Skip to content

Vento

Írtam már Trevisről és Lázárról is, nem hagyhatom ki Ventot sem. Főleg, hogy van itt egy sztori, meg egy csomó érzés.

Ventóval majdnem egy éve találkoztam először. Decemberben mentették valahol vidéken, akkor már hetek óta az utcán kéregetett, aztán valszeg elütötték. Egyből kórházba került, a golyóit is ott hagyta. Egy belvárosban lakó csaj vállalta el a karácsonyi őrületben, de hamar besokallt tőle, mert nem volt hajlandó lépcsőzni. Átmentem, megmutattam jutifalattal hogy lehet rávenni a kutyát a lift és a lépcső használatára.

Még sokszor találkoztunk, mert a fiam egyik barátja hevesen érdeklődött iránta, rendszeresen mentem sétáltatni, hogy infót gyűjtsek róla. Fura kutya volt. Nem örült nekem túlságosan, a futtatóban hiába beszéltem hozzá, sem én, sem a többi ember vagy kutya nem érdekelte. Szinte semmi szemkontaktust nem tartott, nem értettem.

img_7036

Aztán nemrég kiderült, hogy ez a kutya boldogtalan azon a helyen, azért ilyen fura. Elhoztam néhány napra, hogy megmutassam egy lehetséges örökbefogadónak és nálam azonnal egészen másképp viselkedett. Úgy volt, hogy csak pár napig lesz nálam. De amikor a kutya, amelyik hónapokig rád se nézett, a buszon a szemedbe fúrja a tekintetét és napokon belül elkezd megváltozni, na, akkor elvesztél.

dscf7038

Nehéz ezt megmagyarázni annak, akinél még nem volt ideiglenes kutya. Nem mindet szeretem meg, de amelyiket nagyon, mint Trevist, Lázárt és Ventót, annál is úgy szeretem, hogy közben azt kívánom neki, a legjobb helyre kerüljön. Nagyon kell a kapcsolat az örökbefogadóval, persze ettől még bőgök, amikor elmennek.

Ventóról egy darabig nem tudtam, hogy szép, talán nem is látszott rajta az elején, de most már úton-útfélen megállítanak, hogy micsoda helyes kutya. Mudi mix, de nem üveghangon ugat, azt nem bírnám. Elképesztően kedves, jólelkű kutya, bármilyen kaját kiveszek a szájából, zéró agresszió van benne. Ha egyedül van, nyugodt, nem különösebben ugatós, alacsony karbantartású darab. Szívesen jön velem futni, de nem rohangál, mint az őrült, ahogy Mangó teszi, kisebb az igénye a mozgásra.

img_6268

Elképesztően okos. Nem foglalkozom túl sokat parancsszavakkal, nekem az imponál, ahogy magától megtanulta, hogy az oszlopot ki kell kerülni és visszajövök, miután elmentem. 7-8 órát simán kibír, nem balhézik, nem rombol. Komplexen gondolkodik, kombinál. Tökéletesen szobatiszta. Kaját lop, ha hagyod, de ez asszem ennyi éhezés után nem csoda. Bújós, édes, kedves.

Két nehézség van vele: nem szereti a belvárost és a sok zizegést (a BKV-ért sem rajong, de dolgozunk rajta), illetve egyelőre nem lehet póráz nélkül elengedni. Hosszú madzaggal edzünk, de nem százas. Tegyük hozzá, hogy tudja, nem ő a kutyám és ezért nem tökéletes a kötődésünk szerintem. Kicsit szomorú emiatt, de minden percet kiélvez, amit kettesben töltünk és mivel Mangó hetente 3x nincs itthon, van ilyen is elég.

img_20161115_082702020

Csak annak adom, aki szeretni fogja nagyon. Ha nem vagy biztos benne, hogy akarsz kutyát, ne is keress meg kérlek, mert már túl vagyunk néhány ilyenen és kurvarosszul esik, hogy valaki nem veszi komolyan ezt a gyönyörűséget. Van vele némi munka, de megéri és biztosra mondom, hogy jó lesz. Én mindenben segítek, az tuti. Több kép, videók és alap infók itt.

Halálos

Kedves témám nekem a halál, egészen fiatal korom óta érdekel. Sok könyvet és cikket elolvastam már róla, de nem az érdekel, hogy mi van utána. Azon is szoktam gondolkodni, de valójában nem izgat túlságosan, mivel nincs igazán értelme erre pazarolni az időt és agysejtjeimet. Hamar arra a döntésre jutottam, hogy a legfontosabb feladat a halálig tartó rész minél értelmesebb kitöltése, de azért nem szabad elfeledkezni magáról a végről sem.

Lehet persze, hogy csak azért tudom ezt ilyen lazán kezelni, mert mindig is tudtam, hogy sokáig fogok élni, meg nyilván a bénán sikerült szocializációm is segít. De közben baromi érdekes is, mit kezdenek vele az emberek. A nagy részük leginkább ostobán viselkedik, ha a halál szóba kerül. Mintha az bármit változtatna a helyzeten, ha nem beszélünk róla és úgy csinálunk, mintha nem létezne.

Az első rendes találkozásom a halállal a nagymamám volt, akit elmentem meglátogatni a kórházban. Már nem igazán volt magánál, nem akart enni, mint egy kisgyerek, úgy szorította össze a száját és fordította el a fejét csukott szemmel. Anyám dühös volt rá, a többiek is, erőszakoskodtak, hogy viselkedjen már normálisan. Nem értettem őket, hát 85 éves vaze, beteg, lemerült, nem akar, a faszért nem lehet ezt megérteni és elfogadni? A ti kedvetekért maradjon még? Amikor évek óta csak basztatjátok őt is, egymást is?

Anyám régóta mondogatja, hogy egyszer úgyis leugrik a hídról és komolyan mondom, még mindig minden alkalommal reménykedik, hogy nem vigyorogva reagálok rá. Kevés ennél butább játszmát tudok elképzelni, hogy ne legyen unalmas, igyekszem változatos válaszokat adni. Mármint igyekeztem, mert már jó ideje nem beszéltünk annyit, hogy idáig eljussunk – nem mintha ne tudná egy évnyi szünet után a második percben előrántani. Soha nincs rám semmiféle hatással, legfeljebb idegesít. Gondolkodom is rajta sokat, vajon mit fogok érezni, ha tényleg meghal? Magamban eltemettem már, egy ideje nem is álmodom róla, egyre kevesebb érzésem van vele kapcsolatban. De látjátok, hányszor írok róla mégis.

Pedig alapjában véve a haláltervről akartam beszélni. Tavaly olvastam a Guardianen Sheila Kitzinger haláláról és nagyon tetszett, ahogy előre megtervezte, levéve ezzel egy hatalmas terhet a saját később, beteg válláról és a gyerekeiéről is. Végtelenül okos és praktikus gondolat ez, pont, mint szülésnél, csak ugye itt sokkal jobban tudsz tervezni, mert nincs gyerek, ami felülírná a te igényeidet. Milyen klassz lenne már, ha erről is nyíltan lehetne beszélni azokkal, akik számára koruknál fogva racionális opció a halál. A sajátomról én már évek óta rendelkeztem bizonyos szintig, bár még csak addig jutottam, hogy hamvasszanak és szórjanak szét, nekem mindegy, hol, csak ne legyen sírom. Egy darabig a könyvtárammal kapcsolatban is komoly terveim voltak halálom utánra, de ez hálistennek már elmúlt, megoldom még az életemben.

Biztos írtam már korábban a Hogyan halunk meg? című könyvről, amit elég rég olvastam és nem is emlékszem rá rendesen, de az biztos, hogy a borítószövegnél jóval kevésbé misztikus izé maradt meg a fejemben róla. Pont az a része volt nekem érdekes, ami a statisztikákat elemezte, hogy melyik halálnemből mennyi van, mi vezet hozzá, milyen emberekre jellemző. Eléggé kapcsolódik nekem hozzá Máté Gábortól A test lázadása is, baromi érdekes, amit az öregkori rákról ír például. Nem arról szólnak ezek a könyvek, hogyan lehet elkerülni a határt vagy minél későbbre tolni, csak nézegetik a témát, forgatják, szétszedik darabokra, illesztgetik egymáshoz a részeket. Szeretem ezt, élvezetes tevékenység, függetlenül attól, kijön-e belőle valami hatalmas felfedezés.

A harmadik, amiről szintén tavaly olvastam, a zen hospice módszer. Főleg nem azért volt rám hatalmas hatással, mert juj mennyivel jobb basztatás nélkül meghalni, ez evidencia. Az nyűgözött le, hogy rendesen kiszámolták: ez a luxusnak tűnő módszer olcsóbb, mint a kórházi. Nyilván kell hozzá némi bátorság, talán hedonizmus is és kurvára nem arra gondolok, amikor az exem apja 60 évesen, cukorbetegen nem volt hajlandó feladni az alkoholt, mert ő inkább élvezi az életet. Jaja, még egy darabig, aztán ha szerencsés, nem 15 évig szenved, mire meghal végre. Nem nyomultam bele a témába, de nem csodálkoznék, ha úgy általában a hospice olcsóbb lenne, mint a kórházi tartózkodás.

Most itt leálltam kicsit és elkezdtem gondolkodni rajta, vajon meddig ér ez a hatalmas racionalitásom? A múltkor például két napig folyton elbőgtem magam az egyik fapfos kiskutya halálán, bár ott is elsősorban a gazdájával való együttérzés volt a trigger, az állatnak szép élete volt és csak szenvedés várt volna rá, ez volt a megfelelő döntés. Több posztot is elkezdtem már ebben a témában egyébként az elmúlt években, aztán mindet jól kitöröltem, mert minél többet írok róla, annál inkább elbizonytalanodom. Szóval most jól abbahagyom inkább és maradjunk az érdekes infóknál, hátha annak van értelme.

Elő

Kevés fárasztóbb dolog van, mint a saját előítéleteim ellen harcolni. És ha sikerül, akkor még mindig ott van a lehetőség, hogy mégis csak igazam volt – olyankor meg azért kell küzdenem, hogy ne öntsön el az énelőremegmondtam érzés.

Úgy emlékszem, már tízéves korom óta basztat azzal a környezetem, hogy sznob vagyok. Azt nem tudom felidézni, gyerekként mivel hoztam ki anyámból a kisebbrendűségi komplexust, de gyakran mondta, hogy olyan vagyok, mint nagyapám. Akkoriban nem egészen értettem, mire gondol, hiszen én nem voltam kötekedő, érzéketlen, undok és morgós, mint nagyapa, ezért nem is vettem komolyan. De utólag rájöttem, hogy Kovács Jánosnak valóban olyan igényei voltak, amiket abban a kis szabolcsi faluban az értékrendjük elleni támadásnak vett mindenki. És hát sose is volt kedves ember, na, máig érzem a megvetést, amit a világgal szemben táplált.

Bár a szó klasszikus értelmében soha nem voltam sznob, az igényeim tényleg idegesítőek lehetnek, néha még nekem is azok. Most például, amikor átköltöztünk a 7. kerületbe, a Liget közelsége mellett komoly gondot jelentett az elején, hogy nem találtam megfelelő élelmiszer forrásokat. Eddig sem volt könnyű az életem, mert tonhalat és olajbogyót mindig a Sparban veszek, szardíniát és makrélát az Aldiban, tejből meg csak házit iszunk, lehetőleg 3,6-osat. Úgyhogy első látásra leírtam a Garay téri Pennyt és az úgynevezett piacot is.

Aztán muszáj volt barnacukrot venni, ami a DM-ben túl drága és bementem a Pennybe. A hely belülről pont olyan ronda, mint amilyennek gondoltam, viszont kiderült, hogy a zöldség-gyümölcs kínálat nem rossz, főleg import cuccoknál, a saját márkás tejtermékek is ehetőek és van egy rakás kintről jövő, az átlagos magyar márkázott árunál sokkal jobb minőségű, de olcsóbb dolog. Szűkebb választékkal, mint az Aldi-Lidlben, de azért használható. Aztán arra is rájöttem, hogy a szintén béna külsejű Prima pék jobb kenyeret csinál, mint mondjuk a Pékesség, csak sokkal olcsóbban. És végül a piacot is megnéztem – kevés az őstermelő, csak szombaton, de cukik. Cserébe van Fuchs tejstand házivajjal, tejszínnel.

Szóval kénytelen vagyok nyilvánosan beismerni, hogy helytelenül, a külseje alapján ítéltem meg a Pennyt. Most, hogy elkezdték tolni a Selection kollekciójukat bazi olcsó, nagyon jó kecskekrémsajttal és piros pestóval, végképp kussolok. De közben örülök.

Éttermeknél is hasonlóan vagyok, de ha jó a kaja, sok mindent megbocsátok. Van például néhány hely, ahol minden alkalommal csak csodálkozni tudok, hogy tudtak ennyi pénzből ilyen ocsmány dolgokat létrehozni, de ha közben, amit eszem, az tökéletes, hát leszarom én a csillárt. A politikai beütésű tulajdonosi háttér is erősen tud zavarni, illetve úgy általában képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni, kié a hely. És bevallom, hogy ha nem szeretem az illetőt, mindig nehezen szánom rá magam, hogy írjak a helyről, eleve úgy megyek oda, hogy utálom az egészet. Ami nyilván nem tesz jót a hangulatomnak, de ha mégis jó, amit elém tesznek, minden egyes alkalommal megbocsátok. Egy időre legalábbis. És örülök annak, hogy meggyőztek a szakmai tudásukról. Annak viszont egyáltalán nem örülök, amikor egy eleve utált tulajdonos komoly kétségekkel kezelt éttermében még egy sajtóeseményen is leginkább középszerű a kaja. Elég nekem a magam meglévő ellenszenve, a faszért nem tudnak tökéletes kaját adni legalább az újságíróknak?

És természetesen pont ilyen előítéletes vagyok emberekkel is. Elég csak ránéznem valakire, a ruhájából, a hajából, a viselkedéséből már van róla egy véleményem. Amit egyébként ismét csak örömmel hajítok el, ha az illető meggyőz. Mondjuk elég ritkán szoktam tévedni, ez az én legnagyobb bajom. De tegnap ismét csak adtam egy általam szexista fasznak gondolt fickónak egy esélyt, bár lehet, hogy inkább a két pohár prosecco adta. Annyira örültem volna, ha képes élni vele, de csak még mélyebbre ásta magát. Az a legjobb az egészben, hogy a pasi magát liberálisnak, sőt, feministának tartja, de valójában a legkevésbé sem érdekelte a véleményem, semmi más célja nem volt, mint hogy eltaposson, elhiteltelenítsen. Na, pont ezt gondoltam róla tíz évvel ezelőtt, amikor először találkoztunk: hogy egy hiú, egoista, szexista segg, aki retteg, hogy a világ nem tartja elég vonzónak, okosnak, férfiasnak. Utálom, hogy igazam volt már megint.

Reflex

Egy csomó mindent kéne csinálnom, leginkább takarítani, de ilyenkor érzek legjobban ihletet az észosztásra. Szerencsére hamar megvagyok egy poszttal és utána mindig nagyon elégedett vagyok magammal, szóval megéri. De amikor érzem ezt a telítettséget, kitölt a “tettem valamit az emberiségért” nyilvánvalóan totálisan hamis illúziója, akkor is mindig nevetek magamon egy kicsit, hogy milyen kis hülye vagyok már.

Egész életemben okoskodó, idegesítő csaj voltam. Ja, nem, mert kiskoromban még nem tudtam, hogy a többiek mennyivel butábbak nálam, ez kb. felsőtagozatra csapódott le bennem, akkor kezdtem el órákon is hinteni tudásom igazgyöngyeit. Nyilván baromi szerencsém volt az iskolámmal és a tanáraimmal, ez nem rajtam múlt. Aztán egy idő után már azt hittem, mindenkinél okosabb vagyok és a közgáz szakközépben ez kb. igaz is volt, még a tanárok nagy része esetében is. De szerencsére elkezdtem táncolni, nálam sokkal idősebbek közé kerültem, aztán összejöttem az exférjemmel és az ő családja és barátai között azért akadt egy csomó ember, aki megfelelő viszonylatba helyezte a tudásom és a személyiségem fejlettségét. Nem véletlenül szerettem bele, na.

Egyrészről nagyon hasznos ez a belső én, ami folyton megpróbál engem és a döntéseimet kívülről nézni, másrészről meg rohadt idegesítő. Vaze, egy rendes idegösszeroppanásom sem lehet soha, mert közben is végig van kontrollom, szabályozom a kiborulást, megengedem magamnak. Tudatában vagyok, annak, amit teszek. Összesen néhány dolog kapcsolja ki ezt a funkciót: szex, alkohol, drog. De a drogtól hallucinálok, szinte mindtől, a piától meg másnapos leszek. Még a szex a leghasználhatóbb.

Szóval nekem nagyon nehéz még elképzelni is egy olyan tudatállapotot, amikor az ember valami egészen nevetséges dologtól teljesen kikészül, elveszíti a valósággal való kapcsolatát és mondjuk nekikezd zaklatni valakit Facebookon, csak mert az nem akar neki többet mondjuk ruhákat eladni. Ez már másodszorra történik meg velem, hogy miután előre bejelentett módon szűkítem azok körét, akiket beengedek a lakásomba és eladok nekik a számomra oly kedves ruhákból, néhány korábbi ügyfél rohamot kap és felelősségre von, hogy miért tettem ezt vele.

Őszintén baromira sajnálom, hogy ők ezt ekkora veszteségnek élik meg, de hát ezek csak ruhák, baszod. Menj, vegyél magadnak a H&M-ben másikat. Nyilván a dolog nem csak erről szól, benne van, hogy segítek dönteni, hogy olyan márkák vannak nálam, amik sehol máshol az országban, hogy selyem, kasmír, bőr, flitterek – én is imádom, na. Ha egy nagyon közeli barátom többet nem akarna velem találkozni, megdöbbennék és kérdezgetném, mi a baj. De ha mondjuk a fogorvosom azt mondaná, hogy nem szívesen nyúlkál többet a számba, azonnal érteném. Néha nem működik ez és akkor a fogorvos még csak nem is a saját lakásában rendel, mint én.

Ettől függetlenül egyébként lehet még hozzám jelentkezni, ha valakit érdekel ez a dolog, de benne van a kockákat, hogy egy idő után azt mondom, bocs, mégse.

Na, tessék, így kell énüzenettel marketingelni.:) Reflexió on.

Ízes

Az a jó hírem van, hogy az egyik kedvenc könyvem, amit valakinek kölcsönadtam és régóta hiányolom, felkerült a netre. Rákerestem és nem írtam még róla részletesen, úgyhogy akkor most.

A citromtorta különös szomorúságát mintha csak nekem írta volna Aimee Bender. Egyrészt a különleges képességekről szól és arról, mennyire megváltoztatja ez az életed és hogyan küzdesz meg vele. Másrészt hatalmas szerepet kap benne az ízlelés és belefért egy kis autizmus is, de csak csínján.

Nem állítom én, hogy önmagában az evés fárasztó. Ha csinálok magamnak egy vajas pirítóst paradicsomos hallal (elég jellemző), az tökéletesen kielégítő és a legkevésbé sem megterhelő. Valószínűleg egy csendes szobában egyetlen másik ember társaságában végigenni egy 10 fogásos vacsorát is csak pozitív élmény lenne és szinte biztosan még jobban tudnék figyelni az ízekre.

De egy étteremben sokszor még a szomszéd asztalnál ülők érzéseit is érzem evés közben, erre jönnek rá az ízek, meg a beszélgetés, az alapzaj – néha szeretnék a fülemre tapasztott kézzel sikítozni vagy sírdogálni. A múltkor legszívesebben odamentem volna ahhoz a taszító komcsi asztaltársasághoz a Rosensteinben, hogy kussoljanak el örökre és a bizonytalanságát bunkósággal leplező felszolgálót is szörnyű volt hallgatni, ahogy az idős külföldi vendéget leckéztette. A szalontüdő csodálatos volt, de ezerszer meggondolom, mielőtt megint odamegyek.

Nem az ennivalóban érzem a készítőket, ahogy Rose teszi a könyvben, hanem egyszerűen a társaság által kibocsátott sugarak adódnak hozzá az ennivalóhoz. Még olyankor is nehéz, amikor számomra kedves emberekkel vagyok együtt, de mikor kóstolunk, közben jegyzetelnem kell, figyelni az ízekre, emlékezni feladatokra. El is szoktam felejteni dolgokat, szerencsére már nem akadok ki rajta.

letoltes

És amikor nagyon szarul vagyok és tíz alatt van azon emberek száma, akikkel érdemesnek érzem beszélni, olyankor nagyon is szeretnék mondjuk az ágy részévé válni és magam mögött hagyni a tudatot. Pedig ugye pont ez a tudat az egyik legnagyobb büszkeségem, az önértékelésem alapja, de néha, szerencsére csak havonta néhány napon lennék virág. Nem, még virág sem, mert annak is vannak érzései. Az ágy jó.

Baromira nem csináltam most kedvet A citromtorta különös szomorúságához, mi?:) Pedig összességében nem negatív, csak sokat beszél nehéz dolgokról, de legalább nagyon szépen teszi ezt. És én szeretem, ha valaki képes a szenvedést értelmessé tenni.

Szülős

Isolde azt mondta, írjak a szülésről, mert érdekli, hogy látom ezt ennyi idővel később. Hát jó. Tulajdonképpen szívesen beszélek róla, azért is jött fel, mert elolvastam, amit ő írt a szülés közbeni megváltozott tudatállapotról és meséltem neki, hogy nekem is hasonló volt az utolsóval.

Az van, ugye, hogy a három gyerekem elég különböző. A két lány, akik más apától vannak, külsőre viccesen hasonlítanak egymásra, a fiú rám és persze mindannyian okos és jó emberek. De különben eléggé mások, már a hasamban is másképp viselkedtek.

Az elsőnél nagyon stresszes volt az életem, egy 16 hetes vetélés után jött, veszélyeztetett terhes voltam, kétszer költöztünk szülés előtt. Nem dolgoztam, sokat figyeltem rá, bensőséges volt a viszonyunk. Még valami nyugtatót is szedtem egy darabig, hogy ne legyenek kontrakcióim. Első szülés, tisztikórház, az orvosom pont rendelt, nyilván nem jött fel. Mellettem üvöltve szült valami gigászi gyereket egy nő, mindenki vele foglalkozott. Burkot repesztettek és aránylag hamar egyperces fájásokban fetrengtem, az már elég durva volt, akkor én is kiabáltam. Mondták, hogy majd jön az orvosom nyugodjak le, mondtam vissza hangosan, hogy szerintem én mindjárt szülök. Megvizsgált egy szülésznő és rohant telefonálni a dokinak, mert teljesen kitágultam, eléggé le volt döbbenve. Baromi rég volt ez, de arra nagyon emlékszem, ahogy molesztálnak, hogy nyomjak, miközben nem érzek semmit és bátortalanul jelzem is, hogy nincs fájásom, de ők látják a monitoron és mindenki basztat, hogy erőlködjek. Valamennyire nyomtam a kedvükért, mert ugye mit értek én ehhez, de valójában nagyon igazságtalannak éreztem, hogy nem figyelnek rám. Kijött a lányom, nagy öröm, tökéletes gyerek, de persze elvitték és csak órák múlva hozták vissza, aztán x óránként szoptatni. A gátvarrás jobban fájt, mint a szülés, de nem hitték el, győzködtek, hogy maradjak nyugton. A seb is szörnyű volt utána is, meg az egész elitkórház a mocskos fürdővel és az ehetetlen kajával. De muszáj volt még két napot maradnunk, mert otthon száradt a falon a festék.

Két évvel később, a fiamnál szabadságon volt a dokim, előre szólt, úgyhogy körbekérdeztem és átmentem a MÁVkórházba, mert ott volt apás szülés és nem vitték el a gyereket. Az orvos elég nagy köcsög volt, de leszartam. A terhesség teljesen problémamentes volt, alig figyeltem rá a kétéves mellett, kvázi mellesleg nyomtam le a kilenc hónapot. Persze lehet, hogy ezért is, de úgy éreztem, szétrúgja a testem, borzalmasan erőteljesen és sokat mozgott. Aztán jól adhd-s is lett.:) Burokrepesztés után megint elég hamar az egyperces fájások jöttek, ez nálam kb. 20 percig tart kitolás előtt, ha tudom, mire számítsak és meddig tart, már simán bírom. A kitolásnál én megint nem éreztem semmi fájást és az exférjem leginkább arra volt jó, hogy beálljon az engem csesztető csapatba, hogy nyomjak. Tisztán itt van a fejemben a kép, ahogy felháborodva magyarázom nekik, hogy hát nem lehet, mert nem érzek semmit, leszarom a műszereket. Ettől függetlenül aránylag hamar kijött ez a gyerek is, a kitolás max. 20 perc volt, az egész, a kórházba érkezéstől kezdve olyan 2-3 óra talán. Mindenki csodájára járt a fiamnak, mert 58 centi volt, egy sovány kis vakarcs.:) A megfigyelős két órára ott hagyták mellettem egy inkubátorban, az nagyon-nagyon jó volt, be is nyúlhattam hozzá. Az osztály is tényleg jobb volt, mint a tisztiben, tisztább és szerettem, hogy velem van a gyerek. A nem szeretem orvos javára kell írni, hogy istenien varrta össze a gátsebem, még itt is vágtak.

A harmadikig eltelt megint 13 év és rendesen kiműveltem magam a neten. Készültem az egészre nagyon, megint volt előtte egy vetélésem, de egyszerre két munkát csináltam, rohadt sokat idegeskedtem. 7 hónapos terhesen még valami szaros kongresszus netes közvetítését vezényeltem, de utáltam őket. Megint az első orvosnál szültem, de másik kórházban, a Rókusban. Kicsit elnéző mosollyal nézte, hogy szülési tervet készítettem, de azért benne volt. Priorizáltam és a legfontosabbak végül is megvalósultak: ne legyen gátmetszés, amíg pulzál, ne vágják el a köldökzsinórt, tegyék rögtön a mellemre és ne vigyék el utána a gyereket. A burokrepesztést és az oxitocint nem úsztam meg, de nem érdekelt egyik sem olyan nagyon. A leglényegesebb az volt, hogy békén hagytak. Tudtam előre, mi jön és nagyon felkészültem a Raffay könyvvel, tényleg bazi erős kapcsolat volt köztünk a gyerekkel. A fájások közt végig üzengettem neki, hogy ne féljen, minden okés, jöjjön csak ki, mert kint jobb lesz, várja az apukája és a testvérei. És kap kaját.:) Ugyanúgy kb. 20 perc volt az egyperces fájás időszak és végre nem basztattak a kitolással. Esküszöm, hogy semmit nem nyomtam és a gyerek kijött magától, talán még gyorsabban, mint amikor csoportosan üvöltöztek velem. Valójában az nagy különbség Isolde image-éhez képest, hogy nem én mentem hozzá, hanem ő hozzám, közben hívogattam, biztattam. Annyira ügyes volt! Az az érzésem, a másik kettő ugyanilyen jól csinálta volna, ha hagyják őket. Amíg varrták a kis repedésem, a gyerek az apja kezében volt, azt is nagyon szerettem. Privát szobám volt, csak éjszakára kellett beadni a dedet, reméltem, hogy nem adnak neki cukros vizet.

Na most összességében, bár nagyon örülök, hogy a harmadiknál megéltem ezt a békés, befelé koncentrálós dolgot, azért valójában nekem annyira könnyen megy maga a szülés, hogy enélkül is teljesen okés lett volna. A gyerekekkel való viszonyomban nem érzek, látok nagy különbséget attól függően, hogy elvitték, nem vitték, akármi. A legkisebb ugye, akivel a legszorosabb volt a kapcsolatom méhen belül, és akit szülés után is elképesztő jól meg tudtam nyugtatni, na, ő lett autista. Ami nagyon más, az az exem és a gyerek viszonya. Nem tudom, a volt férjem csak leszarta a lehetőséget vagy a MÁV nem adott elég teret neki, de a legkisebb apja élete legszebb napjaként tartja nyilván és tényleg sokat számított nekik, azonnal elkezdtek kötődni. Persze utána ugyanolyan béna volt egy csomó dologban, mint a legtöbb elsőgyerekes apa, de másképp állt hozzá.

Szülni simán tudnék most is, csak terhes nem lennék semmi pénzért.:)

De

Rengeteg dolog történik és még annál is több tervem van, amiken dolgozom is rendesen, de ha elkezdek róluk beszélni, kiborul az egész és tele van frusztrációval, keserűséggel. Olyasmivel, amit valszeg ti is éreztek és amiken most nem tudok, illetve nem akarok változtatni. Nem dugom a fejem a homokba, egyszerűen csak mélyeket lélegzem és elviselem, közben pedig azért keményen dolgozom a lehetőségeimen.

A jó hír az, legalábbis nekem, hogy a Ligethez és az Abonyi utcához való közelebb költözés nagyon bejött, sokkal jobban vagyok azóta. Be my guest, röhögjetek csak rajtam, bár most már tudományosan alátámasztott tény, hogy a fáktól nyugodtabb az ember, de tényleg terápiás egy ősfás utcában kutyát sétáltatni. A Liget azért nem mindig tesz jót, szar érzés látni, mit csinálnak vele, de emlékeztetem magam, hogy én itt a kisebbség vagyok. Az emberek nem azt akarják, amit én, ezt el kell fogadnom. Magamon, a körülményeimen tudok változtatni, de 10 millió emberen nem.

Az is jó, hogy végre összejött megint egy futócipő tesztelő cikk, nyilván fogok róla írni részletesen, még gyűjtöm az infót, de mindet nagyon szeretem, mindet másért. Helly Hansen, Adidas, Sketchers, Nike, Saucony. Még mindig rövideket futok a nyári sérülés után, de egyre jobban megy és a legklasszabb, hogy egyáltalán nem stresszelek rajta.

Viszont rengeteget tornázom, elvégeztem a Stott pilates oktatói tanfolyamát, teljesen megtértem. Majd itt igyekszem nem sokat prédikálni róla, de élőben kevesen ússzák meg. Jó hosszan ostoroztam magam, hogy annyi lehetőségem lett volna már megismerni ezt a módszert és folyton kikerültem, de most már abbahagytam és csak arra figyelek, hogy minél jobban csináljam. Van már egy emberem, akin gyakorolok hetente kétszer, ha van olyan, aki napközben ráér, akar a malacom lenni és ide jönne hozzám, az szóljon. Még elég bizonytalan vagyok, kicsit szétszórt is, meg ugye van egy stílusom, ami nem mindenkivel kompatibilis, de jó hozzá a szemem.

És csak hogy nem legyen totál ego az egész poszt, mondok két könyvet is, amiket olvastam.

Az egyik all time kedvencem Naomi Novik sárkányos alternatív történelmi fantasyje, minden magyarul megjelent részét többször is olvastam. Angolul is kettőt a későbbiekből, amiket aztán elmeséltem a gyereknek is, aki szintén rajongó. Nyilván azonnal beszereztem Novik új, Rengeteg című könyvét, ami egy erdővel küzdő, a képességeire éppen csak ráébredő boszorkányról szól. Ha csak elmondom a sztorit, semmi rossz nincs benne, sőt, csupa okosság, feminizmus, mértékletesség, önismeret. Mégis idegesített, most rá is jöttem, miért: a bizonytalanság, a szerencsétlenkedés engem kikészít. Persze nem rosszabb az ám, mint amit én csinálnék, hogy ja, boszorkány vagyok, jó, akkor varázsoljunk, majd rájövök út közben, hogy is kell ezt jól csinálni. Közben leégetek néhány házat, de miért voltak útban. De ettől függetlenül az egész olyan értelmes, fura szó ez egy varázslós fantasyvel kapcsolatban, ugye?

14334600726_435c5e846d_b

A másik nem olyan értelmes, és idegesítenie kellene, de mégse.:) Van az Amerikai déli államaiban élő nőknek egy legendája, amit fogalmam sincs, ki kezdett el növeszteni, de azóta is sokan öntözik. Tudjátok, ez a kifinomult, jó ízlésű, jól főz, erős egyéniség, de kicsit bolond klisé, amihez szégyenletes módon vonzódom. Fel nem tudnám sorolni, hány könyvet olvastam már a “déli nőkről” és közben végig utálom egy kicsit, hogy ennyire egy kaptafára megy szinte minden sztori, de ettől függetlenül imádom a helyet, azt is, hogy bolondok, meg azt is, hogy leszarják. Na ennek egy n+1-dik verziója a Déli álmok Beth Hoffmanntól, nem is nagyon jól megírva, de hát mégis csak pont az a virtuális valóság, amiben szeretek néha mászkálni. Fura, okos kislány elmebeteg anyukával, aki meghal, mire a déli nagynéni magához veszi a gyereket, akinek tele lesz az élete kalandokkal és őrültebbnél-őrültebb nőkkel. Csodás feka szakácsnő és az ő ezoterikus barátnői, nimfomán szomszéd, rengeteg jó kaja, virágok a kertben. Veszekedések, megbocsátások. Az egész totál modoros, de ha valakinek őszintén jók a szándékai, egyre könnyebben elviselem, ha nem elég eredeti.

maxresdefault

Erről az utolsó előtti mondatról eszembe jutott, hogy mit élvezek mostanában a legeslegjobban könyvben és képernyőn egyaránt. Azt, ha az emberek értelmesen és kedvesen viselkednek egymással – jó ciki, mi? Múltkor néztük a nagylányommal a Netflix Easy nevű sorozatát, minden rész egy külön sztori, tele olyan színészekkel, akiket már más sorozatból ismerek és kedvelek. Na az volt ilyen, hogy mindig elindult valahová, láttad, hogy ebből kurvára konfliktus lesz és bumm, tényleg, erre az összes fél végiggondolja az érzéseit, bocsánatot kér és kompromisszumot köt. Egyszerűen csodálatos, még nem tudtam megunni az élményt, hogy emberek racionálisan viselkednek vaze.

Easy

Easy