Skip to content

Mind

Elgondolkodtam, hogy én is leírom az engem ért szexuális bántalmazós sztorikat, de van egy sokkal durvább hasonló, ami ezerszer jobban megviselt.

Egy régi munkahelyemen az egyik srác mindig is elég fura volt. Túlmozgásos, ideges, robbanékony, amik ügyfélkapcsolatnál nem annyira szerencsés tulajdonságok, de ráadásul még tahó is volt, meg szexista. Ettől függetlenül elég jól tudtam vele dolgozni, velem sose bunkóskodott, de hát addigra elég felnőtt voltam már.

Aztán az egyik ügyfél felhívott, hogy intézzem el, hogy átkerüljenek egy másik emberhez a cégünknél, különben elmennek. Nyilván megkérdeztem, miért és mivel elég jóban voltunk, elmondta, hogy a srác zaklatta egy kolléganőjét. Azonnal beszéltem a srác főnökeivel, mondták, hogy rendben. Nem voltak meglepve, közben kiderült, hogy nem ez az első ilyen eset, “de hát remekül hozza a számokat”. Őszinte leszek: nem emlékszem, mennyire erőteljesen jeleztem, hogy ez nem oké.

Talán egy, max. két év múlva a srác, aki még mindig a cégnél dolgozott, egy késsel megpróbálta megölni a barátnőjét. Egy szomszéd mentette meg a 19 éves lány életét. A rendőrség kereste a pasit, bekerült a hírekbe, a cég nevének említésével együtt.

A vezérigazgató erre írt egy belső levelet, amit a mai napig őrzök, amelyben elmondta, hogy biztosan mindenki megdöbbent, hiszen a gyilkossági kísérletet elkövető férfi halk szavú és egyáltalán nem agresszív természetű volt. De nyilván a szerelemtől teljesen elveszítette a józan ítélőképességét. És azt kérte, hogy a cégtől senki ne beszéljen, nyilatkozzon erről a családi tragédiáról.

Természetesen egyből felhívtam a korábbi ügyfelet, akinek a kollégáját zaklatta és kiderült, hogy annál azért jóval többről volt szó. Az ügyfélnél dolgozó lány és az én férfi kollégám között is szerelmi kapcsolat volt és a fiú egy buliban megtámadta a barátnőjét. Olyannyira, hogy több másik férfi kellett hozzá, hogy megakadályozzák ebben.

Amikor évekkel később egy általam igen okosnak tartott (lány) ismerősömnek meséltem a sztorit és elmondtam, mennyire iszonyú érzés, hogy felelősnek érzem magam és milyen dühös vagyok a cégre, amiért nem tettek semmit, nem értette. Szerinte a cégnek és az ott dolgozó embereknek nem dolga ilyen ügyekbe beleavatkozni és különben is mit tehettek volna.

Nem tudom megmondani konkrétan, nekem mit kellett volna másképp tennem, ahogy azt sem, a többi kollégának mekkora a felelőssége. De az biztos, hogy tudtunk róla és nekem ez elég, hogy szarul érezzem magam akárhányszor eszembe jut.

Advertisements

Rendes

A héten az új Ken Follettet olvastam, a Katedrális harmadik részét. Nem volt olyan jó, mint az első kettő, de azért szerettem. Nem tudom, mitől van, de most nagyon érzem benne azt a rengeteg munkát, amibe kerül, hogy sok szálon sok dolog történik és a fikció összeér a történelemmel. Nem izzadságszagú, de azért erősen mesterséges, még ha hasznos is.

A fő szerelmespár mellett, akik hol egymáséi lettek, hol meg nem, nekem a vallás játszotta a legnagyobb szerepet. Persze eddig is fontos volt mindkét könyvben, de most a reformátusokkal együtt aztán végképp uralta a sztorit. Nem is maga a vallás, hanem a hozzá kapcsolódó erőszak az, ami igazán elszomorított. Mert tőlem aztán mindenki abban hisz, amiben csak akar, amíg nem az az életcélja, hogy másokra is rákényszerítse a saját elképzeléseit. Hiába tanultunk a vallásháborúkról, valódinak érződő emberek átélhető érzésein keresztül sokkal nagyobbat üt az egésznek az ocsmánysága és értelmetlensége.

Különösen, amikor az ember már olvasta Hararit is és mindenről AZ jut az eszébe. Hogy ezek a dolgok nem léteznek, csak a fejünkben. Hogy az erkölcs, a vallás, a törvények, az országhatárok, az intézmények, a nemzetiségek mind csak a civilizációhoz szükséges egyezségek, amelyek csak azért létezhetnek, mert a többség hisz bennük, de legalábbis elfogadja a létezésüket.

Pár száz évvel ezelőtt Hararinak nyilvánvalóan esélye nem lett volna az életben maradásra, már zsenge gyermekkorában kinyírják, amikor elkezd mindent megkérdőjelezni. Ha mégis megéli a felnőttkort, máglyán vagy börtönben végzi.

Nekem is félelmetes volt elsőre belegondolni, hogy nem csak a takarításban nem létezik objektív minimum (járványügyiben kiegyezhetünk, az tudományosan bizonyítható), de erkölcsi alapon semmiben sem. És persze a tudományosnak mondott tényekben sem bízhatunk meg maradéktalanul, hiszen évszázadokon keresztül állították, hogy a színesbőrüek alacsonyabb rendűek és a nők agya nem alkalmas a tanulásra. Kurvára fárasztó dolog ez az állandó gondolkodás és információgyűjtés. És rohadtul ijesztő rájönni, hogy azok a dolgok, amikre az ember az értékrendjét építi, valójában nem léteznek.

Persze ettől függetlenül mindenki abban hisz, amiben akar. Alapozhatja értékrendjét a tisztaságba és rendbe vetett hitére, az emberi jogok védelmére vagy bármelyik vallás parancsolataira. Csak legalább hátralépne előtte és tudatosan tenné ezt, látva, hogy enélkül neki nem megy. Ezt magamnak is mondom, hiszen a pszichológiai és biológiai kutatások eredményei, amik olyan boldoggá tesznek, amikor azt mondják, amit hallani akarok, sem megkérdőjelezhetetlenek. De lassan megszeretem ezt a határtalanságot, csak akkor dühödök meg, amikor egy nyilvánvalóan üres terepen valaki ragaszkodik hozzá, hogy ott igenis kerítések vannak, csak mert ő a fejében odaképzeli őket.

Tiszta

A nagymamám egy meglehetősen mocskos teremtés volt. Visszaemlékezve úgy viselkedett egész életében, mintha valami belső hangra figyelne a környezete helyett. Kedves asszony volt, de főleg azzal szeretett foglalkozni, amivel szeretett foglalkozni. Kapálni szeretett, meg úgy általában a földeken dolgozni, az állatokat izélgetni már kevésbé, de azért azt is megcsinálta. Főzni csak nagy adagokban volt hajlandó, ami sokáig eltartott. Nem utálta, csak nem élvezte igazán, így igyekezett a minimumra csökkenteni. A minőség tökéletes volt, de nem cifrázta. Takarítani viszont borzalmasan utált, így azt alig csinálta és akkor is igen rosszul. Soha nem izgatta a kosz, de az utolsó éveiben, amikor Hatvanban lakott már egy emeletes házban, végképp nem volt hajlandó foglalkozni vele. Ráadásul a legfiatalabb, alkoholista nagybátyámmal élt együtt, aki természetesen egy szalmaszálat nem tett keresztbe otthon soha. Viszont állva hugyozott, ahogy azt egy férfiembernek kell. Emlékszem, amikor néha meglátogattuk őket, anyám konkrétan sokkot kapott, belül nagyon röhögtem rajta. Tény, elég kényelmetlen volt, hogy bármihez értél, hozzáragadtál. Tudjátok, az a fajta mocsok, ami már szépen össze van tömörödve. A konyhában jó zsíros volt és mindent egyenletesen borított, mert a nagymamám azért persze főzött, hát csak nem maradhatott éhesen a fia. Nekem a vécé volt a mélypont, de jó combizmaim voltak, nem okozott nehézséget úgy pisilni, hogy semmihez se érjek hozzá. Ahogy megérkeztünk, anyám nekiállt takarítani és közben csak mondta, hogy milyen borzalmas, hogy tehet ilyen a nagymamám és mennyire szégyenletes. Már akkor sem értettem, mi a fasz köze van a takarításnak a nagymamámmal való viszonyunkhoz? Hát hozzá jöttünk, üljünk le, beszélgessünk vagy menjünk el sétálni, mutassa meg, hol van a krumpliföldje, kinél vásárol a piacon, mit számít, hogy mocskos a lakás? Nyilvánvalóan úgyis az lesz megint. A nagymamám csak mosolygott, egyáltalán nem izgatta magát.

Anyám a saját, végtelenszer elismételt élettörténete szerint tízéves korában vette a kezébe a dolgokat, mert már nem bírta tovább elviselni a szégyent. Hogy a nagymamám még be se tudott rendesen ágyazni és folyton szaladt az egész ház, nem is főzött rendesen. Volt honnan megtanulnia, hogy kell csinálni JÓL a dolgokat, mert az én dédnagymamám, akivel soha nem találkoztam és aki neki pont ugyanazt jelenthette, mint nekem a nagymamám, szintén kényszeres volt valószínűleg. A szent cél érdekében anyám pokollá tette mindenki életét maga körül. Az öccseit annak idején nem sikerült rávenni, hogy segítsenek, rajtunk élte ki magát. Abban igaza volt, hogy igazságtalan, ha csak egy ember tartja rendben a lakást, az viszont végtelenül frusztráló volt, hogy az ő elvárásainak megfelelően kellett mindent csinálni. És ha nem úgy ment, ahogy gondolta, kitépte a kezemből, megpofozott, üvöltözött. Minden rohadt szombaton a porszívó hangjára ébredtem, hatalmas dühvel rángatta és csapkodott, hogy végre abbahagyjuk az alvást. A műszőrme takarókat ruhakefével kellett simára simogatni, a párnáknak szigorú helye volt és az asztalon természetesen funkciótlan dísztárgyak álltak meghatározott pozícióban. Soha nem tudtam egyetlen sikeremmel sem valódi elismerést kiváltani belőle, mivel nem főzök, takarítok rendesen az ő mércéje szerint.

Valóban meglehetősen rendetlen vagyok és ha éppen más dolgom van, simán elvagyok hetekig úgy, hogy hatalmas pormacskákkal és taknyos papírzsebkendőkkel van tele a padló az ágyam alatt. Egy csomó más dologban viszont az átlagosnál jóval magasabb elvárásaim vannak magammal és a környezetemmel szemben is. Sokáig építettem arra az önbecsülésemet, hogy mennyivel jobb vagyok másoknál. Mennyivel szebb, okosabb, ügyesebb, sikeresebb. És hogy ezt mind magamnak köszönhetem. Nagy szerepem volt benne, és fontos volt odáig eljutni, hogy kimondjam, én csináltam ezt, de az is tény, hogy szerencsés adottságokkal születtem fizikailag és intellektuálisan is. Ettől még nem volt könnyű, de nem csak rajtam múlt, most már ezt is nyugodtan ki merem mondani. Utálom a szerencse szót, de ez a genetika dolog nem nagyon jellemezhető mással.

Meglepő módon még most is aránylag könnyen bele lehet kényszeríteni, manipulálni a rendetlenségemmel, a koszosságommal kapcsolatos magyarázkodásba. És feleslegesen ugrom az olyan kijelentésekre, miszerint létezne egy objektív minimum a tisztaságban. Nincs ilyen. Senki nem lesz attól kevésbé értékes ember, hogy nem akar/képes takarítani. Senki nem lesz attól rendes, hogy rendes.

Igen, léteznek olyan kutatások, ami szerint az ember érzéseire pozitív hatással van, ha rendet tart maga körül. Léteznek olyan kutatások is, amelyek szerint a napi 20 perc mozgás szinte az összes egészségügyi problémát megelőzi, illetve megszünteti, beleértve a depressziót is, sőt még hosszabbá és jobb minőségűvé is teszi az életet. Ha valaha is választanom kellene, hogy inkább takarítsak ki vagy fussak 3 kilométert, számomra nem kérdés, melyiknek van több értelme. De ítélkezés helyett csak sajnálom azokat az embereket, akik inkább a takarítást választják. Régen megvetés is volt bennem, de mostanra tényleg csak őszintén sajnálom őket. És remélem, hogy minél több ilyen embernek tudok az elkövetkező években segíteni abban, hogy a napi 20 perc aktivitásukat örömmel tudják elvégezni. Nem fogom nekik azt mondani, hogy a takarítás helyett csinálják vagy hogy ez fontosabb, csakis arra szeretnék koncentrálni, hogy élvezzék.

És persze örülnék, ha engem sem ítélnének meg az alapján, hogyan vezetek háztartást, de ha lassan is, most már kezdek eljutni oda, hogy csak megvonom a vállam. Na és?

Szilvi a Facebookon egy tök fontos dolgot tett hozzá, amire nem figyeltem oda, amikor ezt megírtam. Mert persze sértettségből írtam már megint. A takarítás, mint minden tevékenység, amely flow, mindfulness állapotot hoz létre, ha örömmel csinálják, nyilván ugyanolyan hasznos az agy számára, mint a sport. A test többi részének meg nyilván nem, de azért ezt hozzá kell tenni.

 

 

Teljes

Van itt egy seb bennem, ami nem gyógyul, kell neki a levegő.

Azt mondják, az embereknek létszükséglete az intimitás, de ez túl általános, hiszen van teljes, meg részleges, utóbbin belül is különböző típusok. Nem néztem utána, ezt most csak saját tapasztalat alapján mondom, de a szexuális intimitás mellett létezik nekem intellektuális és egy másik is, amikor csak úgy el tudsz lenni a másikkal, fáradság nélkül. Ez utóbbi a legritkább.

Nekem mindhárom típus megy a másik kettő nélkül, a csak úgy a legnehezebb és a legritkább. A szexuális intimitás létrehozásában annyira jó vagyok ösztönösen és most már tudatosan is, hogy komolyan elgondolkodtam a terápián. Mármint, hogy én csinálom, illetve segítek másoknak kitalálni, hogy tudják létrehozni a saját kapcsolatukban. Nem mintha nekem mindenkivel sikerülne, ádehogy, hiszen az intimitás kibaszottul ijesztő és fárasztó a férfiak nagy részének. Többségük inkább csak szexet szeretne, amit régen szintén jól toltam gond nélkül, de most már nem vagyok hajlandó. Akár a folyamat közben is felállok, hogy bocs, de ha nem tudod komolyan venni, hogy mi most itt kedvesek vagyunk egymáshoz, mint két felnőtt ember, akkor hagyjuk inkább.

Az intellektuális intimitás is csodálatos dolog, de azért attól is frászt tudnak kapni. A nyáron volt egy olyan randim egy nagyon helyes, Balázs nevű pasival, amikor 3 órán keresztül nem néztem a telefonomra. Egyik témáról a másikra ugráltunk, persze vagiztunk kicsit, de mégis csodálatosan bensőséges volt. Aztán néhány nap múlva közölte, hogy igen, én vagyok álmai asszonya, de mivel nem feltétlenül akarok komoly kapcsolatot, ő inkább nem találkozna velem többet.

A tökéletes, teljes intimitáshoz mindhárom dolog kell együtt. Ezt egész életemben csak néhányszor sikerült megtapasztalnom, úgyhogy ha létrejön, kapaszkodom bele ezerrel. De néha hiába.

Az az ember, aki a sebet okozta, nem akart bántani. Elismeri, hogy ami köztünk van mindenféle erőlködés nélkül, az egyedülálló. De mégsem kell neki. Csodálkozva és némi örömmel nézegeti a jelenséget, hogy a világ legcsodálatosabb szexuális együttléteit éljük meg együtt, hogy inspiráljuk és segítjük egymást intellektuálisan, hogy nem csak értem, mi a munkája, de még érdekel is. És ami a legmegdöbbentőbb: napokat tudunk úgy eltölteni egymással, hogy egyetlen rossz pillanat is lenne benne. Még akkor is, ha stresszes, ha dühös valamelyikünk. Mindketten utálunk mással aludni és most mégis jó.

De nem akarja. Én meg egy darabig akartam kettőnk helyett is, de amikor ennyire nem értékeli a másik, amit adok és mégis folytatom, azzal folyamatosan mérgezem magam, míg végül meghalok. Egy időre legalábbis. Én meg inkább élni szeretek, úgyhogy lemondok a teljes, tökéletes intimitásról. Majd legközelebb, valaki mással.

13

Többször elgondolkodtam már rajta, hogy az összes fb ismerősöm kitörlöm, akinek nyilvános a születésnapja, de van néhány, akit tényleg kedvelek sajnos. Nekem a születésnap privát, komoly dolog, arra való, hogy elgondolkodjak rajta, hogy állok.

Másokét sem szeretem túlságosan ünnepelni, kényszerítésnek érzem, hogy pont aznap kell a szeretetem bizonyítanom. A gyerekeimét nyilván szoktuk, volt. Jézus, hogy utáltam a zsúrokat. Ahogy egyre nagyobbak, egyre kevésbé foglalkozom a dátumokkal, azokkal egyébként is nehézségeim vannak.

De ez a tizenharmadik most valamiért fontos nekem. Nem önmagában a szám, hanem ahol tartunk és amerre haladunk. Emlékszem, amikor öt évvel ezelőtt azt zokogtam a terapeutámnak, hogy soha nem lesz rendes életem, de tíz évig biztosan az életben tartásról fog csak szólni, semmire nem lesz energiám és időm.

Szabolcs csak mosolygott, hogy talán mégse és megint igaza volt. Tudom én, hogy nagyrészt nekem köszönhető. Ahogy a két nagyobb gyerekem is lehetett volna öngyilkos vagy drogos, ha nem én vagyok az anyjuk. De ettől még újra és újra rá tudok csodálkozni, hogy mégis micsoda fantasztikus lények lettek belőlük. Mondjuk főleg nem a születésnapjukon szokott ez eszembe jutni, hanem csak úgy spontán, de most rendesen elérzékenyültem.

Tisztában vagyok vele, hogy a következő hat év nem feltétlenül lesz fáklyásmenet, de akkor is fényévekre vagyunk attól, amit a diagnózis utáni időkben gondoltam. És ki tudja, hová jutunk még el, már nem félek, csak örömmel várom.

Rengeteg

Keresgélek itt a gugliban, mert nehezen hiszem el, hogy nem írtam még Naomi Novikról külön posztot, egyik könyvéről sem. A Rengetegről konkrétan tudom, hogy mondtam, meh, meg nyaf, de talán csak Facebookon. De most megint és most nagyon nem meh.

Egy ideig erősen felhő ellenes voltam és azért még most is van papír noteszom, egyszerűen szeretem látni leírva a dolgokat, old awww, mondja a lányom. De azért sok dolgot felrakok már, főleg a megosztás miatt, nem is annyira a tárolás kedvéért. És milyen szerencse, hogy így teszek, mert hiába tettem be az asztali gép vinyóját egy dobozba (nyilván nem én, hanem a rendszergazda exem), hogy akkor ezt csak rákötöm az új laptopra és csuhaj. Egész folderek tűntek el, olyanok meg ott virítanak, amiket már konkrétan évekkel ezelőtt kitöröltem.

Nemrég megint újraolvastam a meglévő Temeraire részekből néhányat és erős Naomi Novik vágyam támadt, gondoltam, előveszem a Rengeteget, de az istennek se találtam. Szerencsére, mikor ránéztem a könyves folderemre a felhőben, ott megvolt, úgyhogy éljenek a szerverfarmok. Még akkor is, ha továbbra is érzek ebben valami hátborzongatót, hogy fizikailag tőlem akár több ezer kilométerre tárolódnak a cuccaim. Old, awwww.

A vágyakozásom mindenesetre teljesen megalapozott volt, mert egészen másként éltem meg most a Rengeteget. Talán azért is, mert az utóbbi időben sokkal többet vagyok fák között, de biztosan nem csak az, mert az Agnyeszkával való azonosulásom is egészen más szintű volt, mint korábban. Amikor először olvastam, folyton kényelmetlenül éreztem magam, hogy miért nem akarja a varázslást, miért nem akarja a hatalmat, amit ad, mit kell ennyit rinyálni.

De most tökéletesen elkapott, egy bizonyos szempontból én voltam Agnyeszka, már pontosan értem, mitől félt. A legmegdöbbentőbb annak megélése volt, hogy választhat el a többiektől egy képesség, amivel pedig boldogabbá teszed őket. Áh, mekkora klisé már ez, de mégis, amikor ránézel a megfelelő szögből, egyszeriben bekattan egy csomó dolog a helyére.

Baromi unalmas lehet az ezredik verzióját olvasni itt nálam a kívülállóságom lengetésének, de tényleg újabb és újabb vonatkozásokat találok. És hiába szól ez sokszor egyfajta magányosságról, akkor is muszáj addig forgatnom, amíg értelme lesz a dolgoknak, mert mindig könnyebb, ha nem magában áll, hanem egy kép, egy rendszer része.

De tőlem függetlenül is nagyon jó volt megint elővenni a Rengeteget, szeretem, amikor szerethetek valamit.

Nyári jók

Mondom, hogy ömlik rám a szexszel kapcsolatos tartalom, ma már kétszer felbasztam az agyam álszent ostobaságokon, majdnem meg is írtam, de sajnos hiába esik jól közben a hülyeségen pörögni, valójában tartósítja a rossz érzéseket bennem. Persze néhány olvasót megnevelek vele talán, de most inkább pozitív közszolgálatot végzek. Úgyis itt van draftban ez a lista már egy ideje.

Na szóval, mi jót olvastam a nyáron. Mármint, ami új, mert volt csomó, amit csak újráztam, hihetetlenül meg tud nyugtatni egy ismert történet kellemessége. Például a Hideghegy, ahogy hömpölyög előre biztonságosan, megállíthatatlanul, gyönyörűen.

A boldog hentes felesége, Bíró Zsófia

Ez azért ambivalens, mert borzalmasan szexista, de egyfajta szomorú realista módon és közben azért sokszor hangosan röhögtem. Az író Takács Lajos felesége, szóval eléggé első kézből van tapasztalata a szakácsok őrületéből, bár Takácsot pont nem ilyennek képzeltem, ez inkább egy Krisztián típusú séf. Nem mintha bármelyiküket ismerném rendesen. Elég rövid és ez jól is van így, mert a stílusa miatt nem is bírná el a súlyt, részletekben csúszott le nekem is. Kedvencem a részeg hűtőkamrás tetoválós jelenet.

Michael Cunningham, Otthon a világ végén

Ó, hát ez csodálatosan kellemes meglepetés volt. Simán lehet, hogy felveszem az újrázós könyvek közé. Annyira szeretetreméltók a karaktereket a szeretetreméltatlanságukban, nagyon szeretem, amikor nagyon ellentmondásos embereket ismerhetek meg annyira, hogy végül megkedveljem őket a rossz döntéseik ellenére is. Az egész ott van filmen a fejemben, kicsit félek is megnézni a mozit belőle, pedig Robin Wright! Colin Farrell! Sissy Spacek! Most eszembe jutott, hogy az Aranykalitkát meg dühöngve félbehagytam, mert ellentmondásos volt a főszereplő és hogy vajon mi a különbség? Talán ebben a könyvben senki nem akkora bunkó, mint az Aranykalitkában. De lehet, hogy csak érthetőbbé teszi Cunningham a tahóságot? Majd még forgatom ezt kicsit a fejemben.

Szikamorfán születtem, Edward Kelsey Moore

Na ez nagyon szórakoztató. A végén egészen megdöbbentem, hogy pasi írta, mert annyira nőkről szóló, kicsit misztikus, mesés, picsulós darab, de elég rendesen megírva. Ezt is el fogom még olvasni szerintem, mert gyorsan haladós, majdnem minden karaktert kedveltem és nem volt szélsőségesen rózsaszín. De egy kicsit azért igen.

Cynthia Swanson, Nővérek könyvesboltja

Ezt az elején imádtam, mondtam is Isoldénak, hogy ez olyan, mintha róla szólna. Annyira okos, önreflektáló, kedves a főszereplő, azonnal a barátnője akartam lenni. Ez sokáig így is maradt, amíg a könyv stílusa meg nem változott és akkor nekem eléggé ellaposodott, de ettől függetlenül nagyon is kedves kis darab, csak sajnálom, hogy arra futott ki, amire. Mennyire jó arc vagyok már, hogy nem spoilerezek, mi?

Alice Hoffman, Gyönyörű titkok múzeuma

Egyszer már írtam Hoffmanról, hogy mennyire hullámzó, tetszik-e egy könyve vagy sem. Azért azt mindenképpen csodálom benne, hogy ennyire különböző könyveket ír. A Gyönyörű titkok múzeuma egy elképesztően kedves, baromi izgalmas és értelmes alternatív történelmi regény a 20. század elejéről tele feminizmussal és romantikával. A misztikus vonatkozás miatt még ezt sem bántam, szépen elemelte a valóságtól. Nagyon kéne belőle film, de ha nem csinálnak, az sem az én bajom lesz, mert az én fejemben már ott van az egész. Ezen felbuzdulva elolvastam a Galambok őrizőit is, az nekem meh és újráztam A tizenharmadik boszorkányt, az még mindig cukika. De a Gyönyörű titkok múzeuma szerintem a legjobb könyve Hoffmannak.