Skip to content

Autis

Csináltam nemrég egy interjút, ahol ismét sikerült ámulatba ejtenem néhány embert a csodálatos diagnosztikai képességeimmel. Nyilván élvezem a kompetenciát is, meg ahogy kikerekedett szemmel néznek rám, hogy honnan tudod, de azért a legjobb mégis csak az, hogy talán egy kicsit több megértéssel viszonyulnak ezentúl ahhoz az emberhez, akiről szó volt.

Nekem az autisták folyton be voltak akadva, de ugye a kiválasztottság komplexusom miatt minden kisebbségért odavoltam, kicsikoromtól kezdve. Még akit nem szerettem, azt is igyekeztem megérteni, sokat olvastam a sorozatgyilkosokról és a pszichopatákról is. Szóval eleve tudtam már egy csomót a témáról, amikor azzal viccelődtem mérgemben, hogy a gyerek autista. A diagnózis hihetetlen megkönnyebbülést jelentett, mert végre nem kellett azt éreznem, hogy rossz anya vagyok. Aztán a saját normalitásommal kapcsolatos illúziók elvesztése már nem is volt akkora trauma, végre magamhoz ölelhettem a hülyeségeimet.

Nyilván még többet olvastam a témáról, meg ugye rengeteg szülővel, felnőtt, tudatos autistával beszélgettem (Orsi, sokszor nagyon hiányzol) és ezek az információk is segítettek, de alapjában véve a mintafelismerő szoftverem diagnosztizál. Egyszer kontrollra vártunk a gyerekpszichiátrián, amikor bejött egy pár egy kisfiúval. A gyereket csak telefonos videóval sikerült eltéríteni attól, hogy felváltva nyissa-csukja az ajtót, illetve kapcsolgassa a villanyt. Meg volt neki egy mozgása is, verbális elmaradása, amire így emlékszem. Nevetségesen egyértelmű volt, de amikor kérdezték a véleményem, csak annyit mondtam nekik, hogy jó helyen vannak, minden rendben lesz, ne aggódjanak.
Most eszembe jutott, hogy még sokkal régebben, vagy húsz évvel ezelőtt már bekapcsolt a mintafelismerőm egyszer. A 9 és fél hetet olvastam előtte, amikor találkoztam az akkori pasim egyik nagyon okos barátjával. Már nem emlékszem, mi indította el, kicsit irritált is, úgyhogy megkérdeztem tőle, hogy van-e egy fiókja tele egyforma fekete zoknikkal, egy másik fehér teniszpólókkal és a rojtosodó nyakú ingeit hétvégén hordja-e. Még mindig röhögnöm kell a döbbenettől, ami kiült az arcára. Mintha valami gondolatolvasó lettem volna, kurva vicces volt.

Mostanra már találkoznom sem kell az illetővel. Nem azt mondom, hogy mindenki autista, bár az az expasim, aki ötéves korában elszökött otthonról, hogy végigutazhasson a 9-es busz vonalán, mert nem bírta elviselni, hogy mindig leszállnak, azért elég esélyes. De bizonyos dolgok azért elég komolyan a spektrum irányába mutatnak, még ha csak a szélére is. A magasan funkcionáló egyedek annyira alkalmazkodnak, hogy szinte már észre sem veszik a saját határaikat, ha meg pasik, sokszor betudják annak, hogy egyszerűen nehéz emberek.

Azért nem könnyű listát adni, mert az egyes jellemzők nagyon sokféle módon nyilvánulhatnak meg.

– speciális érdeklődés – egyáltalán nem csak a vonatok számítanak. a gyerek az eddigi 13 évben már legalább 10 féle dologért rajongott olyan szinten, hogy tudni sem akart másról. nem azt mondom, hogy egy átlagos felnőtt vagy gyerek nem bolondulhat bele valamibe annyira, hogy éjjel-nappal csak azt akarja csinálni és már szinte ijesztő mélységben rendelkezik róla információval, de a neurotipikusok között azért elég ritka.

– rugalmatlanság – talán ezt a legnehezebb felismerni, még saját magamban is. az ember csinál magának egy rendszert, ami tök jól működik, egészen addig, amíg nincs változás és olyankor iszonyú nehéz ezen túllépni. olyan érzés, mint mikor távirányítós autó újra és újra visszapattan a falról, én nagyon értem az autistább autisták összeomlását ilyenkor. lehet ez egy útvonal, egy rutin, egy eltervezett program, egy probléma megoldása, de még egy recept is – a rugalmatlan ember nem bírja másképp csinálni, sokszor azt sem viseli el, ha másvalaki másképp csinálja. hogy még érdekesebb legyen, nálam például az ilyenfajta rugalmatlanság együtt jár az alacsony monotónia tűréssel. a helyes social media kommunikációtól való eltéréstől visítani tudnék, de képtelen vagyok sokáig úgyanúgy csinálni egy kaját.

– szenzoros érzékenység – talán ez a tünet érinti a legtöbb embert és nyomják el a legjobban. érintés, ízlelés, tapintás, hallás, látás – ezek mentén kell gondolkodni. egyszer beszélgettünk erről, emlékeztek, valaki mondta, hogy nem érhet vattához, más meg, hogy a papírzsebkendő hangja őrjíti meg. van hiper és hypoérzékenység. még felnőttként sem könnyű felismerni, hogy ez van egy stresszhelyzet hátterében, hát még egy gyereknél, de segít, ha lebutítod a dolgokat, szétszeded sávokra.

– a verbalitás eltérése – hát de te olyan jól beszélsz és írsz, szokták mondani. ja, más kérdés, hogy még mindig képes vagyok szó szerint venni dolgokat, nem tudok megtanulni úgy egy új szót idegen nyelven, hogy nem tudom az írásképét és egy rakás szó semmit nem jelent nekem. például a számok. egymás után számolni tudok simán, de az mondóka. viszont fejben összeadásnál megőrülök, mert nekem a számokat valahogy tárgyiasítanom kell a fejemben, azok nem léteznek elvont dolgokként. nagyon nehezen jegyzem meg is őket. ja, a betűket sem tudom szó szerint, alig van vers, dalszöveg könnyen felidézhető módon a fejemben. ha szól, mondom vele, de magától nem jön elő.

– az empátia hiánya – rájuk szokták mondani, hogy bunkók. pedig lehet, hogy egyszerűen csak nem létezik számára a másik érzéseinek opciója. egy magasan funkcionáló autista simán felnő úgy, hogy fogalma sincs róla, a tettei érzéseket keltenek másokban. felnőtt korban már nagyon kemény munka kell hozzá, hogy az ember agyból kisakkozza, egy adott helyzetben mi a fasz is történik valójában, sokkal könnyebb, ha gyerekkorban elkezdi gyakorolni. én aztán tudom, hogy fárasztó figyelni másokra, de mégis kurvára megéri, mert több információd lesz és jobb élményekben lesz részed. kivéve persze, ha pasi vagy, mert akkor elég megnősülnöd és a nő majd úgyis megtanul olvasni és elfogadja, hogy leszarod az ő érdekeit. ja, meg ha tehetséges vagy, akkor mindenki más is elfogadja, hogy hát ilyen nehéz ember, na.

Valójában nem is tudom, miért kezdtem el írni ezt a posztot, egyszerűen csak ki akart jönni, de hátha hasznos valakinek.

Advertisements

Ért

Azt szoktam mondani, olyan pasival nem szeretek együtt lenni, aki több időt tölt el a készülődéssel elindulás előtt, mint én. Aztán meg rakás ilyen pasim volt és ugyan közben idegesített, szakítás után meg konkrétan undorodtam tőlük emiatt, de csak beválasztottam őket újra és újra.

Az egészen biztosan mindig is benne marad a fejemben, hogy értelmetlennek és üresnek tartom, ha valaki szélsőségesen sok energiát fektet a külsejébe – függetlenül attól, hogy fiú vagy lány. Na persze, mi számít szélsőségesnek.

Azt hiszem, nem is az zavar, amikor valaki szép akar lenni, attól akadok ki, amikor csak egy bizonyos területre fókuszál és a többivel nem törődik. Például az egyik expasim rendszeresen vasalta az arcbőrét, hogy fiatalabbnak látszódjon és szarrá edzette a mell, meg a hátizmait, de közben viccesen pipaszár lábai voltak és állandó derékfájása, mert nem törődött a core izmaival. Egy másik expasim állandóan a gyönyörű haját buzerálta, ami tényleg csodálatos volt, de a testével nem foglalkozott és mostanra annyira meghízott, hogy szétestek a vonásai. A legrosszabb a legszebb volt, aki evés után megnézte a hasát a tükörben, mennyire áll ki – ez nem is maradt sokáig. A nevére már nem emlékszem, de ez a tényező feledhetetlen.

Nem mintha én nem lennék hiú, mindig is fontos volt nekem, hogy néz ki a testem és sokszor izmoztam magamon, meg voltak időszakok, amikor elképesztő mennyiségű ruhám volt és nagyon odafigyeltem, mit veszek fel. De az izmok nálam mindig a funkcióhoz tartoznak, a látvány mellett legalább olyan fontos, mire tesznek képessé, a ruhák meg néhány rövidebb időszaktól eltekintve az önkifejezést és a szenzoros élvezeteim megélését szolgálták.

Természetesen azt gondoltam, hogy az én hiúságom sokkal jobb fajta, mivel nem a külvilág elvárásainak szól, hanem a saját értékrendemet szolgálja. Nem mintha a saját értékrendem valaha is mentes lehetne a külső befolyásoktól.

De persze marhaság. Az mondjuk továbbra is igaz, hogy funkcióra edzeni a tested sokkal értelmesebb, mint látványra, soha nem is vállalnék olyan ügyfelet, aki bizonyos módon akar kinézni és ebben kell neki segíteni. Nehezebb feladat is egyébként, mint funkcionálissá válni, hamarabb vannak eredmények az erőben és mobilitásban, mint a látványban. Meg nyilván az is praktikusabb, hogy kevés ruhám, rövid hajam, ráncos arcom van és ez nem szomorít el.

De aki az általam üresnek tartott módon hiú, nyilván az sem rosszabb ember, mint én. És ahogy ezt most írom, végre az is bekattant, mi az oka az undoromnak. Nem maga a külsőségekhez való ragaszkodás, hanem a gyengeség taszít. Annak a belső erőnek a hiánya, ami lehetővé teszi, hogy leszard, mit vár tőled a társadalom, az anyád vagy a főnököd. Hogy mitől leszel elég szép, elég nőies vagy férfias, elég értékes.

Azon gondolkodom még, hogy vajon az az elégedettség, büszkeség, amit bizonyos intellektuális képességeim miatt érzek, vajon mikortól számít hiúságnak, hiszen örömmel mutogatom őket. És vannak unásig ismételt kis játszmáim, amikor álszerényen lesütöm a szemem, mosolygok, hogy jaj, hát csak szerencsém van, miközben azt érzem, hogy igen, mondjátok még, igen, tényleg nagyon jó vagyok, olyan klassz, hogy ti is látjátok. Persze pont olyan dolgokkal kapcsolatban szeretem ezt nagyon, ahol még nem vagyok teljesen biztos magamban, ahol én is gyenge vagyok és szükségem van külső megerősítésre.

De azt teljesen őszintén mondom, amikor a testemet dicsérik, hogy a munkával jár. Még akkor is így van, ha ez nem tökéletesen igaz, hiszen rengeteg pilates oktató van, aki nem úgy néz ki, mint én, de nekem valóban azzal jár, mivel csak akkor értem meg a gyakorlatok mögött lévő anatómiát rendesen, ha én is csinálom sokat és beépül a fejembe.

A lényeg, ami most ebből a posztból megmaradt, hogy rosszul viselem a gyengeséget, de ennek ellenére vonzódom az ilyen férfiakhoz. Ami bizonyos esetekben praktikus, mert az én erőm kettőnknek is elég lehet és a támogatásommal megerősödhet, ami jó befektetés, szeretem látni, akkor is, ha már szakítottunk. De ilyen sikersztorim csak egy van, a gyerek apja, akibe érdemes volt beletenni azt a rengeteg munkát. Remélem, ő is így érzi, mert én is sokat tanultam tőle.

A többi viszont minimális változással visszatér a korábbi köreihez, az arcvasaláshoz, annak bizonygatásához, hogy vele minden rendben van és olyan nőt választ magának, aki nem kérdőjelezi meg folyton. Én meg azért csak undorodom, hiába próbálok nem.

Mégsenem

Kicsit zavarban szoktam lenni, amikor arról kell beszélnem, miket dolgoztam eddig. Mert egészen nyilvánvalóan az online marketing és a social media tanácsadás volt a legjövedelmezőbb munkám eddig, ráadásul hetente egyszer kellett csak találkozni az ügyfelekkel – szóval tiszta királyság. Mégis egészen biztos voltam benne az utóbbi években, hogy nem akarom ezt csinálni. Ha kérdezték, miért, azt mondtam, az ügyfelek hülyesége miatt. Pedig megint csak velem van a baj persze.

Amikor két kommunikációs vagy marketinges vagy kreatív arc összejön, főleg, ha több, elég gyakran szoktunk versenyezni, kinek van hülyébb ügyfele. Nyilván léteznek tényleg kifejezetten ostoba vásárlók is, de az átlagnál az a gond, hogy azért, mert ő is tud beszélni, azt gondolja, ért a kommunikációhoz. Vagy azért, mert sokat használja a facebookot, tud posztot is írni. Az egyik kedvenc sztorim az a programozó, akinek elmagyaráztam, hogy a landing page miért úgy a legjobb, ahogy, konkrétan matematikai alapokon, hiszen minden kibaszott pixelt megmértek már milliószor – aztán mégis csak egészen másképp nézett ki, mire kiélesítették. Szerintetek működött?

Szóval az utóbbi két év évben távol tartottam magam ettől a biznisztől, hiába lehetne vele bazi sokat keresni. De most valahogy elkezdett hiányozni, főleg, mikor rájöttem, hogy az emberek kultúrától és nyelvtől függetlenül ugyanazokat a hibákat követik el a közösségi médiában. Elképesztő, hogy még olyan kisvállalkozók is, akik eladásai nagyrészt online történnek, hirdetnek is, mégis mennyire fogalmatlanok alapvetően. A Facebook kurvajól kitalálta ezt a szponzorált poszt cuccot, nagyon könnyű kezelni, látszólag milyen jók az eléréseid, de a hirdetők jó része képtelen értelmezni a kapott adatokat, nem látja a kiégést, hogy milyen copy milyen képpel megy jól, blablabla. A konverzióról meg asse tudják, mi az, nem hogy még mérjék is.

Na, gondoltam, hátha mégis érdemes lenne, meg hát jó érzés érteni valamihez. Főleg a többieknél jobban érteni, az az én drogom. Úgyhogy készítettem egy kis vázlatot egy szívemnek kedves nonprofit ügyfélnek és felajánlottam, hogy önkéntesként segítek. Közben az is ott volt a fejemben természetesen, hogy ez milyen jó referencia. A visszajelzés pozitív volt, bár nem tapsikolós lelkes, de azt látom, hogy elolvasták és jobban odafigyelnek a posztjaikra, még ha nem is kértek további infót egyelőre.

Tegnap azonban rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg képtelen vagyok én ezt most már valaha is csinálni. Mert a kedves nonprofit fb oldal kezelője meghirdetett egy egész éves kihívást a követőinek, FB és insta, havonta változó tematikával. Ez már eleve, hogy januárban éves kommunikációt egy posztban, jaj már gyerekek, ne a saját timeline-odban gondolkodj, azt senki nem nézi rajtad kívül. A nagy feedben meg követőtől függően perceid vagy másodperceid vannak drágám. De hogy a havi tematikát egy doksiról készült jpg-ben csatolja a poszthoz, sikoltozni szerettem volna, hogy hát nem lehet, nem érted, hogy nem lehet?! A hab a tortán az ékezetes, saját hashtag. 1000 követővel.

De a mostanában nagyon ritkának számító, ijesztően heves reakcióm klasszul bebizonyította, hogy nem az ügyfelekkel van a baj. Én vagyok képtelen elviselni, ha valaki nem logikusan viselkedik, pedig hát joga van hozzá. Akár fizet nekem, hogy megmondjam neki, mit csináljon és hogyan, akár csak elfogadja a tanácsaimat, az ő baja, ha nem azt csinálja és nem működik. Mondjuk fizetős esetekben már többször előfordult, hogy utólag mégis kiakadtak, amiért nem kényszerítettem őket a helyes megoldás alkalmazására. De hát tanácsadó vagyok baszod, nem az óvónénid. Nagyon nem célravezető módon ezt meg is szoktam mondani, bár kicsit árnyaltabban azért, de a testbeszédemből tuti lejön, mennyire hülyének tartom őket.

Pedig csak másképp csinálja, mint ahogy az a mérések alapján célravezető. Ha nem bonyolódom bele, simán túllépek ezeken, jé nézd milyen kis ügyetlenek, de nem baj, lelkesek, whatever. Ha azonban már végiggondoltam, hogy lenne a legoptimálisabb, felállt az adott rendszer a fejemben, akkor konkrét fizikai tüneteim vannak a helytelen eszközök használatától. Hallottam már néhány embertől, hogy ő maximalista, azért nem viseli az ilyesmit jól. Néha megmondom, hogy egy nagy francokat, kibaszottul rugalmatlan vagy nyuszikám és ha felsorolok neki néhány egyéb személyiségjegyet, ami jellemző rá, csak néz rám tátott szájjal, hogy honnan tudom. Jaj már, gyerekek, hagyjuk ezt a normalitás mítoszt, tényleg. Mondjuk én eddig sem gondoltam sose, hogy normális vagyok, de arról is kurvára le kell szoknom, hogy a többieket hülyének tartsam csak azért, mert nem a legjobb megoldást választják. Más, de nem rosszabb, a kattogás a fejemben van, nem a világ akadt meg.

Azt hozzá kell tennem, hogy a saját közösségi média cuccaimban teljes mértékben leszarom majdnem az összes szabályt, mivel az elsődleges célom az, hogy én jól érezzem magam közben. Ahogy a kötésnél is mostanában, maga a folyamat élvezete a lényeg. A termék szinte csak kellemes mellékhatás.

Less

Szóval csak végignéztem a Godlesst, hiába vinnyogtam az elején, hogy mennyire utálom a gonoszt benne. Ez a véleményem mondjuk nem változott és ettől függetlenül is erősen ambivalens, de azt sem zárom ki, hogy újranézzem.

Az az érdekes, hogy mivel egyszerre komplex és végtelenül hatásvadász, illetve a műfajt megújítja, de annak elemeit hommage-ként túlhasználja a sorozat, gyakorlatilag szinte semmit nem tudok mondani, ami csak és kizárólag jó benne.

Lehet, hogy nem vagyok elég jó feminista, de nekem az nem okozott gondot, hogy a nők és férfiak jelenléte között nem volt 50-50 százalékos az eloszlás. Imádtam benne a sok és nagyon sokféle nőt, a kedvencem nyilván Maggie volt, akit már a TWD-ben is szerettem, de itt aztán elképesztő jó karaktert kapott, amit ráadásul csodálatosan mutatott meg nekünk. Nekem Alice figurája túl misztikus volt, túl különleges, az ilyen típusú, egyedül élek a farmon és kibaszott menő vagyok nőből nekem jobban bejött egy régebbi emberrablásos filmből Cate Blanchett, meg a szintén női westernnek kikiáltott zseniális darab a múltkorról, amiben Hillary Swank szállította a bolond nőket a prérin keresztül. Mondjuk abban mindannyian megegyeznek, hogy idegesítően szépek, még Swank karaktere volt a leghitelesebb, de ugye ő nem akart tetszeni. Alice bazmeg a hosszú, fényes, kócmentes hajával, meg a tökéletesen szedett szemöldökével, ugyan kérem. Oké, néha összekoszolták az arcát és csúnya ruhákat is adtak rá, de akkor is felbasznak a hajukkal. Kizárt dolognak tartom, hogy egyetlen épelméjű nő is kibontott hajjal lovagolna, amikor nem randira megy, hanem a lovakat szedi össze a legelőről. Az indián nagyi viszont egyszerűen tökéletes volt.

Szerettem a zenéjét is, de rendszeresen túltolták és összenyálaztak vele egyébként drámai jeleneteket, ahol bőven elég lett volna a kép és a történés zaja.

Szerettem a lassúságát is, mekkora luxus már hosszú perceket szánni annak megmutatásának, hogy ássák a kutat, törik be a lovat , zenélnek, építik a templomot. Ugyanez a lassúság viszont a szentimentális jeleneteket még idegesítőbbé tette.

Szerettem a hegy és préripornót nagyon, kivéve, amikor más filmekben már agyonhasznált képeket használtak újra. Olyan ez nekem, mint a vendégszöveg, amitől mindig ideges leszek. Érzem, hogy hazugság, nem odavaló, máshonnan emelték át és ha ez nincs jelezve, teljesen kikészít, elbizonytalanít, szétesik tőle a sztori. Itt is sokszor lengetik a zászlót, hogy EZ a film, meg AZ a film, de hát kurvára nem ismerem eléggé a műfajt ahhoz, hogy felismerjem és ettől elégedetten mosolyogjak, csak azt látom, hogy valamit akarnak mondani, idézőjelbe teszik a képet, de ettől csak megáll a történet, a flow nekem, nem jó.

Szegény Jeff Daniels viszont minden egyes pillanatban felbaszta az agyam, hiába volt nagyon jó, szerényen jó a szerepben. Az Atlanticon volt egy cikk, hogy mit tanít nekünk a Godless Amerikáról, amiben a szerző azon nyünyög, micsoda ország az, ahol egy pszichopata az egyetlen, aki segít a himlős betegeknek, ő képviseli a szeretetet. Félemetes, mennyire félreértik az emberek a pszichopatákat, nem csodálom, hogy olyan könnyen tudják szopatni az átlagot. Egyébként engem is simán, nem azért mondom, hogy kivétel lennék, hiába látom elméleti szinten, hogy mi mozgatja őket. Ez a fajta nárcisztikus személyiség ugyanis semmit sem azért csinál, mert ő milyen komplex egy arc, aki néha szereti a népeket, néha meg kiirtja a várost gond nélkül. Soha senkit nem szeret saját magán kívül, ne a Disneyfilmek alapján ítéljük már meg a tetteit, légyszi. Nem azért fogadja be a gyereket, aztán az ikreket, mert szereti őket, hanem, mert hatalmat jelentenek, a kontroll lehetőségét. Ezt az érzést konkrétan személyes tapasztalatból ismerem. Én nagyon kevés gyereket szeretek a sajátomon kívül, de szinte minddel jól kijövök és érdekesnek tartom őket. Izgalmas rájönni, hogy működnek, mivel lehet őket rávenni, hogy azt csinálják, amit akarok és szívesen szórakozom ezzel. Némelyiket örömmel ölelgetem is, de ez is csak magamról szól, hogy nekem jól esik. Ettől nyilván nem leszek gonosz, nem azért mondom, hiszen csak jó dolgokat tanítok nekik, de nem önti el az agyamat a boldogság, amikor gyereket látok. A himlősök esetében kénytelen vagyok Joey Tribbianit idézni: nincs olyan, hogy önzetlen jótett. Frank esetében megint csak a kontrollról van szó szerintem, illetve a spiritualitással való fura viszonyáról, valahogy igyekszik magának jó pontokat is gyűjteni. De azt feltételezni, hogy akkor most hirtelen megrohanta segítőkészség kényszere, ne már. És amikor a fekafaluban kiakad, hogy megtámadták és meg kellett ölnie mindenkit, hát basszus, az is csak a kontrollról szól, hogy nem ő akarta, nem ő kezdeményezte.

Ettől függetlenül kicsit módosítanom kell Frankkel kapcsolatban. Pont ilyen gonosz emberek nyilván nem léteznek, soha nem is léteztek – valahogy mindig mindenről tud, mindenkit meglep, beelőz, legyőz, miközben 30 értelmi fogyatékost próbál terelgetni, hagyjuk már. Utánaolvastam azonban annak a mészárlásnak, aminek a sztori szerint Frank az egyik terméke, amit a mormonok csináltak más keresztény bevándorló ellen, hát bazmeg, ez a vadnyugat tényleg tele volt mentálisan instabil férfiakkal. Nyilván nőkkel is, de azok nem mészároltak másokat csak azért, mert csak. A mai napig nem tudják pontosan a wiki szerint, hogy miért találták ki ezt a félelmetes baromságot.

Szóval jó a Godless, meg nem is jó, de azért inkább mégis jó.

Szó

Nem vagyok egy pénzügyi zseni, de tök hülye sem az ilyesmiben, végül is voltam bankár, meg pénzügyes is egyszer rég. Még élveztem is. Szóval elvi alapon is érdekel, amiről a kiszámoló blog ír, de azért alapjában véve a szemlélete és a stílusa miatt olvasom. Szeretem, hogy nála is minden a JPÉ-n alapszik, testvérek vagyunk.

A múltkor az időről írt, meg az olvasásról és volt egy mondat, ami itt kongott a fejemben sokáig, hogy eldöntötte, mostantól nem olvas felesleges dolgokat. Az időt értem, azzal nekem is aránylag közeli a viszonyom, fordítva is: az utóbbi években a kiadások nagy részét azzal mérem, mennyi időt kell érte dolgoznom. És inkább kevesebb időt töltök munkával, kevesebb bevételt termelve, több szabadidővel, cserébe lemondok akár a nyaralásról, étteremről, ruhákról. Azt is tudatosítottam magamban egyfajta önvédelemként, hogy a gyerekről való gondoskodás a maga lelki és fizikai feladataival kitesz legalább egy harmadállást, erre kapom a gyerektartást, ez is a munkám része. Nem kell bűntudatot éreznem, amiért emiatt kevesebb konkrét pénztermelést hajtok végre.

De az olvasás az hogy lehet felesleges, jaj?! Éveken, talán évtizedeken keresztül ijesztő mennyiségű celeb és divathírt olvastam el, látszólag teljesen értelmetlenül, aztán kaptam a HVG-ben egy rovatot, ahol pont ezekről kellett írnom értelmesen és kaptam érte pénzt. És rengetegszer fordul elő, hogy valamilyen cikk írásánál, probléma megoldásánál egyszer csak elővitorlázik az adatbázisból egy rég olvasott adat, jelenség leírás, vélemény, ami teljessé vagy gazdagabbá teszi a képet.

Mindig azt mondogatom magamnak, hogy semmit nem felesleges elolvasni, mert egyszerűen az olvasás, mint tevékenység jót tesz az agyamnak. De persze én szófüggő vagyok, mindkét irányban. És akkor jön a kiszámoló, akinek adok a szavára és azt mondja, ne olvassunk felesleges dolgokat.

Oké, a híreket értem, a világ másik végén baleset, gyilkosság és hasonlók eddig sem jött át a szűrőn, egyszerűen nem releváns számomra, tunkolni meg nem megyek oda. De ott az a rengeteg szuper Atlantic és Quartz cikk, néhány ismerősöm baromi okos írásokat oszt meg olyan helyekről, amiket nem követek egyébként, imádom a jó interjúkat és akkor még ott van a Pocket is, ami minden új browser ablak megnyitásnál csábítgat. Iszonyú nagy a kísértés minél többet elmenteni és átrágni magam rajta. Amikor a lányom azt mondta nemrég, hogy nem nézi a Facebook falát, le is döbbentem, hogy élhet így, akkor honnan tudja, mit olvasson?

De bármilyen félelmetes is, azért értem. Tulajdonképpen ez is a kontrollról szól, hogy tudjak dolgokat, mert akkor majd minden rendben lesz. Nem lesz. És ez nem baj.

Meg fogom csinálni azért a GG galériát, de örülök, hogy tegnapelőtt inkább almatortát sütöttem és nem ezzel foglalkoztam. Mert az almatorta is mindfulness, amit szintén nem akarnék túlértékelni, de mégis fontosabb, mint ismeretlen emberek ruháiról képeket posztolni és szellemes megjegyzéseket írni mellé. Elnézést, ha csalódást okozok.

Valójában persze nem bánom azt sem, ha csalódást okozok, mivel tudom, hogy igazam van, de nekem is nehéz kijönni a fejemből. Nem csak technikailag nehéz megvalósítani, de ezen a túlspilázott értelmiségi léten alapszik a státuszom, az önbecsülésem nagy része is, sok évet tettem bele. Az almatornának a saját szememben is alacsonyabb az elismertsége, de dolgozom rajta.

Anyás

Nem igazán kedvelem Reese Witherspoont. Hiába, hogy szakmailag rendben van, amit csinál, megőrjít a mesterkélt mórikálása, a karhajlatban hordott táskái és a déli csaj vagyok szerepe. Viszont két olyan szerzőt és könyvélményt is köszönhetek neki, amik egész életemre meghatározóak valószínűleg.

Szerintem a Gone girlt láttam először és bár az a könyv nem annyira tetszett, Gillian Flynnbe beleszerettem. A Dark places a kedvencem, ott jöttem rá, mennyire szükségem van a nem teljesen szerethető karakterekre, akikből lesz valami a sztori során. A Sharp objects kevésbé jött be, de volt benne egy jelenet, aminek nagy szerepe van abban, hogy végül abbahagytam a húsevést és a tejterméket is nagyon lecsökkentettem. Sorozatot csinál belőle egyébként az HBO, Amy Adams lesz a csaj, Patricia Clarkson az anyja, láttam egy képet, már az is hátborzongató. Azt külön becsülöm Witherspoonban, hogy megértette, nem játszhatja el a Gone girl főszerepét és megelégedett a producerséggel.

A Wildban viszont helyén volt és tetszett ugyan a film, de tudtam, hogy a könyv lesz az igazi. Sokáig azonban csak papíron volt elérhető, én pedig már nem veszek könyvet, ami helyet foglal, amihez anyagot használtak fel. De most végre van kindle-re is és egyszerre akarnám minél hamarabb befejezni, hogy újrakezdhessem, mégis lassan, meg-megállva haladni, hogy minél tovább tartson.

Cheryl Strayed nem világraszólóan jó író, nem olyan, mint Gillian Flynn, ha jól látom, csak magáról tud írni, mint én. Ami nem rosszabb dolog, csak más. Magáról, meg az érzéseiről, ez utóbbival az a probléma, hogy általában másokat is érint, amitől én mindig zavarba jövök, mert nem érzem fairnek, hogy a többi embert is belerángassam a nyilvánosságba. Akkor is nehéz ez, ha megváltoztatom a nevét és a körülményeket, mert sokan így is tudják majd, kiről van szó. Persze, ha már valaki halott, ez mind nem számít és Strayed anyja meghalt jól.

Persze fontos a Wildban a túra, a házassága, a barátai, ő maga, de valójában ez egy szerelmi vallomás az anyukájához. Annak látom, mert több szempontból is egyfajta krízisben vagyok anyaként és jól esik, hogy emlékeztet, miről is szól ez valójában.

Nem tudom, a hozzánk hasonló, “liberális” stílusú anya-gyerek kapcsolatokban mennyire jellemző általában, hogy szinte mindent ki lehet mondani, hogy bármit lehet érezni, mert annyira szeretjük egymást, hogy elviseli. A mindent természetesen a korábban már taglalt alapszabályok mentén értem, soha nem mondjuk, hogy soha és mindig, illetve én üzeneteket küldünk vádaskodás helyett. Nem állíthatom, hogy soha nem hibáztam ezen a területen, de amióta kb. húszévesen elolvastam az első Rogers könyvet és átláttam annak mélységes racionalitását, minden erőmmel azon vagyok, hogy betartsam ezeket a szabályokat. Sokszor vagyok bántóan gúnyos, szoktam hangoskodni is, de tényleg nem jellemző rám, hogy tartalmilag olyasmit mondanék dühömben, amit utána megbánok.  A példamutatás pedig a legjobb pedagógiai eszköz, ugye?

Elvileg igen, de a megfelelő eszköztár használatához azt hiszem, fel is kell teljesen nőni. És talán pont a legbiztosabb érzelmi háttérrel rendelkezőknek vannak erre a legkevésbé rákényszerítve. Strayed számára is az a legnehezebb, hogy mivel csak 22 éves, amikor meghal az anyja, nem jutott még el odáig, hogy teljesen leváljon róla érzelmileg, hogy eltávolodjon tőle annyira, hogy ne csak az anyjának lássa, hanem egy teljes másik emberi lénynek.

Pedig mindig ezért harcoltam, egész életemben, hogy akik fontosak számomra, ne csak egyvalaminek tekintsenek. Ne csak gyereknek, anyának, szeretőnek, barátnak. A munkaerő rendben van, ott egészen mások az elvárásaim, de ha érzelmi kapcsolatba kerülünk, azt szeretném, ha látnának. Nem sokszor sikerült.

Az anyám soha senkit nem akart rendesen látni, nem is képes rá szegény, mindenki csak a vele érintkező felületeken létezik számára. Nem igazán kedvelem a húgomat, sose is szerettem különösebben, de én sokkal többet fogok fel belőle, mint anyám, pedig állítólag neki tényleg fontos. Anyaként az önálló, bátor, értelmes lények létrehozása mellett az volt az egyik legfőbb célom, hogy megmutassam magam a gyerekeimnek emberként is, hogy megosszam velük, amit csak tudok. Azt gondoltam, így felnőve is mindig lesz bennünk valami  közös, ami összeköt, aminek nincs köze a vérhez, az öröklődéshez.

Nem állítom, hogy kudarcot vallottam, mert messze még a vége. De most kicsit megrázó, hogy az életem végéig tervezett nagy szerelem végének egyik oka is azt volt pár éve, hogy egyszer csak elkezdtem elővenni addig kevésbé mutogatott részeimet, ezzel totális sokkot idézve elő. És hiába igyekeztem az elmúlt húsz év terápiájának köszönhetően minél hitelesebben kommunikálni a környezetemnek a sérülékenységemet, a bizonytalanságomat, a kétségeimet, bizonyos kapcsolatok nem képesek a tágulásra. Vagy legalábbis egyelőre nem. De azért hátha csak felnőnek egyszer.

Addig meg újraolvasom a Wildot és tudom, hogy nekem is szól, még ha nem is haltam meg.

Pár

Volt ez az idézet egy kutatási anyagból, amit kitettem FB-re, nem másolom be ide is, de arról szól, hogy a terapeuták másképp kezelik a női és férfi hűtlenséget. A barátnőm küldte a linket, itt a teljes szöveg. A barátnőm eléggé megdöbbent, én egyáltalán nem, mert már háromszor voltam párterápiában, ahol ezek az előítéletek nagyon szépen kijönnek általában.

Sajnos kurvára nem emlékszem sem arra, hogy hívták azt a két csajt, akikhez olyan húsz éve jártunk az akkori pasimmal, sem arra, ki ajánlotta őket, de elképesztően jók voltak. Eleve ketten csinálták, mert azt mondták, egyedül nem lehet rendes párterápiát folytatni, mindkét felet képviselnie kell valakinek a folyamatban, ami baromi logikus. Másrészt emlékszem, amikor utólag beszéltem egyikükkel, miután szakítottam a pasival a terápia hatására, és mondtam, mennyire sajnálom, hogy kudarc lett a vége. Komolyan mondom, egész életemre nézve meghatározó volt a válasza, hogy a párterápia célja a megfelelő döntés előkészítése, nem az, hogy együtt maradjatok. És nem csak párkapcsolati szempontból alakította át ezzel a mondattal, hogy látom a dolgokat. Ha valakinek van tippje, ki lehet ez a két csaj, 50 körüliek lehetnek már ők is lassan, írja meg mindenképpen.

Másodszorra a gyerek apjával mentünk terápiába, előtte mindketten jártunk külön-külön is egy ideje. Az exem terapeutáját az enyém ajánlotta, szóval eléggé megbíztam benne, de azért azt meglehetősen fura ötletnek tartottam, hogy hozzá menjünk párban is. Azért adtam neki egy esélyt, mert kedveltem a pasit, közel volt, nem volt drága. Emlékszem a pontos helyzetre, amikor legszívesebben ráborítottam volna az asztalt, hogy elmész te a picsába, de most azonnal bazmeg, hogy követhetsz el ekkora szakmai hibát. Már nem tudom, milyen problémán nyünyögtünk, hogy mi okoz gondot az exemnek, valami kommunikációs izé lehetett, amikor a pszichológus azt merte mondani, hogy nekem kellene őt megtanítani rá, hogy csinálja jól. Ezt a fajta undorítóan káros hozzáállást, hogy én az anyukája legyek a pasimnak mereven elutasítom, van már három gyerekem, szexelni és párkapcsolatban élni felnőttekkel szeretnék, köszi. Voltak ott egyébként jó pillanatok is, amikor rátapintott fontos dolgokra, de ez sajnos nem elég.

Mellékszál, de ugyanígy felbasztam magam, amikor az egyik szexuálterápiás leírásban az merték mondani, hogy a nő a terápiában megtanulja, hogy tudja élvezni a szexet, majd MEGTANÍTJA a pasijának is. A picsába már, kiskanállal ne etessük őket életük végéig?

Aztán az én pszichológusom kerített nekünk egy másik párterapeutát, egy idősebb nőt, aki valahol a francban rendelt külső Budán, egy elég ronda környéken és 90 perc 18 ezer forint volt nála, természetesen számla nélkül. Teljesen lehetetlen időpontokban nyilván. Tagadhatatlan tény, hogy az exem nagyon szerencsétlen volt akkoriban, én is persze, csak jobban kezeltem, így nem csoda, hogy a terapeuta megsajnálta. Kialakult köztük egy alsós tanítónónéni simogatja szegény kicsi fiúcska fejét viszony, amitől persze én megint csak baromi dühös lettem. Miért jár nekem kevesebb együttérzés csak azért, mert képes vagyok érthetően verbalizálni a problémáimat? Faszom ki van már attól, hogy tapsikoljunk minden alkalommal, amikor egy férfi sikeresen beazonosít egy érzést és azt képes szavakba is önteni. Miranda forever. 

Szóval a legkevésbé sem lepett meg, hogy a pszichiáterek is csak ugyanolyan emberek, mint a többi, ugyanolyan előítéletekkel. Amióta kiderült, hogy a legkomolyabb tudósok sem képesek olyan dolgokat, mint a monogámia objektíven megközelíteni, nem nagyon vannak elvárásaim. Viszont még sokkal jobban tudom értékelni, ha valaki képes értelmesen gondolkodni.

Az az érdekes, hogy az én terapeutám, akihez több mint 15 éve járok asszem, olyan kb évi 3x átlagban, férfi és ez egyetlen alkalmat kivéve soha nem okozott gondot. Nyilván mert nagyon-nagyon okos és hihetetlen önreflexióval rendelkezik. Amikor az az egy bizonyos konfliktusunk volt, akkor is neki volt igaza. Az exemmel való kétéves szenvedés közepén a gyerekkel kapcsolatban dühöngtem valamin és kijavított, hogy nem csak az én gyerekem, hanem az exemé is. Akkor egyszer voltam rá iszonyúan dühös és meg is mondtam neki, hogy most úgy érzem, egy nőre van szükségem, mert ő nem érti meg, min megyek keresztül. Kb. egyszerre derült ki a gyerekről, hogy autista, rúgtak ki a HVG-ből, a pasim állása is veszélyben volt és elkezdődött nálam a klimax – jó kis mix, mi? Ja, nem sokkal korábban volt egy vetélésem a 12. héten és a lányom is veszélyesen boldogtalan volt.

A pszichológusom szerzett nekem egy idősebb női terapeutát, jó híreset, könyvet is írt, aki persze szinten valahol Budán lakott nem jó helyen és egy órára több mint 20 ezer forintba került. Talán háromszor voltam nála és minden alkalom borzalmas volt. De megérte, mert innentől kezdve sokkal neutrálisabb lett a viszonyom a genderrel, a saját nememmel is. Azt hiszem, ez volt az egyik dolog, ami abba az irányba lökött, hogy csak maga a személy számítson, nemtől függetlenül.

Bennem is vannak tapasztalati úton keletkezett előítéletek persze és nem hiszem, hogy valaha is elmúlnának. De akárhányszor igazolják ezeket a történések, nagyon igyekszem valahogy elméleti alapon nézni. Próbálom távol tartani magamtól, meglátni, hogy mi hozta létre és hogy mennyire nem ellenem irányult, ami történt. És ettől egy kicsit kevésbé fájdalmas újra és újra ugyanazokba a sztorikba belefutni, illetve felkészülni rá, hogy ez talán így lesz az elkövetkező 40 évben is.

Most főzés közben eszembe jutott, hogy még hozzá kell tennem valamit. Egyrészt persze jól esett leírni, másrészt viszont azt akartam mondani, hogy azt várni, valaki jobb terapeuta lesz, csak mert nő, nem túl hasznos gondolat. Persze lehet valaki jobb ebben, csak attól, hogy nő, ahogy lehet rosszabb attól, hogy férfi, de ez alapján dönteni nem túl célravezető. Ahogy másban sem.