, végre ennyi év után ehettem sütiket és meh. Viszont az alapanyagokért odáig voltam, pedig piacon nem is voltunk. Hadd szúrjam itt be, hogy én nem értem, mi történt bizonyos nyugat-európai városokkal, hogy nem lehet bennük élelmiszer piacot találni. Madridban is hiába kerestük, Trentoban sem volt és még a Grenoble-i is elég kicsike szerintem. Nyilván én sem járok folyton piacra itthon, de hát Spanyolország fővárosa központjában azért csak kéne már egy.

Most, hogy júliusban visszamentünk Olaszországba hat napra, csak ketten a nagylányommal, végre rendesen odafigyelhettünk a kajára. Nem vettünk semmit készen, salátáztunk, szendvicseztünk, főztünk. (Ja, de fagyit vettünk, áááááá, életem egyik legjobbja volt a GROM.) És bár még mindig rajongok egy rakás dologért, azért árnyalódott a kép. A paradicsom bizony sokszor ott is íztelen és a sárgarépa is tud ronda lenni, ahogy a gyümölcsök sem mindig kiemelkedőek. Az olaszok kenyérhez fűződő viszonyát hagyjuk is, nem érdemes rajta megint felhúzni magam. De továbbra is van néhány favorit, ami elemi része az ottani életnek és nagyon hiányzik innen. Például a ricotta, az olcsó, de mégis nagyon jó olajbogyó vagy a számos változatban létező Lidl sajátmárkás helyi kolbász.

De összességében azt tudom mondani, hogy most már nem annyira nagy a különbség. Amikor hazajövök, rengeteg dolognak tudok örülni, ami kint hiányzott. Ebben nagy része van Csabinak, a zöldség-gyümölcs díleremnek, aki ugye belevitt a lekvárba is. Augusztusban Norvégiában fogunk sátorozni, na, arra kíváncsi leszek, mit eszünk majd. Egy vega, egy autista, meg én – érdekes kombináció.

pisztácia, málna, étcsokoládé sorbet – az íze is fantasztikus volt, de az állaga ütött igazán, elképesztően krémes, nyilván a technológia más

FotoFlexer_Photo

Nyári könyvek

Az utazások közben végre volt kedvem és időm olvasni, ez valahogy azóta is tart, isten áldja a kindle-t.

Mivel a gyerek ajánlott olvasmányai között ott volt Celia Rees és sok könyvét szerettem már korábban, bepróbálkoztam a Sovay-val, ami egy úrilányból lett bandita sztoriját meséli el. Végigolvastam, de közben folyton dühöngtem és még undorodtam is, mert annyira közönséges volt az egész. Rég olvastam már Rees-t, de emlékeim szerint szépen írt és képes volt rendesen belerántani az adott korszakba. A Sovay csak egy béna történelemlecke kalandregénynek álcázva, kiszámítható, bombasztikus fordulatokkal. Azt akartam mondani, hogy ezt biztos nem fogom a gyerek kezébe adni, de marhaság, nem szólok én bele, hogy mit olvas. Majd rájön, hogy mi jó, mi nem jó, a lényeg, hogy olvasson.

Aztán a Sötét helyek jött Gillian Flynntől, bár komoly előítéletekkel kezdtem bele. Jó volt a Gone Girl, csak túlságosan manipulatív és mindenkit utáltam benne, ha az összes szereplő meghal (a fickó húgát meg a nyomozócsajt kivéve), az lett volna az egyetlen igazságos befejezés. Na, a Dark Places egészen más. Ez is úgy kezdődik, hogy senki nem szimpatikus, a főszereplő a legkevésbé. Az a truváj, hogy azok a dolgok, amik miatt nem szereted Libbyt, nem tűnnek el a végére sem, de csak a teljes kép egy kicsi részévé válnak. Igen, ez a jó megfogalmazás: Libby megnő, meggazdagodik. És ez történik a legtöbb szereplővel is. Nem állítom, hogy mindenkit megszerettem, de tényleg szinte mindannyian valódi emberekké váltak a fejemben. Nagyon nehezen engedtem el őket, még napokig gondoltam rájuk. Szerettem volna tudni, mi történik velük, de mégis nyugodt voltam, mert biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz. Nyilván az igen erős Capote hommage is hozzájárult ahhoz, hogy ennyire megkedveltem a könyvet. Csak épp a Dark Places sokkal emberibb, sokkal igazibb, mint a Hidegvérrel, pedig ez is szinte dokumentarista részletességgel mutatja be az életet a farmon és még sok más részletet, csak hát ha te találod ki a szereplőket, sokkal könnyebb belőlük szerethető figurákat írni. Nagyon érdekes egyébként, ez a korábbi, a Gone Girl utána jött, pedig szerintem jóval érettebb, nagyobb könyv. Remélem, a következő inkább erre fog hasonlítani. Nem örülök, hogy a filmváltozatban ennyire eltérnek a könyvtől, de majd meglátjuk.

Author Gillian Flynn photographed at her home in Chicago, Illinois on February 2, 2013.

Author Gillian Flynn photographed at her home in Chicago, Illinois on February 2, 2013.

Letoltam még a Ken Follett millenium-trilógia harmadék részét és még mindig azt gondolom, hogy középiskolában az egészet kötelező olvasmánnyá kéne tenni. Egy kicsit szájbarágós, túl sok minden történik benne, de hát ez volt az utolsó 50 év, nem volt mit tenni. Szinte biztos vagyok benne, hogy úgy készült, Follett vagy inkább egy asszisztense felrajzolta egy gigászi táblára a különböző helyszínek idővonalait, rajta a lehetséges eseményekkel, aztán nekiálltak csapatban priorizálni. És aztán erre építették rá a szereplők életét, nagyon érezni, hogy a történelemnek van alárendelve minden. A cselekmény, a párbeszédek, a leírások. Mostanra szinte követhetetelnül sok a szereplő is, hiszen feltűnnek még az első könyv karakterei is, de tényleg csak vendégségbe, pedig őket szerettem a legjobban. Az még jó kis tempós, nyugis sztori volt, ez az utolsó már erősen sztakkatóban tolta az infót. Ami nem érdekelt, azt megint simán átlapoztam, speciel pont a magyar részeket is, fura volt Grószról, Hornról meg Némethről olvasni, valahogy nem tűnt helyénvalónak, hogy ezek az emberek egy regényben szerepeljenek. Gorbacsovval már könnyebb volt, de azért ott is bezavart, hogy volt róla egy képem, hogy emlékeztem rá, amikor feltűnt. A végén azért könnyeztem rendesen a berlini fal megnyitásánál.

Ken-Follett-ARA_ARAIMA20150422_0249_1

Ha már bestsellereket toltam szakmányban, kipróbáltam A lány a vonatont, ami most hatalmas menőségnek számít. Oké, maga az alap ötlet nem rossz, tényleg erősen hitchcocki. Csak két baj van vele. Az egyik, hogy végtelenül nőimagazinos a nyelvezete, engem rohadtul idegesített a sok rinyálás. Olyan, mint egy Bridget Jones krimi és már azt is nagyon utáltam könyvben. A másik gond a mesterkéltség. Utálom, amikor ennyire látszik, amit a kreatív írás órán tanítottak arról, hogyan kell egy több szereplő által elmesélt történet egyes szálait megfelelően adagolni és a cselekményt ügyesen előrevinni. Igen, ez a jó szó, A lány a vonaton egy ügyes könyv. Simán lehet, hogy a következő már sokkal jobb lesz, de az is lehet, hogy ennyi volt.

Majdnem elfelejtettem a Wayward Pines-t, nem véletlenül. Már közben is folyton panaszkodtam, milyen szar és ez egészen a végéig így volt. Erőltetett volt minden történés, a karakterek klisék alapján működtek, olyan volt, mint Coen-testvérek film másolata könyvben. Tudjátok, amikor épp a paródia határán mozog a műfaj hangsúlyozása és nagyon nehéz jól csinálni azon a vékonyka vonalon haladva. Na, a végén kiderült, hogy azért, mert az egész könyvet a Twin Peaks ihlette és egy aránylag fiatal pasi írta. Az a kedves vallomás a végén valahogy megenyhített és értékeltem a főszereplő végső döntését. Tetszett, hogy nem akart belőle hőst csinálni, jó kontraszt volt az egész sztorin végigvitt férfias őrjöngéshez.

Hidegen

Napok óta az információs szabadság elmúlásáról olvasott 444 cikk jár a fejemben. Tudjátok, amikor folyton belebotlasz az agyadban abba a témába, amit szeretnél kerülni, mert annyira szar vele szembesülni, hogy inkább úgy teszel, mintha nem létezne. Van néhány ilyen mostanában. Most sem fogok erről beszélni, mert nincs mit hozzátenni. Viszont sok teát iszom az utóbbi egy hétben és azt nem kell kerülgetni.

Az úgy volt, hogy jöttünk haza a nagylányommal az olasz turnéról és mielőtt felszálltunk volna a reptéri buszra, kellett valami inni-ennyivalót venni. A buszpályaudvarnál találtunk is egy remek International Food feliratú üzletet, amiről kiderült, hogy az itthon jól ismert Ázsia boltok ikertestvére. Kólát muszáj volt, de a gyerek tapsikolt, mert volt rendes kínai hideg jázmin tea, meg egy tejes változat is. Egyébként még hihetetlenül gourmet San Carlo chipset fogyasztottunk. És a tea tényleg baromi jó volt, eszünkbe is jutott, hogy hát ezt nyilván otthon is meg lehet csinálni. Self made cold brew tea vagymi.

Ez végtelenül szofisztikált módon történik a konyhámban. Egy üres befőttes üvegbe két csapott evőkanálnyi teát teszek, hideg vizet engedek rá, lezárom, összerázom, majd beteszem a hűtőbe. Aztán 3-4, néha 8-10 óra múlva megiszom. Elég sokfélét csináltam már, a kedvenc a fekete vaníliás és a zöld jázmin. Amiket egyébként is szeretek. A vaníliásba teszek egy kis mézet is, de volt már sima fekete tea tejszínnel, meg chai is. Általában az első adagra csak rátolok még egy kanálnyi teát és reciklálom. Mentával, citromfűvel is működik. Sajnálatos módon a tea minősége kulcsfontosságú, ezért a maradék nem túl jóktól való megszabadulásra nem annyira tökéletes megoldás, mint gondoltam.

Eddig mindenkinek ízlett és bár sose gondoltam, hogy valami újat találtunk volna ki ezzel, de az összes kóstoló meglepődött az ötleten.

Ez egyébként az egyik kedvenc befőttes üvegem, a legolcsóbb francia dijoni mustár volt benne, Culinarisban szoktam volt venni. Most már nem, mert amióta elköltöztek a nagyok, nincs aki rendes mustárt enne velem. Bár még nem mondtam le a kicsiről sem hosszú távon.

tea

Vizuális

Dobálja nekem a Facebook, meg persze az ismerőseim is az autista témákat. Némelyik cikk érdektelen, némelyik, mint pl. a Jaksity interjú, végtelenül ambivalens, de akad nagyon jó is. Legnagyobb megdöbbenésemre az egyik legokosabb, leghitelesebb anyag nem egy szakértő vagy egy érintett nevéhez kötődött mostanában, hanem egy képzőművészéhez. Nem tudom, milyen művész Tarr Hajnalka, de az valószínű, hogy remek megfigyelő, elég kevés az előítélete és képes rendszerben látni a világot. Ez alapján egyébként akár érintett is lehetne.:) Az origós interjúban nagyon kevés nem teljesen igaz dolog van (pl. nem minden autistát zavar, ha koszos lesz a keze, némelyik kifejezetten élvezi a különböző textúrájú, akár mocskos anyagok érintését), a nagyja viszont csodálatosan informatív, kedves és mindenféle szakmai szempontból megalapozott.

Egyetlen gond van ezzel a cikkel: hogy ez a fajta hozzáállás nem csak autistáknak járna. Értem én, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeknél még nagyobb szerepe van az önkifejezésnek, de én azt szeretném, ha egyetlen ötévest sem basztatna azzal az óvónéni, hogy miért nem rajzol embert. Sose is értettem, ki volt az a barom, persze nyilván nem egy ember hozta létre azt a végtelenül ostoba elvárás rendszert, ami alapján minősítik utódainkat hároméves koruktól.

A probléma nyilván onnan indul, hogy a pedagógiában létezik a normális gyerek kategória. Abban speciel igaza lehet Jaksitynak a hvgs interjúban, hogy pusztán a diagnosztizált autista gyerekből több van jelenleg, mint leukémiásból, rákos és cukorbetegből összesen. És akkor mennyi lehet, akinek nincs flepnije. Ha hozzájuk vesszük csak az ADHD-sokat, máris akkora számú csoportot kapunk valószínűleg, hogy ezt az egész normalitás dolgot el lehet felejteni a picsába. Még azt is el tudom képzelni, hogy hatéves kor alatt különösen alacsony a tisztán neurotipikusnak nevezhető gyerekek száma, és csak utána, az iskolában szekálják őket átlagosra.

Normális gyerek tehát vélhetően nagyon kevés van. Ezért aztán semmi értelme ugyanazt elvárni tőlük, a rajzolás tekintetében meg aztán konkrétan abúzus. Gyilkolni tudnék, amikor panaszkodnak a szülők, hogy a gyerek nem szeret rajzolni, sőt, ügyetlen. Tényleg? Egyrészt te mennyi időt töltesz kreatív tevékenységgel baszod? Nulla órát? Akkor talán először magadban kellene keresni a probléma gyökerét. Másrészt: hány eszközzel próbálkoztál már? Adtál neki papírt, ceruzát és nem rajzolt a kis rohadék? Azon elgondolkodtál már, milyen rengeteg opció létezik ebben a témában?

Oké, én nagyon tudatosan készültem a szülővé válásra tizenéves koromtól. Ráadásul elég jó könyveket találtam, amikből okosodtam. De az józan paraszti ésszel is felfogható, hogy a vizuális nevelésnek és fejlődésnek bármi a része lehet. Rajzolhat, alkothat a gyerek a kezével, a testével, gyurmával, kaviccsal és akár kajával is, csak nem ebéd közben. Én bármit támogatok, amivel szívesen dolgoznak, akár a paradicsomszószt is kenegetheti a papírra, csak ne a bio DM-eset, mert az drága hozzá. Az önkifejezés mellett járulékos hozadék az a csodálatos csönd, ami az ilyen munkákat kíséri. Na jó, a szarral rajzolást nem engedném, akármennyire is élvezi és kussol közben, a mai napig csak csodálni tudom Temple Grandin anyukáját, amiért kibírta az első négy évet.

ez a legkisebbem egyik nagyon korai képe, még óvóda elejéről, ki is van téve a nappaliban, annyira szeretem

11751384_865224806887803_1155086577_n

Az eszközök biztosítása mellett a másik nagyon fontos dolog, amire minden gyereknek szüksége lenne, az a totális elfogadás alkotás közben is. Ne akarjuk már megmondani neki, hogy néz ki egy macska. Vagy hogy milyen színű a fű. Azt meg aztán végképp nem, hogy mi legyen a témája. Nem akar embert rajzolni – kit érdekel? Akkor csináljunk együtt tervrajzot vagy kincses térképet vagy építsünk labirintust. Vagy csak hadd rakjon egymás mellé geometriai alakzatokat, akkor is, ha nem autista. Lehet, hogy ez csak egy korszak lesz az életében, lehet, hogy később rajzol embert vagy kutyát vagy akármi mást is. Lehet, hogy felnőttként nem fog rajzolni, mert nem lesz igénye. Nekem sincs, pedig gyerekkoromban zseninek tartottak egy rövid ideig. De nem voltam az, csak más volt a gondolkodásom, mint a normális gyerekeké és ezért kitűntem. Ahogy a gyerekeim sem zsenik, de tagadhatatlanul megdöbbentően szép dolgokat alkotnak időnként. És nekem csak az a dolgom, hogy tapsikoljak az örömtől és biztosítsam a hátteret, meg elvigyem a versenyre. És aztán, amikor már nem akar többet festeni, elfogadjam és befogjam a szám, akármennyire is szeretném, hogy folytassa. Mert persze ez is megtörténhet. Majd ha öreg lesz, újrakezdi, ha lesz hozzá kedve.

Varga Máté rajzaiból elképesztő szép selyemsálakat csinálnak az autisticartnál

20150710autista-rajz1

 

 

Lekváros

Egy csomó-csomó poszt van a fejemben, de a nagy része több gondolkodást igényel, hogy ki tudjon jönni, úgyhogy most írok a lekvárokról kicsit. Gyorsan. Mert azért ez fontos dolog ám.

Nyilván nem az volt az első gondolatom péntek reggel, egy hét Olaszország után hajnalban hazaérve, hogy haj de nagyon szeretnék lekvárt főzni. Az időjárásra való különös tekintettel. De gyümölcsért le kellett menni mindenéppen és a zölcsiben megláttam a szilvákat. Abban pedig megegyeztünk a nagylányommal, hogy szilvát feltétlenül főzünk be, mert azt nem nehéz pucolni és az egyik kedvencünk. A másik fontosság az őszibarack, de azzal még várunk. Szóval volt nagyszemű ennivaló és kisebb besztercei szilva Csabinál, mondtam is neki, hogy jövő héten raknék el. Mire majdnem könyörgött, hogy ezt a ládát vigyem el inkább a beszterceiből, mert senki nem veszi, rá fog rohadni. És persze odaadja olcsóbban. Az meg már kiderült a múltkor, a málnalekvárnál, hogy nagy melegben az a kis lekvár már mindegy, úgyhogy hazavittem 9,5 kiló szilvát.

20150717_162211

Az első felét még aznap meg is csináltam, annyi fér bele pont a nagylábosba, amit erre (is) használok, és zseniális lett persze. Amikor évekkel ezelőtt belefogtunk, még tettünk cukrot, meg agar-agart, de aztán rájöttünk, hogy a legtöbb gyümölcshöz felesleges. Oké, a málna, eper kivétel és valszeg teszek a ma érkezett feketeribizlihez is. De ha teszek hozzá cukrot, akkor is talán 8-10 evőkanálnyit a 4-5 kiló gyümölcshöz. Az állaga sem izgat minket, semmit nem főzünk sokáig, mert nagyrészt úgyis kanállal felzabáljuk, nem kenyérre tesszük, meg sütni se nagyon szoktunk vele. Palacsinta, az igen, meg a reggeli táphoz is jól jön. De a fő felhasználása desszert tulajdonképpen. Arra igyekszem figyelni, hogy rendesen kifőzzem az üvegeket, de ugye nem vagyok egy prezíc ember, úgyhogy azért előfordulhatnak benne maradó koszok. Ettől függetlenül talán 1-2 üveg lekvár ment tönkre eddig. És ugyan rá szoktam szólni a lányokra, hogy ne egyenek meg együltő helyükben egy egész üveggel, de a nagynak igaza van, ha betesszük a hűtőbe az összenyálazott maradékot, mindig penész a vége. A pazarlástól meg ideges leszek, úgyhogy akkor inkább egyék meg.

Szóval van már némi málna, kész a szilva fele, később lesz őszibarack és egy kisebb adag feketeribizlit is csinálunk ma. Ez utóbbiért az exem különösen rajong, úgyhogy mindenféle barkácsolási és számítógép buherálási feladatok cserealapja lesz szerintem. A folyamat egyetlen részét utálom egyébként teljes szívemből: az üvegbe töltést, fogalmam sincs, miért, de rühellem. De baromira megéri a hidegben-sötétben egyszer csak elővenni egy adag nyarat és bekanalazni. Sajnos januárig a legritkább esetben tart ki a készlet.

unnamed15

 

Lázár

Mostanra meggyőződésemmé vált, hogy aktívizmus nélkül nem sok értelme van az életnek. Az emberi kapcsolatokból viszont kapok eleget így is, úgyhogy inkább az állatok irányába mozdultam. Úgyis bolond kutyás öregasszony leszek, már látszik.:)

További tényező, hogy a legkisebb gyerekem is elmúlt tíz éves, ráadásul hónapok óta rágja a fülem, hogy fostereljünk, azaz ideiglenesen gondozzunk egy másik kutyát Mangó mellett. Jó sokáig készültem rá, míg elszántam magam, megígértettem vele egy rakás dolgot, megbeszéltem a gyerek apjával is, aztán eldöntöttük. Vicces módon nem is jött rögtön össze, mert először csak 1-2 hetes befogadásban gondolkodtunk, de aztán olyan űrt hagyott az első elmulasztott lehetőség, hogy végül megkérdeztük Izát a Füzesabonyi Állatvédőknél, mivel segítünk a legtöbbet.

Így került hozzánk Lázár. 1-2 éves, beagle mix, egy vidéki benzinkútnál találták, az azóta már örökbe fogadott Layla nevű haverjával dekkolt ott. Aztán egy darabig Izánál lakott, ahol viszont már nem volt elég hely, sokat kellett bezárva töltenie. Ivartalanított fiú, kb. Mangó mérete és kora, játékos, kedves, okos – elég jó párosításnak tűnt. És az is. Persze nem feltétlenül könnyű, Lázárnak minden új és ijesztő, de a nálunk lakott korábbi három kutya közül ő tanultam meg leghamarabb a liftet és a lépcsőt. A magasságtól még mindig fél, de minden nap messzebb jut a folyosón.:)

Pórázon nagyon szépen megy, nem húz, nem rángat, csak néha vált hirtelen irányt. Folyamatosan tréningezem némi virsli segítségével, hogy odajöjjön, ha hívják, gyönyörűen halad. Ülni a gyerek tanította meg kb. 10 perc alatt. A szobatisztaság területén vannak még kihívások előttünk, de az is minden nappal jobb.

Elképesztően nyugodt kutya, alig hallom a hangját. Agresszió semmi nincs benne, de örömmel játszik Mangóval és bár nagyobb, erősebb nála, simán megadja magát a kis hülyének. Emberekkel barátságos, gyerekek mellett nyugodt, a szomszéd macskától sem indult be annyira, mint Mangó. Más, főleg nagyobb kutyákkal egyelőre tartózkodó, de ez is változik szépen. Nem mintha azt gondolnám, hogy muszáj neki feltétlenül összebarátkoznia minden kutyával.

Enni természetesen szépen eszik, semmi faxni – ellentétben Mangóval.:) Egymás mellett etetem őket gond nélkül, egy tálból isznak, semmi bajuk vele. Alig ugat, nagyon ritkán nyüszög.

lazar

Egyetlen dologra kell nála figyelni: mivel kóbor kutya volt, egyelőre sajátságos megoldásai vannak a problémákra, még nem fordul feltétlenül az emberhez, ha gondja van. Így ugrott ki például az egyébként nagyon alacsony nyaralóablakon pisilni szó nélkül. Mert hogy az ajtó zárva volt. Ez nyilván szintén megváltozik, ahogy jobb véleménnyel lesz az humanoidokról.

Szerető gazdát keresünk neki, szerintem egy főnyeremény, a gyerek már szeretné megtartani.:)

Csinálok neki egy galériát Facebookon, ide kattintva még több képet láthatsz róla és folyamatosan frissítjük is, ide is írok majd még. Megosztani szabad, köszönöm, ha segítetek. Kérdezni lehet tőlem vagy az alapítvány hivatalos mailcímén: zsanella@gmail.com

lazar3

Azok a vicces autisták

Értelemszerűen nagyon érdekelnek az autistákról szóló könyvek, szépirodalom és ismeretterjesztő egyaránt. Őszintén szólva az egyik első volt rám a legnagyobb hatással, a Marslakó a játszótéren, az nyújtotta a legnagyobb aha-élményt. Aztán szerettem A sötét sebességét, meg a Kutya különös esete az éjszakábant is, bár mindkettő elég nyomasztó volt nekem. Értem én, hogy súlyos esetekben nem vidám a spektrum, de azért ha megszokta az ember, elég sokat lehet röhögni is. Még ha csak a saját vicceiden is.

Szóval igen megörültem, amikor megláttam A Rosie-projekt című könyvet és az elején olyan jól mulattam, hogy hangosan felolvastam belőle Zsáknak Grenoble-ban. Mondjuk már az első vicces jelenetnél gigászi logikai hibát vétett a szerző, nem tudom, megmutatták-e egyetlen autistának is, nehezen tudom elképzelni, hogy ne szúrná ki azonnal. Aztán még néhányszor nevetgéltem, de ahogy haladt a sztori, egyre idegesítőbb lett.

A legfeltűnőbb, hogy jóval hosszabb, mint azt a cselekmény indokolná, nekem egyértelmű, hogy utólag gyömöszöltek bele néhány jelenetet, amik az úgynevezett szórakozást hivatottak elősegíteni. Értem én, hogy sokkal jobban el lehet adni, ha van benne egy kis nyomozás és némi szerelem is, de ha ezt ilyen erőltetetten csinálják, nagyon nehéz élvezni. Az különösen idegesítő volt, mekkora hangsúlyt helyezett az író arra, hogy NT szemmel is vonzónak írja le a két főszereplőt – mert hát hiszen úgy máris jobban fogyaszthatóak.

Pontosan az a bajom ezzel a könyvvel, mint Silver Lining és az Egek ura film változatával, hogy bohócot csinál a mentális problémákból és az idegrendszeri eltérésekből, csak hogy mulatassa azokat, akik különben valószínűleg legszívesebben kővel dobálnák meg azokat a fura fiúkat és lányokat, akikről a sztorik szólnak.

Nem tudom, lehetséges-e élvezetes és vicces könyvet írni autistákról úgy, hogy közben még hiteles is legyen. De arra egészen biztosan nincs szükség, hogy kimázolva, három számmal nagyobb cipőben mutogassák őket, mint a cirkuszban. Az már csak mellékszál, mennyire felháborító egy ilyen vackot keménykötésben kiadni és 4000 forintot kérni érte.

A-Rosie-projekt(680x480)(3)

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 76 other followers