Skip to content

Halálos

Prince miatt sokadszorra futok bele a közösségi média és a halál viszonyába. Mivel már van blogom, többé nem kényszerülök a privát profilomban csekélyértelmű programozókkal vitatkozni azon, vajon Komár Lászlót rendesebb embernek tekintjük-e attól a pillanattól, hogy kilehelte a lelkét vagy továbbra is egy szexista, saját bevallása szerint is erőszakoskodó faszkalap marad. Akinek mellesleg remek hangja volt és kiválóan táncolt, de mi köze a kettőnek egymáshoz?

Prince-t én nem szerettem. Emberként azt hiszem kevéssé kedvelhető típus volt, viszont a zenéje az nagyon be tudott akadni. Amikor épp váltam és nem tudtam, mi lesz ezentúl az élet, minden szabad estémet a Lucky’s nevű, moszkvatéri intézményben töltöttem. Valami nagyon fura hely volt, valszeg a szokásos pénzmosoda, de a dj-nek jó ízlése volt és betette, amit kértem. Prince-t és George Michaelt például, csupa olyan számot, amire az átlagember nem tud táncolni. Néhány csendben söröző fickó között egyedül táncoltam a félhomályban, nem szóltam senkihez, csak ugráltam meg izzadtam. Akkor még nem volt Trafó például, ahová 10 évvel később lementem a bánatomat táncba fojtani.

Szóval komoly közös múltunk van, de nem voltak erős érzéseim, mivel ami nekem fontos volt belőle, a zene, az itt marad tőle függetlenül. És bár most sokat emlegetik, ez hamar elmúlik, az én fejemben viszont változatlanul megmarad a státusza. Nem lesz számomra érdekesebb csak azért, mert meghalt.

Az emberek nagy része viszont pont fordítva működik. A halál valami végtelenül csiklandós, izgalmas dolog, bearanyozza a halottat, érdemessé teszi rá, hogy beszéljünk róla, hogy foglalkozzunk vele. Ez ugye így önmagában csak az én tapasztalatom sokat netező felhasználói alapon, meg annak a 15 évnek köszönhetően, amiket online szerkesztőségekben eltöltöttem. Bármilyen halálhírt érdemes kitenni a főoldalra, a megfelelő címmel tök jó nézettséget lehet belőle csinálni. Már ez alapján írhatnék aránylag hiteles posztot, de mivel nem vagyok ép, fehér, heteroszexuális, középosztálybeli férfi, kicsit utána is mentem még, hogy lássam, a saját tapasztalatom hogy illeszkedik a valóságba.

Minimális guglizással (amit persze nem könnyű jól csinálni, tudom én) rá is leltem egy Guardian cikkre a közösségi média és a halál viszonyáról. Azt hiszem, ha a Guardiant fizetőssé tennék, simán elmennék évi kb. 20 ezerig, hogy olvashassam. Amellett, hogy a cikk linkekkel szolgáltat bizonyítékot rá, milyen jót tesz a halál egy művész eladhatóságának, az is benne van, hogy már a régi görögök is. És már akkor sem a valódi szomorúságról, érintettségről szólt a dolog. Minél fejlettebbé vált a média az évszázadok során, annál nagyobb buli lett egy-egy híres ember halálából.

Ami újdonság volt számomra, bár mindig is éreztem, hogy van különbség, az a grief és a mourning elválasztása egymástól. Mik a jó magyar szavak erre? A szomorúság nem elég, mert abban nincs benne a halál, a gyász meg túl egyértelmű magyarul. Nem azt mondom, hogy valaki nem lehet egyszerre hitelesen szomorú egy halál miatt és gyászolhatja azt úgy, hogy csak maga miatt teszi, a külső hatástól függetlenül. Nyilván lehet és az a jó, ha ez így van. De semmiképpen sem automatikus. Még abban az esetben sem, amikor valódi kapcsolat köti a halotthoz. A nagymamámat például szerintem én értékeltem egyedül igazán a családban, de én még a temetésére sem mentem el. A többiek viszont még feketébe is öltöztek talán egy időre, kitelik tőlük. Anyámtól tutira.

Ha pedig hírességről van szó, a legtöbb közösségi média megnyilvánulás nem több, mint csatlakozás egy trendhez, kapcsolódás ahhoz a csóvához, amitől valami részének érezheti magát az egyed. Értem ezt a szükségletet, de az álszentség kategóriába sorolom a saját értékrendemben és eléggé megvetem. Nem örülök neki, hogy ezt érzem, sokkal klasszabb lenne, ha nem néznék le ennyi mindent a világban, dolgozom is rajta, mert nyilván rólam is mond ez néhány nem túl szerencsés dolgot.

De attól függetlenül, hogy én mit érzek közben, a tény tény marad. A halál ostoba és hazug módon befolyásolja az emberek ítélőképességét, majd ha erre felhívják a figyelmüket, némelyik még hajlamos meg is sértődni. Ismerek olyan embereket, akiknek elhiszem, hogy őszintén éreznek valamit, amikor ilyesmiről posztolnak, de a számuk elég alacsony.

Azt is hozzá kell tenni azonban, ahogy ezt a Guardian cikk is kiemeli, hogy a közösségi médián át történő gyászolás nagyon sokat segíthet, ezt csak az tudja igazán, aki már próbálta. Függetlenül attól, hogy valódi ismerősről vagy hírességről van szó, a szomorúság megosztása és az azzal kapcsolatos kommunikáció előrébb vihet a folyamatban.

 

Tömeges

Tegnap este két fura élményem is volt a táncóra kapcsán. Először tánc közben megértettem valamit a csoportokhoz és tömeghez való viszonyomról, másrészt utána beszélgettem valakivel személyes dolgokról (1 éve járok oda, most történt meg asszem először) és azt is bevallottam neki, hogy én vagyok a Vaslédi. Pedig hogy utálom ezt kimondani, annyira hamisnak érzem. Mondjuk egy szuperhelyes kisfiúval volt a csaj, a gyerekek jelenléte nekem sokszor segít, velük sokkal szívesebben beszélgetek. Az a vicces része, hogy egy olyan társaságban, ahol ez végül szóba kerül, mindig mindenki ismeri a blogom, ilyen aprócska kis gettóban élünk mi.

A tegnapi nap többek között a hamisságról szólt egyébként. Először Böske új fotóján akadtam ki. Hadd mondjam el újra, nem állítom, hogy photoshop, bár egyébként simán lehetne, Leibovitz ugyanis rendszeresen csinál képeket több különböző fotóból, Erzsébetről is készített már ilyet. De egyébként leszarom én, hogy ott vannak-e tényleg abban a szobában mindannyian egyszerre, csak az autista agyam üvölt tőle, ha olyanok, mintha papírmasé babák lebegnének a képen. Mert hogy hazudik a fotó. Ha ez a koncepció, akkor jó, csak szóljanak. Annak idején a Titanicban volt ilyen érzésem, amikor felülről mutatták a rosszul odacgizett népeket a hajón.

Aztán táncórán a vezető vagymi egyfolytában beszélt tánc közben. Máskor is szokott, de hamarabb abbahagyja és most különösen rosszul viseltem azt a hamis hangot, amit ilyenkor használ. Eleve hülyeségeket mond (ami persze simán segíthet a többieknek a folyamatban), de mindezt ilyen levegősített, felpuhított hangon búgja a mikrofonba, ráadásul borzalmas angol kiejtéssel – hát ettől megint csak kikészültem. Nyilván az is közrejátszott, hogy ebédnél két órát töltöttem három másik ember társaságában és közben még ettem is, ami ugyan jó volt, de totálisan lenullázta az energiámat.

A táncórán egyébként sokszor rájövök dolgokra, egyszer már gondolkodtam ott a csoportokhoz való viszonyomról, mert ha visszanézem, a táncosokhoz való tartozás volt még mindig a legkönnyebb nekem. Nem akármilyen táncosokhoz, több óráról is kijöttem már, ahol a balett vagy kortárs arcok undorítóan kirekesztőek voltak. Ahol nem az örömről szól az óra és ha nem szenvedsz, nem is vagy elég jó nekik. Ahová most járok, nagyon az örömről szól és elképesztően jó érzés nézni ahogy az emberek meglepően különböző módokon élvezik, amit csinálnak. Nem járok össze velük különben, nem megyek velük hétvégi kurzusokra, mert az már sok lenne, de szívesen vagyok a közösség része. Főleg, hogy simán elfogadják, amikor nem akarok előtte-utána beszélgetni, hozzáérni másokhoz. Néha mindenhez van kedvem, néha csak táncolni akarok.

De még ebben a szélsőségesen elfogadó környezetben is félelmetes volt számomra tegnap, amikor a leggyorsabb résznél bejött valami militáns orosz dallam, amire mindenki egyszerre tapsolt, dübögött, mozgott. Pontosan úgy éreztem magam, mint minden tömegben, csoportban szoktam, ahol az emberek kimondva-kimondatlanul ugyanazt csinálják, mondják, akarják.

Nem intellektuális félelem ez, nem gondolom, hogy valóban megváltoztatnának azzal, ami jön belőlük, inkább egyfajta zsigeri, fiziológiai reakció – tényleg úgy érzem, hogy elviselhetetlen súlyként nehezedik rám az akaratuk. Akkor is, ha én is ugyanazt akarom. Szeretnék sikítani, hogy hagyják abba, de persze inkább csak el szoktam onnan menni. Illetve, ha kisebb csoportról van szó, megpróbálhatom uralni őket, ami néha elég jól szokott menni, de ezt sem szeretem csinálni.

Leginkább ezért érzem magam olyan kényelmetlenül például a Hellóanyuban, ha sokan vannak. Tele van a levegő akarással és úgy érzem, beszippant, agyon nyom. Egy futóversenyen szintén, ott még ugye többféle hatás is játszik. Mindegy az, hogy jót akarnak, amikor drukkolnak, sokan csinálják, összeadódik, nagy. Egy tüntetés meg aztán végképp elviselhetetlen, hiába értek vele egyet tökéletesen, borzalmas érzés ott lenni. Ha elkezdenek jelmondatokat skandálni, konkrétan úgy érzem magam, mintha egy beindult állatcsordában lennék egyedül. Nem azt mondom, hogy állatok, hanem, hogy én abban a pillanatban magányossá válok egy félelmetes, befolyásolhatatlan közegben.

A tömeges, csoportos rendezvények másik nagy problémája számomra a pátosz. Nem vagyok sem nyelvész, sem irodalmár és most nem néztem utána, hogy vajon definíció szintjén létezik-e többféle pátosz, az én fejemben igen. Van ez a szikár, kevés jelzős, de a témánál fogva mégis súlyos változat, ami iszonyú hatással tud rám lenni. Korai változata nekem a Jane Eyre, modern meg a Lore mondjuk. Erre nyilván jóval kevesebben fogékonyak, nehezebb eladni. És van a romantikus pátosz, hadd linkeljem be megint a Péterfy interjút, aki még nem olvasta, kötelező, kikérdezem.

A romantikus pátosz viszont, ami elsősorban stilisztikai, de persze előadói kérdés is, elviselhetetlen, hazug, olyan, mintha egy baltával folyamatosan kettéhasogatnák az agyamat. Lehet azt jól csinálni, de mennyire lehet. Szerintem például az Éj szelíd trónjánban Fitzgerald mesteri módon tolja úgy a romantikus pátoszt, hogy közben mégis kívül marad, csak megmutatja neked, hogy milyen. Érdekes módon Jókainál egyáltalán nem zavar, mert ő meg már annyira túlzásba viszi, mint a népmesék, elemelkedik a valóságtól teljesen. A probléma az, amikor ugyanezt a valóságban csinálják, szóval, zenével, mozgással, építészettel, szobrászattal, festéssel, fotózással.

A Durrellek

A legutóbbi Graham Norton kapcsán kiderült, hogy az ITV The Durrells címmel sorozatot indított a korfui évekről. Nem volt kérdés, hogy megnézem és nagyon-nagyon fura élmény volt, rengeteg dolgot hozott magával. (Eddig két rész ment le, nem tudom, később milyen lesz, egyelőre nagyon érdekes.)

Szinte már ijesztő érzés egy olyan könyv megfilmesítését nézni, aminek a történéseit annyiszor olvastam, hogy olyan, mintha velem történt volna. A Korfu trilógia minden sztoriját milliószor levetítettem már a fejemben, a dolgoknak egyértelmű sorrendje van. Amikor mama ezt mondja, arra Larry azt válaszolja. Nem is szereplők már a karakterek, inkább ikonok. Ezért aztán rendesen igénybe veszi az amúgy sem híres rugalmasságomat, amikor a dolgok nem pont úgy történnek, ahogy a könyvben. Mivel sorozatról van szó, van idő szép lassan csorgatni a sztorit, bizonyos jeleneteket szóról-szóra beletenni, de közben meg talán unalmas is lenne, ha semmit nem változtatnának rajta.

stream_img

Leginkább talán mama karaktere lett más, sokkal árnyaltabb, nagyobb, létezőbb ember lett belőle. Amikor rögtön az elején, még Angliában egy órakor kitölti az első pohár ginjét, szívesen a keblemre öleltem volna. Margo is kevésbé szélsőséges lény a sorozatban, őszintén szólva kicsit hiányoznak is a kicsavart szólásai és közmondásai. A fiúk viszont mind sokkal halványabbak, kisebbek, kevésbé kompetensek, amit az elején veszteségnek éltem meg, de aztán gyorsan újraolvastam az első könyvet és megértettem, miért kellett ez.

Durrell_1-xlarge_trans++FRcamfF5XSIP2wR2yAqDpmtT0gK_6EfZT336f62EI5U

Rég vettem már a kezembe a Családom és egyéb állatfajtákat. Utoljára talán a gyereknek próbáltam meg olvasni belőle még évekkel ezelőtt, de nem volt rá fogékony. A nagyok ugyanúgy szerették, mint én, de most már nem vagyok benne biztos, hogy javasolnám. Azt hiszem, ez a poszt is a gyászmunka része, el kell szakadnom Durrelltől, pedig megváltoztatta az életem.

Mivel a saját családomban nagyon kevés dolog felelt meg az igényeimnek, folyton adatot gyűjtöttem a témában. Emlékszem, az egyik első irodalmi hatás a Svéd gyerekversek volt, amit mostanra sokan modorosnak tartanak, de jézusom, a Monáéknál megmutatta, mit is akarok én. Az egyik legerősebb hatást nyilvánvalóan Durrell és az ő fiktív családja tette rám, most, hogy már felnőttek a gyerekeim, látom, hogy mennyi mindent átvettem. Akkoriban még nem nagyon volt olyan gyerekkönyv, amiben a család tagjai aránylag egyenrangúnak tűntek, az apa hiányát nem tálalták valami borzalmas drámaként és az önmegvalósítás ekkora teret kapott volna kortól függetlenül.

daffodil-yellow-villa

Nem szabad megfeledkezni a nyelvről és a stílusról sem. Bevallom, a mai napig nem olvastam Durrellt eredetiben, a leírásai angolul halálra untatnak, a fene se fogja kiszótárazni azt a rengeteg jelzőt és állat-, meg növénynevet. De ettől függetlenül is biztos vagyok benne, hogy a fordító ebben az esetben is nagyon-nagyon fontos volt. Még az is lehet, hogy Durrell miatt mentem utána Sárközi Mártának és olvastam el róla két könyvet is, erre már nem emlékszem biztosan. Az viszont most újraolvasva nyilvánvaló, hogy a mai napig használok olyan fordulatokat, szavakat, amik Durrellnek és Sárközi Mártának köszönhetőek az életemben.

Az a helyzet, hogy még mindig elképesztően viccesnek találom a beszélgetések és a sztorik egy részét, még ma is hangosan röhögtem néha. De sajnos azt kell mondjam, hogy Larry egy kibaszott bántalmazó volt, akármilyen okos és szórakoztató is. A felismerést nyilván jelentősen megtámogatta az a cikk, amit Larry első feleségéről olvastam a hétvégén. Nancy Myers 1932-ben találkozott Larryvel, a család pedig 1935-39 között élt Korfun, tehát az idillikusan felépített családi kép valójában tartalmaz legalább egy kibaszott nagy hazugságot. 35-ben ugyanis Larry és Nancy már össze is házasodott és a nő író lányának később írt könyve szerint már akkoriban is mindennapos volt a nagyon durva abúzus. Lelökte a lépcsőn és mocskos zsidónak nevezte, szép, ugye?

article-2102123-119D0A89000005DC-997_468x558

Sajnálom, ha nektek is elrontom, de én az a típus vagyok, akinek az igazság mindennél fontosabb. Nem elvi, hanem zsigeri alapon. De még ha mindezt nem tudom most meg, akkor is feltűnt volna a mai fejemmel, mennyire ocsmányul beszél Larry az egész családdal. Csodálatos stílusban teszi ezt, amit még mindig vonzónak találok, mert hát az egyik erogén zónám a nyelv és a szavak, rólam konkrétan le lehet dumálni a bugyit. De akkor is kénytelen vagyok látni, hogyan zaklatja ez az ember az egész családját.

És annak fényében, hogy a Gerry milyen gyengére írta meg a nőket és milyen hatalmasra a pasikat, csak egyet tudok érteni a sorozat változtatásaival. Nagyon remélem, hogy a központban továbbra is Louise lesz, azaz mama és elsősorban róla fog szólni, nem pedig a hősies férfiakról.

Azt is szeretném még hozzátenni, hogy minél többet olvasok Geraldról, annál kevésbé kedvelem őt magát is. Már akkor kényelmetlenül éreztem magam, amikor először olvastam Jacquie, az első felesége könyvét, ugyanis a kapcsolatuk eleve zaklatással indult – leszarom én, milyen romantikus nyálba csomagolva adják elő. Durrell valójában szétkúrta annak a nőnek az életét, leszarta az igényeit és erre nem mentség a szerelem.

Lehet, hogy azért mégsem kell azért az eredeti élményt eltemetnem, egyszerűen csak el kell fogadnom, hogy amit én gyerekként valóságnak éltem meg, az tulajdonképpen ugyanolyan mese volt, mint minden más, amit olvastam. Nem könnyű, na.

 

A szebbik

Cikket kéne írnom és (kurvaérdekes egyébként, csináltam kis interjút a vidéki gasztronómia helyzetéről Delijanival, Pestipistivel és Kaizer Andrissal) frusztrált vagyok, mert a pasi megint visszament Angliába, úgyhogy fejben már félig megvoltam egy dühöngő poszttal, de hagyjuk már ezt. Igen, ezt érzem, nem baj, elmúlik.

Inkább elmesélek egy filmet. Évek óta nézegetem a Girls lányokat messziről. Maga a sorozat nekem nem annyira, sokkal nehezebb életem volt ennél, szóval nem tudom őket sajnálni. Oké, a lányom és barátnői élete is könnyebb, mint az enyém, de őket szeretem. És őket is csak korlátozottan tudom sajnálni úgyis. De azért figyeltem Lenát is, meg a többieket is, érdekelnek. Aztán valami indie filmes csatornán belefutottam egy trailerbe Zoe Kazanba, nekem végig ő volt a legfurább közülük. És bár a The Pretty One is kora huszonévesekről szól, azért az identitás keresése, mint probléma még mindig nem idegen számomra, és úgy egyébként is elég bizarr volt a felállás hozzá, hogy kedvem támadjon rá.

theprettyone

Nem láttam még filmen a Kazan lányt, de vörös szőnyegen nagyon sokat, szóval volt egy határozott kép róla a fejemben, de ez gyakorlatilag egy pillanatra sem jött elő a film közben. Szeretem, amikor teljesen és csak a karaktert látom, amikor tényleg igazán érdekel, mi történik vele. Még akkor is, ha bizonyos fordulatok persze előre sejthetőek, mert nem ez a világ legeredetibb filmje, de nálam a legcukibbak közé simán befér.

Ebben nyilván van némi szerepe a szakállas hipszter szomszéd pasit játszó Jake Johnsonnak is. Könyvrajongó, medencetolvaj, fantáziáló, gyerekbarát – és szőrös a mellkasa, bocs a felszínességért. Azt akartam már kérdezni egyébként, hogy Ron Livingstone mindig csak seggfejeket játszik? Najó, a feleségével kapcsolatos poént nem láttam előre, úgyhogy az ütött. A végét kicsit eltúlozták, de úgyis mese volt ez inkább.

Pretty-One-Pictures

Ifjabb

Sajnos megint dühöngős napom van, ha elmesélném a gázműves sztorit, felmentést kapnék. Bár nyilván nem csak erről van szó. Viszont tényleg olvastam és most el is mesélem, hogy legyen valami kedves, kellemes dolog is végre a blogban. De azért nem csak jót mondok persze.

Szóval van nekem ez a Pilcher-mániám. Nem csak az, mert rajta kívül még két másik szerző iránti rajongásomat is kínos lenne bevallani, ha nem csinálnék belőle terápiás ügyet és kiáltanám minden alkalommal boldogan bele a világba. Az van, hogy miközben eléggé képes vagyok értékelni az irodalmat, amikor szar kedvem van, három ember szövege tesz boldogabbá tutira. Montgomery, Ingalls és Pilcher. Három nő, akik mind meglehetősen idillikus, főleg vidéki sztorikat írtak, fákat ölelgető, a prérin rohangáló vagy a tengerparton sétáló, az esetek jelentős részében bolond nőkről. Hát ez van, a búsongás helyett inkább örülök, hogy van valami, ami szinte mindig működik.

Mondjuk Montgomeryt mostanában kevésbé, ott eléggé leszűkült az érdeklődésem a két utolsó felnőtt Anne könyvre, Ingalls-nál sem tett túl jót, hogy utánaolvastam a családnak. Ha nem akarjátok elrontani az élményt, ne tegyétek egyikük esetében sem, nem felhőtlen a háttér. Pilcher kevésbé problémás, de ott a minőség és a szereplők miatt maradt meg négy kedvenc: Téli napforduló, Kagylókeresők, Szeptember (de bizonyos részeit kihagyom) és az Otthon, főleg a második könyv.

Rosamunde-Pilcher-image-001

Annyira rá vagyok azonban állva Angliára, hogy csak kipróbálok időnként más szerzőket, hátha. Hát nem. De azért mondjatok javasoljatok nyugodtan, hátha. Így került a képbe Robin Pilcher, akitől szerintem egy könyvet olvastam, még az Ulpiustól kaptam. Sajnálkozva állapítottam meg, hogy nem minden öröklődik és leírtam szegény fiúgyermeket. De aztán nemrég beszereztem egy újabbat, hogy legfeljebb félbehagyom és nem hagytam, sőt. Azt kell mondjam, hogy a Csillagrobbanás néhány apró (ám fájdalmas) részlettől eltekintve teljesen hozza a megfelelő Pilcher-szintet.

Annyira jó volt, hogy fel is állítottam magamban egy elméletet, miszerint Robin Pilcher csak a nevét adja hozzá, valójában olyan néger(ek) írták a sztorit, akik tökéletesen képesek utánozni az anyukáját. Nem gondoltam igazán komolyan, de tényleg fura volt, na. Az is felmerült bennem, hogy a Hosszú az út hazáig az első könyve volt és közben megtanult írni. Erre most megnéztem és a Hosszú az út pont, hogy a legutóbbi, a Csillagrobbanás meg eggyel előtte volt. Kicsit összezavarodtam, de végül is Rosamunde könyveinek minősége sem mondható állandónak, a nagy áttörést jelentő Kagylókeresők utáni Szeptember is kínos néha. (Az az öngyilkossági rész például, eh.)

Akárhogy is, a Csillagrobbanás teljesen használható darab, még úgy is, hogy jelentős része nem a tengerparton játszódik, hanem Edinbourghban és van benne némi heveny szexizmus, ami azért 2007-ben már nem való arrafelé. De valahogy egész jól át tudtam rajta lépni. Sajnos megint csak főleg fiatalokról szól a sztori és kicsit túl sok szálon fut, az elején már nagyon vártam, hogy végre kiderüljön, hol érnek össze. Egy kicsit több drámaiságot tartalmaz, mint azt én okvetlenül szükségesnek vélem, de például a fiatal házasok vonal egész értelmes volt. Meg az idősebb ügyvéd volt még a kedvencem. Nem hiszem, hogy újraolvasom és továbbra is kétséges Robin bácsi megítélése, de ezt a darabot konkrétan merem ajánlani.

3c2f29be7a1db1ab5889a40ca2f67f2a_400x400

 

Even

Bocs, hogy már megint feminista cuccal jövök, az ebédmenühöz még hiányzik a Fausto, de majd azt is megírom. Meg olvastam is és el is mesélem, csak ez most hirtelen eszembe jutott.

Szóval futás közben megint a catcallingon gondolkodtam. Egyrészt mert rövidnadrágban és ujjatlanban futok, amivel máris magamra vonzom a férfiak figyelmét sajnos, gyűlölöm, hogy rosszul érzem magam, amikor elfutok némelyik mellett. Másrészt olvastam a Gumiszoba bámulásról szóló posztját és ember, mennyire kurvára igaz ez. Annyira szeretnék egyik reggel odamenni a Fidesz-székház előtt minden kibaszott nap ott dekkoló ellenszenves faszkalapokhoz és megmondani nekik, hogy beszélgessetek egymással vagy nézzétek a telefonotokat, de ne engem stíröljetek. Harmadrészt meg azért gondolkodtam ezen, mert mostanában két nagyon fogékony pasival is beszélgettem erről. Mindketten baromi kedvesek és nagyon-nagyon jól tudják éreztetni a körülöttük lévő nőkkel, hogy csinosak – attól teljesen függetlenül, hogy meg akarják-e éppen dugni az illetőt. Egyszerűen ilyen emberek és őszintén nem értik, miért nem szabad szépeket mondani, ha tényleg szépeket éreznek.

Jó ideje próbálom már ezt megfogalmazni, merugye én is nagyon szeretem megmondani az embereknek, ha valamit szépnek látok rajtuk. Idegenekhez mennék oda szívesen, hogy neked milyen gyönyörű hajad van! Mennyire jó ízlésed van, ez az outfit zseniális! És persze azt is szoktam gondolni, hogy atyaisten, milyen csodálatos mell vagy segg. Legtöbbször pusztán esztétikai alapon érzem ezeket, szexuális indíttatás nélkül, férfival és nővel kapcsolatban is sokszor előfordul. Nyilván olyan is van, hogy valakit elképesztően vonzónak találok és még akár hozzá is szeretnék érni, de ehhez mindig több kell, mint hogy meglátom az utcán, kicsit ismernem kell az embert. És persze ilyenkor sem nyomulok rá kéretlenül, de ha már beszéltünk és van köztünk kapcsolat, jelezhetem neki, hogy vonzónak találom.

Azt gondolom, hogy a catcalling intézménye valójában kurvára egyértelmű. Ne minősíts senkit ismeretlenül hangosan az utcán. Kész, ennyi. Se pozitívan, se negatívan. Nincs hozzá jogod. Ne is bámuld bazmeg, mintha egy sétáló hamburger lenne, te meg rohadt éhes. Gondolj, amit akarsz, de csináld már úgy, hogy a másik számára ne legyen zavaró. Persze valójában azt szeretném, ha valójában nem is gondolná senki azt egy idegen emberről, hogy hú de megbasznám. Nem azért ne gondolja ezt, mert ez sértő a másiknak, pedig az, hanem azért, mert ez azt jelenti, hogy végtelenül sekélyes és undorító a viszonya a saját szexuális életéhez. Igen, tudom, hogy az emberek szoktak baszni is, nem csak szeretkezni, de azért az a minimum, hogy ez konszenzusos alapon történik. Ergo NEM az az alap, ha ismeretlen emberekkel, akik az ismeretlenségükből adódóan nem akarhatnak veled dugni, te mégis akarsz.

De akkor kinek és mikor és hogyan lehet kedveseket mondani? A kulcsot a Franciaországban élő haverom adta a kezembe. Eleve egészen más érzés francia pasik által megnézve lenni. Ok, még nem voltam Marseille-ben, Grenoble volt a legdélebbi hely. Ott is megnéztek, de nem bámultak és fixálódtak a seggemre, valahogy mintha az egész énemet figyelembe vették volna. Jó-jó, túlérzékeny vagyok. Szóval a francia haveromnak rendszeresen adok öltözködési tanácsokat, veszek is neki ruhákat. Mesél arról, hogy néznek ki a kollégái és hogy milyen sikere van az ő cuccainak. És hát itt van a megoldás: akkor nincs gond a külsőre vonatkozó dicséretekkel, amikor azt mindenki megkapja, nem csak a nők vagy olyanok, akiket meg akarnál dugni (hogy ne legyek túlságosan hetero). A francia pasik egymásnak is mondják, ha jól néz ki a másik (állítólag azt is, ha szarul:)), innentől kezdve egyértelmű, hogy valódi esztétikai érdeklődés áll mögötte.

Nem mondom, hogy akkor most indítsunk el egy mondjon mindenki mindenkinek szépeket kampányt. Még a két fogékony pasinak is nagyon nehezére esne másik ismerős férfiak külsejéről pozitívan nyilatkozni, iszonyúan bekorlátozza őket ez a konzervatív, szexista szocializáció, amiben élünk. Én csak próbálok rájönni, mi van.

Screen-Shot-2014-10-29-at-11.09.03-AM

Áldott erőszak

Igyekszem kerülni az ünnepekhez kapcsolódó bejegyzéseket, kicsit mániákus vagyok, jobb szeretem, ha a gondolataim nem kapcsolódnak ennyire másokéhoz. Ez a sznobság teteje, ugye? De most dezsa megihletett, meg egyébként sosem lehet eleget beszélni erről a baromságról.

Most nem arról lesz szó, hogy Jézus feltámadása mekkora hazugság és hogy telepedett rá a katolikus egyház egy nála sokkal régebbi ünnepre. A húsvét esetében ennek már jóval kevesebb értelmét látom, annyira elveszett, amit beletuszkoltak. Mivel húsvétkor kevésbé jellemző az ajándékozás, a fogyasztásellenes énem sem annyira őrjöng, legfeljebb a környezetvédő vinnyog, amiért a végén rengeteg kaját kidobnak a népek. Ja, és a fitnesz fasiszta sem kussol, mert minek, könyörgöm, minek megenni ennyi szart? Még minőségből is felesleges, de abból, amit tényleg fogyasztanak az emberek, hát konkrétan bűn.

Na, szóval egyikről sem lesz szó, viszont a locsolásról, mint a nők elleni erőszakról igen.

Pont a locsolás az egyik példa rá, hogy bár valóban sok energiát tettem a személyiségfejlődésembe, alapjában véve másképp vagyok huzalozva. Már egészen kicsi koromból emlékszem, amikor nagyanyámék még a régi házban laktak Szabolcsban, hogy jönnek a locsolók és az unokahúgom boldogan fogadja őket, én meg elbújok valahová és imádkozom, hogy a közelembe ne jöjjenek. Pedig akkor már nem vízzel csinálták, hanem kölnivel, anyám mesélte, milyen volt, amikor előrángatták a kukoricagóréból, ketten lefogták, a harmadik pedig megküldte egy vödör vízzel. Nekem a waterboarding jut erről eszembe, az is csak víííííííííííííz.

fotó CNN

111115093416-waterboarding-story-top

Később, amikor már a lakótelepen laktunk, főleg olyanok jöttek locsolni, akiket egyébként kedveltem, de akkor is ugyanolyan mereven elzárkóztam a dologtól. Egyrészt már akkor is undorodtam a szagok jelentős részétől és a privát szférám nagyon durva megsértésének tartottam, hogy valaki órákra olyan szagok elviselésére kényszerítsen, amiket nem akartam. Másrészt végtelenül megalázónak tartottam az egész aktust, ezt meg is mondtam, de senki nem értette természetesen.

Szerencsére mindig olyan helyen dolgoztam, ahol egyetlen férfinak sem jutott eszébe, hogy az irodában meglocsoljon. Vagy lehet, hogy csak engem nem mertek, legendás volt az a képességem, ahogy a puszta akaratommal és a nézésemmel megállítom a felém puszit adni közeledőket. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a pasik rituális reggeli kézfogását is kínosan röhejesnek találom, vaze, mint a kutyák, ahogy szaglásszák egymás seggét. Csak kevésbé őszinte.) Most rákerestem és egy férfi hr szakértő szerint a locsolás nem zaklatás, direkt nem linkelem, mert hogy nem szexuális és nem méltóságot sértő. És hogy azt nem a potenciális áldozat mondja meg, hogy mi a sértő. Hát ki, te szerencsétlen barom? Az elkövető?

A zaklatás megfogalmazása az egyenlő bánásmódról szóló törvény része. EGYENLŐ BÁNÁSMÓD – hangosan és lassan mondom, hátha úgy mindenki megérti. Ismételjük el együtt közösen: egyenlő bánásmód. Mindenhol. Ez kurvára nem valami szubjektív picsogás, hanem szisztematikus erőszak a társadalom egyik csoportja ellen – amihez még jó képet is kell vágni és MEGKÖSZÖNNI, baszod. Ha még mindig nem érted, csak fordítsuk meg a dolgot, ez szokott lenni ugye a legjobb próba, ha kétségeid vannak. Vajon mennyire tűnne elfogadhatónak, ha a férfiakat kényszerítenénk arra, hogy akár idegeneknek megengedjék, hogy hideg vízzel vagy borzalmas szagú szarokkal öntözzék őket, mosolyogjanak hozzá és hálásak legyenek érte? De persze annak nincs értelme, hiszen az ő termékenységük nem közügy, ugye.

Csak azért, mert van egy ilyen szokás, nem kell elviselnie egyetlen kislánynak és nőnek sem. Elnézést, hogy evidenciát ismétlek, de pontosan az ilyen elvárások teszik lehetővé, hogy később a fiúk erőszakos érdeklődését mindenki normálisnak fogja fel és az egyik fél természetesnek találja, hogy rákényszerítheti a másikat olyasmire is, amit nem akar, a másik fél pedig képtelen legyen nemet mondani.

tumblr_o4k20uMY3U1r9jzs2o1_1280

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 92 other followers