Skip to content

Nekem könnyű

Nem írok a menekültekről. Nem is akartam, mert teljesen egyértelmű, mit gondol erről minden értelmes ember. Nem érzelmi alapon, pusztán racionális szempontból nyilvánvaló, hogy a segítség rövid és hosszú távon is olcsóbb, hatékonyabb. Nem kell őket szeretni, utálkozhatsz, de légy úrrá a félelmeiden és nézd a gazdasági hatást. Mennyibe kerül ez a folyamat, ha megpróbálod elnyomni (és mi lesz a hatása a nyomásnak) és mennyibe kerül, ha facilitálod, zökkenőmentessé teszed. És ez a gondolkodás nem zárja ki azt, hogy magánemberként bármit gondolj, támogathatsz, tartózkodhatsz, utálhatsz – csak könyörgöm, ne ismételgess vérlázító ostobaságokat.

Azért sem írok, mert az érzelmi részt nálam sokkal jobban elmondta Fűszeres Eszter (és Lappa is, csak zárt blogban), a kicsit elméletibb részről meg Isolde posztolt.

Én arról szeretnék mesélni, egyszerre milyen iszonyatos és csodálatos érzés a gettó. Az én FB falamon nincsenek nőgyűlölő, rasszista, menekültellenes posztok. Pedig aránylag sok ismerősöm van és csak pár embert tiltottam le. Akiket levettem a falamról, azokat is inkább ezoterikus faszságok miatt, nem ideológiai nézetkülönbségekért. Viszont látom-hallom, hogy az ismerőseim ismerősei között rengeteg az ostoba tahó. Nem mondok nácit, mert ezek még ahhoz is hülyék. És ez a magyar népesség nagyobb része.

Azért sem mondok nácit, mert ez a fajta egyszerű klisékben való gondolkodás egyáltalán nem azonos az idegengyűlölettel. Van hozzá köze persze, de komplexebb probléma ez a más bőrszínű, más vallású, más kultúrájú népektől való rettegésnél. Ez a félelem minden újra, minden változásra vonatkozik. Nem kell hozzá konkrétan alacsony iq-val rendelkezni, valóban műveletlennek lenni – ez tökéletesen pszichés probléma. Találkoztam ezzel az úgynevezett liberális média egyik zászlóshajóján töltött éveim során is, ahol például hiába volt mindig is 48% körüli a női olvasók aránya a printben, amikor azt javasoltam, hogy legyen több olyan téma, ami a nőknek szól (nem mintha például a divat gazdasági és szociológiai háttere csak őket érdekelhetné), nagyrészt rettegéssel, ellenállással, néha agresszióval találkoztam. Hát még ha melegekről volt szó. Nyilván soha nem nyíltan történtek ezek a dolgok, mert a látszatra ügyeltek. Az sem számított, hogy az egyébként mintának tekintett hasonló profilú angol és német nyelvű lapok simán hétvégi különszámot szenteltek mondjuk az androgün modelleknek, saját fotókkal, genderelméleti háttérrel. Akármilyen liberálisnak is mondták magukat, én az undort éreztem a legtöbb ott dolgozón hasonló téma esetében.

Nyilván itthon is vannak olyan emberek, akik képesek a tudatukkal kontrollálni az evolúciós késztetéseiket. Vagy hozzám hasonlóan rosszul sikerült a szocializációjuk, általában az eltérő idegrendszeri fejlődésük miatt. Ezek az emberek erős túlzással mind a barátaim. Ha nem ismerem őket, a mintegy 15 éves online munka és kötődés miatt akkor is van valamiféle kapcsolatom hozzájuk. Ez a gettó. Biztos élnek vidéken, szegényen, internet nélkül is olyan emberek, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak – nekik őszinte részvétem, kurva nehéz lehet az életük a sok ostoba tahó között egyedül.

Nem akarom én megmondani az embereknek, mit gondoljanak, bár nyilván hosszú távon jobb lenne az életük, ha látnák az összefüggéseket. Nem mondom, hogy könnyebb lenne, bár a gondolkodás olyasmi, hogy ha gyakorolja az ember, egyre kevesebb erőfeszítés kell hozzá és még élvezni is lehet. Én csak azt mondom, hogy ne szóljanak hozzám és tudják, hogy borzadok tőlük. Akármilyen eredményei vannak valakinek, akármilyen kedves a szívemnek, abban a pillanatban, hogy rajta kapom az ostoba tahóságon, nálam elvágta magát. Hiába rajongott valaki például a gyerekemért a családból és volt vele nagyon kedves, amikor azt mondta ez a személy, hogy biztos megvolt az oka annak, hogy a cigánygyilkosságokban gyereket öltek, az én szememben többé nem volt ember. Csak egy lény, ami tud beszélni. Egy kutyát többre tartok nála. (Mondjuk eléggé szeretem a kutyákat, ugye.)

Az ostoba tahóságnak vannak árnyalatai, de engem sajnos nem vigasztal, ha az oviscsoportban az apuka jó feministához méltón a munka felét megcsinálja a háztartásban és a gyerekek körül, majd a játszótéren megpróbál engem is bevonni a csoportba került HHH kisfiú eltávolításába. Aki egyébként az óvónők szerint is rossz hatással volt a lányomra és érdemes lenne tőle távol tartani magunkat. Soha többet nem mentünk át mondott apukáékhoz játszani és az óvónőkben is megrendült a bizalmam.

Nem, nekem tényleg minden kell ahhoz, hogy tisztelni tudjak valakit és tényleg szeressem. De mivel évek kitartó munkájával megfelelő emberré neveltem a gyerekeimet, szereztem és szerzek magamnak megfelelő barátokat, külsősként pedig nem kell nem megfelelő kollégákkal töltenem az időt – hát nekem könnyű. Tudom. De azért látom, mi van a gettón kívül és nagyon utálom.

Hogy más országokban miért félnek kevésbé a mástól, az újtól, a változástól, annak bizonyára nagyon sok oka van. Nem tudom, eljutunk-e valaha is oda.

Pont olyan

Pár hete a francia levelezőbarátommal vitatkoztunk az apák és anyák szerepén a gyerek életében. Bár Zsák nagyon-nagyon okos pasi, de a gender cuccokon nem sokat gondolkodott még, ezért aránylag konzervatív volt a hozzáállása. És nyilván meghatározza, hogy mit tapasztalt a saját apjával és a saját gyerekeivel. Felmondta a szokásos hülyeséget, hogy az apa az isten, a külső hatalom, az anya meg a körön belül van, mert része volt a gyerek. De azt is mondta, mennyire szenved attól, hogy nem élheti meg az apaságát olyan érzelmesen, olyan kötődően, ahogy szeretné, mert még a magyarnál jóval liberálisabb francia társadalom sem támogatja ebben. Az okés, ha egy pasi nyomul a leárazáson és több időt tölt a hajával, mint én vagy diétákról fecseg, de ne akarjon mindenáron ott lenni a gyerek ovis ünnepségén és visszafogottan kezelje a pozitív és a negatív érzéseit is az utódaival kapcsolatban.

Nekem hátborzongatóan közeli kapcsolatom van a gyerekeimmel. A lányaimmal már méhen belül elindult, a fiammal hosszabb idő kellett hozzá, de az is meglett. Mindhárom korábban született, ahogy én azt kértem is tőlük, a legkisebbnél a Raffay módszerrel egy nap különbséggel még a dátumot is sikerült belőni. Olyan érzés, mintha ki tudnám terjeszteni rájuk az aurámat vagy erőteremet és azzal meg tudnám őket nyugtatni, gyógyítani – mikor mire van szükség. Más kérdés, hogy csecsemőkor fölött már csak nagyon ritkán csinálom ezt, mert nem függhet tőlem a jóllétük.

A legtöbb nő azonban nagyon kevés előnnyel indul a szülés után az apához képest. Nyilván a szoptatás hozhat magával egy rakás eszközt és ugye az agyunkat áthuzalozzák a hormonok, tehát tagadhatatlanul kicsit könnyebb a helyzetünk. Elvileg. Gyakorlatilag meg inkább azt láttam az ismerőseim között, hogy a csajok ugyanolyan tanácstalanok az elején, mint a pasik. Csak éppen, mivel ők vannak otthon az üvöltő gyerekkel, ezért nekik MUSZÁJ valahogy megoldaniuk, kitanulniuk. (Illetve addigi életük során is többszöröse volt velük szemben az ezzel kapcsolatos társadalmi elvárás a férfiakhoz képest.) Meggyőződésem (és vannak ezzel kapcsolatos kutatási eredmények is), hogy az anya-gyermek kapcsolat felsőbbrendűsége egy kibaszott nagy blöff. Aminek a kiindulási alapját leginkább a szexista értékrendből adódó eleve torz feltételezések jelentik.

Igen, az igaz, hogy vannak különbségek. Azt például Brezendine is állítja, hogy már csecsemőkorban eltérően reagálnak a fiúk és a lányok az arcokra, a hangokra, a kommunikációra. És akkor mi van? Ezek olyan képességek, amiket nem lehet fejleszteni? Olyan vizsgálatról nem tudok még, ami azt nézte volna, hogy megfelelő mennyiségű gender semleges módon nevelt kisfiút és kislányt követve mondjuk 20 éven keresztül, felnőttként aztán milyen szülővé válnak. Mondjuk a svéd és norvég tapasztalatok kb. ebbe az irányba mutatnak, csak ugye nem annyira szigorúak a feltételek, mint egy tudományos kutatásnál.

Vegyük már észre, hogy annak hangoztatása, hogy egy nő a misztikus anyai képességei miatt eleve alkalmasabb egy csecsemő ellátására és valami utánozhatatlan kapcsolat van köztük, egyrészről a nő elnyomásának egyik leghatásosabb eszköze, másrészről pedig a férfi megalázása. Mert persze agysebész és űrhajós bárki lehet, aki alkalmas rá és kitanulja, de egy csecsemőhöz nőnek kell születni. Faszom.

Nem, a saját gyerekeim apjai sem jutottak el az egyenlőségig ezen a területen. Mindketten konzervatív, szexista családból érkeztek, ráadásul egyiküknél a felelősségvállalásra való hajlam, másikuknál pedig a kommunikációs képességek hiányoztak. De ez nem jelenti azt, hogy ha nagyon akarják, nem lettek volna képesek rá. Ahogy egyikük mostanra szinte teljesen ki is egyenlítette a kezdeti különbségeket. A másikuk meg újra és újra képtelen élni a gyerekei által felkínált lehetőségekkel. És ettől persze nagyon szomorú vagyok, de eszembe sincs azt mondani, hogy akkor a férfiak kevésbé alkalmasak vagy képesek úgy általában a gyereknevelésre.

És az unokáimnál már minden egészen másképp lesz, ebben tökéletesen biztos vagyok. Nem kérdés, hogy a fiam is otthon marad a gyerekével, ahogy a lányom gyerekének apja sem csak fürdetésre fog hazaérni. A legkisebbnek meg ha gyereke lesz és egy pasival csinálja ezt, hát kösse fel a gatyáját az illető, azt javaslom.

Még könyvek

Később jöttem csak rá, hogy a múltkor kifelejtettem az idei nyár bizonyos szempontból egyik legnagyobb hatású könyvét. Nyilván megpróbáltam kitörölni az agyamból a létezését is, mert borzalmas tortúra volt elolvasni.

Azt már sokszor mondtam, hogy szeretem a gyerek és ifjúsági könyveket, sokat is olvasok ilyet. Aztán persze néha csalódok, talán tavaly olvastam a The Giver sorozatot, az például mekkora egy modoros szar volt már? Amikor egy ilyet befejezek, rituálisan nyomom meg a delete gombot a kindle-ön, csodás érzés. Ezért is jó az ebook, mert papíron biztos nem dobnám ki, csak mert utálom, egyetlen könyv volt eddig, amit olvasás után azonnal el kellett távolítanom a lakásból, a Rosemary’s Baby. De azt is elajándékoztam, a kellő figyelmeztéssel együtt, de a szomszéd pasinak kevesebb baja volt a sátánnal, mint nekem.

Mondom már, jól van, jól van. Szóval a Divergent trilógián akadtam ki idén, konkrétan hangosan káromkodtam miközben olvastam. Még Franciaországban kezdtem el, és azonnal láttam, hogy ez a színvonal, stílus pont az, amitől végtelenül ideges leszek, de muszáj volt megtudnom, mi történik. Maga a sztori is elég gagyi, kb. olyan szintű, mint a Wayward Pines, csak az Nobel-díjas alkotás ehhez képest. Csak úgy bírtam ki, hogy folyton tekertem benne és alig vártam, hogy vége legyen.

Viszont a Hátrahagyottak Tom Perrottától igazán kellemes meglepetés volt. Vicces, szomorú, drámai, kevéssé manipulatív, valahogy hagyja a szereplőket a saját útjukat járni, nem akarja őket mindenáron rávenni dolgokra. Még fontosabb, hogy a befejezés nem cliffhanger, nem ordító hepiend, csak úgy vége van. Szeretem az ilyet. És kevés nála a leírás, amiért egyre hálásabb vagyok. Újra is kéne olvasni az Age of Innocence-t, vajon még mindig élvezném Wharton fanatikus részletezését? Ráadásul Perrotta mást is írt és ő a show maker is az HBO-s sorozatban, ez nagyon érdekes, meg fogom nézni. Benne van Liv Tyler is, muszáj lesz.

0917_tom-perrotta

Aztán még elolvastam két könyvet Harlan Cobentől, az első után eléggé rábuzdultam. A Hat évvel kezdtem, izgi volt, érdekes. Aztán láttam, hogy az ő könyvéből csinálta Guilleme Canet az első igazán sikeres rendezését (vaze, ez is csak egy francia filmben történhet meg, hogy a könyvben szereplő férfit idősebb színész játsza), amiről annyi jót mondtak már és akkor a Senkinek egy szót semet is beszereztem. Így kettő után már nem vagyok annyira lelkes, patterneket használ (a klisé túl erős szó rá, a mintázat nem ugyanaz, a fordulat sem pontos), már uncsi lett. Azért lehet, hogy Norvégiába még elviszek egyet.

Harlan-Coben

A lista

Amióta csak kimondtam, hogy írok listát, itt parázok rajta. Mert nekem ezek a dolgok mind a JPÉ kategóriába tartoznak és bár a barátaimnak szoktam mondani, mit csináljanak a gyerekükkel, azért itt hivatalosan olyan kínos. Próbáltam inkább kajáról írni, de most már meg befészkelte magát a fejembe, nehéz a témától szabadulni. Folyton arra gondolok, amikor a még a nagyok kicsik voltak és őrült nosztalgiám van. Úgy általában hiányoznak nagyon. Persze felnőttként is klasszak, de az a két kisgyerek, akik annyira elemi részei voltak az életemnek, már nem lesz sose. Nem a felősség hiányzik, a feladat, az most is van. Az a gömb, amit mi alkottunk intimitásból, az nincs most, illetve nem úgy.

Amikor kicsi voltam, sokszor mondtam az anyukámnak, hogy unatkozom. A húgom folyton beteg volt, az anyám folyton dolgozott, a szomszéd gyerekek meg finoman szólva nem az én szintemen voltak. Anyámnak mindenre volt valami bevált mondása, erre mindig azt felelte, hogy hányjak cigánykereket. Egy idő után nyilván felkértem, hogy mutassa már meg, hogy kell. Nem volt nagyon ügyes, de fogtam és egy egész nyáron át gyakoroltam. Aztán megtanultam fejen állni is, meg egyéb kunsztokat, de tornára nem járhattam, nem volt rá se pénz, se idő. Lehet, hogy azért is tanultam meg olvasni olyan hamar, mert tudtam, hogy akkor nem kell többet unatkoznom. Tízéves koromtól én voltam a lakótelepi kicsik pesztonkája, folyton kitaláltam valami új játékot, ami nem azzal ért véget, hogy valaki visított, úgyhogy megbecsültek a szülők. Ebből is jött a bébiszittelés, látták, hogy lerendezem őket.

A saját gyerekeim játékait meglehetősen tudományos alapokon választottam ki, Miriam Stoppardra emlékszem leginkább, hogy segített. Akkor még nem lehetett itthon kapni, úgyhogy én varrtam erős színű, mintás ábrás fejvédőt a legnagyobbnak, aki ezt az elején persze leszarta és egy selyemszalag volt a legjobb barátja hetekig. Mivel sokáig nem fordult meg, folyton letettem a földre és körberaktam érdekes dolgokkal, de nem érdekelte annyira, hogy megmozduljon. A középsőnél nem volt ilyen gond, a nagy elszórakoztatta sokáig. A legkisebb mellett végig dolgoztam, összesen 5 órát hagytam ki, úgyhogy ott aztán megszerveztem rendesen.

játékállomások – Ezt addig lehetett csinálni jól, amig nem kezdett el kúszni, mászni. A lakás különböző pontjain elrendeztem játékokat, amiket hason, háton vagy pihenőszékben lehetett játszani. Akadt köztük menő fejlesztő izé a turiból, de néha csak letettem a földre egy edényt vagy akármit, ami érdekelte a gyereket. Kb. 20 percenként kellett forogni, mire a végére értünk már új volt az első.

olvasás – Egy csomóan azt gondolják, csak nagyobb korban érdemes olvasni a gyereknek. Mi a legkisebbnél pár hetesen kezdtük, jó nagy színes képekkel. Nyilván ez is kb. annyira volt tartós tevékenység, mint a butamacizás, amikor egy félelmetesen primitív vonású piros macit mozgattunk neki szép lassan, hogy tanulja a koncentrációt. 6-8 perc egy forduló kb.

háztartási izék – Ez főleg mászó korban volt népszerű, mindenféle edényeket ki lehetett pakolni, egymásba rakni, belehelyezni játékokat, lezárni, elővenni, megrázni.

kőleves – Ezt Isolde nevezte el így, én csak pancsolásnak hívtam, bár annál nyilván jóval több. Akkor került elő, amikor a kis Lány beteg volt egyszer és mindent utált. Borzasztó hangokat adott ki és nem hagyott minket beszélgetni. Ilyenkor érdemes elgondokodni rajta, hogy mit szeret a gyerek igazán, mi nyugtatja meg. Víz, hintázás, pörgés, a különböző anyagok érintése, hangok, evés. A víz általában jól működik, én simán fürdetek gyereket akármikor, ha már tud ülni bele lehet rakni egy lavórba vagy a mosogatóba is és hadd pancsoljon. A kőleves inkább teraszos vicc, egy tálba vizet teszünk és bele lehet hajigálni mindenféle dolgokat, akár magasról is, hadd placcsanjon. Nyilván a legjobb levelekkel, kövekkel, virágokkat játszani, botokkal lehet kavarni – amelyik kisgyerekes lakásban nincs egy marék kavics, oda felőlem máris mehetnek a gyermekvédelmisek.

további nyugtatós cuccok – A szenzoros érzékenységek mentén bizonyos gyereknek a hinta létszükséglet. Ha pörögni szeret, a Bilibo nagyon jó, kevés helyet foglal és fejleszt is. Aki fogdosni szeret, annak a gyurma mellett lehet adni babot, lencsét, rizst, hadd turkáljon benne. Sőgyurmát kinyújtani és abba bele lehet nyomkodni a terményeket. Nyilván minél nagyobb szemű a cucc, annál kisebb szopás feltakarítani. De a száraz gyerekkádba ültetve sok munkát megspórolhatunk. Gombgyűjtemény szintén hatásos lehet, nekem persze az is van, bocs.:) Papírtépkedés hatásos nyugtató. Pet palackba dolgokat rakni és nézni, hogy rázás-gurítgatás közben hogy viselkednek. Ez hangnak sem rossz és vizesen is jó, ahogy például növények úszkálnak a folyadékban. A hangoknál nyilván az a kérdés, mit szeret a gyerek. Ha hosszasan nagyon nagy zajt kell keltenie a lenyugváshoz, én elkezdenék aggódni. De a hangos zenére ugrálás jó megoldás, ahogy Chopin is, ha azt akarja. Akit az ízek kötnek le, annak többféle cuccot egészen apróra felvágni és odaadni, hogy kézzel vagy evőeszközzel darabonként egye meg.

kézművesség – A szokásos dolgok mellett az egyik, amit máshol nem nagyon láttam, az a hatalmas méretű rajzok, projektek készítése csomagolópapírra, akár több ívet is összeragasztva. Sok gyerek az elején nem tud kicsiben alkotni, de ez egyébként is egészen más típusú alkotás, a már szépen rajzolókat is el tudja kapni rendesen. Lehet tengerpartot, erdőt rajzolni, házat tervezni, kincsestérképet vagy csatát ábrázolni. Lehet ez egy aprólékos valami kimunkált részletekkel, de akár egy gigászi szivárvány is. A nagy felületek színezéséhez jó sok krétát elhasználnak, de csodálatosan hosszú ideig kussolnak. Nyugodtan lehet venni pasztelkrétát és megmutatni, milyen gyorsan lehet vele haladni. Egy nagy készletet vettünk több mint 15 éve, még mindig van belőle. Persze darabokban, de nem baj az. Érdemes ujjfestéket beszerezni, lehet tenyérnyomatokat készíteni, rendes falfestő ecsettel festeni. Szerintem, ha körülnézek a lakásban, estig tudnám sorolni.

dobozok – A dobozok a barátaink. A legkisebbeket össze lehet építeni toronnyá, várrá, játszótérré. A közepesekbe lehet babaházat, kutyamenhelyet, akármit. A legnagyobbak a legjobbak, mert azokba be tudnak mászni. Éveken át hazavittünk a környékről minden hűtődobozt és hetekig játszottak benne. Vágtak ablakot, rajzoltak képeket a falra és még függönyt is csináltak néha.

építmények – Kartonpapírra rengeteg dolgot fel lehet építeni kicsi dobozokból, palackokból, kupakokból. Lehet ez hagyományos ízléssel óvoda, de űrállomás is, csak akkor sok alufólia kell hozzá.

jelmezek – Annak idején anyósom meg én varrtuk őket főleg, de most már farsangi időszakban a turiban is lehet kapni kilósan. Nem túl jó minőségben, de nem is az a lényeg. Mindig volt otthon egy dobozzal. Egyszer csináltunk cirkuszpartit a születésnapukra, mindenki beöltözött és előadott valamit. Nagy siker volt.

testfestés – Mivel a gyöngyfűzés mellett arcfestést is csináltam néha rendezvényeken, nálunk mindig volt otthon ilyesmi. Mondjuk elég drága, de valójában vízfestékkal is nyugodtan dekorálhatják egymást vagy magukat, majd lemossuk. Nem kell szépnek lennie, nem az a lényeg.

tüzeskedés – Mindhárom egyik kedvence volt. Gyufa, üveg edények, gyertya és papír kell hozzá. Meg egy vödör víz odakészítve, amibe az vackot bele lehet dobni, ha gáz van. Nálunk a fürdőben csinálták sokáig, a mosdónál, azt könnyebb volt takarítani is.

fotók – Köszi Lappa az emlékeztetést!:) Nem tudom, máshol hogy van, nekünk régebben rengeteg papírképünk volt a családról, meg mindenféléről. Persze ez még a digitális gépek előtt volt, de azért mondom. Szóval a legkisebbnek volt több fotóalbuma is, amiket kedve szerint rendezgetett családi és egyéb témákban. Ez arra is jó, hogy könnyedén magával viheti, ha máshol alszik és nézegetheti. De lehet ilyen csinálni állatokkal, gépekkel, virágokkal, akármivel újságból kivágva is.

Most elsőre ennyi jutott eszembe, ha lesz valami, még hozzáírom.

Miért nem kell játszani a gyerekkel?

Tök érdekes, hogy legtöbbször a gyerekneveléses posztjaim verik ki mostanában a biztosítékot. Tolhatom a feminista cuccot ezerrel, nézettség abból lesz, ha pedagógiáról mondom a frankót. Kicsit meg vagyok lepve, de nem baj, mert amúgy is szívesen beszélek ilyesmiről, ha igény van rá.

Teljesen lazán most beleszövöm a szövegbe, hogy három gyerekem van, a két nagyobb már felnőtt, nem is él velem, a legkisebb 11 lesz és autista. Csak hogy megalapozzam a hitelemet. Na nem mintha ezektől a tényektől bárki jobb szülő lenne, mint ahogy az sem feltétlenül számít, hogy már tizenévesen Allan Pease-t olvastam, kora huszonévesen meg a Gordon-módszert nyomtam – ettől még lehetnék hülye.

Két dologtól különleges az én megközelítésem szerintem: az egyik, hogy nem vagyok elfogult. Lángolva szeretem őket, de közben valahogy mégis látom, hogy milyenek valójában. Ez nagyon nagy segítség, mert ha nem is azonnal, de észreveszem, ha gáz van. És attól sem szállok el, ha valamiben nagyon-nagyon jók. A fiam testnevelés szakos felvételijén kijött a tornatanár, hogy kinek a gyereke az a bizonyos, mert ő még ilyet nem látott. Örültem persze, de annyira nem érdekelt, hogy profi sportolót neveljek belőle. Ahogy a nagylányom verseny és felvételi eredményeitől sem gondoltam, hogy zseni, azt addig is tudtam róla.

A másik fontos dolog, hogy mivel szélsőségesen tudatosan gondolkodom, nincs bennem büszkeség, így képes vagyok belátni, ha tévedtem vagy nincs igazam. Ez jelentősen megkönnyíti az újratervezést és a fejlődést. Nem állítom persze, hogy minden helyzetben meggyőzhető vagyok, de például azt hamar beláttam, hogy a kakaóba szívószállal buborékot fújni igenis lehet, nincs rá racionális ok, hogy megtiltsam. De engem idegesít, úgyhogy csinálják hallótávolságon kívül. És engedjenek vizet a pohárba, mert büdös a tej, ha beleköt.

12 évesen kezdtem el bébiszittelni, évekig abból vettem magamnak farmert és egyéb ékességeket. Ez 34 évvel ezelőtt volt. A lakótelep kedvence voltam, mert nem kértem sokat, viszont el is mosogattam és szívesen olvastam mesét a dedeknek. Nagy kedvem lett volna hozzá, de sose plántáltam a szülőkétől eltérő elveket a gyerekek fejébe. Középiskolában vasárnaponként gyöngyfűzést tanítottam az Almássy téren, ott viszont már szándékosan mentem szembe a normákkal. Kifejezetten utaztam a kisfiúkra, direkt becsábítottam őket, ha a szüleik azt mondták, ez lányoknak való, még inkább. Azt is utáltam, ha azzal jöttek, hogy á, úgyse tudja megcsinálni. Nagyon ritkán vallottam kudarcot. Persze rég volt, lehet, hogy csak a jóra emlékszem. A legfőbb büszkeségem egy vak kisfiú volt, aki hónapokon át minden vasárnap jött, baromi jó fej anyja volt.

Az úgynevezett gyerekkel foglalkozás tehát mindig is közel állt a szívemhez, örömmel csináltam. Játszani viszont soha nem voltam hajlandó. Sem együtt rajzolni, sem együtt agyagozni, sem legózni, sem társasozni. A szerepjáték a legfőbb halálom, semmi pénzért nem fogok boltost, papás-mamást játszani, vagy pónihangon beszélni. Tanítok technikát, adok ötleteket, megnézem a kész műveket, beszélgetek az opciókról, de én nem játszom. Egyetlen kivétel a gyerek Carcassonne, mert az csak 20 percig tart.

Nekem ugyanis nem az a feladatom, hogy lekössem a gyereket, hanem hogy megtanítsam neki, hogyan kösse le magát. Ehhez minden szellemi és fizikai feltételt örömmel biztosítok. A mérhetetetlen mennyiségű kézműves izén kívül elég sok építőnk, babánk, könyvünk volt-van, ugrálóasztal, hinta, alagút – bármi, ami nem iszonyú drága és értelme van. De ha nincs értelme, csak jó móka, azt is szabad. Jöhet hozzánk mindenféle gyerek játszani, csak a szüleit ne hozza, ha nem kedvelem őket. Jártunk a hegyekbe, utaztunk vidékre, évekig lovagoltunk, görzenáloztunk, bringáztunk, úsztunk. Három dolog nálunk alap: jól bringázni, biztonságosan úszni és megtanulni tűzzel bánni. Ezért nincs kitámasztós biciklizés, kötelező az úszótanfolyam és lehet tüzeskedni megfelelő feltételek mellett.

De én nem játszom. Kb. azonos súllyal esik latba, hogy utálom csinálni és hogy nem praktikus rászoktatni, hogy velem játszon. De ha te szeretsz játszani a gyerekeddel, csak csináld nyugodtan. Az egyik barátnőm ilyen szülő volt, a fiaink egyidősek, nem mondanám, hogy az elmúlt húsz év alatt előny lett volna a sok gyerekkel játszásból. Ez persze csak egy tényező, felesleges belőle különösebb következtetést levonni. Legfeljebb annyit, hogy ha egy gyereket helyesen szeretnek és jó körülményeket biztosítanak neki, nem azon múlik a fejlődése és a jövője, hogy játszanak-e vele. Mint ahogy a hordozáson, szoptatáson, textilpelenkán és az összes többi ilyen izén sem. Hozzáadnak, de nem határozzák meg. Szóval ha van kedved, csináld. Ha nincs, csináld azt, amihez van.

(Egyébként hordoztam, szoptattam, textilpelenkáztam, együtt aludtam. És babakocsiztam, hozzátápláltam néha idő előtt, eldobhatóztam, cumisüvegeztem, másik szobába költöztettem és néha sírni hagytam. Mikor mire voltam képes és mi esett jól. És amikor teljesen kész voltam, sokat kiabáltam és sajnos többször is megütöttem őket. Ez is hozzátartozik a történethez. Évek óta kérem érte a bocsánatot és bánom meg, azt hiszem, már nem olyan rossz.)

A szeretetről

Egyszer már írtam egy ilyet, úgy látszik, megint itt van az ideje.

Igen, küzdök a diszkrimináció és az emberek külseje alapján történő ítélkezés ellen. Saját magamban is, hozzáteszem, mert hiszen az elveimtől még nem múlnak el az előítéleteim és az érzéseim. De ez nem jelenti azt, hogy nekem mindenkit szeretnem kell. Sokszor az is megtörténik, hogy olyan emberek érdekében szólalok meg, akiket egyébként egyáltalán nem kedvelek. Például nem tartom esztétikusnak a kövér emberek nagy részét, sokukat kifejezetten taszítónak találom, de ettől még fontos számomra, hogy az emberek ne szégyenítsék meg őket. Hogy joguk legyen a saját testükhöz.

Ilyen módon vannak bennem negatív érzések is bőven emberek csoportjaival kapcsolatban. Például ugye utálom a katolikusokat és a fradistákat, sőt, gyakorlatilag minden egyházat és szervezett vallást rühellek, ahogy a hozzájuk tartozó emberekkel kapcsolatban is csak rosszat szoktam gondolni alapállásból. Ettől még ismerek szimpatikus katolikusokat, reformátusokat, meg egyebet, mert ezek az érzések nem akadályoznak meg abban, hogy ha valaki értelmeset mond, odafigyeljek rá. Sőt, régebben 2,5 évig együtt éltem egy fradistával, pedig kezdettől fogva tudtam róla, hogy van neki ez a problémája. Egyszer voltam vele meccsen is, persze nem fradison, akkoriban az Óbuda bejutott egy rövid időre az NB1-be. Ez mondjuk semmit nem változtatott a fradisták és focidrukkerek csoportjáról alkotott véleményemen.

Sajnos, mivel az összes szociológiai és hasonló kutatás azt mutatja, hogy csoportban az emberek intelligenciája alacsonyabb lesz, nekem minden csoport taszító. Még ennél is rosszabb: félelmetes. Én ugyanis nem tudok része lenni az ő közös IQ csökkenésüknek, mindig kívülálló leszek, mert az idegrendszerem és az agyam másképp működik. Mindez összefüggésben van azzal is, hogy képtelen vagyok nagyon sok embertől érkező ingereket feldolgozni, jelentős mennyiségű alkoholt kell fogyasztanom hozzá, hogy kellően eltompuljak. Nem is megyek semmilyen zsúfolt helyre, tömegbe, fesztiválra, tüntetésre, mert simán sokkot kaphatok.

Így aztán én utálok minden csoportot, ami kb. tíznél több emberből áll. Ha pedig még a kutatási adatok és a saját tapasztalataim alapján egy ilyen csoport különösen befolyásolt egyedekből áll, akkor főleg nem megyek a közelükbe és rosszakat gondolok róluk. Ezt néha meg is írom és bár egy picit sajnálom, hogy valaki megbántódik, azért az valójában az ő problémája, én ugyanis nem kényszerítem őt, hogy abba a csoportba tartozzon. Rólam is rengeteg ember gondol rosszakat, de ha nem állnak közel hozzám, nem szoktam ezzel különösebben foglalkozni, mert nincs jelentősége. Ahogy az sem zavar, ha valaki gyűlöli a feministákat, mert hiszen tudom, hogy ez mennyire nem egy homogén csoport. És egyébként velük sem szeretek összejárni, az is nyomaszt.

Attól, hogy blogot írok, amiben küzdök a diszkrimináció és az emberek külseje alapján történő ítélkezés ellen, még nyugodtan leírhatom, ha idegesít valami vagy valaki. Nem tartozom senkinek válasszal, érvvel, vitával, azzal beszélgetek, akivel kedvem van. Ti is nyugodtan gondolhattok rólam, amit csak akartok, de azért, mert olvasol, nem ismersz és nem lettem a barátod. Ez az én terem, aminek a működtetésébe nagyon sok munkát tettem bele és azért írom, mert nekem jó. Ha véletlenül más is élvezi, az egy kellemes mellékhatás, de magam miatt csinálom.

Még így is rengeteg dolgot el kell hallgatnom ilyen-olyan okokból, az kurvára nem hiányzik, hogy valaki, csak azért, mert olvas, megmondja nekem, hogyan kéne gondolkodnom és elvárja tőlem, hogy vitázzak vele, mert nem ért velem egyet.

Elvárok

Mint az eddigiekből már kiderült, félelmetesen komoly elvárásaim vannak az emberiséggel szemben. Ez a hozzám közel állókat nyilván sokkal érzékenyebben érinti, mint a többieket és csak kevéssé vigasztalja őket, hogy magammal szemben sem vagyok puhább.

Ezek az elvárások már egészen kicsi koromban kialakultak. Mármint a gerince, aztán egy darabig terebélyesedett a fa, később kicsit megnyestem, de még mindig méretes. A legalapvetőbb elvárásaim természetesen a saját igényeim alapján keletkeztek, amiknek a puszta racionalitás az alapja. Ez a JPÉ, amit sem az édesanyám igen erős törekvései, sem az iskola, később pedig a munkahelyek nem tudtak megváltoztatni. Arról lehet szó, hogy nem üvöltve képviselem ilyen irányú meggyőződésem, de attól az még ott van.

Az egyik ilyen, amiről már volt szó, hogy az iskolai jegyek nem számítanak. De ennél is mélyebb ez, a külső motivációról szól valójában, az integritásom megőrzéséről. Persze, nekem is jól esett annak idején, amikor Planicska Szilvi néni elolvadt, hogy ismerem a Sebő féle megzenésített Csokonai verset, máig emlékszem a boldogságra a szemében, hogy végre, van valaki, akinek érdemes tanítania. De nem az ő öröme motivált arra, hogy 13 évesen elolvassam Az igazi Csinszkát, ahogy a töritanár Árpi bá elismerése is csak melléktermék volt, a valódi értéket a Görgeyvel kapcsolatos többlet tudás jelentette. Egyszerűen imádok tudni dolgokat. Még jobban szeretem a fejemben lévő tudást szétszedni, másképp összerakni, rendszereket, elméleteket csinálni.

És kb. ezt várom el mindenkitől. A gyerekeimtől, a pasimtól, a barátaimtól feltétlenül. Hogy ne elégedjenek meg azzal, amit látnak, amit mondanak nekik, hanem gondolkodjanak. Ha nem tudok ilyen jellegű tevékenységet végezni, az olyan, mint egy egyre levegőtlenebb szobában ülni és szép lassan megfulladni. Pont ilyen érzés idegenekkel a szokásos kezdő köröket futni a beszélgetésben. Vagy egyszeűen csak az időtöltés kedvéért beszélgetni valakivel, mert együtt várunk valamire vagy össze vagyunk zárva. Belül a fejemben sikít egy hang, hogy ez értelmetlen, terméketlen, undorító.

És akkor még elveim is vannak. Megtörtént már, hogy ígéretes játszótéri, ovis szülő kapcsolatot tört derékbe az a mondat, hogy nevetséges szembe menni a genderspecifikus játékokkal az óvódában. Mert arra panaszkodtam, hogy a nagyfiúk nem engedik oda legózni a kislányom és ez nagy baj. Mint ahogy az is, ha a fiúk nem kapnak támogatást ahhoz, hogy a babakonyhával játszanak. Persze megmagyarázhatnám, meggyőzhetném az illetőt, hiszen Karinthy naplóival kapcsolatban milyen jókat dumáltunk. De nem megy. Aki kineveti a gender jelentőségét, azzal nem tudok mit kezdeni. Mondhatja azt, hogy nem ért egyet, beszéljük meg és lehet belőle egy érdekes vita.

Szoktam a barátaimmal, meg a családommal is vitázni. A múltkor például arra jöttem rá, hogy a katolikus vallással kapcsolatban alapvetően elhibázott az a vélekedésem, hogy a gyónás utáni ima büntetés. Hiszen egy valódi hívő számára az ima öröm. Szuper egy vita volt, köszi Isolde. Elképesztően jó érzés, hogy valami jobbá vált a fejemben lévő rendszerben és most újraépíthetem az ezzel kapcsolatos elképzeléseimet.

De mostanra kénytelen voltam belátni, hogy nem várhatom el ezt a fajta létet mindenkitől. Illetve de, nyugodtan elvárhatom, csak ne utáljam őket azért, mert nem képesek rá. Mert ez alapjában véve velem született, nem tehetek róla. Persze, fejlesztettem, de a kiindulási pont adott volt. És a többiek nagy része nem kapta ezt meg. Ahogy nem kapták meg a vele járó rengeteg szenzoros érzékenységet és beilleszkedési problémát jelentő egyéb tulajdonságokat sem. Persze azért utálom sokszor az embereket, amikor látom, hogy nem képesek, többet közt azért is írom ezt a blogot, hogy kiengedjem, ne zápuljon belém.

De nem kell ezt senkinek magára vennie. Sokféle élet van, nem kell mindenkinek az enyémet élnie. És aki nem érdekel eléggé, annak még megmondani sincs kedvem. Például a húgom életétől igyekszem távol tartani magam. Ahogy számos olvasót is lepattintottam már, amikor tanácsot kért. Magamról szólnak ezek a dolgok itt és az a jó, hogy kevés ugyan, de akad, aki hasonlóan érzi. Vagy csak elég hangos és határozott vagyok sajnos.

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 81 other followers