Skip to content

Házi

Több posztot is elkezdtem írni az utóbbi időben, aztán mindet félbehagytam. Némelyik túl dühös volt, némelyik túl személyes, inkább csak fejben fogalmazgattam őket. Legutóbb istenről lett volna kedvem írni, mert az emberrel, akivel együtt filmezünk, megnéztem a The Rite című, nem nagyon jó filmet az ördögűzésről Anthony Hopkins-szal és nem várt hatással volt rám. De istenről még a legközelebbi barátaimmal sem szívesen beszélek, nem is szoktunk, így most sem fogok.

Viszont az előbb mosogatás közben megvilágosodtam. És mivel takarítani is kéne, nyilván az a legjobb, amit tehetek, ha inkább leülök a géphez és megírom. Szóval gyermekeim nevelése során az egyik nagy kudarcomnak azt tartottam, hogy nem sikerült őket rávenni a rendrakásra és a takarításra. Tudtam, hogy én csesztem el valamit, ki más persze, de eddig nem tudtam, mit. Hiszen példát mutattam (többé-kevésbé), az meg ugye a legjobb módszer. De ma rájöttem, hogy valójában nem is azt tettem ennyi éven át. És attól tartok, ebben nem is vagyok képes példát mutatni hitelesen.

Az van ugyanis, hogy én mélyen legbelül azt gondolom, hogy a házimunka, legalábbis bizonyos részei méltatlanok hozzám. Vannak dolgok, amik nem okoznak gondot, ezek általában olyasmik, amiket ritkábban kell csinálni: vasalás, varrás, ágyhúzás pl. És hát ezeket elég szívesen is csinálom, mert vagy maga a folyamat vagy az eredménye örömet szerez. De az állandóan újratermelődő, ebből kifolyólag rendszeresen végzendő és jellegükből adódóan reménytelen feladatok jó esetben untatnak, rossz esetben pedig felháborítanak. Erre ma kellett rájönnöm, amikor hirtelen hatalmas dühvel töltött a tény, hogy a héten egyszer már hirtelen felindulásból és terápiás céllal kitakarítottam a lakás felét, erre megint koszos.

Én a problémák megoldásának szakértője vagyok, meg tudom mondani, kinek mit kell csinálnia ahhoz, hogy elérje, amit akar. Illetve, amit mond, hogy akar. Azt is meg tudom mondani sokszor, mit kell ahhoz tennie, hogy elérje, amit valójában akar, csak nem mondja ki, de erre nagyon kevesen kíváncsiak. A takarítás viszont nem problémák megoldása, arra bárki képes. Ráadásul nagyságrendekkel értékesebb időtöltésnek tartom, ha huszadszor elolvasom a kedvenc részeimet valamelyik Anne of Green Gables könyvből vagy a Kagylókeresőkből, holott tökéletesen tisztában vagyok ezek irodalmi értékeinek kétségességével. Mert egyrészt olvasni vagy épp posztot írni kellemes érzéseket kelt bennem, másrészt meg létrehozok valamit. Képeket a fejemben, gondolatokat, szöveget és ezek megmaradnak. A takarítás eredménye viszont annyira tünékeny, hogy gyakorlatilag nem is létezik.

Az érzéseimnek bizonyára köze van ahhoz a mániákussághoz is, amivel anyám állt a takarításhoz (egy irányba kellett kefélni a műszőrme takarókat! biztos mondtam már, életem soha el nem múló traumája), különös tekintettel rá, hogy már akkor sem láttam az egésznek semmi értelmét. Azt értem, hogy muszáj megcsinálni, de közben végig szenvedek, amiért kénytelen vagyok ezzel tölteni az időmet. És hiába klassz dolog utána leülni és élvezni, hogy rend és tisztaság van, ez nem igazán kárpótol. További hozzáadott gátlásokat okozott az a jelenség, hogy anyaként és családfőként nekem kellett másokat rákényszerítenem a takarításra. Több évtizedig voltam kénytelen-kelletlen a főnök, aki kimondja, hogy most akkor takarítunk. Mindenki tudta, hogy egyszer csak eljön ez a pillanat, de örömmel rám hárították a feladatot és a felelősséget. Kedvességgel, zsarolással, fenyegetőzéssel vettem rá a körülöttem lévőket, hogy megcsinálják, amit kell és közben utáltak érte. Kicsit meg is vetettek. Pont úgy, ahogy én szoktam azokat, akik a házimunkákban élik ki magukat. Hát nincs jobb dolguk? Pedig a családtagjaim tudták, hogy én sem szeretem és eleget mondtam, hogy nekem sem öröm, tehát részemről különösen nagy teljesítmény, hogy nem csak csinálom, de kezdeményezem is, de leszarták.

És persze mindez az én hibám. Hiszen én tanítottam nekik azt, hogy értelmes ember értelmes tevékenységekben éli ki magát, nem a szőnyegrojtok rendezgetésében. Tudom-tudom, hogy vannak ezek az OCD dolgok és sokak számára ez nem egy opció, de ha hozzám hasonló lényekről van szó, rájuk külön dühös voltam, hogy hát nekik van agyuk, használják. Nem egy racionális, logikus dolog ez, nem is vagyok rá különösebben büszke. Annak viszont határozottan örülök, hogy végre rájöttem, mi is volt a háttérben és hogy bár az én hibám, de nem tehetek róla. És hogy a Vekerdy-féle hitelesség megint bizonyítást nyert. Mondhatok, amit akarok, meg is erőszakolhatom magam, hogy úgy csináljak, mintha, de nem számít.

Akkor most, hogy csináltam valami értelmeset is, nekiállok porszívózni, hogy a fene egye meg.

Seraphina megint

Be vannak nekem csípődve rendesen a sárkányok, ez már biztos. Sokadszori újraolvasás után sem tudom megunni Naomi Novik sárkányos sorozatát és a Seraphinát is legalább háromszor végigélveztem tavaly óta, közben eléggé vártam a második részt is. És Rachel Harman kedvesen betartotta, amit ígért, márciusban megjelent a Shadow Scale.

Mondjuk csak áprilisban jutott eszembe, de jobb későn, mint soha, meg legalább most volt rá rendesen időm, hogy minden alárendeljek és hagyjam, hogy megegyen a sztori. Esküszöm, meg akartam venni, de az Amazonon nem volt ebook, viszont volt ingyen, hát így jártak.

Idegesítően lassan haladtam az angol miatt, már legalábbis a magyar szöveghez képest, amit biztos elolvastam volna maximum egy nap alatt, így kellett hozzá két teljes, megfeszített tíz órányi figyelem. A tájleírásokkal sajnos nem tudok mit kezdeni, angolul még kevésbé, mint magyarul, de minden szereplőt pontosan tudok, hogy néz ki és a ruhák is elég jól összeálltak a fejemben. A cselekmények meg, az izgalom és a nem ismert szavak ellenére is filmszerűen bekúsztak a fejembe.

Összességében azonban arra kellett rájönnöm, hogy bár fontos, mi történik és várom a fordulatokat, de alapjában véve nem azért, mert úgy általában érdekel, mi lesz a mese vége. Ezért is nem zavarnak soha a spoilerek, sőt, segít jobban odafigyelnem az igazán lényeges dolgokra. Engem sokkal inkább az emberek érdekelnek, hogy mi lesz azokkal, akiket kedvelek, mit éreznek, hogyan változnak, milyen a köztük lévő kapcsolat. Ráadásul, ahogy a krimikben sokszor történik, már a könyv közepétől tudtam, mi a megoldás (legalábbis részben) és szinte nyüszítettem a frusztrációtól, hogy Seraphina, bazmeg, azért nincs olyan sok opció, tűnjön már fel, kiről feledkeztél el. Amikor meg végre megtörténik, aminek meg kell, erősen eltúlzott szerintem, de hát végül is elsősorban kamaszoknak szól, nem nekem.

Mondjuk Harman is rendesen elfelejtett dolgokat, például Seraphina apját, aki pedig fontos szereplő volt az első részben, teljesen kihagyta. Pedig ez nem csak azért volt nagy veszteség, mert baromi okos és érdekes arc volt, de logikusnak sem mondható, ha már szeretetről van szó. Csak hogy ne spoilerezzek jobban. Kaptunk viszont egy szuper érzelmi csavart, amit nem sejtettem magamtól, igen kellemes meglepetés volt és a történet végső lezárásával is elégedett vagyok.

Azt pedig fura módon különösen nagyra értékelem, hogy úgy látom, nincs több rész. A gyerek persze ki fog akadni, ő azt szereti, ha minél több és minél vastagabb folytatás várja, amikor belekezd egy sztoriba, de én mindig is azt gondoltam, hogy a karakterek kárára megy a túl sok folytatás. Biztos vagyok benne, hogy Hartmannak lesznek még ötletei.

A1Mtw-pz1uL._SL1500_

Olasz kaja

Ez a négy nap többek között arra is jó volt, hogy helyre állítsa a korábban igen jó, ám pár éve csúnyán megtépázott kapcsolatomat Olaszországgal. Most már akár Rómába is visszamennék, csak nem egy halódó szerelem felélesztése okán és akkor talán még élvezném is.

Szóval ettünk, ha már arra jártunk, bár étteremben nem voltunk, csak a már mondott álldogálós pizzériában. Utána viszont vásároltunk és főztünk, ami nekem sokkal nagyobb élvezetet jelentett őszintén szólva. Arra jutottam, hogy nekem nem szabad szállodában laknom. Utálom a sok embert egy rakáson, nem szeretek tömegben enni és bizalmatlan vagyok a felszolgált kajával szemben. Ja, meg a pénzt is sajnálom rá, bár ugye nem jellemző, hogy fizetnék. Az viszont, ha egy lakásban töltöm külföldön az időt, ahol konyha is van és ahol nyugodtan lehet pizsamában reggelizni, megnyugtat, elveszi az utazással járó stressz nagy részét.

Szóval péntek reggel nekiindultunk reggelit és parkolójegyet venni. A helyi Coopban reggel 8-kor az a vicces meglepetés ért minket, hogy 8:30-kor nyitnak, konkrétan röhögtünk, hogy mik vannak. Viszont a bejárat melletti automatából lehet venni cuccokat, ki is próbáltuk és szereztünk tejet. Persze felesleges volt, mert a következő házban volt egy pékféle, ahol megvehettük volna, de legalább ez is megvolt. Na, a kenyér és a péksütemény nagyon gyatra, vérlázító szarokat vettünk később a Coopban is, még a Lidl volt a legjobb.

És úgy általában is a Lidl volt a legjobb, az a helyzet. A magyar árakhoz képest hihetetlenül olcsón vettünk elképesztően finom dolgokat. Alig bírtam magam visszafogni a zöldségek, húsok és saját márkás cuccok láttán. Friss tészta fél kiló 250 forint. Cantuccini 400. Az itthon sosem látott minőségű sütnivaló kolbász árára nem emlékszem, de nem lehetett drága, ha a nagylányom is vett korábban, nem telik az ösztöndíjból.:) Azt sejtettem, hogy a tészta, meg a süti jó lesz, a kolbász sem ért váratlanul. De a krumplin és a cukkinin úgy ledöbbentem, hogy legszívesebben leültem volna kicsit és a kezembe hajtott fejjel gyászolom, hogy haza kell jönnöm és többet nem ehetek ilyet. Persze inkább sütöttem tovább a krumplit, mert rohadt éhesek voltunk.:)

És nem csak a Lidl. A szomszéd utcában lévő, még üzletnek sem nevezhető zöldségesnél (csak be volt hányva egy helyiségbe egy csomó láda) természetes volt az olyan minőségű mángold, amit még soha nem láttam itthon, és egy rakás más zöldség, amit nálunk alig esznek. Nem tudtam, hogy sírjak vagy vásároljak fel mindent. Komoly önuralomra volt szükségem, hogy ne hozzak haza két nagy ládányi élelmiszert, de persze néhány dolog így is befigyelt.

A kajától függetlenül is nagyon klassz volt minden. Az emberek szépek voltak és kedvesek, de nem olyan nyomasztóan designosak, mint Velencében. Láttam néniket rendes néni hajjal végre, nem csak végtelenül dögös frizurával.

Velence

Van néhány hely, amiket egyrészt a rájuk rakódott máz, másrészt a saját élményeim miatt egészen misztikusnak érzek és akárhányszor képes vagyok oda visszamenni. Párizs, Velence mindenképpen. Fura módon a Dunakanyar is. Múlt héten Velence volt soron.

Biztos racionális okok miatt alakult úgy, hogy Velencébe egy bazi hosszú hídon keresztül lehet bejutni, de ha csak a drámai hatás kedvéért csinálták volna, akkor sem találhattak volna ki szebbet. Egyszerűen nem tudom megunni, sokadszorra is fülig érő szájjal, az ablakon kihajolva, mérhetetlenül izgulva közelítek felé.

20150319_141433

Az első élményem talán Fellini Casanovája volt, istenem, az a karneváli jelenet a gigászi szoborral. Aztán 18 évesen, az első külföldi utam oda vezetett, nem tudtam betelni vele. Szerintem utána a Velencei kurtizán következhetett, közben persze az a Diane Lane film is bejátszott. A harmincadik születésnapomat is ott ünnepeltem, csak egy napra mentünk át Ljubljanából, emlékszem a nyűgös kamasz nagylányom arcára, ahogy kiléptünk a vasútállomásról. És ahogy alszik az ölemben este a vaporettón. Voltak könyvek is, talán Donna Leon sorozata leginkább, a kajamániás felügyelővel, tuti vannak olyan túrák, amik körbeveszik a helyszíneken a népet. Én inkább csak mászkálni szeretek. Azért most a San Marcot és a Rialtot is meg kellett néznünk, mert a gyerek, aki szintén kezd vinnyogó, idegesítő kiskamasszá válni, rajongott A tolvajok fejedelme című regényért, ami szintén ott játszódik.

20150319_153225

Életemben először aránylag rendesen ettem is Velencében. Több mint húsz éve akartam végre megkóstolni a híres velencei süteményeket és végre volt rá pénzem. Hát, többet nem kell.:) És megkóstoltuk a Tripadvisor legjobb olasz street foodjának tartott Antico Forno pizzáját is – finom volt, de nem sokkal jobb, mint a Pizzica mondjuk. Viszont volt wifi, ami nem annyira gyakori arrafelé.

o

A kutyának konkrét rajongói voltak, egy idő után elengedtem, nagyon rendesen viselkedett. A gyerek is és kiderült, hogy meglehetősen fotografikus a memóriája, mert konkrétan meg tudta mondani visszafelé, hogy jártunk-e egy bizonyos téren, üzlet felé és milyen az a környék, a spaletták színei, a tereptárgyak elhelyezkedése és hasonló viccességek. Mi meg a nagylányommal megjegyeztünk egy csomó embert a ruhájáról és felismertük órákkal később is, hogy már láttuk. Autisták egymás közt.:) Fura módon egy nap pont elég volt, annyira színpadias és valószerűtlen, a tömeg és a zaj miatt pedig elég fárasztó is nekem, de ki nem hagytam volna. És a gyerek erre már örökre emlékezni fog, jó tudni, hogy adtam neki egy életre szóló élményt.

20150319_180326

 

Lena

Szeretem az okos, nagyszájú, szemérmetlen embereket, különösen a nőket. Eléggé rá is voltam indulva kezdettől fogva Lena Dunhamre, de aztán a Girls nem fogott meg, más korosztály. Azért Lenát figyelem folyton, már csak a borzalmas öltözködése miatt is – meg szeretem, ahogy beszól a népeknek.

A könyve kapcsán is olvastam néhány interjút, láttam a “botrányokat”, amik túl nagy hatással nem voltak rám, komolyan, oda jutottam, hogy szinte érzem a szagát a hőbörgésnek és a hoaxnak. (Igen, akkor is zavar, ha én csinálom, de néha mégis van rá igényem.) És érdekelt, mit ír Lena, bár azért annyira nem, hogy megvegyem.:) Viszont örömmel bementem egy példányért a kiadóba és legnagyobb meglepetésemre kifejezetten érdekes volt, és határozottan csalódott voltam, amikor vége lett.

14Dunham-family-history-slide-DMHC-jumbo

Ez a csalódottság azzal is magyarázható, hogy a jó magyar kiadói szokásokhoz híven a Nem olyan csaj is kemény kötésben jelent meg. Jó vastag papírra nyomva. 4000 forintért. Nos, ezt a kezelést szerintem legfeljebb az Anna Karenina vagy egy nagyon gyakran használt szakácskönyv (ez utóbbi jelenleg a nem létező kategória leginkább, én Jamie cuki gyerekfotós kajapornóján kívül mindent kiselejteztem) érdemli meg, ennek ellenére divat úgy csinálni, mintha minden NAGYON FONTOS könyv lenne. Nem értek hozzá, de nem lehet, hogy puhafedéllel, vékony papíron, feleannyiért többen vennék meg? Na mindegy.

Szóval a Nem olyan csaj nem különösebben hosszú és nem is túl koherens szöveg. Viszont az őszintesége miatt engem rendesen bevont és szórakoztatott. Még akkor is, ha bizonyos (max. 4-5) részeket simán átlapoztam, mert zavartak. Van a kitárulkozásnak egy olyan szintje, amit már annyira kínosnak érzek, hogy nem tudok vele szembesülni. Nem ítélet ez, a bennem keletkező érzéseket nem tudom elviselni, ezért inkább tovább lépek.

Rögtön az elején meg voltam véve egyébként. Itt kezdődött: “Bármennyire is keményen dolgoztunk, bármilyen messzire is jutottunk, még mindig rengeteg erő munkál ellenünk azt sugallva, hogy ami minket foglalkoztat, nem fontos, hogy a mi véleményünkre nincs szükség, hogy a mi történeteink nem számítanak, és nem is kell azokra odafigyelni; hogy a női szempontú, személyes írások csak a hiúságunkat legyezgetik, meg egyébként is jobban tennénk, ha méltányolnánk végre a számunkra előjogokat biztosító új világot, nyugton maradnánk a seggünkön és kussolnánk.” Istenem. Ilyenkor látszik, hogy semmilyen különbség nem számít, pontosan ugyanazt érezzük minden rohadt nap. Biztosan nehéz elhinni, de még mindig hajlamos vagyok bocsánatot kérni, amiért túl sokat beszélek – egyébként érdekes témákról, amikről mondjuk még kérdeztek is. Persze ebben nálam belejátszik az a bizonytalanság is, hogy az autizmus miatt baromi nehezen tudom magam kontrollálni és ha belemelegszem, túl sok információt osztok meg a kérdéses témával kapcsolatban. De hát ha ezt mind tudom róla és mind érdekes!:) Szóval bizonyos dolgokról ne kérdezzetek élőben, csak ha elviselitek a kiselőadást.

lenadunham-nemolyancsaj-800-jpg

A következő rész az volt, amikor az expasijairól írt Lena. “Ma már nem szeretem egyetlen régi pasimat sem. Nem vagyok biztos benne, hogy valaha is szerettem, és abban sem vagyok biztos, hogy akkor biztos voltam-e benne.” Tudom, hogy szerettem őket, de olyan nehéz rá visszaemlékezni. Valószínűleg ezért szoktam én is racionalizálni és meghatározni, milyen érték származott abból a kapcsolatból. Mondjuk általában szerencsére többet is fel tudok mutatni annál, hogy valaki kigubancolta a kábeleimet és átállította az ébresztőm cukibb hangra, de még szép, majdnem húsz évvel vagyok idősebb. Kivéve például annál a tavalyelőtt két hónapig tartó dolognál, mert abból a szuvidált libamájon kívül annyi hasznom volt, hogy rájöttem, milyen könnyen eshetek áldozatul egy bántalmazónak, ha ügyesen csinálja.

A harmadik nagy felismerés a Napfény-tolvajokról szólt. Valahogy szerintem a sunshine sokkal jobban hangzik, mint a napfény, hiába ez a helyes fordítás, nem vagyok vele elégedett. Most már persze egyre kevésbé jellemző, hogy ez megtörténjen velem, nem vagyok már harmatos. De a lelkesedésem még mindig elég vonzó tud lenni, pont nemrég futottam bele egy másfél órás pusztán kedvességnek álcázott kioktatásba. Persze egy pasitól. Napokig tartott, amíg rájöttem, miért érzem magam borzalmasan és miközben az embernek, aki nálam szokott aludni, meséltem a sztorit, hirtelen rájöttem, hogy nekem nem muszáj ezzel a kioktató fickóval egyetlen szót sem váltanom többet. Mondhatok nemet és meg is tettem, baromi jó érzés volt.

Valószínűleg pont a napfényem ellopása miatti érzékenységem miatt ütött szíven viszont az, amit Lena szerint az anyukája szokott mondani. Hogy undorító, ha te vagy a buliban a legidősebb nő. Hát, ez sajnos nálam mindennapos. Nem mintha kifejezetten a nálam fiatalabbak társaságát keresném, egyszerűen leginkább ilyenek a barátaim, a pasijaim, az ügyfeleim. Azt hiszem, kénytelen leszek megtanulni ezzel együtt élni, nem cserélhetek le mindenkit tíz évvel idősebbre csak azért, mert hajlamos vagyok a koruk vagy a saját korom furán érezni magam. Szerintem ezt egészen biztosan Lena és valószínűleg az anyukája sem akarná.

A fordítás nekem nem tűnt fel, eléggé rohantam, de a vs-ben hitelesen fikázták, a nagy részére emlékszem, hogy megakasztott.

269E83AD00000578-2993934-image-a-36_1426280098735

Szerencsés

Sokáig azt gondoltam magamról, szerencsés vagyok. Aztán szép lassan elhittem végre, hogy nem ezen múlnak a döntéseim. Egy idő után odáig jutottam, hogy amikor valaki azt mondta egy eredményemre, legyen az lakás, okos gyerek, jó munka, képes voltam hangosan is kimondani, hogy nem, ez nem szerencse kérdése. Tehetséges vagyok és jó döntéseket hozok, ennyi. (Oké, a tehetség genetikai lottó.) De van egy terület, ahol láthatóan tényleg csak a szerencse játszik szerepet.

A magyar oktatásüggyel vívott mindennapos csatáim közepette gyakran gondolok a különböző pedagógusnak látszó egyedek édes szüleire. Ami nyilván nem helyes, de én sem vagyok hibátlan. És amikor a tanárokat ekéző bármilyen negatív megnyilvánulásra valakinek mindig muszáj benyögnie, hogy vannak kivételek, vagy hogy nem ez az átlag, akkor szeretnék üvöltve az arcukba tolni valami statisztikát, hogy vajon hány darab tényleg jó tanár volt és van ebben a kibaszott országban? Összeszámoltam a saját 12 évnyi közoktatás tapasztalatomat: 8 darab. És most, hogy megkérdeztem FB-n a párszáz olvasómtól, már látom, hogy ezzel nagyon jól állok. Mindig is sejtettem, nem véletlenül vagyok nekik olyan hálás. Viszont ha olyan embereknek, akik nálam elvileg sokkal jobb iskolákba jártak, csak 1-3 hasonló élménye volt, akkor aztán tényleg nincs más magyarázat, mint a szerencse. Ami szörnyű, mert én irányítani szeretem a dolgokat, megoldani a problémákat, de ha ez a helyzet, akkor nincs esélyem.

A saját oktatási helyzetem tökéletesen független bármilyen szülői döntéstől. Alsóban a Dunakeszi 1-es volt a körzetesünk, a mögötte lévő oviba jártam, nem volt kérdés. Első két évben egy undorító szadista pszichopata, Barna Kató tanított, aki gyerekek nemzedékeinek tette tönkre az életét. Remélem, boldogtalanul halt meg. Harmadiktól jobb volt, került oda egy rajztanár fickó, akihez szakkörbe jártam és aki zseninek tartott engem, versenyekre küldte a műveimet. Persze nem voltam az, csak a gondolkodásom volt sokkal szabadabb, mint a többieké. Csak egy évig ismertem, de ez elég volt, hogy örökre emlékezzek rá. A nevét sajnos nem tudom.

Aztán negyediktől elköltöztünk egy lakótelepre, ahol egy vadiúj iskolába jártam, tele fiatal, lelkes tanárokkal. Nem kevesebb, mint 5 jó tanárral találkoztam itt. A negyedikes osztályfőnököm hozta be az angolt az életembe, nem tudok elég hálás lenni neki ezért. Aztán felsőben szinte tobzódtam. Az osztályfőnököm Planicska Szilvia volt, oroszt és magyart tanított. Eleve mindkettőben jó voltam, ami jó alap a kapcsolathoz, de nem röhögött ki, amikor Adyról tanulva elolvastam Az igazi Csinszkát és beszélgetett velem a témáról. Tán még ötöst is adott érte. Nagyon szerette a tantárgyait, sokat izgult az órákon, lelkes volt és ezt jó volt látni, hogy felnőtt ember csinálhat ilyet. Kovács Árpi bá a töritanárom volt, amiből persze szintén jó voltam, de annyira nem, hogy kiérdemeljek egy olyan embert, aki 13 éveseknek Görgeyről beszél. Egyszerűen lenyűgözött, hogy mennyi mindent lehet gondolni egy adott dologról, hogy nem csak egy megoldás létezik. Ő volt az, aki szinte már erőszakosan rávett, menjek érettségit adó középiskolába. Anyám ugyanis, bár mindig büszkélkedett az okosságommal, simán elhajtott volna szakmunkásnak. Miközben megyei tanulmányi versenyeken nyomultam. A hosszúhajú Kati rajzot és művtörit tanított, minden stílussal, designnal kapcsolatos tudásom nála gyökerezik. Még mindig emlékszem a művtöri füzeteimre, milyen öröm volt őket kidíszíteni képekkel. Sokáig megtartottam mindet és csak nézegettem. Ili, aki valamilyen né volt, de most nem ugrik be, milyen, biológiát és éneket tanított. Tekintettel rá, hogy kicsi audiofil vagyok, viszont énekelni egyáltalán nem tudok, ez érdekes helyzet volt. Fantasztikus zenéket mutatott, tudott zongorázni és nem hajtott el az énekkarból sem. Mondjuk azt elárulhatta volna, hogy egyedül ki ne nyissam a szám, mert magamtól nem tudtam, de csak rájöttem 6-8 évvel később. Nagy csalódás volt.:) Biológiából Durrellt olvasott fel – na milyen? Mindezt basszus 35 évvel ezelőtt! Szóval ez tényleg csak szerencse, semmi más.

A közgáz szakközép persze nem volt már ennyire gáláns, de ott is akadt két fontos ember. Szőke Kati matekot tanított, amiből azt hittem, nem vagyok túl jó, de bebizonyította, hogy bizonyos területeken nagyon is – négyesre érettségiztem. Nagyon gáz, hogy a töritanárom vezetékneve nem jut eszembe, pedig őt szerettem ott a legjobban, Márta volt. Gyönyörű, elegáns, okos nő, aki meggyőződéses komcsiként is hagyott teret a gondolkodásnak, a kérdéseknek és kétségeknek.

Úgy számolom, 12 év alatt minimum 50 tanárt ismertem meg elég jól ahhoz, hogy véleményt tudjak róla alkotni. Ötvenből nyolc nem is tűnik rossznak, de ezzel attól tartok, messze az átlag fölött vagyok. Úgyhogy ne jöjjön nekem senki azzal, hogy vannak kivételek, meg nem minden tanár szar. Az én saját 8 darabom igen kedvesen számolva 16%-os arányt jelent, köszi Szöszi, amiért belémverted a százalékszámítást. Akinek ez jó, az nem normális. Vagy csak szimplán magyar.

ide jártam általánosba. az épület előtt kellett reggelente kettesével sorakoznunk, amit annyira gyűlöltem, hogy inkább elkéstem. vagy bemásztam hátul a kerítésen és belógtam a tornatermen keresztül

6360220

Tetszős

Nemrég volt egy vitánk egy zárt blogban és ma megint fellángolt a vita FB-n, hogy vajon mondhatja-e egy férfi egy idegen nőnek az utcán, hogy csinos. Úgyhogy meg kell már írnom ezt a posztot a tetszeni vágyásról – ráadásul a boros cikket kéne inkább befejeznem, szóval minden okom megvan rá, na.

Mert a közkeletű vélekedés szerint az jó dolog, ha tetszeni akarunk másoknak, különösen fontos dolga ez a nőknek ugye. Hát kurvára nem. Igenis, kezdettől fogva arra kell nevelni a lányodat és a fiadat is, hogy ne azért csináljon dolgokat, hogy azzal bárki tetszését elnyerje. Hanem azért, mert ő maga jól érzi magát tőle. Ne azért egye meg a spenótot, mert az anyukája boldog lesz. Ne azért tanuljon meg írni-olvasni, mert a tanítónéni vagy a nagymama örülni fog. Ne azért öltözzön csinosan, hogy a fiúk szépnek találják. Ne azért szőrtelenítsen, hogy a társadalom többi része elfogadja.

Felőlem aztán bármelyik gyerekem kvázi bármi megtehet, a fiam tetoválásait is elfogadtam és megszerettem, de a fél életem arra áldoztam, hogy a döntéseiket ne külső elvárások alapján hozzák meg. Mert abban a pillanatban, hogy az anyád, osztályfőnököd vagy a szerelmed kedvéért csinálsz dolgokat, egyszerűen hazudsz. Persze vannak emberek, akik remekül képesek egész életükben hazudni, de az ilyesminek kivétel nélkül minden esetben van valamilyen következménye.

Párkapcsolati viszonylatban különösen ijesztőnek találom, hogy emberek milliói csinálnak úgy, mintha, csak hogy vonzóbbnak tűnjenek mások számára. Kifejezetten rühellem a Bridget Jones-t, de legalább onnan eljuthatott volna a népekhez az “úgy, ahogy vagy” bántóan egyszerű üzenete. Ha nem vagyok a magam valójában elég értékes a másik számára, akkor nem gondolom, hogy túl sok alapja lenne a kapcsolatnak.

Természetesen nekem is vannak kétségeim, félelmeim saját magammal kapcsolatban. Sokszor tipródom azon, hogy nem vagyok elég valamilyen ahhoz, hogy vonzó legyek a megfelelő ember számára. De ez nem jelenti az, hogy akkor most úgy fogok viselkedni, kinézni, ahogy ezt mások elvárják. Ha nem vagyok elég valamilyen, akkor majd vége lesz a dolognak és majd szomorú leszek. És minden bizonnyal találok egy olyan embert, aki képes azt szeretni, ami van. Nem azt, amit hazudni tudok.

Ha pedig nem az a dolgunk, hogy elnyerjük a külsőnkkel és a viselkedésünkkel mások tetszését, akkor nyilvánvalóan azok a mások jobban is teszik, ha tetszésüket vagy nemtetszésüket rohadtul megtartják maguknak, hacsak nincsenek a megszólalásra külön felszólítva. Különös tekintettel vonatkozik ez a vadidegenekre az utcán. Nem azért viszem a testem akármilyen állapotban az utcára, hogy ott véleményeket kapjak, akinek nincs hozzá köze, annak kuss van. Ez természetesen nem vonatkozik a házban lakó meleg párra, ők minden alkalommal megdicsérhetik a ruháimat, mert baromi jó ízlésük van és eleget beszélgettünk már ahhoz, hogy ez ne legyen kényelmetlen.

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 70 other followers