Skip to content

Változós

Megint egy irányba mutatnak a dolgok, úgyhogy muszáj vagyok összefésülni őket.

Olvastam mostanában két (sokkal több) jó cikket. Az egyik arról szólt, milyen érzés rájönni, hogy a szakítanod kell a legjobb barátoddal, a másikat egy filózófus csaj írta arról, hogy mennyire átalakítják a személyiségünket a nagy döntések. És hogy képtelenség rájuk ebből a szempontból felkészülni. Mindig ezt mondom, ha valaki megkérdezi pl. hogy legyen-e a gyereke, tudja a ló, mit csinál veled majd.

És akkor még tegnap megnéztem a Perfect Strangers című filmet, mert az egyik legjobb barátom nagyon szereti, meg Tóth Csaba is mondta, hogy jó. Nekem nem tetszett túlságosan, túl didaktikus volt és enélkül is tudom, hogy az emberek egymásnak és maguknak is hazudnak, inkább nem nézem, akármilyen csini szereplők is adják elő a dolgot.

Olyannyira nem tudom nézni, hogy ha a legjobb barátomról van szó, akkor is lelépek. Ha nem lenne egyértelmű, ebben a mondatban értek össze a szálak.

Nem tudom megítélni, pontosan mennyit is változtam az utóbbi 10 évben, de az biztos, hogy rengeteg kapcsolatom ért véget. 11 év után szétköltöztünk a legkisebb gyerekem apjával, akit némi szünet után megint nagyon szeretek és egyre jobban tudom értékelni azt, ami jó volt köztünk. A vicc az, hogy valószínűleg a szakításunk generált egy csomó változást mindkettőnkben és mivel a gyerek miatt állandó kapcsolatban vagyunk, képes vagyok észrevenni és értékelni.

Két legjobb barátom volt régen, egy lány 20 évig és egy fiú legalább 10 évig. Szép lassacskán más irányba változtunk mindkettőjükkel és nekem nem elég a megszokás. Aztán az exemmel való szakítás után két másik csodálatos, gyönyörű, izgalmas lány volt a barátom évekig, nagyon jókat mulattunk együtt. De mindannyian másik irányba haladtunk tovább és fura módon talán a depressziómmal való szembenézés volt a legerősebb oka annak, hogy már nem akartam velük időt tölteni.

Bár az évek során sok barátommal kapcsolatban döntöttem már úgy, hogy nem akarok velük többet találkozni, beszélni, még mindig nem tudom igazán jól csinálni. A szerelmeddel is nehéz, de ott valahogy mégis van egyfajta rutinja a folyamatnak. Míg párkapcsolatnál semmi gondom nincs azzal, hogy egyenesen megmondjam, miért nem működik már tovább a dolog, barátok esetében szégyenletesen a nem hívom többet, nem keresem, kitérek a találkozók elől megoldást választom. Sajnálom, hogy nem tudtam ezt jobban csinálni.

A mostani barátaim nagyon kevesen vannak és nem tudom, meddig fogom még őket szeretni, de őszintén szólva nem is érdekel, annak örülök, ami van. (már háromszor visszatöröltem, nem próbálkozom tovább ezt kevésbé facebook idézetesen leírni) Azt viszont remélem, hogy ha más irányba változunk, képes leszek rendesen megmondani nekik és nem sunnyogok majd.

Szomorú

Legtöbbször szépen megérlelt mondásokat szoktam itt posztolni, amikkel nehéz vitatkozni, mert aránylag jól felépítem őket, meg nem is írok rosszul. Pedig utálom a tévedhetetlenségnek még a látszatát is, bár mint tudjuk, a kedvenc pólófeliratom is arról szól, hogy úgyis igazam van. De ez csak inkább azt jelenti, tudom, hogy melyik konyhabútort érdemes megvenni és hogyan kell megoldani egy gyereknevelési problémát. Nagyobb ügyekben a legkevésbé sem gondolom magam omnipotensnek. Szerencsére, mert kurva unalmas lenne az élet különben.

De azért az mégis meg tud lepni, hogy ennyi sok terápia, gondolkodás és probléma megoldás után még mindig mennyire nehezen megy számomra a szomorúság és a félelem beazonosítása.

Emlékszem, a gyerek 4-5 éves lehetett, a legjobb barátnőjével játszott, látogatóban volt náluk és érte mentünk. Nagyon nem akart eljönni, nekem esett, kiabált velem. Én jó rogersi anyaként leguggoltam és kedvesen visszatükröztem a nyilvánvalót: “Tudom, hogy nagyon jól érezted magad és most szomorú vagy, mert el kell indulnunk.” Mintha csak darázsfészekbe nyúltam volna. Még hogy ő szomorú?! Még a feltételezést is visszautasította és csak még dühösebb volt rám, még hazafelé az autóban is kiabált és rugdosta az ülést. Akkor még nem tudtuk, hogy autista, és talán pont azért is tartott olyan sokáig felismerni, mert nagyon értettem, mit érez. Nem gondoltam kirívó esetnek, eltérőnek a normálistól.

Az első reakcióm még szinte most is mindig a düh, amikor valami szomorú dologgal találkozom. Miután mami meghalt, szerencsére nem éreztem ezt, de az nem is volt váratlan, már jóideje tudtuk, hogy valószínűleg ez lesz, pár nappal korábban pedig már csak azt vártuk, hogy minél kevesebb ideig tartson.

De most, hogy elveszítek valamit, amit életemben összesen háromszor volt alkalmam megtapasztalni, az első érzelem a düh volt. Iszonyatosan utáltam, aki elveszi magával ezt a dolgot, pedig persze én mondtam neki, hogy tegye ezt. Meg tudtam volna ütni, mérges párbeszédeket folytattam vele a fejemben, azt méregettem, mivel tudnám a legjobban megbántani.

Aztán néhány nap múlva rájöttem, hogy csak szomorú vagyok és ez nem baj. Azóta jobb, de még jobb lenne, ha végre eljutnék abba a stádiumba, amikor nem pazarolom az energiámat napokon keresztül a dühöngésre, hanem azonnal megengedem magamnak a szomorúságot. Talán legközelebb.

Intim

Úgy tűnhet, hogy szexről beszélni hálás dolog és én valóban élvezem is, mindig inkább arra kell figyelnem, hol vannak a beszélgető partnerem határai, hogy ne érjük el a TMI állapotát. A személyes találkozások során adódó visszaélési lehetőségek nem szoktak izgatni, mai napig úgy gondolom, hogy amikor annak idején az egész Citibank megtudta, hogy megint összejöttem az egyik nagy tinédzserkori szerelmemmel, aki mellesleg cigány és világhírű zenész, abban semmi szégyellnivaló nem volt. Nem is értettem pontosan, miért sziszegi közelről az arcomba a szintén ott dolgozó expasim, hogy ezzel megaláztam őt. Azt viszont nagyon kínosnak érzem így visszatekintve, hogy ezzel a rasszista, ostoba seggfejjel még évekig lefeküdtem utána, mert jó volt.

Nyilvánosan azért igyekszem visszafogni magam. Nem mintha olyan kurva sokan olvasnának, de ez a viszony nem elég kölcsönös nekem ahhoz, hogy kontroll nélkül csacsogjak a szexuális életemről.

Két dolog azonban most beindított, meg amúgy is rég írtam és mondta a cukifiú csapata, hogy prezentáljak már valamit az olvasóimnak. Az egyik dolog egy Teen Vogue cikk infografikával az anális szexről, ami nem meglepő módon eléggé felbaszta az ország nagyobb részét. A másik mindenféle személyes szomorúság.

Nekem nem nagyon vannak tabuim, a legfontosabb határom, hogy mit érzek az adott opcióval kapcsolatban. Ha engem nem izgat, de nem is bánt, viszont a másiknak jó, akkor tőlem próbáljuk meg, legfeljebb röhögök közben.

Az anális szexszel inkább a macera a bajom, nem vagyok én elég türelmes ehhez. A Teen Vogue cikknek azonban komoly hiányosságai vannak számomra. Mondjuk ugyanezzel a hiányossággal a népesség 99 százaléka rendelkezik, szóval nem meglepő.

Nem hiszem, hogy lenne rá igazán jó szó, mert az intimitás alatt egészen mást ért a köznyelv, a mindfulness sex írná le igazán jól, de azt meg rajtam és néhány más arcon kívül kevesen fogják megérteni.

Valószínűleg elég hülyén fog hangozni, amiket most mondok, sokáig én is rühelltem a spirituális cuccokat, bár most Harari a Homo deusban felvilágosított, hogy a valódi spirituális gondolkodás mindenféle vallásnak ellent mond és a mindenség megkérdőjelezéséről szól. Azóta próbálom átszínezni a fejemben ezt a szót, még nem állok túl jól.

Szóval a Teen Vogue cikkből és az emberek többségéből nekem az érintés élvezete (valójában a szentség szót szeretném használni), a partner tisztelete, a nem magáért való technika használata hiányzik.

Nem véletlenül nem használtam a szerelem, de még a szeretet szavakat sem, mert olyan nagyon még kedvelni sem kell a másikat, hogy képes legyél tisztelni és egy másik embernek látni, akivel megosztasz valamit. Ebédet, zenét, élményt, szexuális találkozást. Nem nőnek, meg férfinak, annyira fáraszt már ez az ostoba faszság a nőiességről és a befogadásról, illetve a hím párjáról. Szerintem ez pontosan ugyanaz a sztori, mint a csecsemőgondozás. Igen, csak a nők tudnak szoptatni, mert nekik jön tej a mellükből. De elég tudományos bizonyíték áll már rendelkezésre, hogy aki akarja, elhiggye: a férfiak ugyanolyan jók a kisbabák gondozásában. Már persze, ha akarják és hagyják is őket.

A szexben még sokkal egyenlőbb a helyzet, mert mindenkinek van mellbimbója, csiklója/pénisze és olyan testnyílásai, amiket ki lehet tölteni szabadon választott szerves vagy szervetlen eszközökkel. Néha az az érzésem, hogy az egész vaginális penetráció biznisz a kibaszott patriarchátus egyik legnagyobb hazugsága, ami gúzsba köti és tönkreteszi egy rakás ember életét. Ha valaki viszont az öt érzék értelmes és élvezetes használatáról kezd beszélni a szexben, az emberek úgy néznek rá, mintha valami undorító perverzióról mutogatna explicit képeket.

Jó-jó, tudom, nekem könnyű, mindig eljutunk erre a pontra. Mivel nézőponttól függően az evolúció egyik csúcsterméke avagy hulladéka vagyok, az én szenzoros érzékelésem nem mondható átlagosnak. Valóban nincs olyan terület, amely ne lenne számomra örömszerző. A múltkor csináltam vegán karamellszószt és naponta többször kaptam tőle ízorgazmust, Jacques Loussier és Bach gyakorlatilag átmossák az agyamat, ha valami nekem tetszőt látok, sóhajtozom a gyönyörűségtől, az ujjbegyeimben szikrák laknak és bizonyos szagok hihetetlenül boldoggá tudnak tenni. Cserébe ugyanilyen mértékben szenvedek a nekem nem kedvező környezeti hatásoktól, szóval van másik oldala is a történetnek.

Jó-jó, tudom, kurva unalmas már, hogy folyton a szenzoros érzékenységgel jövök. Az tagadhatatlan, hogy az emberek nem egyformák, de az is egészen biztos, hogy rengetegen kénytelenek elnyomni, felülírni az érzékenységüket. Tökéletesen tisztában vagyok vele,  hogy a túlélés érdekében ez néha létszükséglet, de ha az ember tudatosan csinálja, nem muszáj teljesen eltüntetni De azért az a fajta negligáció, amivel még a terapeuták nagy része is kezeli a kérdést, azért mindig felháborít. Mint a múltkor a mindfulness tanfolyamon. De úgy általában nem merül fel a boldogság, mint állapot létrehozása lehetőségei között, hogy menj vissza az alapokhoz és nézd meg, mit élvezel igazán?

Nagyon régi kérdés ez: vajon meddig éri meg egy nehézséget, gyengeséget is okozó képességet gondozni, őrizni? Nem tudom, lemondanék-e József Attila verseiről vagy Van Gogh képeiről a lelki egészségük és a boldog életük érdekében, ha erre elvi lehetőségem lenne.

De ha legalább beszélnénk erről és a szaros romantika, meg a szerelem helyett inkább ezt tanítanánk a gyerekeinknek, legalább lenne választásuk. Mert amikor a rendes, orál, anál szentháromság számít a nyitottság netovábbjának, nekem néha rohadtul elmegy a kedvem az egésztől. Negyvenes emberek, akiknek még soha nem simogatták meg a karjukat intim helyzetben, akik azt hiszik, hogy egy nő közelében folyamatosan erekciót kell produkálniuk vagy nem képesek a másik szemébe nézni szex közben.

Kurvára örülök, hogy a Teen Vogue az anális szexről írt. De olyan jó lenne, ha valahol még jóval előtte másról is lenne szó.

(Nagyon jó: miután magammal végtelenül elégedetten elmentem teát csinálni, rájöttem, hogy kihagytam a jelenség egyik legfontosabb tényezőjét, a szégyent.:) Na nem baj, gondoljátok hozzá.:))

Nélkül

Ma egész nap takarítanom kell, de reggel ahogy mentünk a ligetbe, még eszembe jutott min basztam fel az agyam az utolsó mindfulness órán. Gyorsan leírom, hogy ne zavarjon az ablakmosásban.

A feladat szeretet meditáció volt, az utasítás szerint képzeld magad elé egy olyan ember rád mosolygó arcát, ahogy a szemedbe néz, akivel megtapasztaltad a feltétel nélküli elfogadást.

Na, nekiláttam előhívni az adatbázisból a lehetséges jelölteket, nem volt sok, jelenleg ez most max a gyerekeimet érintheti. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de a barátaimmal nem szoktunk egymás arcába bámulni mosolyogva és szeretettel. A legkisebb gyerekem egyből kiesett, most kezdte a kamaszkort, úgy veszi fel a telefont, hogy mit akarsz már megint. Kiskorában nyilván nagyon sokat nézett rám szeretettel mosolyogva és feltétel nélkül szeretve, de azt felidézni csalásnak tartanám, mert egy csecsemő vagy kisgyerek nem tehet mást, mint szereti az anyját, meg egyébként is évek óta nem történt ez meg.

Akkor megvizsgáltam a két nagyobb gyereket mint opciót, akikkel nemrég sokat sírtunk egymás vállán, amikor meghalt a nagymamájuk, szóval elég közel vagyunk egymáshoz. De olyan ez, mint amikor egészen közelről nézel egy festményt, észreveszed a fura ecsetvonásokat is és ez érdekes, de kicsit zavaró is, hátra kell lépni párat, hogy megint ugyanolyan esztétikai élmény legyen. Annyira és olyan régen ismerjük egymást, hogy nálunk jobban senki nincs tudatában a másik idegesítő dolgainak. Elfogadjuk, némelyiket még szeretjük is, másoktól ordítunk néha, de tudjuk, hogy ott vannak. És bár az átlag felnőtt szülő-gyerek viszonynál sokkal többet ölelgetjük, meg simogatjuk egymást, az egymás arcába szeretettel mosolygás valahogy nem jellemző.

Életem leghosszabb kapcsolatával, a legkisebb gyerek apjával sokat néztünk egymásra mosolyogva, hatalmas szerelemmel, szeretettel, de aztán elmúlt és nem érezném fairnek előrángatni egy most is nagyon jó kapcsolat régi változatát. Az egyik szeretőm imád mosolyogva a szemembe nézni szex közben és én örömmel viszonzom, abban a pillanatban erős szeretetet érzek iránta. De eszembe nem jutna azzal áltatni magam, hogy ennek bármi jelentősége van, azon kívül, hogy nagyon kompatibilis a testünk és a szexuális preferenciáink.

Szerencsére nem kellett tovább keresnem, mert van valaki az életemben, aki nagyon sokszor, naponta többször néz feltétel nélküli szeretettel, mosolyogva a szemembe, ráadásul a kapcsolatunk teljesen tehermentes. És amikor a meditáció után a csoport legszimpatikusabb tagja bevallotta, hogy nehézségei voltak, megnyugtattam, hogy én a kutyára gondoltam. Ő meg a macskájára.

Na ez az én nagy bajom a mindfulness programmal, hogy kibaszott 8 hétbe azért beleférne ennél több komplexitás. Oké, hogy én nyilván nem neurotipikus emberekkel barátkozom, de a tágabb ismerősi körben és az olvasóim között is rengeteg olyan van, akinek eleve gondot okoz mások szemébe nézni, akik másképp mutatják ki az érzéseiket, de ettől nem rosszabbak. Illetve a feltétel nélküli elfogadás mint olyan is egy egyre hamisabb elképzelésnek tűnik nekem, minél idősebb vagyok.

Mind

Az elmúlt nyolc hétben csoportos mindfulness trainingre jártam a nagyobbik lányommal keddenként. Rengeteg kétségem és félelmem volt előtte, amik egy része be is igazolódott, de azért megérte.

A legnagyobb problémám az ilyen helyzetekkel, hogy az emberek buták. Nem elég tudatosak, klisékben gondolkodnak és azokat még szeretik ki is mondani, mert attól még jobban érzik magukat. Konkrétan a falat kapartam időnként, néha trollkodtam is egy kicsit, hogy jobban érezzem magam. Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem, és akár az is megtörténhetett, hogy némelyik csoporttag elgondolkodott, mikor azzal basztattam, hogy ugyan, miért is zárja ki az agresszió az intelligenciát? Konkrétan egyetlen ember volt az egész bagázsban, aki elég őszinte volt magához. Már persze aki beszélt is a kétségeiről, mert nyilván lehet, hogy a csendben lévők közt is akadt hasonló.

Magával a programmal is sok bajom volt, bár elképzelhető, hogy ez csak a tanár hiányosságainak tudható be. Nagyon nehezen, de túllendültem a kínos nyelvi kliséken és a limitált verbális eszközökön, de amikor valaki azt mondja egy elvileg tudományos alapokon nyugvó program oktatása közben, hogy az emberi elme ilyen, meg olyan, akkor egy idő után kurva ideges leszek, mert nem a templomban vagyunk vaze. Indokold meg, mondj bizonyítékot, helyezd rendszerbe, ne csak puffogtasd a kinyilatkoztatásokat. Lehet, hogy a könyvben vannak hivatkozások, itt nem volt jellemző.

A másik bajom a programmal, hogy nem ad elég eszközt. Van ez a pásztázás cucc, amikor kurvalassan végigmész a testeden, a különböző részein. Csak arra koncentrálsz, mit érzel. Ezt mondjuk 40 percig. Na most, bármennyire szeretik ezt ignorálni, az emberi érzékelés ugye eleve egy rendkívül sokrétű dolog, nem mindenki ugyanúgy fogja a saját testét és a világot maga körül. És elvárnám egy ilyen nagyon profin hangzó cucctól, hogy segít az embereknek megtalálni a saját maguk számára legjobban használható eszköztárat a pásztázáshoz. Ami egyébként egy jó dolog, de az elején majd megőrültem, mert ha nem mozgatom, akkor én nem érzem a lábujjamat és ha nem ér hozzá semmihez, nem érzem a fülemet.

Emlékszem, amikor rájöttem, hogy akkor működik a dolog, ha a pilatesen és a gerinctréningen tanult anatómia mentén pásztázom a testem, nagyon heuréka élmény volt. Fel is hívtam rögtön Isoldét, hogy mire jöttem rá, mire megkérdezte, hogy miért, az emberek nem így szokták mind? Eléggé röhögtem. Nem, az emberek azt se tudják, hogy vannak izmaik, nem hogy még el is képzeljék azokat.

Azon is csúnyán felbasztam az agyam, amikor a pozitív élmények begyűjtése utáni héten a beszámolónál megint csak nem kapott senki támpontot arra, hogy milyen szempontok mentén figyelje meg magát. A tanár csak azt kérdezgette, hogy milyen fizikai érzeteink voltak, amire az emberek meg nyekegtek. Az ugyanis, hogy a látás, szaglás, tapintás, hallás, ízlelés mentén kellene vizsgálni egy ilyen tapasztalatot, kurvára nem evidens senkinek sem. Annyival nagyobb élmény lenne nekik, ha megtanulhatnák, mire figyeljenek valójában.

Persze így is sokat tanultam. Nagyon megnyugtató volt látni, hogy én már évek óta a helyes irányba megyek a nagy koncentrációt igénylő gyógytornával, a futással, az örömszerző tevékenységekre való fókuszálással. De csak azért nyolc hétig ülni azokon a borzalmasan kényelmetlen székeken kár lett volna, hogy kiderüljön, nagyságrendekkel tudatosabb vagyok a legtöbb embernél.

Ennél sokkal fontosabb tapasztalat, hogy teljes mozdulatlanságban is képes vagyok magamra figyelni, mert azért ez nekem főleg pilates közben szokott beütni. De most a pásztázásnak és légzésmeditációnak köszönhetően megtanultam háton elaludni, ami nagy truváj és kifejezetten hasznos hosszú távon a gerincem miatt. Megtanultam lenyugodni a legnagyobb szorongásból, hogy el tudjak aludni. Még amikor éjjel felébredek és beüt, akkor is. Napközben mondjuk továbbra is a torna és a jóga működik igazán, de sose legyen nagyobb bajom, mint hogy elő kell vennem a jógaszőnyeget, hogy jobban legyek.

És ha mindez nem lett volna, akkor is megérte volna, mert minden kedden találkoztam a lányommal, előtte fagyiztunk, utána meg hazasétáltunk.

De azt mondom, hogy a Gretchen Rubin féle Boldogságterv könyv, amit a puszta józan ész alapján írt meg ez a kiugróan okos és tudatos nő, lehet, hogy jobb kezdés, mint a mindfulness tanfolyam. Abban sem értettem mindennel egyet, de a logikája, a rendszer pontosan úgy működött, mint ahogy én gondolkodom.

Mami

Nem volt ez szerelem első látásra, az első pár évben inkább csak civilizáltan elviseltük egymást. Amikor összeházasodtunk a fiával, nagyrészt nem az örömtől sírt. De tette a dolgát, ahogy mindig, megpróbálta a legjobbat kihozni a helyzetből.

Amikor megszültem az első unokáját, ráadásul lányt, talán akkor alakult át a kapcsolatunk. Együtt is laktunk mindkét gyerek születése után egy évig, sokat voltunk együtt és bár határozott elképzeléseim voltak a gyereknevelésről, mamiban tökéletesen megbíztam. Nekem végig a 32 év alatt Dóra néni.

Még azt is megbocsátotta nekem, hogy elhagytam a fiát és az első válást hoztam a rendes katolikus családjára. Rám haragudott nagyon, de a gyerekeimet ugyanúgy szerette, nem szórakozott ilyen hülyeségekkel, mint a kivetítés.

Gyakorlatilag vele neveltem fel a gyerekeket, ő volt a fő társam, akire mindig számíthattam és akivel megoszthattam a terheket és az örömöket is. A válás után is örömmel találkoztam vele mindig és soha nem tudtam elég hálás lenni, amiért a harmadik gyerekemhez is kedves volt, szívesen látta, etette, érdeklődött felőle.

Rengeteg dologban nem értettünk egyet, de azok nem is annyira fontosak. Okos volt és nem csak a korához, meg a világnézetéhez képest rugalmas. Lehet, hogy lecseszett, de mindig segített, kivétel nélkül. Minél idősebb lett, annál inkább a példaképemmé vált, majdnem végig aktív volt, erős, motivált és friss.

Tegnap este, szerencsére nem túl hosszú szenvedés után elaludt. Végtelenül büszke vagyok a gyerekeimre, akik végig mellette voltak felváltva és mindent pontosan úgy csináltak, ahogy ő kérte.

Nagyon fogsz hiányozni Dóra mami. És ha nekem ennyire, el sem tudom képzelni, mit éreznek a többiek.

Nobel

Tudom, hogy szeretitek, amikor sorozatokról írok, de hát alig nézek mostanában és jól van ez így. De a norvég kultúra fogyasztását továbbra is feladatomnak érzem, úgyhogy további könyveket és filmeket szereztem be, illetve az Occupied és a Nobel is itt várt már egy ideje, hogy megnézzem.

Először mindkettőt abbahagytam az első rész után hónapokra. Illetve lehet, hogy az Occupiedból többet néztem, de aztán elolvastam a wikin, hogy mi lesz a sztori és abbahagytam. Meg kurvára idegesített a politikusok inkompetenciája. És hát nyomasztó is volt, na.

A Nobel viszont baromira izgi volt, hatalmas adrenalin fröccs, nem is tudtam figyelni rá, hogy a minimális, bár szépen növekvő norvégtudásomat használjam közben. Nagyon Bigelow nekem az összes afganisztáni jelenet, nincs túlcsicsázva, legfeljebb zenét használhatnának kevesebbet talán. Szóval tetszett a főszereplő pasi is, a felesége is, meg a többi special force csávó is, egyik szebb, mint a másik, de az első rész méretes cliffhangerjének mesterkéltsége kicsit kiakasztott, ezért nem néztem felé egy darabig.Nobel-1713093

Utóbb kiderült, hogy a norvégok eredetileg egyben adták le az első két részt, azért volt az a befejezés olyan bénácska. De mindegy is, mert a héten újrakezdtem és totális szerelembe estem. Persze már amúgy is hevesen flörtölök az egész országgal egy ideje és meglehetős hatással vannak rám a funkcionális izomzattal rendelkező, szakállas, kompetens férfiak. Még akkor, ha csak 175 centisek, mint Aksel Hennie.eeVlw2pcfpu_84kksW2SxwiAmve7qFIqK_yu2pDnmJHA

Bár tényleg egyik pasi szebb, mint a másik és akkor még Johanne ruhatáráról nem is beszéltem, a hangsúly mégis egyértelműen a kompetencián van. Nagyon-nagyon szeretném hinni, hogy a tényleg léteznek intelligens ÉS erőszakos emberek is, akik ráadásul képesek a bennük lévő képességeket a megfelelő módon használni. Istenem, az a jelenet, ahol az osztag elsősegélyt nyújt egy bombatámadás után, komolyan mondom, soha az életben nem láttam ennél szexuálisan vonzóbb dolgot sehol.Nobel (1)

A másik kedvencem, amikor az egyik férfi szereplőnek az mondja egy másik, hogy nála aludt a számára fontos nő és erre eszébe sem jut megütni, de még a szokásos arcvonaglás, meg az izmok feszülése is elmarad. Sci-fi, mi? Mármint filmes viszonylatban mindenképpen, legalábbis, ha rendkívül férfias férfiről van szó. Egyszerűen imádom az értelmesen csatornázott erőszakot.

Jó, persze azért vannak konfliktusok, olyanok is, amikben megfelelő reflektálással és kommunikációval nem kéne eljutni a sikertelen elválásig, de enélkül aztán tényleg hihetetlen lenne, hogy mindenki tisztelettel beszél a másikkal. A gyerekkel is. A heroinfüggővel is. A kvázi árulóval is.

Kívülről meglepőnek tűnhet, de ennek ellenére egyáltalán nem unalmas. Talán egy-két nyálas zenével aláfestett hangulatfestő üresjáratot tudnék felhozni, de 8 db 40 perces résznél ez nem olyan elviselhetetlen. Egyébként viszont annyira feszes, hogy figyelni kell, mert ha nem harcolnak, akkor is pörög a sztori, intellektuálisan is dolgoztat. Nyilván azért is, mert nem értem, amit a szájukkal mondanak.b36a782e32bdfe9e9da30ce1cbfaf64e59a2ab0c

Annyira szórakoztató volt az egész, hogy szerintem meg fogom nézni újra és akkor hátha többet fogok érteni a nyelvi részből is. És tovább csodálkozhatok azon is, hogy Aksel Hennie mennyire egy ellenszenves ember az instája alapján és ehhez képest mennyire szerelmes vagyok belé ebben a sorozatban. Eleve már a felén túlvoltam, amikor rájöttem, hogy hát ez ugyanaz a csávó, mint a Fejvadászokban. És akkor rákerestem mindenfelé és eldöntöttem, hogy nem kedvelem, de hiába, mert Erlingként annyira rendes és okos és szép, hogy nem tudom másnak látni. Ilyenek ezek a színészek.