Skip to content

Mit olvastam 2019-ben

Isolde ihletett meg és mivel csak digitálisan olvasok, könnyű volt a file-ok alapján visszakeresni. Egyet hozzácsaptam úgy is, hogy talán 2018 vége volt, de fontos nagyon.

John Grisham – Leszámolás – én nagyon bírom Grisham nem thriller könyveit, a Festett ház és a Platánsor is jó volt. Ez a Leszámolás talán a legkevésbé érdekelt, de sokkal jobban, mintha valami kémes sztori lett volna.

Per Petterson – Lótolvajok – szép könyv olyan emberekről, akikről nem érdemes beszélni.

Margit Sandemo Trollbundet – az első könyv, amit norvégul olvastam el és értettem és jöttek a képek a fejembe!!!

James Lloyd – Mr Pip – nagyon feel good, nagyon kedves és szépen megírva

Bacigalupi – A vízvadász – ezt a csávót komolyan ajánlom mindenkinek, fontos témák, jó karakterek, izgalmas sztorik. YA inkább, de hát ugye Nick Hornby jóváhagyta, hogy ilyet olvassunk.:)

Robert Charles Wilson – Pörgés trilógia – kicsit sokat olvastam tőle, de nem véletlen, elképesztően változatos sci-fi író. A Pörgés megviselt kicsit, de élveztem.

RCW – A Blind lake rejtély – uhh, ez szinte Stephen King sötétségű

Cixin Liu – A háromtest trilógia – ez volt az év egyik legfontosabb könyve nekem, most látom, hogy kijött az utolsó rész is, abbahagyhatom a Vajákot, hurrá.:) Nagyon durva kérdéseket vet fel a Földhöz és az emberiséghez való hűségről, meg a racionalitásról és úgy mindenről. A játékban zajló részeket én simán átugrottam, nem vagyok gamer, anélkül is működik. Ja és kurvafontos, hogy kínai a szerző és rakás kínai van a sztoriban, nekem kell, hogy embernek lássam őket, ne masszának.

Ann Patchett – Mostoha nyár – ez is és a másik is nagyon jó volt, a másik sokkal jobb.

Ann Patchett – Útvesztők – egyszerűen imádom, amikor elindul a könyv egy rakás olyan szereplővel, akiket mind rühellek és a végére megértem őket.

Delia Owens – Ahol a folyami rákok énekelnek – nekem felejthető volt

RCW – Bioszféra – ah, hát ez is durván jó, de nem vidám, viszont szép

RCW – Kronolitok – nagyon szerettem ezt is, kicsit megviselt

Frank Schatzig – Limit – meh

Anna Ekberg – Bomlás – a másik könyve jobb volt, fura, érzelmes és intellektuális, néha fárasztó krimiszerű sztorik

RCW – Affinitások -ezt olvastam tőle először, ez feelgood nagyon, jó ezzel kezdeni

William R. Forstchen – Az utolsó nap – elég vicces, amikor egy konzervatív prepper könyvét szeretem, de hát odavagyok az értelmes posztapokaliptikus cuccokért, na

Alistair MacLean – Zebra kutatóállomás – jó szórakozás

Blake Crouch – Hamis emlékek – jó szórakozás

Iain M. Banks – A játékmester – az év másik fontos könyve, még sokszor el fogom olvasni

Octavia E. Butler – Hajnal – fura, érdekes, jó

Naomi Novik – Ezüstfonás – az év fontos könyveinek egyike, zsidó pénzkölcsönzős fantasy lengyel gyökerekkel, női szereplőkkel

Guillame Musso – Central Park – idegesítő, de eteti magát

Michael Chabon – Ragyog a hold – csodálatos, szépséges, izgalmas, imádnivaló szereplőkkel

Tara Westover – A tanult lány – ha a fele igaz, már egy hősnő

Francesca Haig – A tűz ébredése – ez egy Hunger Games típusú cucc és baromi jó az alapötlet, érdekes, komplex karakterek, aztán a végére valamiért teljesen elvesztettem az érdeklődésem, a második részt ki se nyitottam

Frank Schatzing – A pillangó zsarnoksága – meh. De a Rajt minden évben elolvasom kb.

Anna Ekberg – Kétség – ez a jobbik könyv

Maja Lunde – A méhek története – fenntartásokkal szerettem

Deborah Harkness – Az éjszaka árnyai – olyan mint az Outlander, az első két könyvig jó szórakozás, aztán elszáll

Elena Ferrante – Briliáns barátnőm – aktívan utáltam, önsorsrontás mesterfokon, túl ismerős

Kim Stanley Robinson – 2312 – elég jó

KSR – New York 2140 – az év fontos könyveinek egyike. A klímaváltozás után játszódik, New York víz alatt, a hollandok hajókon élnek, mégis feel good.

KSR – A vörös hold – várom nagyon a második részt

Marlen.Haushofer – A fal – nagyon-nagyon félelmetes, gyönyörű könyv, kötelező lenne minden nőnek

most jöttem rá, hogy kifelejtettem a Férfiidők lányregényét, mert azt rögtön mindenhonnan kitöröltem, annyira utáltam

Tévés

Mondom, hogy sajnos túl sok időm van most, hiányzik is az edzés, mert persze egyedül nem nagyon veszem rá magam. De már csak pár nap. A sok pihenés közben elolvastam az Index tévés évtized toplistáját is és azon talán még jobban kiakadtam, mint a filmesen. Mert itt összesen 30 címben nem sikerült a világ nagyobb részét reprezentálniuk. Nem azt mondom, hogy baj van az ízlésükkel. Ha ilyen eredményt kapnak, az azt jelenti, hogy a gond a szerkesztőség, a szavazók összetételével van.

Szóval muszáj volt megcsinálni a saját tévés listámat is. Mostanra ugyan nem vagyok már sorozatfüggő, igyekszem inkább minisorozatokat nézni, az kevesebb elkötelezettséget jelent. De még mindig újranézek régi dolgokat, főleg a húszperces kategóriából, kötődöm a műfajhoz.

The good wife – nekem az évtized sorozata egyértelműen ez volt. Képes vagyok rajta túllendülni, hogy az utolsó 1-2 szezont már nem annyira szerettem, mert ami előtte volt, az annyira meghatározó. Szerintem ez volt a mostani West Wing, legalábbis a társadalmi problémák ismeretterjesztése szempontjából. Najó, a microtargeting nem mondható társadalmi problémának, de hátha megértették végre.

Masters of sex – ennek is csak az első szezonja volt igazán jó, aztán túl keserű lett és túl kispolgári, abból meg van nekem elég élőben körülöttem. Vagy inkább volt, a norvégokra nem jellemző a keserűség. A kispolgáriság annál inkább, de az önmagában nem annyira vészes. Az első szezon viszont csodálatos, izgalmas, erős, erotikus, bátor.

Grace and Frankie – lehet, hogy ezt a sorozatot a magyar filmkritikus fiúk meg se nézték sose, hiszen öreg meleg pasikról és öreg szingli nőkről szól, nincs benne egyetlen bűnöző, se erőszak, se drog. Ja, drog van benne, nagyon is.:) Egyszerűen fantasztikus végre önálló, kompetens idős embereket látni, akik még baromi viccesek is. Ja és szexelnek is.

Love, Nina – ez nagyon réteg volt, de nekem teljesen betalált a könyv és a sorozat is. Pont akkor mentem Londonba, klassz volt lenézni a Heathről a környékre. Tökéletes feel good, kb. zéró konfliktussal.

The honourable woman – minisorozat rakás női szereplővel, a privilégium és a trauma összecsapása, a legkevésbé sem melodráma, viszont gyönyörű ruhák. Maggie Gyllenhaal!

Top of the lake – erről szeretek elfeledkezni, annyira fájdalmas volt végignézni, de hát jól volt megcsinálva nagyon. A második szezont nem láttam.

You’re the worst – ennek se láttam az összes szezonját, az első kettő hibátlan viszont. Volt mostanában egész sok nem hagyományos romantikus sorozat, Love, Easy, Togetherness, mindet bepróbáltam, fura módon nekem ez jött be. Gretchen kiborulása a második szezonban annyira hiteles a depresszióról, legalábbis az enyémről.

Downton Abbey – sok listán rajta van, nem ez volt a legfontosabb, de szerettem.

TBBT – nem érdekelt sokáig, aztán egy expasim vett rá, hogy nézzem meg és akkor ledaráltam. Mondjuk az utolsó szezonokat már nem követtem rendesen, sok bajom volt a szexizmusával, de azért fontos volt ez is.

GOT  – nem igazán szerettem, de megkerülhetetlen.

True detective – ezt se akartam megnézni és olyan jó, hogy rádumáltak. Mármint persze az első szezonról beszélek. Magát a gyilkosságokat utáltam benne, modoros fake szarság volt, de nem is emlékszem már rá. Csak a hangulatra, az érzésekre.

Fleabag – hogy ez lemaradt az index harmincas listájáról, az sokat mond róluk. Senki más nem hagyta le, mert megkerülhetetlenné vált. Ahogy a Girls is.

Bru – csak az első szezon és csak a két főszereplő miatt, rakás jelenet itt van a fejemben örökre.

Catastrophe – ebből is csak az első szezont szerettem igazán, a családi élet valahogy nem volt annyira érdekes. Illetve túl hiteles volt talán. Ez a nő is egy zseni, mint a Fleabag Phoebeje, remélem, még sokat ír majd.

Outlander – első két szezon csak. Az első részben orális szex a várban, a nő kapja, aztán később egyszer egy másik nő nonchalant anyatejet fej, miközben mennek kiszabadítani az öccsét, imádom. A könyvet is bírtam egy darabig, aztán túl bonyolult lett.

The Marvellous Mrs Maisel – ismét csak első szezon sajnos. Amikor véget ér a valódi dráma és már a látvány viszi a sorozatot, onnantól nekem érdektelenné vált. De az első szezonból és szoktam nézni részeket, annyira erős.

 

 

 

Filmek és papok

Mostanában megint sokszor eszembe jutnak dolgok, hogy meg kéne írni, de aztán hálistennek általában továbbra is elmúlik mind. Most viszont nincs itthon a gyerek, kevés órát tartottam és a többi munka nem használja az agyam, úgyhogy két téma bekattant.

Az egyik a hot priest a Fleabagből. Mondjuk amúgy is megnéztem újra a sorozatot a pasimmal, úgyhogy nehéz lett volna elfelejteni, hogy az egyik Guardian cikk szerint abúzív férfiember az a szerencsétlen. Nagyon erősen néztem, meg csomót dumáltunk is róla és végül továbbra is azt gondolom, hogy baromira nem igaz. Én sokszor voltam olyan kapcsolatban, amikor nem vettem komolyan a másikat, meg párszor fordítva is és arra jutottam, hogy a valódi érdeklődés a legfontosabb különbség. Amikor tényleg csak önző okokból találkoztam valakivel, akit nem tekintettem igazán partnernek, akkor soha nem érdekelt emberként igazán. A papot annyira érdekli Fleabag, hogy ő az egyetlen, aki észreveszi, mennyire nem tud megmaradni a valóságban. Na mindegy, ezzel persze nem győzöm meg valszeg, aki nem így gondolja, de sose legyen nagyobb bajom.

A másik, amivel túl sok időt is eltöltöttem, az az évtized filmes toplistái volt. Az indexes válogatáson basztam fel magam, hogy aszongyák az elmúlt tíz év legfontosabb és/vagy legjobb filmjei közé belefér bármelyik Star Wars vagy szuperhősös film. Nagyon sok listát végignéztem és szerencsére azért mások ennél picit árnyaltabban gondolkodnak a világról és egy csomó kedvencem felfért.

Egyébként szerintem nem is biztos, hogy egy ízlés kérdése, talán inkább személyiségtípus. Én soha nem emlékszem a csinnbumm filmek sztorijára, semmi nyomot nem hagynak bennem a cgi csaták és ha a dialógusok fele ostoba, akkor azt nem tudom megbocsátani sajnos. Míg mások meg valszeg nem képesek az érzésekre, a karakterek közti kapcsolatokra emlékezni, csak a csinnbummra. Az már más kérdés, hogy vajon a csinnbummnak vajon van-e bármilyen objektív eszmei értéke a technikai fejlődésen kívül. Nekem nincs, de hát én én vagyok.

Szóval nemtom, hányas lista ez, nem a legjobb, nem a legfontosabb, hanem amikre tényleg emlékszem.

La La Land – csomó listán rajta van, csomón nem, hanem a Whiplash, piha. Mondjuk azt nem láttam. Ebben az a fura, hogy nem szerettem az egész filmet, de ettől még a maga műfajában nagyon is mesterműnek tartom.
Zero Dark Thirty – na ennek elhagyását nem tudom megbocsátani, azóta is másolja a fél világ.
Rust and bone – ez sehol nincs fent, mondjuk eleve az angolszász világ kábé leszarja a francia filmeket, alig vannak a listákon, elég gáz. Nekem ez a top 5-ben benne van és messze nem csak Matthias miatt. Egy dolog fontos: az orkák SOHA nem csinálnak ilyet. Soha.
Les petits mouchoirs – megint csak Marion, ezt is többször láttam, egyszerűen csodálatos, ahogy egyszerre vicces és szomorú.
A bigger splash – ez se nincs rajta a listákon, mindenhol a Call me by your name, ami nekem teljesen érdektelen. Ebben viszont mindenki érdekes, mindenki komplex és még felnőtt is.
Brooklyn – ezt is legalább kétszer láttam, annyira erős, pedig ugye alig van sztorija, de amit éreztet közben.
This is 40 – mondjuk eleve vígjáték kevés van a listákon, ezt meg a legtöbb pasi utálni szokta, mert nem szeretik a valóságot. Pedig a valóság ennél sokkal durvább, mert ezek azért gazdagok.
Winter’s Bone – ezt csak a magyarok hanyagolták, az amerikai listákon nagyon is ott van Granik mindkét filmje. A Leave no trace-t is szerettem, újra is fogom nézni, de a Winter’s Bone annyira húsbavágó. Ja igen, még a Hunger Games trilógiát tették fel az indexesek asszem, haha. Pedig én olvastam a könyvet sokszor és hát szép volt a film, de mondjuk együtt: ugyan kérem! A Winter’s Bone mutatja meg a valódi Katnisst csak.
Shame – nem tudom, milyen a 12 years a slave, mert nem láttam és nem is fogom, nem bírom én az ilyet. A Shame viszont tökéletesen bemutatja a függőséget, anélkül, hogy ítélkezne. Persze nem mindenki ezt látja benne, valami magyar kritikus szerint menő, hogy a csávó ennyi nőt le tud fektetni. Hát.
The Big Sick – romkom se sok van a listákon, ez szerintem a legjobb talán. A Long Shot még ilyen, de az túl friss, nem akartam felírni, pedig azt is kétszer láttam már.
Mad Max – ezt se igazán szerettem, de hát jézusmária, felvéste a képeit a szemhéjamra belülről, nincs mit tenni.
L’economie de couple – ez nem olyan ocsmány, mint a részletek alapján a Marriage sztori, nekem nagyon hitelesen megmondta, milyen a válás.
Nimphomaniac – a Melancholiát nem láttam, azt favorizálják általában, de ez nagyon erős hatással volt rám. Eléggé átgondoltam tőle a saját szexualitásom például.
True Grit – kevés helyen van fönt, pedig! Szerintem háromszor láttam már és még mindig megdöbbenek, hogy az ott tényleg Matt Damon.
Three billboard – mert persze ez alig fér fel a csodás szuperhősös filmek miatt, nevetséges. Frances mellett Woody Harrelson is nagyon durva megint.
Room – ez nekem talán az évtized legkellemesebb meglepetése. A könyv is. Nagyon érdekelt a téma, de rettegtem tőle és annyira emberi és empatikus és kedves az egész.
Gone girl – nem ez a legjobb film, de behozta az életembe Gillian Flynnt és ez elég ahhoz, hogy fontos legyen.
Still Alica – kurvára szeretném elfelejteni, de nem megy.És itt láttam először Kristen Stewartot színészkedni, meggyőzött.
Guardians of the galaxy – csak pusztán nagyon jó minőségű szórakoztatás. A második rész nekem meh.
20th century women – asszem, Annette Benning kb. bármit csinálhat, én azt szeretni fogom, de ez különösen jól sikerült.
The kids are all right – na ez sehol nem volt fent, amit nem értek, mert iszonyú sokan hivatkoznak rá azóta is. Mark Ruffalo mekkorát tolt már tahó sármőrként.
Flight – ezt fura módon szintén nem annyira szerettem, de képtelen vagyok elfelejteni. Az első húsz perc zseniális, aztán az alkoholizmus idegesített, de simán lehet, hogy csak azért, mert akkoriban én is sokat ittam.

Most nézem a vinyómat, persze kimaradtak dolgok: Tracks, Enough Said, Border, The cake maker, Wild

Ajánló Oslohoz

Merci nemsokára jön tíz napra a gyerekeivel, úgyhogy összeraktam egy ajánlót, mit érdemes csinálni a városban. Nyilván teljesen szubjektív és még mindig nem ismerem eléggé a helyet, ezért simán kimaradhatnak dolgok.

Opera – egyik örök szerelmem, épületként és intézményként egyaránt. Van benne kávéház, jó ingyenes vécé és olyan körbevezetés, ahol megmutatják a hátsó részeket is. A gyerek volt rajta, aszonta, nagyon jó. Egyik kedvenc emlékem, hogy egy viharos napon a kék órában ülök egy pasival a teraszon és vörösbort iszunk a hidegben a kurvanagy hullámokat nézve.

Bygdoy – másik örök szerelmem, egy méretes félsziget, tele múzeummal, természetes tengerparttal és erdővel. Itt van a Kontiki és a viking múzeum, meg valami skanzenszerű cucc is, egyikben se voltam még. Építészetileg annyira nem izgik, a hajók meg nem érdekelnek eléggé. A tengerpart viszont csodálatos, hosszan lehet rajta sétálni, nyáron fürödni is. Természetesen kimegy a bkv is.

Hajózás – mivel Oslo a tengerparton van, egy fjord felső csücskében, rakás szigettel, hát a közlekedés része a hajó is. Nyáron persze élvezetesebb, el lehet menni olcsón a kis szigetekre, ahol vannak kávézók, kocsmák, madárrezervátum, liliputi falu (nem, csak nagyon pici nyaralók). De szerintem télen is érdekes lehet.

Teknisk museet – itt is csak a gyerek volt, de vissza akar menni, úgyhogy tuti jó. Kicsit kint van a városból, nem télen sokkal élvezetesebb, mert utána lehet egy klasszat sétálni a folyó mentén visszafelé.

Mathallen – két mathallen, azaz kajapiac van, a régi drágább és szerintem érdektelen. Az új elég magyaros, egy régi fürdőben rendezték be, romkocsma stílusban. Rakás kajálda van, nem nagyon olcsók, de van köztük jó is. Kedvencünk a Silk Road.

Ekeberg park – ugyan Dali szobráról híres állítólag, de az a legkevésbé jó, viszont rengeteg más kortárs installáció meg igen. A forgatós szobrot nyugodtan forgassátok meg, nem kell törődni a felirattal. A madaras szoborba szoktunk vizet önteni és a fémgyomor szoborban meg szabad csapkodni a belsejét, klasszul rezeg. Gyönyörű a kilátás a tengerre több helyről is.

Frogner park temető – most jöttem rá, miért nem szeretem a Frogner park szobrait. Hát mert full kommunista realista stílusban készültek, gondolom, hasonló időszakban. Meg a meztelenséget se tartom olyan nagyon egzotikusnak, mint turisták nagy része. Sajnos nekem ez már elromlott és kevés is a fa. De a mellette lévő régi temető gyönyörű viszont, tele öreg, szépséges fasorokkal.

Henie Onstad múzeum – ez kicsit odébb van, de vonattal pár megálló és az egyik legnagyobb hatású kortárs épület, amiben valaha jártam. A kiállításai is jók, tengerpart, nagy kert, szuperjó kirándulás.

Kulturhuset – ez csak egy romkocsma ingyenes jó vécével a belvárosban, ahol rengeteg jó program van és órákat el lehet henteregni akár pénzköltés nélkül is.

Könyvtárak – bármelyikbe érdemes bemenni, ingyen vifi, meleg, kedves emberek, angol nyelvű könyvek és folyóiratok. Némelyik izgi is, az új biztos az lesz.

Karácsonyi vásár – venni itt se érdemes semmit a vásárban, de azért kellemes, sokkal jobban viseltem, mint eddig bármelyiket, amit próbáltam.

Korcsolyázás – a központban is lehet a karácsonyi vásárban, de a Frogner stadionban is, ez utóbbi tán 50 korona.

Holmenkollen – szuper kilátás, asszem, ez a kedvencem, mert középről látod a fjordot. Felvisz a metró, kalandpark és sípálya. Még csak hó nélkül voltam ott, szerettük. Van egy vízililiomos tó is, amiben nyáron lehet úszni.

Salt és a többi szauna – reméljük, minél több lesz belőlük, bár egyikben sem voltam még. A Salt hatalmas, koncerteket és beszélgetéseket is rendeznek benne, szóval elég egzotikus, de azt persze nem fűtik fel annyira. Úgy egyébként sem olyan forró itt a szauna, mint a magyarok.

Botanikus kert – nyilván nem télen jobb, bár van egy kisebb és egy nagyobb üvegháza is. Nagyon közel van a belvároshoz, kávéház, természettudományi múzeum.

Városháza – sokáig nem annyira szerettem, aztán a múltkor voltam bent és akkor felerősödtek az érzéseim. Csodálatos órája van, belül mindenhol festmények, nagyon szép vécé és az egész olyan emberi.

Astrup Fearnley múzeum – ez a helyi kortárs múzeum, voltam benne többször, szuper a kávéháza, gyönyörű kilátással. A kiállítások közül semmire nem emlékszem, de van néhány festmény és fotó, az állandóban, amit szerettem. Érdekes módon, az épület nem fogott meg annyira, hogy vágynék oda sokat. De közel van a belvároshoz.

Vár – teljesen érdektelen, van kilátás és nagyon szép hatalmas fák vannak belül. Persze lehet, hogy csak ismerem eléggé. Azért érdemes felmenni, nem magas legalább.

 

 

Hideg

Egyetlen pozitív emlékem sincs a télről gyerekkoromból.

Később, a saját gyerekeim anyai önfeláldozásom és szeretetem egyik legnyilvánvalóbb jelének tekintették, hogy minden télen egyszer vagy kétszer is elvittem őket szánkózni.

Nagyon élénken bennem él még, ahogy a Kiscelli utcai 6-os megállójából megyek keresztül a hidegben a téren hazafelé és sírok, mert fáj.

Nyilván soha nem volt megfelelő ruhám.

A hideget akkor győztem le, amikor már rendszeresen futottam télen is. -16 fokban is elég volt két vékony technikai réteg, egy dzseki. Tíz perc után még a kesztyűt is levettem, mert az ujjaim hegyéig átmelegedtem a mozgástól. Diadalmas érzés volt, hogy uralom a hideget.

Úszni sose tudtam túl jól, de a természetes vizekkel kezdetektől fogva romantikus volt a viszonyom. Azóta persze tudom, hogy ez neurobiológia, természetfüggőség, szenzoros érzékenység és mindfullness.

Amikor néhány éve többször is jártam Angliában, jó pár tóban úsztam, arrafelé mozgalom épül az open air vagy wild swimmingre, majdnem egész évben tolják. Norvégiában nincs mozgalom, ez a mindennapok része. A héthónapos kisbabák együtt fürdenek a szülőkkel a 17 fokos mindenféle vizekben. Ez van, ezt szeretik, de tényleg.

Az első angliai úszásaim inkább szimbolikusak voltak, inkább 21-22 fokos vizekben, tíz perc pancsolás után húsz percig remegtem, szó szerint. Amikor ideköltöztünk még pont így ment itt is, aztán a következő nyáron 75 éve nem látott kánikula volt. Még a folyó is úgy felmelegedett, hogy tele volt kék algával, a tengerparton egész kagylófarmok mentek tönkre. A szinte soha nem látott, 20 fokos vízhőmérséklet betett nekik.

Muszáj volt úszni, annyira meleg volt, alig lehetett kibírni. Egyre jobban és tovább bírtam, már augusztus végén, szeptemberben is, amikor igazán nem volt kánikulának nevezhető.

Közben több cikket is olvastam a hideg terápiákról, fogyás, egészség, ilyenek. A legjobban egy brit terapeuta munkája tetszett, természetes hideg vizekben úsztatta a depressziós, szorongós pácienseit, akik ezután leszoktak a lelki nyomorról. Azt mondta, a sokk kvázi újraindítja az idegrendszert. Mentálisan meg valahogy minden kevésbé nehéznek tűnik, miután az ember legyőzte a 14 fokos vizet. Zéró klinikai vizsgálat különben, figyelmeztetések a szakmából, csak mondjuk a hideg víznek nincsenek mellékhatásai.

Idén belehúztam, de volt hozzá társaságom is és egy darabig Oslóban laktam, a tengernél. Felfedeztem, hogy az egyik fürdőhelyen létezik valamiféle klub, korán reggel egy rakás ember jár oda úszni, már májustól. Azért én szerintem csak június-júliusban vágtam bele, de jövőre megpróbálom hamarabb.

Könnyebbnek tűnik a nyár közepétől haladni az ősz felé és egyre hidegebb vízbe gázolni bele. A belegázolás fontos tényező, nekem nagyságrendekkel könnyebb, mint beleereszkedni a stégről. Ma már 14-15 fokos volt csak a tenger és minden eddiginél nagyobb élményt jelentett. Amikor már teljesen befedett és csak úsztam a tükörsima vízben, kiabálni szerettem volna az örömtől. Szinte éreztem tényleg, ahogy újraindul a rendszer.

Az összes általam generált változás mellett biztosan van jelentősége a hormonoknak is, azok aztán mindenbe belepofáznak. A menopausa egyértelműen a hideg felé lökdösött, nem is kedvesen. Miközben régen 40 fokban vidáman elvoltam aktívan a spanyol hegyekben, három évvel ezelőtt nagy, viszkető kiütések lepték el a testem a pesti kánikulában. Ha nem zuhanyoztam eleget és kenegettem magam teafaolajjal, gombák telepedtek meg a mellkasomon a sok edzés-izzadástól.

Szóval messze nem csak az én érdemem, de azért kibaszott büszke vagyok magamra. Persze szeptember 7-e még nem tűnik nagy számnak, de itt csak 10 fok volt ma, a víz valójában melegebb volt. Meglátjuk, meddig bírom, hátha jövő héten még jobb lesz. Az egyik helyi klub szervez lékfürdést is télen, szóval van perspektíva.

70097549_1154316331443139_5648446245568512000_n

Leg

Két év után lassan már hozzászokom a rengeteg zöldhöz, a számtalan patakhoz, tóhoz, a tiszta levegőhöz, a biztonságos közlekedéshez és a kedves buszsofőrökhöz. Na jó, a tenger még mindig minden alkalommal lenyűgöz, hogy nem nyaralok, itt lakom.

De napi szinten a legtöbb örömöt a férfiak szerzik. Először apákat akartam írni, de ennél komplexebb a helyzet. Bár velük kezdődik.

Magyar nőként az egyik legfeltűnőbb jelenség, amihez tényleg nem tudtam még mindig hozzászokni, az a mindenhol jelenlévő kisgyerekes apák látványa. Ezt egyrészt a csak az apák által igénybe vehető, kb. 3 hónapos gyed hozza létre, amit láthatóan nagy arányban végigcsinálnak a pasik. Nem mindenki persze, konkrétan ismerek olyat, akinek eszében nem volt, mondjuk bevándorló is. Még azon a részen is, ahol mi lakunk, tanyán, nem telik el nap, hogy ne látnék gyereket sétáltató férfit. Osloban meg aztán tobzódok.

A gyeden lévő apák néha együtt bandáznak, de még gyakoribb, hogy az egyébként is meglévő barátaik kíséretében boldogítják a szívemet. Hálistennek messze túl vagyok a gyerekvállalás lehetőségén, de még mindig berezgeti a petefészkemet a látvány. A legcsodálatosabb a hozzáértés, a természetesség, ahogy benne vannak száz százalékig.

Az egyik legkedvesebb ilyen emlékem tavaly nyárról van. Az egyik környékbeli tónál sétáltattam egy kislányt bébiszitterként és végignéztem, ahogy egy fickó megérkezik az óvódáskorú kislányával, majd átússzák együtt a tó legkeskenyebb részét. A nyomásgyakorlás, az elvárások leghalványabb jele nélkül, elképesztő türelemmel, végig kedvesen kommunikálva a gyerekekkel, folyamatosan kérdezgetve, hogy mit szeretne, mit nem. Utána beszélgettem vele kicsit és kiderült, hogy a gyerek csak 3 éves és hetek óra gyakorolják ezt a mutatványt, mindig egy kicsit beljebb és távolabb úszva. A víz természetesen max. 20 fokos volt.

Bár az apai gyed nyilvánvalóan nem egy nagyon régi intézmény, én rengeteg nagyapát is látok egyedül gyerekkel, akár többel is egyszerre. Úgy értem, hogy nő nélkül. Simán képesek hosszú programokat csinálni már babakocsis korú gyerekkel is, nemtől függetlenül, beleértve a ded ellátását is. Amivel kapcsolatban mondjuk itt jóval alacsonyabbak az elvárások úgy általában, nem kell minden helyzetre valami megoldással elindulni otthonról, több kényelmetlenség elviselését várják el már a bébiktől is.

És rengeteg-rengeteg elvált szülőt ismerek, eddig egyetlen egy férfivel találkoztam, akinél nem 50-50 volt a felállás. Ha négy gyereke van, akkor is.

Ez most csak a qubit legújabb, a gyerekvállalással kapcsolatos cikkéről jutott eszembe. Hogy miért nem szülnek a magyar nők.

El

Már vagy egy hete az zakatol a fejemben, hogy hozzám már hűtlen lettek a szavak. Pedig valójában pont az ellenkezője történik, én kerülök egyre távolabb a magyar nyelvtől és ez lehet életem egyik legnagyobb kalandja, amitől végre én leszek én.

A családi legendák szerint nagyon hamar és nagyon sokat beszéltem, de az én emlékeim szerint a kommunikáció még sokáig valami titokzatos, mágikus dolog maradt a számomra. Szerettem a szavakat és kapcsolatunk még szorosabbá, konkrétan rajongóvá vált, amikor megtanultam olvasni. Magamtól persze, mert egyszerűen képtelen voltam elviselni, hogy ott van valami izgalmas dolog, amiből kimaradok, meg kellett fejtenem. Egy darabig szinte csak azt ismételgettem, hogy mi van odaírva?

Mire iskolába kerültem, már folyékonyan olvastam, magamban, rövidebb könyveket is. Aztán felsőben én voltam a csodálatos lény, aki majdnem az összes könyvet elolvasta a könyvtárban. Mármint a szépirodalmat persze. Bizonyos szempontból elitképzést biztosítottam magamnak, nyolcadik végére már elolvastam Kosáry Domokos Görgey könyvét és Robotos Csinszkáját, de úgy általában szerettem utánajárni a dolgoknak.

A párkapcsolati tudásbázis építését Allan Pease és Montágh Imre segítségével indítottam el, aztán a gyereknevelést a Gordon módszerrel alapoztam. Sokat gyakoroltam és rutinná vált a legtöbb trükk. A naivitásom és a lelkesedésem azért sokszor bevitt a csőbe, évtizedekig nem tanultam meg a legrosszabbat feltételezni emberekről, de aztán csak sikerült az is. Végül one on one helyzetekben oda jutottam, hogy általában mielőtt egyetlen hang is kijött volna a számon, már tudtam, hogy amit mondani fogok, kb. milyen hatással lesz a másik emberre.

És ez nagyon fárasztó, unalmas és egészségtelen.

Az első 45 évem a kontrollról szólt. Hogy megtanuljam magamat és körülöttem lévőket ellenőrizni, irányítani, tudatosan érzékelni. A második 45 évet egészen másképp szeretném eltölteni.

Figyelni akarok, tanulni, megengedni magamnak, hogy tévedjek, hogy hibázzak. Bízni akarok a körülöttem lévőkben és hinni nekik, amikor azt mondják, hogy jó vagyok így, ahogy vagyok. Hátra akarok dőlni, nem irányítani, csak lenni, de mégis beengedni mindent.

És mindez nekem sokkal könnyebben, jobban megy egy idegen nyelven, amiben bár jól haladok, mégis a hátralévő évtizedekre meghatározza a nyelvi státuszom. A helyesen beszélt magyar a felemelkedés eszköze volt számomra, presztízs, mint ahogy ezt az elitista társadalmakban lenni szokott. Még mindig összerezzenek, ha valaki nyelvtanilag helytelenül ír vagy lustán beszél, nem ejti ki rendesen a hangokat, összemossa a szavakat. Mondjuk ettől norvégul is kikészülök sajnos, de nem kell gyakran ilyen emberekkel beszélnem és mivel a norvégok sokkal, de sokkal kevesebbet beszélnek, nyilvános helyeken sem kényszerülök ilyesmit hallgatni.

A munka nyelve már főleg a norvég, magyarul nagyon keveset tanítottam, angolul se sokat, a norvég rutinok felülírták az egyébként is se túl erős edzői anyanyelvi mintákat. Az angolom is rengeteget fejlődött, sokkal jobban értek, többet olvasok már angolul és már egész jól tudok szerelmet is vallani idegen nyelven. Persze nem norvégul, mert annak az itteni változata annyira bonyolult nyelvileg és kulturálisan is, hogy még egy jó darabig nem próbálkozom vele, amíg nem érzem az árnyalatokat. Meg nem is tetszik igazán a szemlélet, ahogy kvázi magukon kívül helyezik az érzéseiket, de lehet, hogy ebbe is beleszokom majd.

Az olvasás közbeni képalkotás nyelve még nagyon sokáig a magyar lesz. Angolul lassabban és döcögősen, de működik, norvégul gyerekkönyveknél kicsit. Főleg, ha már olvastam korábban.

Sokszor érzem magam tehetetlennek, frusztrálnak, amiért nem tudok jól elmondani dolgokat, de akármilyen kínosan klisé is, már fontosabb, hogy mit teszek. Nem fogom elveszíteni a magyart soha, mindig fogok olvasni magyarul, valószínűleg írni is és itt van a családom jelentős része, akikkel mindig is magyarul fogunk beszélni. Csodálatos egy kaland ez, feladni az anyanyelv egyeduralmát és áthuzalozni magam belülről, újraépíteni a rendszert. Persze még mindig csak 21 hónapja tolom az ipart, még bármi lehet. Most ez van és ez jó.