Skip to content

Bolondos

Nem tudom, mennyi relevanciája lesz ennek a posztnak az olvasók számára, de napok óta visszhangzik a fejemben és már kurvára elegem van belőle, úh kiteszem ide.

Isolde írta egyszer, hogy ő mindig is a fura lány lesz a soproniak (vagy valami bányászfalu) számára, na, én konkrétan a bolond lány vagyok úgy általában a pasiknak. Korábban is így ment, de amióta képes és hajlandó vagyok kimondani magamról, hogy funkcionális depresszióm van, azóta aztán főleg.

Rohadt nehéz volt idáig eljutni, sok-sok évnyi terápia kellett hozzá, meg persze Gretchen is sokat segített. Persze hiába depressziós az ember és rohadt dühös, azért nagyon okosnak és verbálisnak is kell lenni, hogy ilyen szórakoztató legyen, amikor kikészül a kedves páciens. Iszonyú erővel igyekszem még gondolni sem ilyeneket, nemhogy mondani (pedig zseniális vagyok benne, baszod, 5 vonással felvázolni kivel, mi a baj, a lehető leggonoszabb színekkel), de azért néha hosszas párbeszédeket folytatok a fejemben.

Mostanában például arról, hogy a picsába van mersze ennyi férfinek azt állítani magáról, hogy ők normálisak? Konkrétan sikítani tudnék attól a joviális, elnéző mosolytól, amivel kezelnek, amikor elmondom, hogy nekem problémáim vannak. Imádják, hogy bolond vagyok, mert arra számítanak, hogy ha nem is mentenek meg, de az én labilitásomat nézve minimum jól érezhetik magukat a bőrükben.

Nem tudunk, melyikünk csalódottsága nagyobb, amikor kiderül, hogy még a legrosszabb napomon is nagyobb az önkontrollom és többet tudok nem csak saját magamról, de róla is, mint amire valaha is képes lesz valószínűleg. Hiába azon alapszik a hazugságuk, hogy elhiszik, amit mondanak maguknak, attól az még egy kibaszott nagy hazugság, semmi más.

És ha valamit rosszul bírok, az a hazugság. Nem erkölcsi alapon, nem nagyon van nekem olyan, konkrét fizikai diszkomfortot érzek tőle, mint egy elromlott script, goto 10, de vaze, az valójában nem 10, goto 10, de nem lehet.

Mindenféle mentséget tudok nekik: a szexista szocializáció, az elmaradott oktatási rendszer, az ostoba szüleik. Kár, hogy mindet leszarom.

Azon gondolkodom, hogy vajon az a néhány darab, aki nem csak képes kimondani, ha baja van, de még más szájából is elviseli a dolgot, az vajon áldás, mert van jó példa is vagy csak még rosszabb tőle, hogy mégis csak létezhet ez a verzió is?

Abba

A múltkor azt mondtam egy cikkről, hogy napokig vitatkoztam vele fejben, szóval mindenképpen jó, hogy létezik. Most Donna Tartnak magyarázom egy ideje, hogy miért hagyom abba Az aranypintyet és hogy miért nem értek egyet a témaválasztásaival.

A titkos történetet már a leírás alapján nem akartam, de valaki rám sózta, hogy olvassam el. Ha már ott volt, belekezdtem, de szerintem 50 oldalt sem bírtam. Engem egyszerűen nem érdekelnek a privilegizált amerikai egyetemisták játszmái. Voltak ilyenek annak idején a Stonerben is, de eleve csak kicsi részét tették ki a sztorinak és hát Stoner élete a maga egyszerűségében is lenyűgöző.

Az aranypintynél is gyanakvó voltam, de hát pulitzer meg mifene, na. Az elején megint nem mondhatnám, hogy odavoltam, egy csávó rinyál egy szállodai szobában, hogy elrontotta az egész életét és miatta halt meg az anyukája 15 évvel ezelőtt. Nem egy jó kezdet, de legalább nem volt annyira taszító, mint a másik könyve.

A 15 évvel korábbi eseményekben sem a fickó gyerekkori énje volt az, ami megfogott, hanem az anyja személyisége és a kapcsolatuk, azért maradtam. Mondjuk szegény asszony aztán meghal ugye, szóval annyira sok teret nem kap és sajnos a könyv közel 70 százalékánál még nem árnyalódott a róla felmutatott kép rendesen. Márpedig a gyerek szemén keresztül értelemszerűen csak torz, idealizált változatot kapunk, szerettem volna többet tudni a nőről. Sajnos mostanra már erre nincs esély.

A 13 éves éves, majd kamasz fiú traumáját teljesen értem, nem zavart a szenvedése. Még érdekes is volt, hogy boldogul a különböző környezetekben, a mindenféle emberek közt. De amikor a huszonéves függő, hazug, tolvaj, szexista seggfej azzal magyarázza az undorító viselkedését, hogy az apjától örökölte és nem tehet róla, ott nekem vége a türelmemnek.

Még akkor sem érdekel a huszonéves függő, hazug, tolvaj, szexista seggfejek élete, ha nagyon-nagyon nehéz gyerekkoruk volt. De ennek a csákónak ráadásul 13 éves koráig csodálatos kapcsolata volt az anyukájával, nagyon szerették, megkapta az intimitás mintáját. Én tízéves koromtól csak akkor értem az anyámhoz, ha a kötelező jóéjtpuszit adtam le vagy amikor megütött. Biztonságosabb volt távol tartani magam tőle.

Sajnos megnéztem a wikipédián és a leírás alapján Az aranypintyben már nem történik különösebb változás, úgyhogy részemről ennyi volt. Tart egyébként sokszor nagyon megfog azzal amit és ahogy ír, engem John Irvingre emlékeztet, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

Ruhás

Azt mondom mostanában mindig, hogy már nem érdekelnek annyira a ruhák, pedig de, csak egészen másképp. Az utazás alatti cikkek között is volt olyan, minek köze volt a témához, az egyiknek közvetve, a másiknak nagyon direkt módon.

A ruhák már kicsi koromtól nagyon fontosak voltak számomra, tele vannak velük az emlékeim. Van egy alapvető viszonyom a mintákkal, anyagokkal, színekkel, erre később rárakódott egy csomó jelentés is, hogy mi mindent lehet elmondani ruhákkal magamról.

Még mindig pontosan tudom, milyen hatást tudok kelteni, de nem érdekel. Egyrészt az utóbbi években a hormonális változások hatására felerősödött a szenzoros érzékenységem, konkrét szenvedést okoznak bizonyos szabások és anyagok viselése és úgy döntöttem, hogy nincs olyan ok, ami miatt ezeket nekem hordanom kellene. Lehetne a feminizmus a másik ok, hogy tényleg a saját magam kedvére, nem pedig társadalmi elvárásoknak megfelelően öltözködjek, de nekem nincs bajom az úgynevezett nőies stílussal. És nem csak a nőknek szeretném a választás jogát.

A ruhás cikk, amit nem szerettem, de azóta is vitatkozom vele fejben, ami legalább olyan érdem, mintha csak bólogattam volna közben folyton, pont erről szólt. Hogy mennyivel boldogabb a szerző élete, amióta női ruhák helyett férfi cuccokban jár. És egyrészről majd megőrültem a képektől, annyira utáltam ezt a mintha dolgot, amikor egy csaj férfiholmikban van, amik nem is állnak igazán jól rajta, fura, hazug hatást kelt nekem, félelmetes diszkomfortot érzek a láttukra. A melegbulikban is kínosan félrenézek a butch lányok láttán, mert az egész testükkel, viselkedésükkel hazudnak folyamatosan.

De a képeknél sokkal jobban idegesített az alap felvetésben meglévő tévedés. Ugyanis a férfiak ruhái egyáltalán nem feltétlenül kényelmesek. Oké, nem kell magassarkút hordaniuk, és az ing-zakó-nyakkendő hármas ugyan megszokható, mint a melltartó, de ez inkább stockholm szindróma, meg azt szeretik, amit elérnek vele. Ahogy a hereszorító farmereket sem gondolom kicsit sem kívánatosnak. Oké, a cipőik elvileg tényleg jobbak, de mivel nekem elég nagy lábam van hozzá, sokszor próbálkoztam már férfi oxfordokkal, de máshol van rajta a minden, nehezebb is, mindig eladtam, nem tudtam hordani. Mondjuk a női oxfordok jelentős részével is bajom van.:)

Szerencsére az én olvasóim között nincsenek őrjöngő gender ellenes szerencsétlenek, úgyhogy remélhetőleg senki nem kap infarktust, ha azt mondom, hogy az egész társadalmi nem alapú öltözködéssel úgy, ahogy van, tele van a faszom. Nem, nem mondok ellent magamnak. A nőiesnek nevezett stílus továbbra is tetszik, de kurvára nem értem, miért kell azt így nevezni és a nőkre szűkíteni. Igenis, azt szeretném, ha férfiak is hordhatnának gyönyörű, leomló selyem tényérszoknyát, ha érezhetnék az anyag simítását a bőrükön, szandállal, ha ahhoz van kedvük.

Azt szeretném, ha mindenki a saját, valódi igényeinek megfelelően választhatna magának ruhákat, ha nem lenne muszáj látszania rajta elsőre, hogy férfi vagy nő. Ha ennek nem lenne semmi jelentősége. Ahogy annak sem, hogy férfiakkal vagy nőkkel, vagy ufókkal szeret-e szexelni. Ha csak a személyisége számítana. Ehhez nyilván személyiségre is szükség van.

Ami ugye még csak nem is állandó. Igazából az a cikk volt rám a legnagyobb hatással az utazás alatt, ami arról szólt egy kutatási eredményt magyarázva, hogy más emberek vagyunk tizenévesen és 70 évesen. Van az a mondás, hogy nem változunk, csak olyanabbak leszünk – na, minél tovább gondolkodom ezen, annál kevésbé értek egyet.

Nekem is ijesztő, ami velem történik, hogy az értékrendem alapjában véve változik meg. Olyan érzés, mintha levedleném az énem egy részét és most itt állok védtelenül, még nem tudom, mi fog megvédeni, mi alapján fogok tájékozódni a jövőben. Az életem második felében.

Mondhatnánk, ahogy mindig is, hogy nekem könnyű, mert rosszul vagyok huzalozva, mert bátor vagyok, mert rugalmas vagyok, mert mindig talpra esek. De hát nyilván másoknak sem muszáj egész életükben ugyanolyannak lenniük. Pont a gyerekeimen látom, hogy ha megengedik maguknak és van néhány ember körülöttük, aki szintén megengedi nekik, akkor elképesztő sokat tudnak változni, szinte egyik végletből a másikba.

És amennyire ijesztő, legalább annyira izgalmas is, mi minden történik még. Nehéz elképzelni, hogy a kényelem egyszer csak megszűnjön számomra fontosnak lenni, de azt könnyen el tudom képzelni, hogy egyszer csak megint imádni fogom a mintákat, az erős színeket. Vagy valami olyasmit, amiről még most el se hinném, hogy valaha is szerethetem.

Reál

Mostanáig nem értettem meg, miért jó realityt nézni. Az utóbbi időben ugyanis könyvben csinálom ugyanezt kb. és bár úgyis rohadt idegesítő, de valahogy mégis könnyebben veszem és még szórakoztat is.

Már meséltem, hogy ugye Rosamunde Pilcher az egyik kicsit szégyenletes szenvedélyem, három könyvét újra, meg újra elolvasom, nem tudom megunni. Ezért folyton kutatok hasonló brit szerzők után, így futottam bele Joanna Trollope-ba.

Amikor belekezdtem a Lányok és férfiakba, először abbahagytam, uncsi volt, érdektelen. Aztán kellett valami nyugisabb a sok izgalom után és folytattam. Utána elolvastam még a Sógornőket, a Porcelánéleteket, a Mostohákat, most meg A pap feleségét tolom mérsékelt lelkesedéssel. Szerintem meg fogom venni A másik családot is, 1500 forintért hosszabban tartó elfoglaltság, mint egy mozijegy.

Finom, mint Austen, pontos, mint Brontë. Trollope briliáns! – olvasom eléggé meglepve az egyik borítón, ezt mondjuk a Daily Mail kritikusa írta, ami kicsit érthetőbbé teszi. Mert Trollope valójában kurva unalmas, mindent túlír, a párbeszédei olyanok, mint amikor két nagyon buta, de saját magát rendkívül komolyan vevő bölcsész egyetemista lány beszélget. Nem szexizmusnak szánom, a hasonló fiúk is idegesítenek, csak azok másképp csinálják, Trollope a csajos változatot tolja.

Hogy akkor miért jó mégis? Nem azért, mert szimpatikusak a karekterei, gyakorlatilag egyetlen egyet tudok mondani, akivel hajlandó lennék leülni egy teára, Elizabeth a Mostohákból. Egyébként is ez a legjobb könyve eddig, aminél a leghihetőbbek és legmegalapozottabbak az indulatok.

A legtöbb Trollope sztoriban ugyanis olyan emberek rinyálnak gyakorlatilag folyamatosan, akik jódolgukban nem tudják, miért szenvedjenek. A konfliktusok konkrétan nevetségesek. De pont az eddig elmondottak miatt valahogy van benne valami ártatlan vonzerő.

Mint a tévésorozatokban vagy az olyan ismerőseid történeteiben, akiket nem igazán kedvelsz, de muszáj kapcsolatban lenni velük. Kollégák, szülők az oviból, ilyenek. Amin szörnyülködsz, de közben élvezed, hogy nem olyan közeli a dolog, hogy bele kéne folynod, ezért nem is igazán megterhelő, viszont pompás érzés, hogy mennyivel okosabb vagy náluk. A rendes realitykkel szemben viszont nincs az a borzalmas kínos érzésem, amikor nézni kell, ahogy mások hülyék.

Nem állítom, hogy túlságosan nemes dolog lenne azért olvasni, hogy az ilyen jellegű érzéseimet tápláljam, de nem is gondolom, hogy ezektől a könyvektől lennék jobb ember. Viszont klasszul megnyugtatnak, amikor szar kedvem van és nem kell rájuk figyelni. Külön jó pont a kiadónak, hogy mindet kihozták ebook formátumban és még olcsók is. Mondjuk én a neten találtam őket, de most veszek egyet.

Vadulós

Nemrég arról beszélgettünk Isoldéval, hogy milyennek láttuk kamaszkorunkban a felnőtteket. Be kell vallanom, hogy nekem nem alakult ki róluk rendes képem, nem vettem észre, hogy nem olvasnak eleget, nem hallgatnak zenét és nem táncolnak.

Abban a lakótelepi házban, ahol laktunk, pont hogy mindenből volt egy rakás, több szenvedélyesen olvasó, zenét hallgató és bulizós családot is ismertem. Persze nem ők voltak a többség, de a többiek nem is nagyon számítottak.

Az azonban feltűnt, hogy mennyire nem képesek jól vadulni. Mert persze elengedték magukat néha, de csak ha ittak, alapjáraton mintha folyamatosan be lett volna húzva a kézifékük.

Nekem persze gyerekkoromban pont a fék megtalálása okozott problémát, olyan voltam, mint a fiam, rengeteg dolog jó ötletnek tűnt és képtelen voltam továbbgondolni, mi történhet. Például beleültettük a szomszéd Pityu ránk bízott kishúgát a babakocsiba és leengedtük a lejtőn. Nem borult fel, de visított, mint a malac.

Az is logikus volt, hogy ha találunk nagyanyámék falujában a körzeti orvos szemetében egy leforrasztott tetejű kicsi üveget, akkor megpróbálom valamivel lefeszegetni róla a kupakot, mert milyen cuki már. Nem tudom, hogy állítottuk el a vérzést, de valahogy sikerült, mert estig nem mentem haza, ha ugyanis megmutatom nagyanyámnak, aznap már tuti nem enged ki.

Ehhez képest amikor az én gyerekeim imádtak a metrólejáróban ezerrel legurulni a bringával vagy görkorival, aggódtam, de hagytam. Egy idő után már nem is annyira izgultam, mert ismertem a képességeiket. És ugye bringázni, úszni, tűzzel bánni, illetve fára mászni kötelező tudni nálunk, szóval még támogattam is őket.

Az a fura, hogy miközben már felnőttként tökéletesen ismerem a következményeket (általában), mégis képes vagyok aránylag könnyen kinyitni egy kis ajtót, ahonnan kiömlik a marhaság. A barátnőm kislányával például szerintem teljesen okés dolog volt egyre nagyobb sebességgel az ebédlőasztal körül rollerezni, majd a vicc kedvéért szándékosan belemenni a könyvespolcba. Lehet, hogy kicsit visítoztunk is közben.

Azt hiszem, hiányzik már, hogy megnőttek és nem annyira lehet velük ilyeneket csinálni. Persze a nagyokkal azért lehet, csak mégse olyan rendszerességgel, a kicsi viszont jelenleg a méltóságát kereső preteen időszakban van, úgyhogy nem játszik dedós dolgokat.

A lányom már többször elmondta, hogy hosszú listát fog adni a tiltásokról, mit nem csinálhatok a gyerekeivel és alig várom tényleg, hogy felmásszunk mindenféle helyekre. Csak az a baj, hogy utána nekem legalább olyan nehéz lenyugodnom, mint nekik, a mai bébiszittelés után egy órát kellett olvasnom, hogy ne érezzem úgy, a fülemen kívül lógnak az idegvégződéseim. De azt hiszem, nem panaszkodom, inkább dicsekszem.

Olvasós

Ismeritek azt az érzést, amikor bedugjátok a fejeteket egy könyvbe és már rögtön az elején lehet tudni, hogy ez leterít, kikészít, jó lesz, de megrázó, talán mégse kéne? Ezt játszottam tegnap Peter Heller Kutya csillagképével.

Beleolvastam, aztán letettem, csináltam mást, mert tudtam, ha folytatom, nem állok fel belőle. Aztán éjfélhez közeledve már muszáj voltam átrohanni az utolsó harmadán, hogy el tudjak aludni, lássam, mi a vége. Vissza fogok menni, mert a történet és a szereplők mellett pont a stílusa volt a másik, amit imádtam.

Apokaliptikus sztori, influenza járvány, az emberiség nagy része meghal, a főszereplő életben marad, kutyája is van. Nem tudok rá jobbat mondani, mint hogy Hig a legkedvesebb emberek egyike, akiről valaha olvastam. Még lúzernek is mondhatnánk, ha nem lenne okos és szórakoztató. De a jósága fontosabb mindnél nekem.

Én azt hittem egyébként sokáig, nagyon sokáig, hogy mindenkinek ilyen az olvasás, egy buborék, amibe bármikor bemászhatsz, megvéd, átalakít. Illetve tudtam én, hogy vannak kevésbé szerencsés emberek, akiknek ez nem megy, de azt hittem, azért van, mert kevésbé okosak.

Csak mostanában jövök rá, miután több embert is megismertem, mondjuk mind férfi, akik nem hülyék, még értelmesnek is mondanám őket és olvasnak is, de csak cikkeket, legfeljebb nonfictiont. Az irodalom viszont nem megy nekik.

Ha rákeresnék, biztos találnék róla sok infót, hogy ez vajon a belső képalkotási képesség sérülése, mert nem olvastak nekik mesét gyerekkorukban vagy eleve másfajta huzalozás, de erről keressenek ők kutatásokat. Már ha érdekli őket.

Mert azt látom, hogy eléggé irigykednek. Ahogy alvajáróként közlekedem körülöttük, húzom magam után a vastag köldökzsinórt, ami összeköt a sztorival a könyvben vagy a kindle-ben, nem szívesen nézek fel, válaszolok kérdésekre, csak egy pohár vízért és egy almáért jöttem, vissza kell mennem azonnal, hagyjál.

Szegények.

Írós

Nem tudom, mennyire jött le a tegnap bejelentésből, mert nem részleteztem, de a felkiáltás nem annak szólt természetesen, hogy felmondtam az Origoban és micsoda hős vagyok. Csak úgy a felmondásnak, ami olyan, mint a szakítás, kurvanehéz műfaj, legalábbis nekem. Mindig jó túl lenni rajta, nagy megkönnyebbülés, mert előtte rengeteget agyalok, hogy biztos legyek benne.

Ez most különösen nehéz volt, de hogy miért, arra csak ma jöttem rá, amikor Kristóf is gratulált. Ahogy megláttam a fejét a messengerben, bekattant, hogy minek szenvedtem ennyit, amikor nem is volt ez annyira kétséges.

Persze a pénz is számított. Nekem amúgy is sokat jelent a pénz, mert akármilyen kínos klisé is, tényleg nagyon-nagyon szegények voltunk és soha nem vagyok képes elfelejteni, mennyi lehetőséget ad a pénz. De közben meg annyira nem számít a pénz mégsem, mint amennyire fontos, hogy jól érezzem magam.

De alapjában véve azért tipródtam ilyen sok hónapig, mert attól tartottam, hogy ez volt az utolsó munkám a magyar médiában. Az Internettóban kezdtem, aztán Index, Econet, ott is tartalmat gyártottam, ha nem is újságíróként. Írtam mindenféle magazinoknak kisebb-nagyobb izéket, egyszer valami Casino nevű cuccba még erotikus novellát is, nagyon vicces volt, ha jól emlékszem, Dezső Andris volt a megrendelő képviselője. Írtam tanulmányt, pályázatot az első Fidesz kormánynak, csináltam specifikációt az MSZP-nek.

A HVG egyszerre volt csodás, gazdag és végtelenül lehangoló. De mindenképpen meghatározó. 16 éves koromtól olvastam, komolyan elhittem, hogy akik ott dolgoznak, azok mások, jók. De persze ők is csak emberek, ráadásul magyarok, a túléléshez szükséges mennyiségű előítélettel, legfeljebb jobban csomagolva. Ennyit talán még mondhatok tökéletesen szubjektív véleményként anélkül, hogy rám küldenék megint az ügyvédjüket. A lényeg, hogy ott minden maradék reményemet elvesztettem arra nézve, hogy lehet rendes életmód tartalmat csinálni. Máshoz meg nem értek.

Persze az is benne van, hogy velem van valami alapvető baj, hiszen még a Nők Lapja Caféban  is sikerült meglepő indulatokat generálnom a szerkesztőségben, úgy, hogy soha be sem tettem a lábam az irodába és nem is beszéltem senkivel a szerkesztőmön kívül. Tudom, hogy bizonyos embereket az agresszióig irritálok, de nem hiszem, hogy ezt meg lehetne úszni teljesen.

Végül is majdnem mindegy, hogy az inkompatibilitásban mekkora része van a magyar médiapiac lehetőségeinek, a benne dolgozók szocializációs hátterének meg az én idegrendszeri sajátosságaimnak. A lényeg, hogy úgy érzem, a végére értem és ezzel nagyon-nagyon nehéz volt szembenézni.

Évekbe telt, mire eljutottam odáig, hogy az önmeghatározásom nem arra épül, hogy újságíró/szerkesztő vagyok, hogy közöm van a médiához valamilyen módon. De még így is foggal-körömmel kapaszkodtam az utolsó darabba, akárhogy is romlott a színe meg a szaga. Az első megkönnyebbülés után megint itt a szomorúság, a veszteség, de már nem fáj, hogy látom távolodni.