Skip to content

Végre

Ha tudom valaminek az okát, aránylag hamar képes vagyok túltenni magam rajta. Kivéve, persze mikor nem.:) De ha nem értem, akkor aztán képes vagyok rajta évekig szenvedni, jó dolgokon is, rosszakon meg főleg. Ezen a mostanin másfél évig tipródtam, és most sem magamtól jöttem rá, pedig az orrom előtt volt a válasz.

Szóval tavalyelőtt szeptemberben elkezdtem újra randizni és talán októberben rögtön bele is szerettem valakibe. Olyan értelmetlen, hormonális izé volt, én is tudtam, de pár hétre teljesen belebolondultam. Mivel a másik fél nálam jóval sérültebb volt, valójában jól tette, hogy elmenekült – ahogy magamhoz térek, kikészítem szegényt. Na, ott álltam borzasztóan szomorúan, zokogva amiért nem kellettem az istentestű embernek, amikor is feltűnt a fura kis férfi. Nem is akkor tűnt fel, már hetek óta írogatott, gyanús volt, nagyon gyanús. Nem szeretem az olyan embereket, akik alig figyelnek oda arra, mit mondok, ők viszont borzalmasan hosszú üzeneteket küldenek a saját csodálatos gondolataikról. Khm, egy kicsit magam is hajlamos vagyok erre, bár ritkán vagyok nagyon terjengős. Szóval sokáig fenntartásokkal kezeltem, de amikor szomorú vagyok, könnyebben megengedem egyébként esélytelen férfiaknak is, hogy csodáljanak.

És aztán annyira kedves volt, olyan hitelesen rajongott értem, hogy beadtam a derekam. Miközben egyre csak a kedvem kereste, már rögtön az elején voltak figyelmeztető jelek. Ahogy meg akart csinálni helyettem dolgokat, akkor is, ha tiltakoztam ellene. Ahogy elkezdte fikázni az életmódomat, a lakásomat. De közben ajándékok, vacsorák, az intellektusom dicsérete folyton. A legelső igazán riasztó helyzet az volt, amikor végighallgattam, ahogy lebaszta egy alkalmazottját. Hibát követett el az illető, de az egyetlen jó szó a szituációra az undorító volt. Aztán ezt újra hallottam a takarítőnővel is.

Hamarosan jöttek az olyan sztorik, hogyan mondta meg egy exnőjének, hogy már túl sokat hízott, jó lesz, ha vigyáz magára. Ezzel párhuzamosan megjegyzés, amikor tapsikolva örülök, hogy kezdek kijönni az anorexiából: remélem, ez nem lesz tendencia. Mármint, hogy hízok két kilót. Az első nagyon durva az volt, amikor elkezdte a barátnőim külsejét kritizálni. Ugye? Később már a gyerekeimmel kapcsolatban is volt hasonló minősítése. De ő csak őszinte, hát akarnám, hogy hazudjon? Nem bazmeg, csak kussolj. És ne gondold, hogy csak azért, mert farkad van, jogot kaptál az összes nő minősítésére. Különösen, ha magad oly kevés valóban pozitív tulajdonsággal rendelkezel.

Azt hiszem, akkor tört össze valami végleg, amikor egy ártalmatlan megjegyzésem után valami nagyon durva ítélkezésre ragadtatta magát. És miután jeleztem, hogy ez nagyon sértő volt, nem volt hajlandó bocsánatot kérni. Sőt, aznap este simán beszopta, amikor tágranyílt szemmel, pillát rezegtetve arra kértem, meséljen nekem a szabadforrású szoftverekről.

Amikor szóltam, hogy vége, még sokáig hívogatott, hogy jelezze, valamit rosszul írtam a blogomban. Talán a harmadik után lett elegem és küldtem el végleg a picsába.

Nem értettem, hogy mehettem ebbe bele, miért történt ez meg velem, hiszen nem vagyok ilyen. Aztán most amikor egy közös ismerőssel találkoztam és róla beszéltünk, beugrott. Hát abban a pillanatban áldozat voltam. Nem valódi áldozat, de gyenge, sérülékeny, ez kellett neki. A vérszag. És ahogy kezdtem megerősödni, egyre keményebben kellett visszanyomnia, de hát ez nálam nem pálya. Főleg, ha valaki ennyire kevés minden szempontból. Az ágyban is.

Igen, remélem, hogy elolvassa. És legszívesebben minden egyes nőnek elküldeném, aki kapcsolatba kerül vele. Leszarom a gyerekkorát, a sok bántást, ami őt érte. Ez nem mentség. Ahogy a sok kezdeti kedvesség, ajándék sem. Elég, ha tisztelsz, baszod.

Coming out

Vannak dolgok, amikről tudom, hogy az elveim alapján mit kellene gondolnom, de mégis egészen más van a fejemben. Általában igyekszem ezt csak szűk körben kommunikálni, de attól meg bűntudatom van. Ebből is látszik, hogy a bűntudat milyen hasznos dolog, ha az ember helyesen használja fel, mert most kijövök a szekrényből.

Múlt héten Isolde kérdezte, hogy mit gondolok az oriblog gyerekmentes posztjáról, mert hogy szerinte nem okés. Elolvastam és bár a nagy részével egyet értek, de nekem sem jön be az a blog, viszont gyorsan megkérdeztem a doktornőt, hogy ugye én nem vagyok ennyire szélsőséges? Mert tudom én, hogy szükség van a szélsőségesekre és saját magamban is nagyra értékelem a megszokottól való elrugaszkodás képességét, de inkább mégse ebbe az irányba szeretném fejleszteni a személyiségemet. (Ez a kifejezés sokkal viccesebb, ha ismeri az ember a hozzá tartozó sztorit is. Igény esetén elmesélem majd.)

Azóta vizsgálgatom magamban, hogy is állok ezzel a gyerek-kérdéssel, de a franciaországi levelezőbarátomnak már kénytelen voltam megmondani az igazat. Az a helyzet, hogy pusztán elvi alapon teljes mértékben a választás joga mellett állok. És nálam jobban kevesen gyűlölik az evolúciós késztetést, meg a társadalmi elvárásokat. Bár ez utóbbi nem is volt rám különösebb hatással, mondhatni hideg fejjel döntöttem úgy kora tizenévesen, hogy nekem lesznek gyerekeim. Azt hiszem, az lehetett a motiváció, hogy mivel 12 éves koromtól bébiszitterkedtem, sok jó példát is láttam a családi életre és a nevelésre, így a saját anyámmal kapcsolatos tapasztalataim nem vették el a kedvemet. Képes voltam átlátni, hogy bármennyire is borzalmas ennek a nőnek a gyerekének lenni, ez csak egy a sok közül és ha jól csinálják, ez egy működő koncepció. Mondjuk a két legjobb példa, akik miatt így döntöttem, később elváltak, de a gyerekeik akkor is jó fejek lettek, ami csak még jobban megerősít, hogy ügyesen mértem fel őket.

Szóval én aztán senkinek nem fogom azt mondani, hogy mindenképpen legyen gyereke, mert hogy a francba tudnám én eldönteni, hogy mi a jó neki? És az önmegvalósítás is fontos, abban viszont egészen biztos vagyok. De mélyen a kis szívemben azt gondolom, hogy mindenki nagyon hülye, aki nem csinál gyereket, mert ez a legjobb dolog a világon.

Tekintettel a bébiszittelésre, én egyáltalán nem gondoltam, hogy könnyű lesz, de még engem is meglepetésként ért néhány részlet. Utáltam terhes lenni és bár könnyen szültem, az is csak egy muszáj ügy volt, hogy legyen belőle gyerek. De akármilyen szar volt folyton felkelni, aggódni, cipelni, kivárni, etetni, akkor is végig tudtam, hogy ez valami nagyon szuper helyre visz. Egyértelmű volt, hogy ezekből a kis izékből egyszer emberek lesznek és én mondom meg, hogy milyen emberek.

Amíg egészen kicsik voltak, nem izgattak túlságosan, de azt mindig is érdekes volt látni, mennyire látványos hatással vagyok rájuk. Aztán ahogy nagyobbak lettek, a legszórakoztatóbb lényekké nőtték ki magukat. Nagyon szerettem, ahogy gondolkodtak, lelkesedtek, érdeklődtek – azt hiszem, ebből a szempontból a mai napig gyerekes vagyok, azért is jövök ki olyan jól az okosabbjával. Olyan 10-12 évesek lehettek, amikor rájöttem, akár nyugodtan meg is halhatok, mert tulajdonképpen készen vannak, már nem lehet őket elrontani. Persze akkor még nem tudtam, mennyit változnak a kamaszkor hatására, de ezzel együtt is igazam volt. A jóságuk magja addigra megvolt, inkább csak cizellálódott, nem nőtt.

Most, hogy teljesen felnőttek, nyugodtan mondhatom, a gyerekvállalás életem legsikeresebb projektje. A kicsivel persze még rohadt sok munka lesz, de tudom, hogy az is megéri. Tényleg elképzelhetetlen érzés egyszerre ennyire közel lenni valakihez, tudni, hogy benne van a részed, de mégis önállóan működik és a létezése nem a te felelősséged már.

Nyilván nem való ez mindenkinek. Nem is vonzó mindenkinek. És hát sok munka. Nem is feltétlenül fizikailag, sokkal inkább tudatilag, de én szeretek kitalálni, megoldani, ezt is annak éltem meg hosszú távon.

Futócipő teszt – 2 év után

A gugliból érkező olvasók legnagyobb része a futócipő tesztekre érkezik, ami elég vicces, tekintettel a félelmetesen tudományos és hatékony seo tevékenységre, amit végzek. Meg hát annyira nem is értek hozzá, de ha a magyar net ennyire leszarja ezt a témát, akkor kénytelen vagyok odafigyelni rá kicsit. Meg hát van is mondanivalóm megint.

Szóval két évvel ezelőtt 8 darab futócipőt teszteltem, ezekhez asszem fél év múlva érkezett még egy Nike. Az összesből 5 darabot tartottam meg és négyet használok rendszeresen. A Salomon esett ki, mert az utóbbi időben nem futok terepen, a Ligetbe és betonra meg sokkal jobb a többi.

A legeslegtöbbet az Adidast hordom, mert azt nem csak futáshoz veszem fel. Ez néz ki a legjobban, baromi kényelmes és legnagyobb megdöbbenésemre ez a legtartósabb is. Pedig mondom, használom rendesen. Pedig azt hittem, hogy ez az anyag kényes lesz, ráadásul rögtön az elején valami buliban sikerült rá egy kis lyukat égetni valszeg cigarettázás során, de nem szakadt tovább, csak úgy van. A cipőfűzője szeret kikötődni, de duplára csomózom és úgy okés, aszfalton szinte mindig ebben futok.

IMG_2989

Az Inov8-et is felveszem néha városba, de azt például télen szinte egyáltalán nem hordom, ezért is voltam kissé csalódott a tartósságával kapcsolatban. Először is elszakadt a cipőfűzője és amit pótlásnak adtak hozzá 800 forintért, az messze nem néz ki olyan jól, mint az eredeti. És elkezdett kilyukadni is és a kislábujjamnál, ami ennyi pénzért ennyi használatnál azért elég gáz szerintem. Oké, hogy baromi széles lábam van, de akkor is. Biztos, hogy lesz még ennyire minimalistám, de legközelebb New Balance-szel próbálkozom, az is van a családban és ugyan nem kétéves, de jól bírja.

IMG_2987

Az Asics-et is sokat használom, de azt elsősorban futásra, mert nem tetszik annyira külsőre. Legfeljebb a nyaralóba veszem fel néha. Továbbra is nagyon kényelmes, terápiás céllal is viselem, amikor valamiért fáj a lábam, ebben tényleg elfér. Ennek ellenére ez is elkezdett oldalt szétjönni, pedig azért az átlag heti 3X6 km azért nem nevezhető olyan hatalmas terhelésnek szerintem, főleg nem ennyi cipőre szétosztva.

IMG_2988

A Nike is csinos, azt viszont inkább csak télen hordom, mert végül is arra van, a Ligetben és a betonon is elég jó. Nyáron túl meleg és egy picit nagy is (fontos ez a méret dolog, sose vennék online futócipőt), ezt nem tudom sima zoknival felvenni, csak az amúgy még mindig imádott Columbia gyapjúzoknikkal – már a második adagot amortizálom. Sajnos, a kutya imádja őket használtan szopogatni, ami nem tesz jót nekik. A Nike csak fél évvel érkezett később, mint a többi, de gyakorlatilag kifogástalan állapotban van és még mindig elképesztő könnyű és gyors, szeretem nagyon.

IMG_2990

 

Tévés dolgok

A múltkor arról vitatkoztunk, nem, inkább csak beszélgettünk valakivel, hogy mennyire hiteles a tévésorozatokban a szex ábrázolása és milyen ehhez képest a pornó. Nagyon büszke vagyok magamra, mert egyre többször vagyok képes azt mondani egy témára, hogy erről nem tudok határozott véleményt nyilvánítani, mert nem tudok róla eleget. Menő, mi?:) Na pont ezt van a pornóval, mert ugye nekem az teljesen kimaradt az életemből, szerintem soha, egyetlen ilyen filmet sem láttam végig. Az egyik oka, hogy a legtöbb végtelenül béna, csúnyán filmezve, amitől nekem inkább röhejes, mint erotikus.

Meg egyébként is van nekem agyam, meglehetős belső képalkotási képességekkel, úgyhogy köszi szépen, de majd én lerendezem az ilyen irányú igényeimet. Volt, hogy egy teljes viszonyt lefolytattam fejben néhány hónap alatt, anélkül, hogy egyszer is hozzáértem volna a másikhoz. Mondjuk amikor vége lett, elég dühös voltam rá egy darabig, szegény nem értette, mi bajom. Szóval pornóról én csak azt tudom mondani, hogy nekem nem igazán jön be. Annyira nem is érdekel, hogy utánamenjek és keressek jókat, amik bizonyára léteznek. És féltem is a fantáziám integritását.

Viszont olvasva nagyon is érdekel a téma, bár sajnos ott sem arról híres a műfaj, hogy hű de minőségi lenne. Illetve a minőségibb változatok meg elég sokszor szélsőségeket mutatnak be. Istenem, hogy szeretném, ha a Lolita képeit ki tudnám törölni a fejemből. Ellenben milyen klassz lenne, ha azt a francia könyvet, ami az okos csaj meg a halászpasi évtizedekig tartó viszonyáról szólt (A szerelem fészkei talán? már írtam róla régebben) nem valami hülye távolságtartással írja meg a szerző, hanem rendesen beleengedi magát. Vicces módon az egyik legszexualizáltabb könyv, a Trónok harca sorozat a legostobább is ezen a területen, Martinnak fingja nincs erről. Sem.

Azért vannak dolgok, amikre visszajárok, örök kedvencem Ken Follett, ha szexről van szó. Egyrészt baromi változatos, másrészt rengeteg nagyon erős, domináns női szereplője van, akik szeretik a szexet és csinálják is. Asszem, az Afganisztáni kaland az egyik kedvencem ebből a szempontból, de a Millenium trilógia első része is tanulságos, talán történelmi szempontból is hiteles és persze A katedrális mindkét részben is igyekezett odatenni magát.

Tévében sem jellemző, hogy kifejezetten azért néznék valamit, mert szex van benne. A Trónok harcában is nagyrészt érdektelen szerintem, hiába tesznek meg mindent, hogy jobb minőségű legyen, mint amit a szerencsétlen Martin kitalált, attól még nagyrészt erőltetett. Najó, a biszex herceg a negyedik szezonban elég helyes volt, az a karakter jól sikerült. És Tyrionnak is van egy megdöbbentően erős szexuális kisugárzása a színésznek köszönhetően. Meg az is jó, hogy ilyen sokféle felállás van, legalább valamennyire tágítja szegény gyíkok látóhatárát.

Viszont az van, hogy az Outlandert egyre inkább a szex miatt nézem. (Hozzáteszem, hogy a The Affairt is azért néztem főleg, de aztán már az sem volt elég.) Egy pillanatig sem állítanám, hogy a hiteles ábrázolása fogott meg, mert nyilván kurvaszépen van fényképezve, megtervezve minden fény és árnyék, gyönyörű emberek csinálják szépen megkoreografálva. Pedig az elején még kicsit kényelmetlenül is éreztem magam, amikor rögtön az első részben Claire bugyi nélkül megy kirándulni és az egyik romos kastélyban történész férje fejét a lába közé irányítja. Meg nem szerettem Jamie-t, mert akkora egy klisé a külsejével és hát nem is nagyon okos. De amióta összeházasodtak és olyan cuki módon rajong Claire-ért, megbocsátottam neki, hogy szép.

06-outlander.nocrop.w529.h316.2x

Az van ugye, hogy Claire idősebb és tapasztaltabb is, Jamie meg nagyon igyekszik és szerintem eléggé nőközpontú módon van megkoreografálva, amit csinálnak, többször is előfordult már, hogy penetráció nélkül szexeltek, ami ugye nem jellemző úgy általában. Oké, nyilván minden sokkal rövidebb, mint a valóságban, de hát enni sem annyi ideig esznek a filmeken, mint ameddig igaziból. Ráadásul nemrég volt az a rész, amikor a gonosz kapitány meg akarja erőszakolni Jamie húgát, aki köröhögi, ezért nem áll fel a pasinak, és ezt konkrétan mutatták. Nincs felőle kétségem, hogy nem Tobias Menzies puha farkát láthattuk, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egy mainstream műsorban egy impotens pasit full totálban beadtak. És a nő legyőzte.

OUT_107-20140513-ND_0702.jpg

Most meg az volt a legutóbbi részben, hogy Jenny, Jamie húga ugye megszült, aztán elindulnak kalandozni Claire-rel, a csecsemőt csak úgy ott hagyja a dajkára! és a két csaj lóra pattan. Majd kicsit lefeji a melléből a tejet, mert feszít, mint a fene és ezt is mutatják – nyilván ismét nem a színésznő melléből spriccel a tej. Utána kicsit megkínoznak egy pasit a megfelelő információért, szóvalt tökéletes az egyensúly. Csak az a baj, hogy közelítünk a szezon és ezzel az első könyv végéhez, amikor az a végtelenül undorító homoszexuális szadista jelenet van, amit szintén szívesen elcserélnék majdnem bármire a fejemből.

O1JwDTT

Búcsú

Elment hát végül az ember, aki visszahozta a zenét az életembe. Nem magától és nem túl elegánsan, de ez nem teszi semmissé sem a rengeteg rosszat, sem a legalább annyi jót, amit hozott. Talán a rossz sem volt mindig szándékos, ahogy néha a jót is direkt csinálta. Akárhogy is, itt ülök két nagy, szépen szóló hangfal között és a The Staves-t hallgatom, flacben – ezt már a lányom mutatta, olyan, mintha a sosem látott nővéreim énekelnének a fülembe.

Az erősítő és a hangfalak mellett itt marad velem Eric Clapton, Jacques Loussier, a Bonobo, Manoya, Chris Jones és megnyertem a True Detective-et, meg a Big Bang Theoryt is. Ezen kívül sok év után visszamentem a világba, új barátokat szereztem, nemrég rávettem magam egy olyan bulira, ahol alig ismertem valakit. És nem csak ott voltam, de beszélgettem is az emberekkel, jól éreztem magam. Azt hiszem, megbocsátottam a világnak, hogy a tizenéves korom óta bálványozott liberális hetilap volt életem egyik legrosszabb munkahelye, ahol nőként a legborzalmasabban éreztem magam. Tény, hogy korábban kevésbé is volt fontos nekem ez a téma, de ettől még iszonyú csalódás volt. Persze nekik sosem bocsátom meg, az egyes embereknek sem. Basszus, most jöttem rá, hogy valószínűleg Iván is tudott mindenről, jellemző, mennyire naiv tudok lenni. Még új ügyfelem is van, akit szeretek és talán lesz még másik is.

Igen, annak ellenére, mennyire érzékeny vagyok mások hangulataira, kisugárzására, sokszor nem vagyok hajlandó észrevenni a legnyilvánvalóbb dolgokat sem – főleg, ha olyanról van szó, akit kedvelek. Nem baj. Tényleg nem, mert minden egyes kudarcnál fel tudom sorolni, mit nyertem belőle mégis, mivel lettem több. Még soha nem volt semmi rossz az életemben, amiből nem tanultam valamit. Az más kérdés, hogy ennek ellenére, tudva, mi következik is hajlandó vagyok belemenni néha ismerős dolgokba, ha elég élvezetes pillanatnyilag. A fájdalom majd később jön, most koncentráljunk a gyönyörre.

A legfontosabb talán, hogy visszamentem táncolni. Teljesen jellemző, hogy legutóbb a nehezen feldolgozható nagy szerelem után tagozódtam be megint a tükör elé, akkor a Trafóban. Persze én is ott voltam, de Murányi Zsófi akkor kicsit megmentette az életem. Nem győzöm elég sokszor elmondani, mennyire hiányzik – de remélem, az amerikaiak is értékelik. Senki másnál nem éreztem olyan jól magam, pedig igazán próbálkoztam sokféle órával. Ez most más, sok szempontból kevesebb, a fizikai feladat kisebb, de lelkileg meg több. És talán pont erre van most szükség.

A múltkori óra végén egy meditációs jellegű szám ment (úgy egyébként nagyon jó a zene és szépen is szól, annyira hálás vagyok érte) és hosszú perceken keresztül azt láttam, éreztem, hogy egy hatalmas, egyre zsugorodó, sugárzó arany gömb van előttem, ami a végén ott maradt a tenyeremben és feloldódott bennem. És még csak nem is drága.

2

8-10

Azt mesélte egy barátnőm, hogy a sématerápiában megkérik a pácienst, osztályozza a párkapcsolata szenvedélyességét 1-10 skálán. Ha 8-10 az érték, a terapeuta kezdhet aggódni. Elméláztunk azon, mennyire szomorú is ez, de közben meg mégsem. Mert ennyire heves érzelmeket érezni folyamatosan baromi fárasztó dolog ám és bár nem láttam még ilyen irányú kutatásokat, de szerintem biztosan rongálja az ember idegrendszerét is hosszú távon.

Pedig ugye mindenki ezt akarja, a nagybetűs szenvedélyes szerelem, amiért bármit megtesz az ember, ami megváltoztatja az életed – ezzel tömik a fejünket, főleg a kislányokét már gyerekkorunktól. Azt hiszem, valójában nagyon kevés embernek van része ebben az érzésben. Nincs rá semmiféle bizonyítékom, de szerintem ez a fajta mindent elsöprő, tényleg nagyon nehezen ignorálható érzés csak bizonyos típusú ideg  és hormonrendszerrel rendelkező egyedekben tud létre jönni. Szóval azt mondom, hogy ez tényleg kémia, senki nem tehet róla, hogy van neki vagy nincs ilyenje. Semmi egyébtől nem függ, legfeljebb egy kicsit a kortól, de ugye ebből a szempontból is a hormonális hatások a meghatározóak. Kamaszkorban jellemzőbb, de az gyakorlatilag egy rémisztően sokáig tartó megváltozott tudatállapot, úgyhogy abból nem indulnék ki hosszú távon. Mindenesetre a tizenéveseket sújtó kémiai folyamatoknak köszönhetően abban az időszakban olyanokat is elkap a sodrás, akik később soha többé nem kerülnek veszélybe. Aztán persze párás szemmel emlékeznek vissza a nagy szerelemre és előfordulhat, hogy soha nem lesznek igazán elégedettek az érzéseik hőfokával. Vicces módon én akkoriban nem értettem, mi ez a felhajtás, a Rómeó és Júliáról mindig azt gondoltam, hogy ezek teljesen hülyék, hát annyi opciójuk volt valójában.

84690-004-D096CCF6

Felnőttként megélni, hogy szinte semmi másra nem tudsz gondolni, csak a szerelmedre, hogy gyakorlatilag fizikai függőséget okoz az érintése, az idő és helybeli eltávolodás meg elvonási tüneteket, már egyáltalán nem annyira kellemes. Illetve persze kurvajó és szerencsés esetben a szex is csodálatos, de basszus nem szólhat erről az élet, dolgozni kell, gyereket nevelni, olvasni és mindenfélét, amit egyébként is szokott az ember. És mégsem megy, hiába akarod az eszeddel, hiába próbálod tudatosan kontrollálni, tényleg mintha valami drog lenne. Nagyon az elején meg lehet próbálni gyorsan elfutni, de ha mondjuk a kollégád az illető, elég nehéz és akkor rendesen megszívtad. A másik lehetőség, hogy megadod magad és élvezed, amíg lehet. Mert persze ez soha nem tart sokáig.

Nem azt mondom, hogy egy ilyen egymásnak csattanós ügyből nem lehet tartós kapcsolat, nyilván lehet. De a szerelem minősége változik. Illetve azt sem vonom kétségbe, hogy van, akinél képes örökké is eltartani, ez esetben őszinte részvétem. De általában átalakul. Lehet belőle erős kötődés, pozitív vagy negatív kimenettel. Miután felszállt a köd, tényleg megszerethetik egymást, észrevehetik a másik valódi egyéniségét és élhetnek boldogan – feltételezhetően egy egészen más hőfokon. Vagy minden átfordul, szinte már gyűlöletbe, de mégis van vágy. Az emberek azt hiszik, ilyen csak a filmekben létezik, pedig dehogy.

bittermoon

Maga az égés is nehezen viselhető, tényleg emésztő. De az az érzés, ahogy kezd visszahúzódni és egyre több olyan dolgot látsz meg, ami persze addig is ott volt, csak elfordítottad a fejed, az különösen ijesztő. Mert az ember már tudja, mi következik: végtelen üresség és szomorúság. Jó esetben, talán ha rendesen megélte az ember, nem tart sokáig, de velem már megtörtént, hogy mivel én még eléggé a hősugárzós szakaszban tartottam, a másik meg inkább elmenekült, több mint tíz év kellett hozzá és egy másik hőkezelés, hogy rendesen túljussak rajta. Kutyaharapást szőrivel, csak kevés a megfelelő kutya. Hálistennek. Vagy hogy.

Mivel az áldozat a hormonális függőség hatására elveszti szociális érdeklődését, a felébredés után azonban különösen nagy szüksége van támogatásra, a jelenség komoly terhet jelent a barátságok számára. Ha a többiekkel is történt már hasonló, nyilván könnyebb az alkalmazkodás, de az énmegmondtamelőre mondatot nehéz visszanyelni. Kivéve, ha senki sem tagadja, hogy voltak, akik megmondták előre. Ilyenkor jönnek a nagy vallomások, hogy mi is zajlott a színfalak mögött valójában, mennyi bántás, konfliktus, hazugás elviselése volt a szenvedély ára. Egy pillanatig sem azt akarom sugallni, hogy nem éri meg. Ó, dehogynem. Csak ne jöjjön nagyon gyakran kérem szépen.

 

Értékes

Már megint ugyanoda jutottunk. Hogy vajon milyen értékek várhatóak el egy férfitől, egy nőtől, egy kislánytól vagy egy kisfiútól? És én megint csak ugyanazt tudom mondani: ez az egész genderalapú elvárás rendszer egy primitív szarság, semmi értelme valójában. (Hozzáteszem, én sem vagyok tőle teljesen mentes, én is ebben a világban nőttem fel, de küzdök ellene.) Tudom, hogy nagyon mélyen van és biztonságot nyújt, de hazug.

Kezdjük ott, hogy miért is várnál el mást egy kislánytól és egy kisfiútól? Semmi más okod nincs rá, mint hogy arra trenírozd a gyereket, képes legyen megfelelni a nemével kapcsolatos társadalmi elvárásoknak. Csakhogy ezzel nagy valószínűséggel elnyomatod vele a valódi tulajdonságait, képességeit. Eleve ott kezdődik, hogy mindenkinek meg kellene adni a lehetőséget bármilyen irányultságú szexualitásra és a gyerekvállalás valódi opciójára. Egyetlen egyszer sem szabadna arról beszélni a gyerekeknek, hogy majd a férje vagy a felesége, meg ha gyerekei lesznek. Ne csináljunk már úgy, mintha állatok lennénk, amiknek az egyetlen életcélja a szaporodás. Majd ha felnőtt leszel és már tudod, hogy mit akarsz csinálni, mi tesz boldoggá, nézd, mennyi lehetőséged van. Igen, tudok róla, hogy léteznek evolúciós késztetések, hogy a jó franc esne beléjük – rohadtul megtapasztaltam. De ez nem jelenti azt, hogy ezek hatása alatt kell leélnem az életem. Az agresszió is evolúciós eszköz, mégis megtanultuk egész jól kezelni. Megfelelő támogatással menne ez a szexualitással és a gyerekvállalással kapcsolatban is.

És hogy mást várok el a fiamtól meg az apjától? Valójában miért is? Nem ugyanazok a dolgok fontosak minden egyes ember esetében, függetlenül a nemétől vagy a korától? Hogy legyen érdeklődő, motivált, tartsa tiszteletben a többiek szabadságát és integritását, de ne tartsa tiszteletben a tekintélyt, kérdőjelezzen meg minél több dolgot, gondolkodjon sokat azon, mi a helyes. Találja meg, mi teszi boldoggá és harcoljon érte. Hogy erős legyen és okos és bátor és egészséges. Mi mást lehetne még elvárni? Szerintem az összes többi dolog ebből következik. Ezeknek meg semmi közük sem genderhez, sem életkorhoz.

 

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 70 other followers