Skip to content

Horror

Az elmúlt pár hétben megint rengeteget olvastam, szeretem az ilyet. De már akkor sem esem kétségbe, ha hetekig nincs hozzá kedvem, jó érzés. Ha nem is aggódom, de olyankor is hiányoznak a képek a fejemből. Már ha olyat sikerült olvasni, aminek a képeinek örülök a fejemben.

Elég bizarr humorom tud lenni (egyszer hosszasan poénkodtunk valami hullaszállító kapcsán a gyerekméretű koporsókkal, semmire nem emlékszem belőle, csak hogy rendben volt valamiért), de bizonyos témákat nem tudok elviselni. Az egyik ilyen a Holokauszt. Tizenéves koromban elég sok könyvet elolvastam a második világháborúról, szinte tudományos alapossággal szembesítettem magam a tényekkel, adatokkal. Emlékszem a képekre jól. Nem az a gond, hogy szembesüljek vele, az érzéseket nem akarom a fejembe. Márpedig, ha valaki jól megírva beszél erről, az sajnos hozza magával az azonosulást. Az olyan vackokat, mint a Hőhullám Berlinben viszont örömmel és többször is, mert annyira gagyi az egész, hogy nem fenyeget a veszély.

Ugyanezen ok miatt nem voltam képes elolvasni az Ember a fellegvárbant sem, egyszerűen nem akartam, hogy felépüljön a fejemben egy alternatív világ, amiben fasizmus van a jelenben.

Őszinte leszek, ha tudom előre, mennyire durva az Örökké a tiéd, nem biztos, hogy bevállalom. Most már elhalványodott kicsit, de nem hiszem, hogy valaha is teljesen eltűnne az agyamból.

Úgy kezdődött, hogy a gyerekhez nem lehetett hozzászólni egy magyar fantasy miatt, amit Szakács Eszter írt és a Pagony adott ki. Mindig ránézek, mit olvas, szeretem tudni. Bele is néztem, de azért ehhez már öreg vagyok. Viszont, ha már ott voltam, körülnéztem a honlapon, merugye szeretem a young adult kategóriát. És megláttam ezt a remek, feministának tűnő dolgot, kamaszoknak szól, mi bajom lehet.

Írtam a kiadónak, akik villámgyorsan át is küldték a pdf-et, hozsánna néked kindle. Asszem, a repülőtéren kezdtem el olvasni, Norvégia felé és az első pár napomat kicsit be is árnyékolta. Nem akartam olvasni, de abbahagyni sem lehetett, hátha megjavul.

12696280_10154011112812958_1072881868_n

De nem, inkább hűséges volt, mint barátságos.

A jövőben a nőket tenyésztik, létezésüknek két célja lehet, a szülés vagy a férfiak szexuális kiszolgálása. A különböző típusú lánycsecsemőket genetikailag úgy alakítják ki, hogy a lehető legelőnyösebb külső tulajdonságokkal rendelkezzenek, majd zárt intézetekben nevelik őket rendeltetésüknek megfelelőre. A pedagógiai eszközök mindannyiunk számára ismerősek: versenyeztetés, megszégyenítés, elszigetelés. Mindez 24 órás online jelenléttel, reality műsorokkal, állandó megfigyeléssel kiegészítve.

A nyíltan feminista írónak, Louise O’Neillnek volt honnan merítenie, a kétezres években New Yorkban dolgozott divatújságíróként. Ettől még persze megírhatta volna egy új verzióját Az ördög Pradát viselnek, de O’Neill sajnos tényleg tud, nem olyan, mint Weisberger. Louise nem szarozik, kitépi a szívedet, megdarálja, aztán feltálalja vacsorára. Margaret Atwoodhoz hasonlítják és igen, A szolgálólány meséjétől is teljesen kikészültem. Végül is azért van.

LouiseONeillauthor_large

A nagyon jól felépített történet mellett nekem a stílus volt az, ami betette a kaput. A legtöbb kamaszoknak szánt könyv nyelvileg mesterkélt, próbál haverkodni, magára szedni a tizenévesek stílusát, gondolkodását. O’Neillnek valahogy sikerült hitelesen megszólalni kamaszlányként úgy, hogy közben ne kaparjam a falat a secondhand embarrasmenttől és még irodalmi is maradt a szöveg.

Nem vagyok biztos benne, hogy az amúgy is szélsőségesen instabil nagyobbik lányomnak odaadtam volna ezt a könyvet tíz évvel ezelőtt. Bár ez a fajta túlzás talán pont a kínzó pontosságával felszabadító hatású lehet a kortárs és a média nyomás alól. A kisebbiknek simán megmutatnám, de mivel ő autista, eleve kevésbé érdeklik ezek a dolgok – egyelőre.

Az biztos, hogy rengeteg kamasz számára, fiúnak, lánynak egyaránt nagyon durván beleléphet a valóságába. O’Neill következő könyve a nemi erőszak kultúrájáról szól, Asking for it a címe. Bár biztos, hogy az is szétcseszi majd jó időre az agyam, el fogom olvasni.

És ismét

Mindjárt megint könyvet fogok venni. Nagyon érdekes megélni, ahogy a fanatikus könyvgyűjtőből átfordultam és minél jobban igyekszem leredukálni a könyvtáramat. Pénzt mondjuk az utóbbi időben már egyébként is keveset költöttem, egy-egy karácsonyi könyvajánló feltöltötte rendesen a polcokat. Meg a kiadók úgy vannak vele, legalábbis az értelmesebbje, mint az éttermesek a kajával, tudják, nekik konkrétan mennyibe került egy könyv és az önköltségi árnál olcsóbb marketing eszközt még nem találtak ki. Szóval még ezzel a bloggal is simán be tudnék szerezni mindent valszeg, csak nincs kedvem.

Nem akarok már tárgyakat halmozni. Borzasztó hálás vagyok a francia haveromnak, amiért befogadott tavaly a lakásába és megmutatta, mennyire kevéssel is lehet jól élni. Najó, neki persze sokkal könnyebb azzal a folyóparttal ott Grenoble-ban minimalistáskodni, de akkor se volt normális a helyzetem. De persze azért olvasok, csak leginkább ebook formában és nagyon ritkán, alaposan meggondolva, arra még költök is. Fura módon, ezek a jól meggondolt könyvek sem mindig úgy válnak be, ahogy gondolom.

Temple Grandin anyukája, Eustacia Cutler könyve volt az első, amit megvettem az amazonon, azt végig is olvastam, mondjuk nem az egészet egyszerre, de nagyon tetszett. Rengeteg dolgot megmagyarázott, ami kimaradt a korábbi könyvekből és a filmből, olyan jó volt látni, végül mindenki boldog lett. Aztán kvázi véletlenül vettem egy könyvet Alan Turingről, azt még nem olvastam. A következő talán a Tracks volt, a film után vetettem rá magam, nagyon tetszett, de folyton abbahagytam, mert attól rettegtem, hogy most jön a rossz rész. Legutóbb Angliában végül tényleg eljutottam a rossz részig és eléggé bűntudatom van miatta, hogy félbehagytam megint, de ez van.

Vettem egy neurodiverzitásról szóló könyvet is, amit el se kezdtem, de mivel nagyon tisztelem a szerzőt, ez egyfajta támogatás volt részemről. És egyszer majd elolvasom, tényleg. A kitömött barbárt is félbehagytam, elég nyomasztó sajnos, pedig azt ugye legalább egy évnyi rákészülés után vettem meg végül.

És most megint nagyon viszket az ujja, ma már többször is megnyitottam az amazont. Az van ugyanis, hogy idegesített, mennyire nem értem az angolok egy részét (akik nem beszélnek NORMÁLISAN) és direkt brit sorozatokat kezdtem el vadászni. Így futottam bele a Love, Ninába, amit most nézek másodszorra. A forgatókönyvet Nick Hornby írta, egy Nina Stibbe nevű csaj könyvéből. A könyv pedig a 80as évekből származó levelekből áll, amiket Nina a nővérének írt Leicestershire-be. Ő közben a Regents Park mellett bébiszitterkedett Mary-Kay Wilmernek, aki az egyik legmenőbb irodalmi szerkesztő Angliában (milyen már, hogy ilyen ember létezik ott?) és akinek volt két gyereke Stephen Frears-től. A közvetlen szomszéd, aki minden este átjött vacsorázni, Alan Bennett, néha megjavítja a mosógépet. Bár nem szereti, hogy ez kiderült róla. És az anyát a sorozatban Helena Bonham Carter játsza, a bébiszittert meg a köcsög bérgyilkos csaj a GOT-ből.

97104716-Love-Nina-CULTURE-xlarge_trans++eo_i_u9APj8RuoebjoAHt0k9u7HhRJvuo-ZLenGRumA

Szóval parádés minden szempontból, ahogy azt szokták mondani. Semmi izgi különben, nagyon kevés történés van, de elképesztően cuki és nagyon jó látni a környéket, meg Londont. Az külön vicces, hogy bár ugye rá vagyok gyógyulva az öltözködésre, de jó darabig nem tűnt fel, hogy a sztori a 80as években játszódik, annyira visszajött most az a stílus.

nina-stibbe-007

Nina leveleit akarnám elolvasni most, csak sajnálom rá egyelőre a zsét, pedig a Telegraph-ban megjelent részletek alapján cuki. Még érdekesebb lehet Nina Stibbe másik könyve, amit az alkoholista és depressziós anyjával töltött gyerekkoráról írt, annak is utána kell még néznem.

Bele

Tudtam én, hogy felesleges leírni Londont, csak nem tudtam, hogy ennyire fájdalmas lesz szeretni.

Utólag is köszönöm a sok ajánlatot, hogy mit csináljak szombaton abban a négy órában, amíg elindul a gépem, mindet megnézegettem, de sajnos semmi kedvem nem volt emberekhez, tárgyakhoz. Nem megy nekem ez a múzeum dolog mostanában. Viszont mielőtt elindultam, egy Guardian cikk kapcsán eszembe jutott a Ladies pond a Hampstead Heath-ben, utánanéztem és láttam, hogy van pasikkal közös is, nekem meg nagy szerelmem a természetes vizekben való fürdőzés. Nem annyira, mint az angoloknak, inkább elvi, mint sport alapon. De ezzel el is dőlt, hogy oda el kell mennünk, egy órára volt autóval Wokingtól, ahol a pasi lakik.

Wokingot, meg a hozzá hasonló kisvárosokat szokás leszólni, hogy milyen uncsik és tényleg nincs ott semmi. De nekem még mindig terápiás a rengeteg gyönyörű fa, meg ismerős és ismeretlen virág, a földeken vezető ösvények, ahol futni lehet, a csatornák és folyók. Oké, első és második alkalommal is végig jó idő volt, nem láttam még semmit a szürke, nedves változatból, szóval kussoljak.

Hampstead Heath viszont nem csak úgy simán szép, hanem fájdalmasan gyönyörű. Egyetlen dolgot tudok nekik felróni, hogy nincs elég tájékoztató tábla, de szerencsére némi előkészület mellett offline is elég jól használható a google maps, úgyhogy nem tévedtem el. De először még együtt mentünk, a vegyes tóba, Camden felől közelítve. Meg is beszéltük, hogy itt veszünk lakást, saját stéggel a tóra. Aztán később a Highgate oldalon is láttam néhány egész helyes házat, de azok elég proccok voltak, a hippisebb rész szimpibb.

20160611_072441

Maga Hampstead Heath egyébként tulajdonképpen semmi különös. Egy rakás fa, rétek, tavak, redvás utak, sár, kövek, hidak. Persze a keleti oldalon civilizáltabb, játszótér, sportpályák, ilyesmik. De egy nagy része csak simán ősfás erdő, aljnövényzettel, ösvényekkel, el lehet benne tévedni valszeg. Bizonyos utakon lehet bringázni, másokon nem, kutyával majdnem mindenhová be lehet menni, csak vigyázz rá, azt kérik. Nem is nagyon láttam virágágyásokat, meg ilyen kertészkedős cuccokat, bár ugye épp csak keresztülgyalogoltam rajta.

20160611_090058

Csütörtökön annyira beleszerettem az egészbe, hogy nem volt kérdés, ide megyek vissza szombat reggel és úszom a Ladies pondban. A viszonyunk nem mentes az ambivalenciától, mert nagyon nehéz egy ennyire szép dologgal szembesülni úgy, hogy azt is el kell fogadnom, valszeg soha nem lehet belőle semmi az enyém. Nyilván Magyarországon is van egy csomó drága környék, laktam már a Rózsadombon meg a Gellérthegyen is, ismerem a második és a harmadik kerület szép részeit, de azok nem összehasonlíthatóak. Nem tudom eldönteni, hogy jobb vagy rosszabb lenne, ha nálunk is létezne az épített és a természetes környezetnek ilyen durván harmonikus, koncentrált változata. Merugye nálunk mindig van egy rakás ronda épület is és ilyen kertek meg soha sehol.

20160611_074206

Kicsit gyászoltam, de aztán arra jutottam, hogy még mindig jobb, hogy legalább máshol van ilyen. Úgyhogy szombat reggel kész útitervvel vágtam neki, utálom, ha nem ismerem jól a közlekedést, meg a környéket, de minden okés volt. Az erdőben is csak egy egészen picit mentem rossz irányba. És aztán végtelenül menőnek érezhettem magam, ahogy kora reggel a kis hátizsákommal a Ladies pond felé gyalogoltam és minden szembejövő vizes hajú nő rám mosolygott. Najó, majdnem mind.

20160611_080030

Jó volt korán menni, még kevesen voltak. A víz állítólag 18 fokos volt, úszás közben kicsit látszott felette a leheletem. A régi házat a téli zárás alatt lebontották és szuperminimalista újat csináltak, üvegezett zuhanyzóval a tóra, forró vízzel. A tavat is birizgálták valahogy, nagyon építkeznek, valami gát projekten dolgoznak az áradások miatt. De ebből ott semmi nem látszott, a parton körben a vad íriszek és a vízililiomok ugyanolyanok voltak. Esküszöm, ilyen giccses tényleg, ahogy mondom. 20160611_083512

Két kör után jöttem el, akkor érkezett a nagyobb tömeg, kezdett zaj lenni, láttam, hogy néhány csaj szörfös kesztyűt és cipőt húz úszáshoz. Csak később értettem meg, miért, amikor öltözésnél folyton begörcsölt a lábam és lassan sétálva a Kentish Townnál jártam már, mire az ujjam végébe is visszatért a vérkeringés. Dicsekszem, nem panaszkodom.

 

Fás, virágos

Attól tartok, hogy öregségemre egy újabb addikció jelenik meg az életemben, lassan teljesen fafüggő leszek. Oda jutottunk, hogy nagy valószínűséggel, amikor eladom ezt a lakást, 15 év után kiköltözöm a belvárosból és a döntés egyik meghatározó tényezője a környék épület/fa aránya lesz. Az is nagyon fontos persze, hogy továbbra is bringával járhassak, de majd kitalálom. Jelenleg két dolog tart életben, ja, nem, három az. A mindennapokban a Munkácsy utca ment meg, ahová kutyát sétáltatni járok. Nem naponta, de azért majdnem a Liget segít, 5 perc, amíg kiérek futva, onnantól már jó. Hétvégénként meg a nyaraló, már a vonattól a kishajóhoz vezető utcát is imádom.

Futni mindig a Ligetben szoktam és közben persze sokat gondolkodom a Liget-projektről. Nem sok jó szokott mondjuk eszembe jutni róla. Ma viszont nem csak ez járt a fejemben, hanem a jövő heti angol utat tervezgettem. Úgy döntöttünk, hogy most nem utazunk messzire, mert miénk az egész ház, csak a környéken mászkálunk, van ott is néhány dolog, például az a kurvarégi csatornarendszer a kis lakóhajókkal.

pyrford-woking-surrey-england-narrowboat-moored-beneath-a-canopy-of-FFEP34

De még reggel elkezdtem olvasni egy cikket a Guardianen és akkor bevillant, hogy mit is akartam én nagyon csinálni Londonban még mielőtt odautaztam volna valaha: hát elmenni a Hampstead Heath egyik tavában úszni. Egyszerűen elbűvölő, hogy az angolok számára a természetes vizekben úszás milyen prioritás és mekkora mozgalom támogatja már nagyon régen.

57-hampstead-mixed-bathing-pond

Ahogy ezen járt az agyam futás közben, megint csak visszatértem egy régi kérdéshez: vajon mitől van a magyaroknak ennyire rossz viszonya a természettel? Akármilyen régre megyünk vissza, ebben az országban az, aki tényleg szereti a fákat, mindig is ciki volt. Se a nemesek és más gazdagok, sem a szegények számára nem volt prioritás soha a természetes környezet megóvása, főleg nem a gondozása. Mondhatnánk, hogy azért, mert sose volt pénzünk és mindig szívott az ország. De ha megnézzük ezt nemzeti szinten, akkor ott vannak az írek és a norvégok, akiknek nem mondhatnám, hogy jobb soruk volt, mint nekünk, de mégis egészen másképp néznek a zöldre. Az olaszok viszont hozzánk hasonlóan szeretnek betonozni, leszarják a parkjaikat, nem zavarja őket a szemét és a kertészkedés sem érdekli őket különösebben.

Ez most így nyilván szélsőségesen hangzó általánosítás, de nem ítélkezni akarok, hanem az azonosságokra és a különbségekre rájönni, ami elvezethet az okokhoz. Hiába gondolkodom ezen már évek óta, még nem világosodtam meg.

Egyre kínosabbnak érzem viszont a magyar hozzáállást a témához. Sikítani tudnék tőle, hogy a legdrágább kerületekben is az egyik legfontosabb szempont a kertben való parkolás, egész társasházak áldozzák fel a közös zöld lehetőségét azért, hogy kibaszott, mocskos, undorító autókat nézzenek az ablakukból. Érted, kifizetnek a lakhatásért másfélszer-kétszer annyit és aztán közös megegyezéssel pusztítják azt, ami az ingatlan értékét adja. Exanyósomék balatoni telekszomszédja kivágta az összes fát a kertjében, mert nem volt kedve levelet söprögetni a fűről. Azóta rengeteg pénzt költ árnyékolásra, mert képzeljétek,  az ő kertje nyáron sokkal melegebb, félelmetes, mi? A nyaralótelepen a szomszédunk a mi fáinkból is kivágott néhányat megkérdezés és bejelentés nélkül, aztán rohadtul megsértődött, amikor pénzbírságot kellett fizetnie.

Nyilván ez a fajta ostoba tiszteletlenség adja az alapját a politikai döntéseknek is. Felváltva tudnék sírni és üvöltözni azért, ahogy a Liget-projektet kezelik, egyszerűen elképesztő, milyen szinten szarják le a felhasználók és a város érdekeit. Akik az egész átalakítást tervezik, nyilvánvalóan soha nem használták a Ligetet, de még csak meg sem kérdezték, azokat, akik rendszeresen járnak oda. Sem a gyerekeseket, sem a kutyásokat, sem a bringásokat, senkit. Hetek óta forgatom a fejemben ezt a hasonlatot futás közben, most már muszáj kijönnie, bocs. Amikor a Liget-projekt gazdái most azzal dicsekednek, hány padot, meg szemetest tettek ki és mi mindent csináltak, amióta átvették a kezelést, pont olyanok, mint az új nevelőszülők, akik azzal fényezik magukat, hogy ők már naponta kétszer adnak enni a gyereknek és nem is verik, csak bezárják. Hol vagyunk még az egyáltalán csak kielégítő szinttől, baszod? Hát még attól, amit jónak nevezhetünk?

Ma reggel megvilágosodtam. Nyilván hamarabb költözöm Angliába, mint hogy megvalósuljon, de a Városliget átalakításának lett volna egy kibaszott jó lehetősége, amikor bezárták azt az ocsmány Vidámparkot. Meg kellett volna szüntetni mindkét közutat, ami keresztül vezet a Ligeten, a Vidámpark területét pedig összenyitni, parkosítani, fásítani, így akár egyharmadával nagyobb lehetne az egész. Na, annak lett volna értelme és tőlem akár lovasíjász szakköröket is szervezhetnének a hősi múlt tiszteletére, csak hogy a választott traumájukat és dicsőségüket is megfelelően tudják csucsujgatni. De mivel az ország nagy része tahó, hát a döntéshozók is azok és a haverok is a beton bizniszben dolgoznak, nem kertészek.

Megmondós

Van egy több hete húzódó vitánk a lányommal, ami azt hiszem, most végre nyugvópontjára ért a fejemben Vekerdynek köszönhetően. Ez azért is jó, mert már nem vagyok annyira dühös attól a múltkori interjútól és pillanatnyilag nem érzek semmilyen vágyat rá, hogy megcáfoljam a benne lévő faszságokat. A probléma ugyanis sokkal nagyobb és komplexebb ennél, Vekerdyben és az én fejemben is.

Az egész azzal kezdődött, hogy egy megélhetési blogger kapcsán arról kezdtünk el vitatkozni, vajon hol van a szakértelemnek az a szintje, amikor az ember nyugodtan pénzt kérhet a tudásáért és vajon mekkora felelősséggel jár megmondani másoknak, hogyan éljék az életüket. Hogy egyáltalán felvállalható-ez a felelősség? Legalábbis akkor úgy tűnt, hogy erről vitatkozunk, de most rájöttem, hogy természetesen megint csak saját magam miatt aggódtam, ez is a szokásos kontroll freak forrás egyik kis gejzírje.

Az mondjuk önmagában mindenképpen tény, hogy Vekerdy részben félelmetes ostobaságokat beszél már nagyon sok éve. A régi szép időkről szóló, minden cikkben leadott litániájáról volt már itt is szó, ez a csomag sima józan paraszti ész használatával leírható, nem kell hozzá feltétlenül történész, aki pontról-pontra megcáfolja. A nőkkel és a férfiakkal szembeni elképesztő tiszteletlenségének és paternalizmusának felismeréséhez már sokkal kritikusabb gondolkodás és a téma átható ismerete kell, aki még nem tart ott az éberségben, az úgyse fogja észrevenni.

A nagyobbik probléma szakmai. Az elmúlt 25 évben elképesztően sok dolog kiderült a gyerekneveléssel kapcsolatban, például bebizonyosodott, hogy a korai közösség egyáltalán nem káros a gyerek fejlődésére nézve, viszont az anya és az apa életét kifejezetten rossz irányba befolyásolja, ha az anya otthon marad három évig. Nyilván nem minden családban, nem kell hörögni. De a legtöbb szülőnek és gyereknek nem tesz jót az, amit Vekerdy tűzzel-vassal hirdetett annyi éven át. Az, hogy a társadalomnak és a gazdaságnak sem tesz jót, már csak mellékes körülmény.  Tökre örülnék egy szembenézésnek és a felelősség felvállalásának ebben a témában mondjuk. Azt is bebizonyították, hogy a gyerek kötődésének és gondozási minőségének semmi, de semmi köze az őt gondozó biológiai neméhez, ergo a férfiak is tökéletesen képesek a csecsemők életben tartására és szeretésére. Továbbá nekünk sincs tévénk és héthónapos kora óta olvasok a gyereknek, tehát fogom az értékrendet, de ettől függetlenül arra nézve is elég sok kutatási eredmény van, hogyan lehet a digitális eszközöket fejlesztésre, nevelésre használni értelmesen, szóval itt is lenne még mit tanulni egy érdeklődő gyerekpszichológusnak. Nagy téma ez és sokan dolgoznak rajta világszerte, mindig van mit befogadni, ha van rá igény.

De a legeslegfélelmetesebb számomra az a megmondó szerepkör személyiségtorzító hatása. Igen, tudom én, hogy a magyar társadalom imádja a megmondást, mert akkor nem kell gondolkodni. Legyen egyértelmű, ki-kivel van, kit kell megbüntetni. Zárjuk be, tiltsuk meg, akasszuk fel. Teljesen mindegy, milyen témáról van szó, ez az alapvető igény a kirekesztésre, mint eszközre mindenben megmutatkozik. Az éppen aktuális hangulatomtól függ, hogy viccesnek, szomorúnak vagy rémisztőnek találom, mennyire leszarják az emberek, hogy ezzel a hozzáállással saját magukat szopatják legjobban. Amikor a társadalom 20-25 százalékát, bizonyos esetekben még nagyobb részét kitevő csoportokkal baszakodunk, az valamilyen módon mindig visszaüt. Érzésre is, de világosan kimutatható a pénzben kimutatható kár is. Amikor az integráló iskolák ellen balhéznak, akkor a saját gyerekeik oktatásának minőségéről mondanak le hosszú távon, amikor a cigányok támogatását akadályozzák, gigászi költségekkel járó problémákat hoznak létre a jövőben, amikor pedig a gyerekvállalást a nők vállára tolják, akkor egy idő után nem születnek gyerekek – meglepetéééééés!

Ezekben a helyzetekben nagy segítséget jelent szegény magyaroknak, ha valaki világosan megmondja, ki az ellenség és mit kell csinálni. Pedig legnagyobb sajnálatomra az a helyzet, hogy mi vagyunk az ellenség. Mi csináljuk az összes szarságot közösen. Persze a megmondásért rengeteg tisztelet és szeretet jár, pénzt is lehet vele keresni, úgyhogy nem csodálom, hogy annyian szívesen csinálják. Azt sem vonom kétségbe, hogy a megmondók az elején még őszintén segíteni akartak. De amikor valakinek már fontosabb a saját véleménye, mint az igazság és tudás, és csak azért, hogy ne kelljen szembenézni a tévedéseivel, meg az általa elkövetett hibákkal, inkább figyelmen kívül hagyja az ellenérveket – na ott kezdődik el a személyiségtorzulás. Elismerem, hogy Zimbardo hatalmas dolgokat hozott létre, de amikor leszarja más, hasonlóan hatalmas dolgokat létrehozott szakmabeliek kutatási eredményeit, csak azért, hogy neki legyen igaza, onnantól kezdve számomra hiteltelenné válik. Végtelen hálám és tiszteletem Csányi professzornak az állatetológiai munkásságáért, de egy ilyen bátor elmétől azt is elvárom, hogy ne szopja be a genderalapú elvárásrendszert. Tudom, most mind sírnak, mert nem nézek már fel rájuk eléggé.

Tekintettel rá, hogy a megmondók jelentik a biztonságot a gondolkodni nem kívánó népek számára, a megmondók véleményét megkérdőjelezni nem szabad. Az ilyen elhajlókat meg kell kövezni, ki kell pellengérezni, hogy merészelik. Azt hiszem, kevés félelmetesebb dolog van számomra, mint hogy egy idő után elveszítem a képességem arra, hogy kétségeim legyenek saját magammal és másokkal, a világgal kapcsolatban. A folyamatos kételkedés jelenti a lehetőséget az irányításra, ettől tudom, hogy én csinálom a dolgokat. Illetve persze inkább remélni vágyom, de közben azzal is tisztában vagyok, hogy ott vannak az ösztönök, meg a gyomorbaktériumok és a születési dátumom, a kurva életbe. De csak azért, mert léteznek tényezők, amik az akaratomtól függetlenül hatással vannak a döntéseimre, a személyiségemre, még nem mondok le a döntésekről.

Szanatórium

Aránylag távol áll tőlem mindenféle spiritualizmus, amiben az eleve elrendeltetés, meg más hasonló viccességek mozgatják az embereket, de sok dolgot nehéz megmagyarázni. Ott vannak azok a kutatások, amiknél a szabad akaratot vizsgálták és rendkívül nyugtalanító eredményeket kaptak, direkt beteszem a linket, hogy nektek is rossz legyen. A gyomorflóra személyiségre gyakorolt hatásáról pedig ne is beszéljünk.

De ha mindezeket meg is próbálom elfelejteni, ott vannak a saját életem ciklusai, amiket kurvanehéz megmagyarázni. Például tízévenként nagyon durván kirúgnak valahonnan, összeomlok és bizniszt váltok. Aztán ismétlődően beleszeretek időnként elképesztően bolond, hosszútávon nyilvánvalóan nem kezelhető férfiakba – mondjuk az tagadhatatlan, hogy azért mindből rendesen profitálok és utána általában jön egy rendes ember, akivel valami nagyon klasszat csinálunk együtt jó sokáig. Mondjuk gyereket. Ez utóbbi most már nem aktuális, de az ember megvan hozzá. És üzenem az univerzumnak, hogy a három bolond elég volt, köszönöm. Nagyon hülyén néznék ki közel hatvan évesen abban az állapotban.

A munkával sem tudok normális viszonyt fenntartani. Az egész posztot egyébként az Edit zárt blogjában olvasott nyígás indította el a túlvállalásról. Ezt is ciklikusan szoktam tolni általában. Családilag kevésbé, most, hogy a nagyok már nagyok, kisebb rá a hajlandóságom, valahogy elég a két felnőttre gondolnom, akiket kinyomtam a vaginámból annak idején, hogy megelégedjek és ne akarjak mindenáron szuperanya lenni. Elég lesz az, amihez van kedvem is. És ha mégis áldozatot hozok, gondoskodom róla, hogy minél több embernek elmeséljem és begyűjtsem az elismeréseket.

De munkánál sokkal nehezebb. Ott is van mire gondolnom, de egyszerűen hiába voltam már többször főszerkesztő, meg üzletág vezető, meg department head, ha tudom, látom, érzem, hogy valaki értékeli a munkám és megkér dolgokra, nagyon erőlködnöm kell, hogy nemet mondjak. Oké, nem bánom a pénzt sem, de az messze nem motivál annyira, mint az elismerés. És aztán bármennyire is kapálózom, néhány év alatt beszippant megint az örvény, sikítozva kiégek és kertész akarok lenni, akihez nem szól senki egész nap. Egyszerűen képtelen vagyok tartósan megtalálni az egyensúlyt.

Egyrészről vicces, talán még szánalmas is, hogy lassan ötven évesen még mindig keresem a megfelelő munkát. Másrészről viszont valójában baromi büszke vagyok rá, hogy nem ragadtam bele egyik korábbi cuccba sem. Jó, arra nincs okom büszkének lenni, hogy addig pofázok vissza, amíg kirúgatom magam, bár ennek is megvan a maga haszna, mert rákényszerít a váltásra. Végtelenül ambivalens dolog arra gondolni, hogy a franc se tudja, mi mindent fogok még kipróbálni és ez mennyi örömöt, tanulást, meg kudarcot hoz majd még magával. Most két sör után mondjuk inkább a kellemesebb részt látom, de még ilyenkor is van egy hang a fejemben, ami figyelmeztet, hogy az eddigiek alapján jó eséllyel megunom vagy elbaszom mindet.

Milyen rohadt kényelmes lenne, ha tényleg elhinném, hogy mindez valami felsőbb erő műve.

Erőszakos

Egész életemben sok gondom volt az indulataim ellenőrzésével. Mindig is félelmetes volt egy kicsit, mivel elég sokszor előfordult, hogy nem éreztem bűntudatot. Ebben persze az is közrejátszott, hogy nem a megfelelő módon indokolták meg, miért nem célravezető megütni valakit és hát nyilván az az álszentség is egyértelmű volt számomra, szinte minden felnőtt erőszakos volt a környezetemben, a tanárok egy része is, szóval csak kussoljanak – gondoltam.

De aztán lassan ugyan és vissza-visszaesve felismertem, hogy abban a körben, ahová tartozni szeretnék, az erőszak leginkább elfogadhatatlan. Legalábbis nyilvánosan persze. Arra is rájöttem, hogy nincs is sok értelme, mert az esetek többségében csak rosszabb lesz tőle a helyzet. Ezzel párhuzamosan azt is felismertem, hogy egyszerűen jobban járok, ha kidumálom-manipulálom magam.

A saját életemben tehát elég jó irányba fejlődtem, de a húgom egészen másfelé indult. Alapvetően az anyám hibája, de addigra azért már ő sem volt kislány, amikor megszületett a gyereke. Sajnálatos módon a gyerek apja mind genetikai, mind társadalmi szempontból nagyon rossz választás volt. A szülés után pár hónapig együtt éltek, majd a húgom hazaköltözött anyámhoz, majd vissza a pasihoz és annak anyjához. És akkor a húgomat kitették az utcára, a héthónapos gyereket pedig megtartották. Nem hiszem, hogy nyerészkedésből, inkább csak tetszett nekik, hogy milyen cuki.

Soha nem voltunk közeli viszonyban testvérekként, még amikor ugyanakkor védtük a fejünket a fakanáltól, akkor sem voltunk együtt, nem közös élmény ez nekem, csak ő is ott volt. De gyereket nem hagyunk magára, úgyhogy azonnal körbeérdeklődtem, tudok-e verőembert szerezni, aki odamegy és persze jogásszal is beszéltem, mik a lehetőségeink. Úgy emlékszem, aránylag rendesen végiggondoltam, hogy első lépésként mindenképpen oda kell menni és megnézni a helyzetet.

Az Orczy tér környékén laktak, udvari lakásban, egyértelmű volt, hogy mindenki mindent hall a házban. Miután megérkeztünk, közöltem, hogy elvisszük a gyereket, ők meg mondták, hogy nem. Nem sokáig szájkaratéztunk, már csak azért sem, mert meglehetősen kiegyenlítetlen volt a küzdelem, egyszerűen bezárták az ajtót, hogy innen mi nem megyünk el. Volt valami dulakodás a kulcsért, de azt nagyon kétségesnek éreztem jogilag, meg nem is akartam hozzájuk érni. Azt hiszem, aránylag higgadtan közöltem, hogy akkor kitöröm az ablakot, de nem vettek komolyan. Egy szódásszifon tűnt megfelelő eszköznek, nem is ment olyan nehezen. Szépen kiszedtem az üvegeket a keretből és azt  mondtam a húgomnak, másszon ki. Valahogy még mindig nem hitték el, hogy tényleg megtesszük. Amikor a húgom már kívül volt, kiadtam a gyereket. Nem értem, hogy engedték, hogy a kezemben legyen, de ez valahogy nem volt gond. Tényleg nem gondolták, hogy megteszem, túl csendes voltam.

Engem már nem engedtek ki. Kicsit fojtogattak, rángattak, üvöltöztek, próbáltam rábeszélni a húgom, hogy hívja a rendőrséget, de persze nem mert elmozdulni. Nem állítanám, hogy értem aggódott, csak nem az ő esete az intézkedés. A hangoskodás meghozta az eredményt, a szomszédok közölték, hogy kihívják a zsarukat, mondtam, hogy támogatom az ötletet. Kurvaszar volt ott bezárva lenni, de pontosan tudtam, hogy ha megjönnek a rendőrök, onnantól nyert ügyünk van.

És valóban, szinte kínos volt végignézni, ahogy a gyerekrablók értetlenül állnak a helyzet előtt. Hiszen az az ő gyerekük is, az ő lakásuk és mégis elmehetünk simán gyerekestül. Valószínűleg még nagyobb meglepetésként érte őket, amikor hivatalból eljárást indítottak ellenük személyi szabadság korlátozásáért. A  kihallgatáson persze közöltem a nyomozóval, hogy nem vagyok hajlandó tanúskodni, mert az életben többet látni nem szeretném őket.

Nos, a húgom ezután hamarosan megint visszament a pasihoz, de utána már szerencsére nem volt akkora dráma. Mondjuk nem is segítettem volna, ezt is elvi alapon csináltam, sose kedveltem a gyerekét túlságosan.

Nem tudom, minek nevezik ezt, mert nem hirtelen felindulás volt, sokkal inkább előre megfontolt szándékkal mentem bele és közben is elég jól átláttam, mit érdemes csinálni és mit nem. Nem élveztem egy cseppet sem, egyszerűen valami megoldó üzemmódba kapcsoltam, tudtam, hogy ez a helyes dolog. Abban nem vagyok biztos, hogy ha ennél érintettebb vagyok, akkor is megálltam volna ennyinél. Úgyhogy mindannyian nagyon szerencsések vagyunk, hogy soha senki nem bántotta ilyen módon a gyerekeimet és remélhetőleg nem is fogja.

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 94 other followers