Skip to content

Róma

Egy barátom napok óta lelkesen posztol Rómáról és szinte minden kép és említés láttán összerándulok az undortól. Kevés város volt még, amit ennyire utáltam volna és eddig azt gondoltam, azért volt főleg, mert egyfajta kapcsolatmentésre utaztunk oda az exemmel, de most azt gondolom, hogy mégsem.

Bizonyos helyeket egyszerűen nem szeretek, nem érzem ott jól magam. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy az a hely valóban rossz lenne, de csak mert mások hagyományosan imádják és nagyra tartják, még nem jelenti azt, hogy valóban jó is. Nem azért kell arról beszélnem, hogy Róma mennyire szar hely, hogy meggyőzzek bárkit is, csakis azért, hogy akinek hasonló érzései vannak, ne gondolja azt, hogy vele van a baj.

Pedig szeretem Olaszországot, 18 évesen egyből Nápolyig jutottam a maffia vendégeként és minden pillanatát élveztem. Najó, azt nem, amikor az exférjem hülye barátjával kellett mikrókat vagymiket nézegetni ahelyett, hogy magát a helyet élveztük volna. Visszamentem többször is, több helyre, mondjuk Milánó és Verona szintén nem jött be, valahogy egyik személyisége sem passzolt az enyémmel.

Gondolkodom, hogy mi lehet a gond valójában, az első, ami ki akar jönni a számon, csak nem hagyom, hogy Róma egy férfias város, de pont én ne legyek már ilyen ostoba. Mondanám, hogy a forgalom, a zsúfoltság a bajom, de hát Párizs sem egy kicsi város, rohadt sokan tudnak benne lenni időnként és mégis imádom. Lehetne a zöld területek totális hiánya, illetve elhanyagolása, de ha valahol nem sok növény van, hát az Velence és mégis akárhányszor visszamennék. Meg ugye van Rómában zöld, csak szépen a maga helyén, mint az állatok az állatkertben, elzárva. És akkor ott van London, ahol meg aztán kurvasok a fű, fa, bokor, de azokon kívül szinte semmit nem szerettem meg. A vidéki Anglia minden pillanatát élveztem, de ha csak annyit kapok Londonból, hogy akárhányszor ott járok, elmegyek a hölgyek tavához fürdeni, én akkor sem panaszkodom.

Egy másik exemmel Madridban és Lisszabonban voltunk két hétig és a legkevésbé sem volt felhőtlen közben a kapcsolatunk. Nem sok embert találtam még, akivel jó volt együtt utazni. Öööööö, nem sok férfit. Madridot a Sorolla múzeum kivételével nem sikerült megkedvelnem, olyan mesterkélt, menőzős hely, Lisszabont viszont imádtam és a pasit kb. kiírtam az emlékeimből. Konkrétan nem emlékszem rá, hogy ott lett volna például a halpiacon, ahová egészen biztosan nem az ő kedvéért mentünk, de biztosan ott fintorgott valahol, mert egy kibaszott lépést nem lehetett nélküle tenni.

Egyszer a norvégtanárommal valami társasjátékot játszottunk, ahol arról kellett beszélni, hogy melyik a legjobb ország utazáshoz. És bár értelemszerűen mindketten nagyon szeretjük a skandináv részeket és sokat utaztunk másfelé is, legnagyobb meglepetésünkre mindketten Franciaországot választottuk. Objektíve.:) Mert hogy ott minden van. Élni mondjuk nem szeretnék ott, pedig szeretem és tisztelem az embereket, a nyelvet, a helyet is.

Basszus, már hány bekezdést leírtam és még mindig nem tudom, miért utálom Rómát. Zsúfolt, hangos, nem fontos nekik a zöld terület, leszarják a gyalogosokat, de imádják az autókat, motorokat, nincsenek játszóterek, gagyik a múzeumok és engem nem érdekelnek a romok – ennyit tudok felróni a helynek, bután hangzik, de mégis.

 

Advertisements

Jók

Talán túl vagyok már az elmúlt négy hónap legnehezebb néhány napján, de annyira biztosan, hogy világosan lássam, mennyi jó dolog van az életemben. És még amikor nagyon-nagyon sötét van bennem, akkor is látom ezeket szerencsére. Még amikor nem jut eszembe az egészséges vagyok, tehetséges vagyok, szeretnek, ezek a kicsinek látszó, de valójában nagyon is átütő dolgok akkor is ott vannak és világítanak néhány percre.

A gyerek

A mindfulness tanfolyam végén volt egy kognitív terápiás óra, amikor felírtuk, kinek mi okoz örömöt az életben elemi szinten és mi projekt szinten. Májusban a gyerek még csak projekt volt. Számos közös sikerünk volt, de ez mind munkához kapcsolódott, nem elemi együttléthez. Ez augusztus óta teljesen megváltozott, szinte megfordult, munka alig van, viszont elemi élvezet meg sok. Talán nem annyi, mint egy átlagos gyereknél, de az nem számít. Ma reggel is, amikor elmeséltem neki, hogy a rohadt ébresztő belecsörgött az álmomba, amiben Dél-Franciaországban ültem egy taxiban és azt magyaráztam a taxisofőrnek, hogy nem itt lakom, hanem ööööööööööö, hol is lakom, ja, hát Párizsban, annyira jót vihogtunk együtt. Reggel fél nyolckor! Iskolába menet! És egyre több van ezekből, amikor együtt nevetünk, filmet nézünk és amikor egyértelmű jelét adja, hogy tudatában van a tőle független létezésemnek. Amikor megkérem, hogy pakolja el a tiszta edényt és azt mondja, gondolta is, hogy meg kéne csinálni, mert látja, mennyit mosogattam.

Szép

Valószínűleg a szenzoros cuccaim miatt nagyon nehezen viselem a csúnya dolgokat. A ronda házakat, a szemetet, a rossz ízlésű ruhákat, valami agyfájdalom-szerű dolgot érzek tőlük, intellektuális undor vagy mi. Viszont a szépség annyira megnyugtat, hogy még amikor a legdepressziósabb vagyok, akkor is lejjebb nyomja a nyomorszintem. Még ha csak képen látom, akkor is, de így, hogy csak kimegyek a ház elé, az út másik oldalára, hát még sokkal könnyebb a dolog.

Sport

A hétvégén még a futás sem működött. Arra jó volt, hogy amikor visszaértem a bokáig érő hó rugdosása után, legalább zokogtam egy rövidet és attól kicsit megkönnyebbültem. De aztán visszaszivárgott az egész, hiába jött ki. Viszont amikor tanítok, percről-percre érzem a kompetencia és a boldogságszintem emelkedését, az óra végére pedig konkrétan _minden_ bajom elmúlik. Nagyon érdekes megfigyelni, ahogy néhány óra alatt elpárolog a hatása, de még mindig ez a leghatékonyabb eszközöm, úgyhogy még ingyen is bőven megéri. Főleg, ha olyan lelkesek az alanyok, mint a három kisgyerekes csaj hétfőn, akiknek láttam a szemén, hogy élvezik, hogy együtt izzadunk. A végén egyikük mondta is, hogy még sose volt pilates órán és nem gondolta volna, hogy ilyen jó. Elárultam neki, hogy ez sem csak a pilatestől volt az, hanem a funkcionális cuccoktól, mikroszálas törlőkendő órát csináltam. Hétvégén a nagy szenvedés közben rájöttem, hogy a courtsy lounge-ot is lehet így csinálni, vaze, hogy az mit művel a gluteus mediusszal, csodálatos. És tegnap a magánórán is beálltam csinálni, szerencsére nem az első alkalom, már ismeri a gyakorlatok nagy részét a srác, talán még motiváló is volt, hogy vele tolom. Megcsináltuk a neck pullt, iszonyú menők voltunk.:)

Tudnám még sorolni, mert a főzés is sok örömet ad mostanában, még akkor is, ha kiderült, hogy a csicseriborsóból készült sütemények egészen biztosan nem a mi esetünk. A David Lebovitz-féle almatorta azonban nagyon-nagyon, bár még nem próbáltam vaj nélkül, csak tojás nélkül és úgy csodálatos volt. Szóval összességében nem panaszkodom.

Jajmár, milyen kis buta vagyok, hát elfelejtem a kutyát! Pedig pont egy kutyatréner posztja ihletett meg, ahol a saját háromjáról mesélt cuki sztorikat. Mangó a költözés óta eléggé megváltozott, sokkal bújósabb, játékosabb lett. Gyakorlatilag ő az alapja a jólétemnek, még akkor is, ha nem mindig jön vissza és egyik kedvenc szórakozása megtalálni a hó alatt a fagyott szarokat, kikaparni és élvezettel elropogtatni. Végül is senki sem tökéletes – ahogy ezt az idős zsidó bácsi mondta a Függetlenség napjában.

Ki

Ha jól figyelek, érzem, ahogy minden nap kevesebb bennem a szerelem, ahogy folyik ki belőlem. Mint a be- és kilégzésnél, mikor a mindfulness tanfolyamon tanultuk (bár tudtam én már előtte is): figyeld meg, ahogy a levegő belép a testedbe, végigsuhan a légcsövön, aztán eljut a tüdőbe és attól függően, hogy irányítod, akár megtöltheti az alsó, hasi üregeket és a pilates légzésnél használt hátsó-felső, vállcsúcsi hólyagocskákat is. Akkor használ igazán, ha nem csak a mellkasodba engeded be, ha megnyitod előtte az összes részt.

Igen, pontosan így járt át a szerelem idén nyáron, majdnem a lábujjaimig is eljutottak az érzések, de aztán mégis megállt a folyamat valahol a sípcsontom felénél. Mert hiába volt édes és puha, mint a vanília fagylalt tejszínhabbal, hogy hiányzik néha a tejzsír, szerencse, hogy már nem tudom megemészteni, mégis néhány hónap után volt valami kellemetlen íze, csak ott hátul, nyelésnél, tudod, amikor még jó néhány falatot be kell venned a szádba és leeresztened a torkodon, hogy végre elkapd, mi zavar.

És hiába hagytam abba az evést, átjárta a testem teljesen, tele voltam az érintése, a hangja, a látása hozzám tapadt darabjaival, ahogy a sötétben suttogott a fülembe, ahogy zokogtam az ölében, ahogy felvette félmeztelenül a kabátját nyáron, csak hogy megmutassa.

Minden nap kifolyt, lekopott egy kevés, néha kapaszkodtam belé, hogy ne ilyen gyorsan, mert utána nem lesz semmi. Mindig ezt hiszem, hogy amikor elfogy a szerelem, utána üres leszek, csak mert olyan teljes érzést ad, még akkor is, ha csak a sípcsontom feléig ér.

Pedig emlékezhetnék már rá, elég sokszor megtörtént, hogy én magam töltöm fel magam, előhömpölyögnek szép lassan azok a részeim, amiket automatikusan háttérbe szorítottam, hogy ne zavarjanak. Hogy ne vegyem észre, amin szerelem nélkül csak vihognék vagy dühöngenék.

Még mindig van bennem, rajtam belőle egy kicsi, de már sokkal több magamból és bár ez nem olyan édes és habos, mint a fagylalt, de táplálóbb is. És a tejzsírtől úgyis megfájdul a gyomrom. De nem hiszem, hogy valaha is lemondok róla teljesen, ha elém teszik, biztos nem tudok neki ellenállni, máris látom, ahogy belemerítem a kanalam, a számba teszem, ott elolvad és végigsimogatja a torkom. A cukrászdákat azért kihagyom egyelőre.

Hálás

Lehet, hogy a hálaadási dömping is belejátszott ebbe a posztba, bár engem azért elsősorban a kritikusabb megszólalások érnek el, mint az ijesztően nyugodt indián kiscsajok a teenvogue videójában. Valahogy azok, akiket követek, kevesebb nyálat vernek ilyenkor hálistennek. Nyilván azért követem őket.

De azért a szavak csak hatással vannak rám is és egyszer csak összekapcsolódtak az előjogok és a hála. Sokaknak nyilván teljesen evidens, de nekem most kattant be, hogy annak a rengeteg bűntudatnak, amit mostanában érzek a privilégiumaim miatt, hát van egy másik, sokkal kellemesebb oldala is. Egy mantrát akartam magamnak, amire mindig számíthatok és ami elég elemi hozzá, hogy mindent lefedjen. Egészséges vagyok, tehetséges vagyok, szeretnek. Ez lett. Angolul persze jobb: i am healthy, talented and loved. A tehetséget itt képességként értem, hogy van sok használható adottságom.

Ahogy ezt mondogattam, megláttam, hogy jé, hát ezek az előjogaim is pont. (Nem mind persze.) És ettől kisimult az a folytonos ránc a homlokomon, amit a bűntudat terhe okozott. Annyira egyértelmű, de mégse voltam képes eddig megfordítani, hogy igazán lássam, ezek a dolgok nem csak elválasztanak az emberek nagy részétől, de ha a hálán keresztül nézek rájuk, meg is alapozzák a nyugalmam, egyfajta biztosítékot jelentenek. Eddig a hátamon cipeltem őket és rohadt nehezek voltak, most meg rájuk ültem és onnan nézek szét örömmel. Nem mondom, hogy semmi másra nincs szükségem soha többé, de ez is elég lehet akár. És könnyebb az összes többi dolgot kezelni, ha tudom, hogy az összes többi nem létfontosságú.

Tudós

Kedvenc érve a genderrel kapcsolatos partriarchátus ellenes gondolatok kritikusainak a tudomány, meg a biológia. Mondjuk olyanok, akikkel személyesen is leállok vitatkozni, még szerencsére nem vették elő ezt a kártyát. Ez egyrészt azért szerencsés, mert ezek szerint elég jól húzom meg, milyen szinttől érdemes időt és energiát fektetnem egy beszélgetésbe, másrészt meg a vitapartnereim számára rendkívül szerencsés, mert ha bármelyikük is csak utalni mert volna valaha a nők biológiai szerepére, utána egészen biztosan komoly terápiára szorultak volna.

Pusztán csak hogy az ilyen kártékony és ostoba gondolatok ellen fegyvert adjak egy esetleges vitánál: amennyiben bárki is a női test evolúciós és a szaporodás folyamatában játszott szerepére hivatkozna, első lépésben kedvesen meg lehet kérdezni, hogy ebben az esetben a férfiak a faszért nem látják el az egész családot hússal és védik meg a törzs fizikailag gyengébb tagjai a támadásoktól. Ha ez nem elég, akkor fel lehet hívni a vitapartner figyelmét arra a tényre, hogy a férfiak az evolúciós kutatások szerint eleve csak azért jöttek létre, hogy változatosabbá tegyék a genetikai örökséget, a testük egy biológiai buhera, hiszen nőből csinálja őket a női test a méhen belül. Ebből adódóan sokkal instabilabb, kevésbé hatékonyabb a működésük és a korai elhalálozás bele van építve a rendszerbe, hiszen miután megtörtént a megtermékenyítés és az utódok elérték azt a kort, amikor önállóan gondoskodhatnak magukról (ami evolúciós szempontból valahol 10 év alatt van), már nincs rájuk szükség. Ellentétben a nőkkel, akiknek fogamzóképességtől függetlenül fontos szerepük volt a tovább generációk felnevelésében. Na, ennyit a biológiai és evolúciós szerepekről.

De tegnap olvastam egy cikket, ami megint csak azt mutatja, milyen iszonyatosan és mérgezően itatja át a szexizmus a tudományt és a tudósokat is. A fogantatással kapcsolatos szinte minden leírásban a petesejt egy passzív valami, ami semmit nem tesz, csak várja, hogy a legjobb spermium megérkezzen és megtermékenyítse. Érzékletes és igen együtt érző szavakkal szokták leírni szegény cuki kis gecik utazását a női test veszélyes bugyraiban és nagyon kevés szó esik arról, hogy a picsába került oda az a petesejt. A petesejt csak úgy ott termett, katapulttal lőtték át a petefészekből, nem kellett küzdenie, a nő sem érzett semmit. Bevallom, én se láttam még korábban ilyen részletesen és érzékletesen ezt a folyamatot, itt egy kurvajó videó róla.  Itt meg egy konkrét kép egy konkrét petefészekről. 

De mikor a petesejt már a helyén van, akkor sem passzív a viselkedése a fogantatásban, állítják bizonyos kutatók. Genetikai variánsok alapján arra jutott egy Joe Nadeau nevű fickó, hogy a petesejt választja ki, melyik spermiumot engedi be. Olyan állítások vannak a cikkben, hogy a petesejt egy aktív, egyenrangú szereplő az utódok létrehozásában, és evolúciós kontrollja van a folyamat felett.

Az emberi petesejtek szelekciós tevékenységéről állítólag még nem sok konkrét információ van, ami tök fura, tekintettel a mesterséges megtermékenyítésre, amiről szinte semmit nem tudok egyébként. De állati petesejtekről már van egy rakás adat, hogy használnak mindenféle kémiai eszközöket arra, hogy távol tartsák maguktól a nem kedvelt kis geciket és a csak megfelelőket engedjék a tűzhöz.

A cikkben még van egy csomó magyarázat az öröklődésről, amit viszont őszintén bevallom, hogy évek óta nem tudok rendesen befogadni, egyszer már rá kéne állítani az agyamat. De majd biztos lesz, aki megérti és érthetően elmagyarázza.:) Én megelégedtem azzal az infóval, hogy a petesejtjeink nem passzívak.

Bánt

Az exférjem egyszer nagyon régen azt mondta, én csak használom az embereket, aztán, ha már nem kellenek, eldobom őket. Nem sokat vitatkoztunk a válás környékén, de ez nagyon megmaradt és azóta is sokat gondolok rá, vizsgálva magam, igaz-e. Hiszen valóban ott hagyok szerelmet, barátot, ha úgy érzem, nem működik.

Olyan szép, problémamentes pár voltunk, soha nem panaszkodtam, nem értették az emberek, miért akarok elválni. Az egészen rövid verzióm az volt az indoklásra, hogy megváltoztunk, ezt mondtam a legtöbb érdeklődőnek. Már aki tisztelettel közelített a témához, mert sokan nem bírták elviselni és engem okoltak. Mert én mondtam, hogy vége, mindig én mondom. Még soha nem hagyott el senki, csodálatos az életem, mi?

A valódi ok, amit nem szívesen hangoztattam, mert nem tűnt elég nyomósnak, az volt, hogy olyan emberré kezdtem válni a férjem mellett, ami nem akartam lenni. Akkor azt mondtam rá, hogy kezdtem elsárkányosodni, de ez hülye szó, nem szeretem, a sárkányok jó fejek. Egyszerűen nem voltam hajlandó az állandó működtető, basztató lenni, aki a rendőrt hozza a férje és a gyerekek mellett is.

Sajnos, ha valamire, hát erre a felállásra aztán tényleg van hajlamom. Meglátni a gyenge, sérült darabokat, felfedezni bennük a fájdalmat és azt gondolni, hogy majd én meggyógyítom. És mivel tényleg erős vagyok, sokszor elég jó eredményeket is sikerül elérnem, az a baj, hogy ezért nem sok hálát kapok. És egy idő után túl gyakran találom magam abban a szerepben, hogy már megint én vagyok a köcsög, aki bántja a másikat, miközben semmi mást nem kérek, csak tisztességes emberi viselkedést.

Ezek a férfiak mind valamilyen bántalmazás áldozatai, némelyiket az anyja idomította vagy éppen hagyta el, másikat az apja félemlítette meg. Keresik ezt az ismerős felállást, amiben ők az áldozatok, mert az kényelmes, finom érzés nekik. Hiába rossz, mégis jó, mert legalább tudja benne a saját szerepét, jól kipróbált eszköztárral rendelkezik hozzá.

Nem véletlen, hogy nem hagynak el, hiszen megkapják tőlem, amit akarnak. Szerencsére most már egészen hamar felismerem ezeket a jeleket és időben kijelentkezem. Nyilván minél nagyobb múltunk van, annál nehezebb a befejezés, de akkor is megéri. Mert ha valamit egészen biztosan nem akarok, akkor az az érzés, hogy én bántok valakit. Félelmetesen jó vagyok ebben, az egyik munkahelyemen volt az a mondás, hogy sírtál már liftben? Kevés embert nem tudnék kiakasztani, ha szabad kezet kapok és az alkohol például még a szokásosnál is jobban kiélesíti az érzékelésem, az önkontrollom meg lecsökken és még azoknak is be tudok szúrni a vértje alá, akiket szeretek.

A legutóbbi ilyen annyira szerette a fájdalmat, hogy megpróbálta strukturálni és külön kérte a bántást, konkrétan. De a tudatosságtól nem lett kevésbé ijesztő, hogy akár csak verbálisan is összeszurkálhatok valakit. Tettetni nem tudom, élesben pedig nem ez az ember akarok lenni, aki hideg fejjel darabokra szaggat egy másikat. Akkor sem, ha kéri.

Fej

A Tűzoszlop óta pörgetem a processzort a háttérben a valláson, nagyon megtapadt a téma. Szinte kizártnak tartom, hogy valaha is csatlakozzak bármilyen egyházhoz, amióta olvastam Hararit, még az eddigieknél is kevésbé tudok komolyan venni dogmákat, ha nincsen racionális bizonyítékuk. És ez a konkrét vallások mellett vonatkozik a vegánságra, a pilatesre, a szexizmusra és minden egyéb úgynevezett elvi alapon működő sztorira.

Follettnél a protestáns-katolikus-anglikán ellentétek a történelmi háttér mellett főleg az egyes szereplők személyisége és a választott vallás összefüggései miatt voltak nagyon érdekesek. Nem gondolom persze, hogy Ken Follett lenne a világ legárnyaltabban ábrázoló szerzője, pont hogy rengeteg klisét használ, de legalább kifinomultabban, mint egy átlag sikerkönyves. Nevezhetjük akár manipulatívabbnak is, mivel nehezebb folyton rajta tartani az embernek a szemét, hogy hát azért viselkedik így ez az ember, hogy elérje, én egy bizonyos dolgot gondoljak róla, érezzek vele kapcsolatban. Az esetek többségében akkor is érzem ezt olvasás közben, ha jól csinálja az író, csak akkor kevésbé zavar, szépen belesimul a folyamatba. Ha otrombán próbál sulykolni, konkrétan szinte látom magam előtt, ahogy az író kiszól a könyvből, hogy mit akar mondani, huh, de kínos, szar érzés.

Amiről ez az egész megint eszembe jutott, az egy nagyon érdekes és meglepően jól megírt cikk a qubiton Vajna Tamástól a reformáció és a kapitalizmus összefüggéseiről. Vajna hatalmas meglepetéseket szerez nekem, hihetetlen, mennyire jót tett neki, hogy ott hagyta a HVG-t, de őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ilyen klasszul képes lesz megszabadulni attól az undorító értelmiségi modorosságtól, ami ott kötelező. Az első cikkei még nagyon nehezen olvashatóak voltak, emlékeztek a Péterfy interjúra? De ez bazmeg, kristálytiszta, gyönyörűen felépített, érdekes és érthető. Ja és nem túl hosszú, ami rohadt nehéz egy feladat.

Baromi érdekes, hogy ennyi rengeteg okos embernek ilyen limitált gondolkodása van egyébként, remekül bizonyítja ez a rengeteg vallás és gazdaság összefüggései kutatás, mennyivel okosabb náluk Harari. Aki egyébként elképesztően cuki ember, a múltkor néztem vele valami pódiumbeszélgetést, ahol kérdésekre kellett válaszolnia és amikor egy olyat kapott, amin még nem gondolkodott, megmondta, hogy ő egy lassú ember, nem tud szellemesen riposztolni, csak ha már beillesztette a dolgot a kis rendszerébe. Hát nem imádnivaló?

Na szóval az a baj a vallás és a közgazdaság vagy a vallás és a szex vagy a vallás és a gasztronómia összefüggéseinek kutatásával, hogy ugyan statisztikailag tök érdekes dolgokat tud produkálni, de mivel az adott vallás maga csak egy bizonyosfajta gondolkodás tünete, hát valódi magyarázatot nem fog adni a jelenségekre. Nem azért rendmániás valaki, mert református, hanem azért lesz református, mert szüksége van a rendre. És nem azért tekintélytisztelő egy katolikus, mert ezt mondják neki a templomában, hanem mert eleve ebben a felállásban érzi magát jól. Nem mondanám, hogy ez egy hű de nagyon végiggondolt elmélet, amivel most mindent meg tudok magyarázni, mert még baromira az elején járok a gondolkodásban, de elég szépen fordulnak be a dolgok a helyükre. És azért nagyon klassz, mert teljesen ideológia és minősítésmentes. Azon dolgozom ugyanis, hogy ha már képtelen vagyok minden embert szeretetreméltónak látni, legalább megmagyarázható és elfogadható legyen számomra a viselkedésük. Kicsit olyasmi ez persze, mint az összes előítélet vagy a vallás és a közgazdaság kapcsolatának kutatása, a megértés vágya vezérel, csak próbálok a felszínnél jóval mélyebbre menni, hogy ne tapadjon rá semmi. Vicces módon a kutyatréninges gondolkodás itt is beüt, végül is mind állatok vagyunk, jó ezt tudni. És természetesen abban a pillanatban, hogy a testi vágy is szerepet játszik a sztoriban, hiába látom tisztán a másikat, mintha leöntenék az érzékelésemet cukorsziruppal,, mindenhová befolyik és elhomályosítja a tényeket.

Baromi unalmas vagyok, hogy folyton a neurodiverzitással és a szenzoros érzékenységgel jövök, de mivel ezek sokkal elemibb dolgok, mint hogy ki milyen országban született vagy melyik egyháznak, diétás mozgalomnak, pszichológiai irányzatnak a követője, nekem könnyebben érthetővé teszik a dolgokat. Nem tudnám még ezt mások számára is érthető rendszerbe szervezni és nem is biztos, hogy valaha menni fog a dolog. Szerencsére a világmegváltás soha nem szerepelt a vágyaim között, engem az mozgat, hogy lássam, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a fogaskerekek. Néha, bizonyos problémáknál már egész jól megy.