Skip to content

Erőszakos

Egész életemben sok gondom volt az indulataim ellenőrzésével. Mindig is félelmetes volt egy kicsit, mivel elég sokszor előfordult, hogy nem éreztem bűntudatot. Ebben persze az is közrejátszott, hogy nem a megfelelő módon indokolták meg, miért nem célravezető megütni valakit és hát nyilván az az álszentség is egyértelmű volt számomra, szinte minden felnőtt erőszakos volt a környezetemben, a tanárok egy része is, szóval csak kussoljanak – gondoltam.

De aztán lassan ugyan és vissza-visszaesve felismertem, hogy abban a körben, ahová tartozni szeretnék, az erőszak leginkább elfogadhatatlan. Legalábbis nyilvánosan persze. Arra is rájöttem, hogy nincs is sok értelme, mert az esetek többségében csak rosszabb lesz tőle a helyzet. Ezzel párhuzamosan azt is felismertem, hogy egyszerűen jobban járok, ha kidumálom-manipulálom magam.

A saját életemben tehát elég jó irányba fejlődtem, de a húgom egészen másfelé indult. Alapvetően az anyám hibája, de addigra azért már ő sem volt kislány, amikor megszületett a gyereke. Sajnálatos módon a gyerek apja mind genetikai, mind társadalmi szempontból nagyon rossz választás volt. A szülés után pár hónapig együtt éltek, majd a húgom hazaköltözött anyámhoz, majd vissza a pasihoz és annak anyjához. És akkor a húgomat kitették az utcára, a héthónapos gyereket pedig megtartották. Nem hiszem, hogy nyerészkedésből, inkább csak tetszett nekik, hogy milyen cuki.

Soha nem voltunk közeli viszonyban testvérekként, még amikor ugyanakkor védtük a fejünket a fakanáltól, akkor sem voltunk együtt, nem közös élmény ez nekem, csak ő is ott volt. De gyereket nem hagyunk magára, úgyhogy azonnal körbeérdeklődtem, tudok-e verőembert szerezni, aki odamegy és persze jogásszal is beszéltem, mik a lehetőségeink. Úgy emlékszem, aránylag rendesen végiggondoltam, hogy első lépésként mindenképpen oda kell menni és megnézni a helyzetet.

Az Orczy tér környékén laktak, udvari lakásban, egyértelmű volt, hogy mindenki mindent hall a házban. Miután megérkeztünk, közöltem, hogy elvisszük a gyereket, ők meg mondták, hogy nem. Nem sokáig szájkaratéztunk, már csak azért sem, mert meglehetősen kiegyenlítetlen volt a küzdelem, egyszerűen bezárták az ajtót, hogy innen mi nem megyünk el. Volt valami dulakodás a kulcsért, de azt nagyon kétségesnek éreztem jogilag, meg nem is akartam hozzájuk érni. Azt hiszem, aránylag higgadtan közöltem, hogy akkor kitöröm az ablakot, de nem vettek komolyan. Egy szódásszifon tűnt megfelelő eszköznek, nem is ment olyan nehezen. Szépen kiszedtem az üvegeket a keretből és azt  mondtam a húgomnak, másszon ki. Valahogy még mindig nem hitték el, hogy tényleg megtesszük. Amikor a húgom már kívül volt, kiadtam a gyereket. Nem értem, hogy engedték, hogy a kezemben legyen, de ez valahogy nem volt gond. Tényleg nem gondolták, hogy megteszem, túl csendes voltam.

Engem már nem engedtek ki. Kicsit fojtogattak, rángattak, üvöltöztek, próbáltam rábeszélni a húgom, hogy hívja a rendőrséget, de persze nem mert elmozdulni. Nem állítanám, hogy értem aggódott, csak nem az ő esete az intézkedés. A hangoskodás meghozta az eredményt, a szomszédok közölték, hogy kihívják a zsarukat, mondtam, hogy támogatom az ötletet. Kurvaszar volt ott bezárva lenni, de pontosan tudtam, hogy ha megjönnek a rendőrök, onnantól nyert ügyünk van.

És valóban, szinte kínos volt végignézni, ahogy a gyerekrablók értetlenül állnak a helyzet előtt. Hiszen az az ő gyerekük is, az ő lakásuk és mégis elmehetünk simán gyerekestül. Valószínűleg még nagyobb meglepetésként érte őket, amikor hivatalból eljárást indítottak ellenük személyi szabadság korlátozásáért. A  kihallgatáson persze közöltem a nyomozóval, hogy nem vagyok hajlandó tanúskodni, mert az életben többet látni nem szeretném őket.

Nos, a húgom ezután hamarosan megint visszament a pasihoz, de utána már szerencsére nem volt akkora dráma. Mondjuk nem is segítettem volna, ezt is elvi alapon csináltam, sose kedveltem a gyerekét túlságosan.

Nem tudom, minek nevezik ezt, mert nem hirtelen felindulás volt, sokkal inkább előre megfontolt szándékkal mentem bele és közben is elég jól átláttam, mit érdemes csinálni és mit nem. Nem élveztem egy cseppet sem, egyszerűen valami megoldó üzemmódba kapcsoltam, tudtam, hogy ez a helyes dolog. Abban nem vagyok biztos, hogy ha ennél érintettebb vagyok, akkor is megálltam volna ennyinél. Úgyhogy mindannyian nagyon szerencsések vagyunk, hogy soha senki nem bántotta ilyen módon a gyerekeimet és remélhetőleg nem is fogja.

Kajás

Ma szinte semmit nem tudtam írni, amit muszáj lett volna, de már napok óta visszhangzik a fejemben egy téma. És ez még könnyű is. Hétvégén megint jön egy pár norvég barát barátja és megkérdezték, hová menjenek vacsorázni és ebédelni. Elég érdekes volt végiggondolni, hová mennék a helyükben, tudva, amit tudok.

Hétvégén sajnos a legtöbb helyen nincs ebédmenü, de mivel pont nemrég csináltam egy ebédmenüs cikket, azért a fejemben volt két ilyen étterem is. Az egyiknek már régi rajongója vagyok, most voltam harmadszorra az Arany Kaviárban. Ugyan Budán van, ami egy kicsit kiesik a norvégoknak, de amióta megcsinálták az üvegházat is a kertben, még inkább érdemes átmenni miattuk a másik oldalra. Emlékeztek, ott volt a világszép pincér, akitől elakadt a szavam, de messze nem ettől szeretem őket. Mondjuk az egyik alkalommal elfelejtették a megbeszélt időpontot és pont valami hiperzsúfolt ebéd után toppantunk be, hogy a jelenlegi trendekről csevegjek a séffel – annyira szét voltak esve, hogy elfelejtettek evőeszközt kihozni. Nagyon röhögtünk szép csendben, főleg, mert az AK tényleg elég híres a kiszolgálásról. Jézusom, milyen volt a kijevi csirkemell, bár tudnék énekelni. Most legutóbb meg a párolt halra beszéltek rá, mondom, jól van, de ezt nem szeretem. Betettem a számba és majdnem sírtam. Szóval Arany Kaviárt ajánlanám.

A másik új és egészen más és közelebb is van. A St. Andreában még csak egyszer jártam, de már ott jól kezdődött, hogy szuperszáraz pezsgőjük van. Ami annyira csodálatos, hogy még az Eiffel Palace-szal kapcsolatos ingatlanügyeket is majdnem elfelejtette. Jó volt a leves is, az angus viszont attól tartok kár volt belém, de a vega fogást az utolsó falatig megettem, valami gombóc volt sajthabbal és csalánnal – őrület, mi? A séf annyira cuki, hogy amikor lelkendeztem neki a zöldséges desszertjei miatt, megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e megkóstolni még két másikat. A vaníliát valami erjesztett fekete gombával párosította, a céklásban meg balzsamecet volt, majdnem tapsikoltam a gyönyörűségtől. Aznap megettem egy levest, egy előételt, két vagy három főételt és a négy desszertet. Ja, és az ebédmenühöz jár egy pohár bor, szerintem rá lehet őket dumálni, hogy cseréljék le pezsgőre. Hétvégén persze nincs menü, de a pasim úgyis mindig hétközben van itt.

Egy csomóan unják, de én még mindig nagyon szeretem a MÁK-ot. Egyrészt a hely zseniálisra sikerült szerintem, földrajzilag ideális és mivel itthon szinte csak csirkét és halat eszünk, rá vagyok állva a nehezebb húsokra étteremben. Rég voltam itt, kíváncsi vagyok, a norvégok elmennek-e.

Kevésbé formális kajáláshoz nekem egyértelműen a Padron a legjobb hely. Egyetlen baja van, nagyon kényelmetlenek a székek, de lehet, hogy direkt.:) Én még ott rosszat nem ettem, a múltkor eltették nekem a véreshurkát, a pacaljuk a legjobb a városban és a padron is zseniális. Oké, hogy ismerem a tulajokat, de szerintem anélkül is baromi jó fejek mindenkivel. Emlékeim szerint a creme brulee is hozta a szintet.

A helyszín, a stílus és a múltkori vadasélmény miatt a Maceszt mondtam még a norvégoknak, gondolom, hogy a zsidó kaja nekik elég egzotikus. Hétköznap full telt ház volt, a pincérek úsztak, mint a fene, de azért elég jól kezelték, amikor nekiálltam hisztizni, mert újfajta vadas van. Nemrég vettek sous vide-et, és ahhoz képest, hogy a séf korábban nagyon húzta rá a száját, hogy ő csak hagyományosan, lassú főzve hajlandó, hát rendesen kitanulta. Az a vadhús az egyik legjobb volt, amit ettem és a gombócok meg csudásan borsosak. Szeretem a jó borsot, miért nem használok többet? A szerencsétlen pincér még hozott ki egy tányérban külön szószt is, mondjuk kedvesen kértem és legalább 3 ezer volt az a fogás, szóval nyugodtan belefért az árába, de akkor is értékelem az ilyesmit.

A Laci!konyhát a hely miatt nem mondtam nekik, de én szeretem, a designt és a kaját is, oda is kéne már megint menni.

Angolos

Az angol nyelv kb. tízéves korom óta nyűgöz le, emlékszem, ahogy az Abba lemez hátulján követem a Thank you for the music szövegét és összeáll a fejemben. Aztán a jézuskrisztus, meg a hair volt a következő és a Love storyt még szótárazni is hajlandó voltam. Az angol történelmet és irodalmat is imádtam, természetesen többször felvételiztem angol szakra, de töri volt a másik szakom és ott mindig elvéreztem. Amikor a citibankban dolgoztam, ír kiejtésem volt egy darabig, mert csupa írrel voltam körülvéve és egyszer telefonos ügyfélszolgálatban bejelentkezett az egyik legnagyobb hazai brit történelem szaktekintély, rá is kérdeztem, hogy ő-e az, szinte tapsikoltam az örömtől, kicsit el is beszélgettünk.

Nem vagyok egy nagy utazó, de azért elég sok helyen voltam már, a franciáknál és az olaszoknál egész sokszor, de Angliába még sose jutottam el, eddig valahogy nem is annyira vágytam. Fura, mert a fejem ugye tele van képekkel, sztorikkal, de mégsem. Most a pasi miatt végre nekiindultam és ugyan féltem, hogy majd kiábrándulok, de nem.

Az mondjuk biztos, hogy az angoloknak úgy általában nincs ízlése. És amikor azt hittem, ide nem kell magammal teát vinni, tévedtem, a kis boltokban jobb a kávé választék. PG-ért nem adok pénzt, bocs.

Mivel rengeteg angolt ismertem már egész közelről eddig, azt gondoltam, fel vagyok készülve, milyen köztük lenni. Hát egy fenét. Baromira idegesít, ahogy a többségük beszél és persze rengetegszer lefagytam, mert nem értettem, amit mondanak. De mivel csodásan tudok mosolyogni, mindig elértem, amit akartam. Nem mintha rosszul beszélnék, folytattam néhány hosszú és érdekes beszélgetést és ha több időm lett volna, megcsillogtatom az irodalmi műveltségemet is, de főleg hajókról volt szó, meg kajákról. Olyannyira jó vagyok, hogy az egyik étteremben a személyzet minden tagjánál többet tudtam a báránysültről és a pavlováról, nem mintha ez nehéz lett volna. Eléggé meglepett, milyen kevés tudással lehet boldogulni és mennyire toleránsak velük az angolok.

A táj, az épületek pont olyan volt, amilyennek vártam, nem csalódtam szemernyit sem. Miután átautóztunk a két talán legdrágább megyén, Surrey-n és Sussexen, már kezdtem teljesen elszállni, de aztán utolsó nap bementem Londonba és az emlékeztetett, hogy nyilván Angliában is vannak ronda helyek.

Mindjárt csinálok egy fb galériát és jól összelinkelek mindent.

Felelős

Az angol utat szeretném megírni, mert nagyon jó volt, életem egyik legjobbja, még sokszor akarom. De előbb még ezt.

Mostanában sokat vitatkozunk nőkről és férfiakról az Angliában élő pasival. Nem is annyira a feminizmusról, inkább genderről. Nagyon érdekes, új élmény valaki olyannal vitázni ezekről a dolgokról, aki ennyire nem erőszakos és ilyen szinten képes a saját érzéseit felismerni és kimondani azokat. Nem az a célom, hogy megváltoztassam, mert már most jobb ember, mint az általam ismert emberek nagyobb része, egyszerűen meg kell osztanom vele, amit gondolok, mert fontos nekem. És ő is akarja, de nagyon nehéz neki, mert nem akarja a felelősséget. Tekereg, dobálja magát, hogy ne érjen hozzá, de közben tudja, hogy kurvára érintett.

Nem azért, mert minden férfi potenciális erőszaktevő vagy bűnöző. De akármennyire is próbálják vitatni a konkrét számokat, azt senki nem tudja megkérdőjelezni, hogy minden típusú erőszakos bűncselekmény nagyobb részét férfiak követik el. A férfiak között sokkal több a gyilkos, a rabló, a nemi erőszaktevő – ezzel a kijelentéssel nincs mit kezdeni.

Elhiszem, hogy szar érzés ezzel szembesülni, pontosan tudom, milyen. Nekem is nagyon nehéz volt, amikor rájöttem, hogy fehér, éptestű, most már középosztálybeli emberként hiába mondom, hogy nekem semmi közöm a negatív diszkriminációhoz. Hogy én jó vagyok és nem bántok senkit.

Végtelenül vigasztaló, ám tökéletesen hazug gondolat, hogy a világ igazságos és a rossz dolgok azért történnek az emberekkel, mert rosszul csináltak valamit. Borzalmasan kényelmetlen szembenézni azzal, hogy mi mind együtt biztosítjuk azt, hogy a nálunk kevésbé szerencsés többiek szenvedjenek. Függetlenül attól, hogy nőkről, cigányokról, szegényekről, fogyatékosokról vagy egyszerű áldozatokról van szó.

Beszélek és írok róla, de a fejemben még mindig nagyon sok a rossz rutin. És amikor tenni kell valamit, sokszor gyáva vagyok. A pénzemnek és a képességeimnek köszönhetően mindig a legjobb óvodákba és iskolákba járatom a gyerekeimet. A pénzemnek és a tudásomnak köszönhetően szinte mindig a legjobb egészségügyi ellátást szerzem be. Amikor családon belüli erőszakot hallok a szomszédból, többször is egymás után, sikítva síró gyerekkel, még mindig nem hívom a rendőrséget, csak a segítségemet ajánlom fel a nőnek, pedig tudom, hogy áldozatként ezzel nem biztos, hogy élni tud. És a legrosszabb, hogy amikor kiderül egy liberális lapnál dolgozó kollégámról, hogy zaklatott egy nőt, akkor megelégszem azzal, hogy a főnökeivel beszélek erről és elfogadom, hogy ők elfogadják a tényt.

Nem tudom, mi lett azzal a lánnyal, akinek az életét csak egy bátor szomszéd mentette meg, amikor ugyanez a volt kollégám több késszúrással megpróbálta megölni. A híreknek csak addig volt érdekes, amíg el nem fogták a gyanúsítottat. De az biztos, hogy felelős vagyok azért, ami történt vele. Nem nagyon, de attól még életreszólóan szar érzés.

A többiek, akik szintén tudtak erről és közük volt hozzá, biztosan megmagyarázták maguknak, hogy nem tehettek volna semmit. Talán az is megfordult a fejükben, hogy minek állt szóba azzal a pasival, aki megpróbálta megölni, hiszen mindenki láthatta rajta, hogy bolond.

Akinek erre van szüksége, mindig meg tudja magyarázni, ahogy ez Zsuzsanna esetében is történt.

Nekem különösen fontos, hogy legyen magyarázat. Rengeteg évet öltem bele, hogy megértsem az emberek és a saját magam működését. Végtelenül hálás lennék, ha léteznének egyszerű válaszok, de nincsenek.

Láttam egyszer egy nagyon helyes filmet a fehér középosztály bűntudatáról, elég kínosan kifigurázta, milyen buta dolgokat talál ki az ember, hogy jobban érezze magát. De akármilyen mesterkélt vagy idegesítő is, amikor a cigány gyerekek pozitív diszkriminációjáról vagy a bálnák megmentéséről beszél valaki és mondjuk az Igazgyöngy vagy szelektív hulladékgyűjtés fontosságát hangsúlyozza, nem tudok jobbat.

Az első lépés mindenképpen az, hogy elismered a felelősséged. Ha utána semmi mást nem teszel, csak néha ránézel és leporolod, már akkor előrébb leszünk mind.

Halálos

Prince miatt sokadszorra futok bele a közösségi média és a halál viszonyába. Mivel már van blogom, többé nem kényszerülök a privát profilomban csekélyértelmű programozókkal vitatkozni azon, vajon Komár Lászlót rendesebb embernek tekintjük-e attól a pillanattól, hogy kilehelte a lelkét vagy továbbra is egy szexista, saját bevallása szerint is erőszakoskodó faszkalap marad. Akinek mellesleg remek hangja volt és kiválóan táncolt, de mi köze a kettőnek egymáshoz?

Prince-t én nem szerettem. Emberként azt hiszem kevéssé kedvelhető típus volt, viszont a zenéje az nagyon be tudott akadni. Amikor épp váltam és nem tudtam, mi lesz ezentúl az élet, minden szabad estémet a Lucky’s nevű, moszkvatéri intézményben töltöttem. Valami nagyon fura hely volt, valszeg a szokásos pénzmosoda, de a dj-nek jó ízlése volt és betette, amit kértem. Prince-t és George Michaelt például, csupa olyan számot, amire az átlagember nem tud táncolni. Néhány csendben söröző fickó között egyedül táncoltam a félhomályban, nem szóltam senkihez, csak ugráltam meg izzadtam. Akkor még nem volt Trafó például, ahová 10 évvel később lementem a bánatomat táncba fojtani.

Szóval komoly közös múltunk van, de nem voltak erős érzéseim, mivel ami nekem fontos volt belőle, a zene, az itt marad tőle függetlenül. És bár most sokat emlegetik, ez hamar elmúlik, az én fejemben viszont változatlanul megmarad a státusza. Nem lesz számomra érdekesebb csak azért, mert meghalt.

Az emberek nagy része viszont pont fordítva működik. A halál valami végtelenül csiklandós, izgalmas dolog, bearanyozza a halottat, érdemessé teszi rá, hogy beszéljünk róla, hogy foglalkozzunk vele. Ez ugye így önmagában csak az én tapasztalatom sokat netező felhasználói alapon, meg annak a 15 évnek köszönhetően, amiket online szerkesztőségekben eltöltöttem. Bármilyen halálhírt érdemes kitenni a főoldalra, a megfelelő címmel tök jó nézettséget lehet belőle csinálni. Már ez alapján írhatnék aránylag hiteles posztot, de mivel nem vagyok ép, fehér, heteroszexuális, középosztálybeli férfi, kicsit utána is mentem még, hogy lássam, a saját tapasztalatom hogy illeszkedik a valóságba.

Minimális guglizással (amit persze nem könnyű jól csinálni, tudom én) rá is leltem egy Guardian cikkre a közösségi média és a halál viszonyáról. Azt hiszem, ha a Guardiant fizetőssé tennék, simán elmennék évi kb. 20 ezerig, hogy olvashassam. Amellett, hogy a cikk linkekkel szolgáltat bizonyítékot rá, milyen jót tesz a halál egy művész eladhatóságának, az is benne van, hogy már a régi görögök is. És már akkor sem a valódi szomorúságról, érintettségről szólt a dolog. Minél fejlettebbé vált a média az évszázadok során, annál nagyobb buli lett egy-egy híres ember halálából.

Ami újdonság volt számomra, bár mindig is éreztem, hogy van különbség, az a grief és a mourning elválasztása egymástól. Mik a jó magyar szavak erre? A szomorúság nem elég, mert abban nincs benne a halál, a gyász meg túl egyértelmű magyarul. Nem azt mondom, hogy valaki nem lehet egyszerre hitelesen szomorú egy halál miatt és gyászolhatja azt úgy, hogy csak maga miatt teszi, a külső hatástól függetlenül. Nyilván lehet és az a jó, ha ez így van. De semmiképpen sem automatikus. Még abban az esetben sem, amikor valódi kapcsolat köti a halotthoz. A nagymamámat például szerintem én értékeltem egyedül igazán a családban, de én még a temetésére sem mentem el. A többiek viszont még feketébe is öltöztek talán egy időre, kitelik tőlük. Anyámtól tutira.

Ha pedig hírességről van szó, a legtöbb közösségi média megnyilvánulás nem több, mint csatlakozás egy trendhez, kapcsolódás ahhoz a csóvához, amitől valami részének érezheti magát az egyed. Értem ezt a szükségletet, de az álszentség kategóriába sorolom a saját értékrendemben és eléggé megvetem. Nem örülök neki, hogy ezt érzem, sokkal klasszabb lenne, ha nem néznék le ennyi mindent a világban, dolgozom is rajta, mert nyilván rólam is mond ez néhány nem túl szerencsés dolgot.

De attól függetlenül, hogy én mit érzek közben, a tény tény marad. A halál ostoba és hazug módon befolyásolja az emberek ítélőképességét, majd ha erre felhívják a figyelmüket, némelyik még hajlamos meg is sértődni. Ismerek olyan embereket, akiknek elhiszem, hogy őszintén éreznek valamit, amikor ilyesmiről posztolnak, de a számuk elég alacsony.

Azt is hozzá kell tenni azonban, ahogy ezt a Guardian cikk is kiemeli, hogy a közösségi médián át történő gyászolás nagyon sokat segíthet, ezt csak az tudja igazán, aki már próbálta. Függetlenül attól, hogy valódi ismerősről vagy hírességről van szó, a szomorúság megosztása és az azzal kapcsolatos kommunikáció előrébb vihet a folyamatban.

 

Tömeges

Tegnap este két fura élményem is volt a táncóra kapcsán. Először tánc közben megértettem valamit a csoportokhoz és tömeghez való viszonyomról, másrészt utána beszélgettem valakivel személyes dolgokról (1 éve járok oda, most történt meg asszem először) és azt is bevallottam neki, hogy én vagyok a Vaslédi. Pedig hogy utálom ezt kimondani, annyira hamisnak érzem. Mondjuk egy szuperhelyes kisfiúval volt a csaj, a gyerekek jelenléte nekem sokszor segít, velük sokkal szívesebben beszélgetek. Az a vicces része, hogy egy olyan társaságban, ahol ez végül szóba kerül, mindig mindenki ismeri a blogom, ilyen aprócska kis gettóban élünk mi.

A tegnapi nap többek között a hamisságról szólt egyébként. Először Böske új fotóján akadtam ki. Hadd mondjam el újra, nem állítom, hogy photoshop, bár egyébként simán lehetne, Leibovitz ugyanis rendszeresen csinál képeket több különböző fotóból, Erzsébetről is készített már ilyet. De egyébként leszarom én, hogy ott vannak-e tényleg abban a szobában mindannyian egyszerre, csak az autista agyam üvölt tőle, ha olyanok, mintha papírmasé babák lebegnének a képen. Mert hogy hazudik a fotó. Ha ez a koncepció, akkor jó, csak szóljanak. Annak idején a Titanicban volt ilyen érzésem, amikor felülről mutatták a rosszul odacgizett népeket a hajón.

Aztán táncórán a vezető vagymi egyfolytában beszélt tánc közben. Máskor is szokott, de hamarabb abbahagyja és most különösen rosszul viseltem azt a hamis hangot, amit ilyenkor használ. Eleve hülyeségeket mond (ami persze simán segíthet a többieknek a folyamatban), de mindezt ilyen levegősített, felpuhított hangon búgja a mikrofonba, ráadásul borzalmas angol kiejtéssel – hát ettől megint csak kikészültem. Nyilván az is közrejátszott, hogy ebédnél két órát töltöttem három másik ember társaságában és közben még ettem is, ami ugyan jó volt, de totálisan lenullázta az energiámat.

A táncórán egyébként sokszor rájövök dolgokra, egyszer már gondolkodtam ott a csoportokhoz való viszonyomról, mert ha visszanézem, a táncosokhoz való tartozás volt még mindig a legkönnyebb nekem. Nem akármilyen táncosokhoz, több óráról is kijöttem már, ahol a balett vagy kortárs arcok undorítóan kirekesztőek voltak. Ahol nem az örömről szól az óra és ha nem szenvedsz, nem is vagy elég jó nekik. Ahová most járok, nagyon az örömről szól és elképesztően jó érzés nézni ahogy az emberek meglepően különböző módokon élvezik, amit csinálnak. Nem járok össze velük különben, nem megyek velük hétvégi kurzusokra, mert az már sok lenne, de szívesen vagyok a közösség része. Főleg, hogy simán elfogadják, amikor nem akarok előtte-utána beszélgetni, hozzáérni másokhoz. Néha mindenhez van kedvem, néha csak táncolni akarok.

De még ebben a szélsőségesen elfogadó környezetben is félelmetes volt számomra tegnap, amikor a leggyorsabb résznél bejött valami militáns orosz dallam, amire mindenki egyszerre tapsolt, dübögött, mozgott. Pontosan úgy éreztem magam, mint minden tömegben, csoportban szoktam, ahol az emberek kimondva-kimondatlanul ugyanazt csinálják, mondják, akarják.

Nem intellektuális félelem ez, nem gondolom, hogy valóban megváltoztatnának azzal, ami jön belőlük, inkább egyfajta zsigeri, fiziológiai reakció – tényleg úgy érzem, hogy elviselhetetlen súlyként nehezedik rám az akaratuk. Akkor is, ha én is ugyanazt akarom. Szeretnék sikítani, hogy hagyják abba, de persze inkább csak el szoktam onnan menni. Illetve, ha kisebb csoportról van szó, megpróbálhatom uralni őket, ami néha elég jól szokott menni, de ezt sem szeretem csinálni.

Leginkább ezért érzem magam olyan kényelmetlenül például a Hellóanyuban, ha sokan vannak. Tele van a levegő akarással és úgy érzem, beszippant, agyon nyom. Egy futóversenyen szintén, ott még ugye többféle hatás is játszik. Mindegy az, hogy jót akarnak, amikor drukkolnak, sokan csinálják, összeadódik, nagy. Egy tüntetés meg aztán végképp elviselhetetlen, hiába értek vele egyet tökéletesen, borzalmas érzés ott lenni. Ha elkezdenek jelmondatokat skandálni, konkrétan úgy érzem magam, mintha egy beindult állatcsordában lennék egyedül. Nem azt mondom, hogy állatok, hanem, hogy én abban a pillanatban magányossá válok egy félelmetes, befolyásolhatatlan közegben.

A tömeges, csoportos rendezvények másik nagy problémája számomra a pátosz. Nem vagyok sem nyelvész, sem irodalmár és most nem néztem utána, hogy vajon definíció szintjén létezik-e többféle pátosz, az én fejemben igen. Van ez a szikár, kevés jelzős, de a témánál fogva mégis súlyos változat, ami iszonyú hatással tud rám lenni. Korai változata nekem a Jane Eyre, modern meg a Lore mondjuk. Erre nyilván jóval kevesebben fogékonyak, nehezebb eladni. És van a romantikus pátosz, hadd linkeljem be megint a Péterfy interjút, aki még nem olvasta, kötelező, kikérdezem.

A romantikus pátosz viszont, ami elsősorban stilisztikai, de persze előadói kérdés is, elviselhetetlen, hazug, olyan, mintha egy baltával folyamatosan kettéhasogatnák az agyamat. Lehet azt jól csinálni, de mennyire lehet. Szerintem például az Éj szelíd trónjánban Fitzgerald mesteri módon tolja úgy a romantikus pátoszt, hogy közben mégis kívül marad, csak megmutatja neked, hogy milyen. Érdekes módon Jókainál egyáltalán nem zavar, mert ő meg már annyira túlzásba viszi, mint a népmesék, elemelkedik a valóságtól teljesen. A probléma az, amikor ugyanezt a valóságban csinálják, szóval, zenével, mozgással, építészettel, szobrászattal, festéssel, fotózással.

A Durrellek

A legutóbbi Graham Norton kapcsán kiderült, hogy az ITV The Durrells címmel sorozatot indított a korfui évekről. Nem volt kérdés, hogy megnézem és nagyon-nagyon fura élmény volt, rengeteg dolgot hozott magával. (Eddig két rész ment le, nem tudom, később milyen lesz, egyelőre nagyon érdekes.)

Szinte már ijesztő érzés egy olyan könyv megfilmesítését nézni, aminek a történéseit annyiszor olvastam, hogy olyan, mintha velem történt volna. A Korfu trilógia minden sztoriját milliószor levetítettem már a fejemben, a dolgoknak egyértelmű sorrendje van. Amikor mama ezt mondja, arra Larry azt válaszolja. Nem is szereplők már a karakterek, inkább ikonok. Ezért aztán rendesen igénybe veszi az amúgy sem híres rugalmasságomat, amikor a dolgok nem pont úgy történnek, ahogy a könyvben. Mivel sorozatról van szó, van idő szép lassan csorgatni a sztorit, bizonyos jeleneteket szóról-szóra beletenni, de közben meg talán unalmas is lenne, ha semmit nem változtatnának rajta.

stream_img

Leginkább talán mama karaktere lett más, sokkal árnyaltabb, nagyobb, létezőbb ember lett belőle. Amikor rögtön az elején, még Angliában egy órakor kitölti az első pohár ginjét, szívesen a keblemre öleltem volna. Margo is kevésbé szélsőséges lény a sorozatban, őszintén szólva kicsit hiányoznak is a kicsavart szólásai és közmondásai. A fiúk viszont mind sokkal halványabbak, kisebbek, kevésbé kompetensek, amit az elején veszteségnek éltem meg, de aztán gyorsan újraolvastam az első könyvet és megértettem, miért kellett ez.

Durrell_1-xlarge_trans++FRcamfF5XSIP2wR2yAqDpmtT0gK_6EfZT336f62EI5U

Rég vettem már a kezembe a Családom és egyéb állatfajtákat. Utoljára talán a gyereknek próbáltam meg olvasni belőle még évekkel ezelőtt, de nem volt rá fogékony. A nagyok ugyanúgy szerették, mint én, de most már nem vagyok benne biztos, hogy javasolnám. Azt hiszem, ez a poszt is a gyászmunka része, el kell szakadnom Durrelltől, pedig megváltoztatta az életem.

Mivel a saját családomban nagyon kevés dolog felelt meg az igényeimnek, folyton adatot gyűjtöttem a témában. Emlékszem, az egyik első irodalmi hatás a Svéd gyerekversek volt, amit mostanra sokan modorosnak tartanak, de jézusom, a Monáéknál megmutatta, mit is akarok én. Az egyik legerősebb hatást nyilvánvalóan Durrell és az ő fiktív családja tette rám, most, hogy már felnőttek a gyerekeim, látom, hogy mennyi mindent átvettem. Akkoriban még nem nagyon volt olyan gyerekkönyv, amiben a család tagjai aránylag egyenrangúnak tűntek, az apa hiányát nem tálalták valami borzalmas drámaként és az önmegvalósítás ekkora teret kapott volna kortól függetlenül.

daffodil-yellow-villa

Nem szabad megfeledkezni a nyelvről és a stílusról sem. Bevallom, a mai napig nem olvastam Durrellt eredetiben, a leírásai angolul halálra untatnak, a fene se fogja kiszótárazni azt a rengeteg jelzőt és állat-, meg növénynevet. De ettől függetlenül is biztos vagyok benne, hogy a fordító ebben az esetben is nagyon-nagyon fontos volt. Még az is lehet, hogy Durrell miatt mentem utána Sárközi Mártának és olvastam el róla két könyvet is, erre már nem emlékszem biztosan. Az viszont most újraolvasva nyilvánvaló, hogy a mai napig használok olyan fordulatokat, szavakat, amik Durrellnek és Sárközi Mártának köszönhetőek az életemben.

Az a helyzet, hogy még mindig elképesztően viccesnek találom a beszélgetések és a sztorik egy részét, még ma is hangosan röhögtem néha. De sajnos azt kell mondjam, hogy Larry egy kibaszott bántalmazó volt, akármilyen okos és szórakoztató is. A felismerést nyilván jelentősen megtámogatta az a cikk, amit Larry első feleségéről olvastam a hétvégén. Nancy Myers 1932-ben találkozott Larryvel, a család pedig 1935-39 között élt Korfun, tehát az idillikusan felépített családi kép valójában tartalmaz legalább egy kibaszott nagy hazugságot. 35-ben ugyanis Larry és Nancy már össze is házasodott és a nő író lányának később írt könyve szerint már akkoriban is mindennapos volt a nagyon durva abúzus. Lelökte a lépcsőn és mocskos zsidónak nevezte, szép, ugye?

article-2102123-119D0A89000005DC-997_468x558

Sajnálom, ha nektek is elrontom, de én az a típus vagyok, akinek az igazság mindennél fontosabb. Nem elvi, hanem zsigeri alapon. De még ha mindezt nem tudom most meg, akkor is feltűnt volna a mai fejemmel, mennyire ocsmányul beszél Larry az egész családdal. Csodálatos stílusban teszi ezt, amit még mindig vonzónak találok, mert hát az egyik erogén zónám a nyelv és a szavak, rólam konkrétan le lehet dumálni a bugyit. De akkor is kénytelen vagyok látni, hogyan zaklatja ez az ember az egész családját.

És annak fényében, hogy a Gerry milyen gyengére írta meg a nőket és milyen hatalmasra a pasikat, csak egyet tudok érteni a sorozat változtatásaival. Nagyon remélem, hogy a központban továbbra is Louise lesz, azaz mama és elsősorban róla fog szólni, nem pedig a hősies férfiakról.

Azt is szeretném még hozzátenni, hogy minél többet olvasok Geraldról, annál kevésbé kedvelem őt magát is. Már akkor kényelmetlenül éreztem magam, amikor először olvastam Jacquie, az első felesége könyvét, ugyanis a kapcsolatuk eleve zaklatással indult – leszarom én, milyen romantikus nyálba csomagolva adják elő. Durrell valójában szétkúrta annak a nőnek az életét, leszarta az igényeit és erre nem mentség a szerelem.

Lehet, hogy azért mégsem kell azért az eredeti élményt eltemetnem, egyszerűen csak el kell fogadnom, hogy amit én gyerekként valóságnak éltem meg, az tulajdonképpen ugyanolyan mese volt, mint minden más, amit olvastam. Nem könnyű, na.

 

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 91 other followers