Skip to content

Velence

Van néhány hely, amiket egyrészt a rájuk rakódott máz, másrészt a saját élményeim miatt egészen misztikusnak érzek és akárhányszor képes vagyok oda visszamenni. Párizs, Velence mindenképpen. Fura módon a Dunakanyar is. Múlt héten Velence volt soron.

Biztos racionális okok miatt alakult úgy, hogy Velencébe egy bazi hosszú hídon keresztül lehet bejutni, de ha csak a drámai hatás kedvéért csinálták volna, akkor sem találhattak volna ki szebbet. Egyszerűen nem tudom megunni, sokadszorra is fülig érő szájjal, az ablakon kihajolva, mérhetetlenül izgulva közelítek felé.

20150319_141433

Az első élményem talán Fellini Casanovája volt, istenem, az a karneváli jelenet a gigászi szoborral. Aztán 18 évesen, az első külföldi utam oda vezetett, nem tudtam betelni vele. Szerintem utána a Velencei kurtizán következhetett, közben persze az a Diane Lane film is bejátszott. A harmincadik születésnapomat is ott ünnepeltem, csak egy napra mentünk át Ljubljanából, emlékszem a nyűgös kamasz nagylányom arcára, ahogy kiléptünk a vasútállomásról. És ahogy alszik az ölemben este a vaporettón. Voltak könyvek is, talán Donna Leon sorozata leginkább, a kajamániás felügyelővel, tuti vannak olyan túrák, amik körbeveszik a helyszíneken a népet. Én inkább csak mászkálni szeretek. Azért most a San Marcot és a Rialtot is meg kellett néznünk, mert a gyerek, aki szintén kezd vinnyogó, idegesítő kiskamasszá válni, rajongott A tolvajok fejedelme című regényért, ami szintén ott játszódik.

20150319_153225

Életemben először aránylag rendesen ettem is Velencében. Több mint húsz éve akartam végre megkóstolni a híres velencei süteményeket és végre volt rá pénzem. Hát, többet nem kell.:) És megkóstoltuk a Tripadvisor legjobb olasz street foodjának tartott Antico Forno pizzáját is – finom volt, de nem sokkal jobb, mint a Pizzica mondjuk. Viszont volt wifi, ami nem annyira gyakori arrafelé.

o

A kutyának konkrét rajongói voltak, egy idő után elengedtem, nagyon rendesen viselkedett. A gyerek is és kiderült, hogy meglehetősen fotografikus a memóriája, mert konkrétan meg tudta mondani visszafelé, hogy jártunk-e egy bizonyos téren, üzlet felé és milyen az a környék, a spaletták színei, a tereptárgyak elhelyezkedése és hasonló viccességek. Mi meg a nagylányommal megjegyeztünk egy csomó embert a ruhájáról és felismertük órákkal később is, hogy már láttuk. Autisták egymás közt.:) Fura módon egy nap pont elég volt, annyira színpadias és valószerűtlen, a tömeg és a zaj miatt pedig elég fárasztó is nekem, de ki nem hagytam volna. És a gyerek erre már örökre emlékezni fog, jó tudni, hogy adtam neki egy életre szóló élményt.

20150319_180326

 

Lena

Szeretem az okos, nagyszájú, szemérmetlen embereket, különösen a nőket. Eléggé rá is voltam indulva kezdettől fogva Lena Dunhamre, de aztán a Girls nem fogott meg, más korosztály. Azért Lenát figyelem folyton, már csak a borzalmas öltözködése miatt is – meg szeretem, ahogy beszól a népeknek.

A könyve kapcsán is olvastam néhány interjút, láttam a “botrányokat”, amik túl nagy hatással nem voltak rám, komolyan, oda jutottam, hogy szinte érzem a szagát a hőbörgésnek és a hoaxnak. (Igen, akkor is zavar, ha én csinálom, de néha mégis van rá igényem.) És érdekelt, mit ír Lena, bár azért annyira nem, hogy megvegyem.:) Viszont örömmel bementem egy példányért a kiadóba és legnagyobb meglepetésemre kifejezetten érdekes volt, és határozottan csalódott voltam, amikor vége lett.

14Dunham-family-history-slide-DMHC-jumbo

Ez a csalódottság azzal is magyarázható, hogy a jó magyar kiadói szokásokhoz híven a Nem olyan csaj is kemény kötésben jelent meg. Jó vastag papírra nyomva. 4000 forintért. Nos, ezt a kezelést szerintem legfeljebb az Anna Karenina vagy egy nagyon gyakran használt szakácskönyv (ez utóbbi jelenleg a nem létező kategória leginkább, én Jamie cuki gyerekfotós kajapornóján kívül mindent kiselejteztem) érdemli meg, ennek ellenére divat úgy csinálni, mintha minden NAGYON FONTOS könyv lenne. Nem értek hozzá, de nem lehet, hogy puhafedéllel, vékony papíron, feleannyiért többen vennék meg? Na mindegy.

Szóval a Nem olyan csaj nem különösebben hosszú és nem is túl koherens szöveg. Viszont az őszintesége miatt engem rendesen bevont és szórakoztatott. Még akkor is, ha bizonyos (max. 4-5) részeket simán átlapoztam, mert zavartak. Van a kitárulkozásnak egy olyan szintje, amit már annyira kínosnak érzek, hogy nem tudok vele szembesülni. Nem ítélet ez, a bennem keletkező érzéseket nem tudom elviselni, ezért inkább tovább lépek.

Rögtön az elején meg voltam véve egyébként. Itt kezdődött: “Bármennyire is keményen dolgoztunk, bármilyen messzire is jutottunk, még mindig rengeteg erő munkál ellenünk azt sugallva, hogy ami minket foglalkoztat, nem fontos, hogy a mi véleményünkre nincs szükség, hogy a mi történeteink nem számítanak, és nem is kell azokra odafigyelni; hogy a női szempontú, személyes írások csak a hiúságunkat legyezgetik, meg egyébként is jobban tennénk, ha méltányolnánk végre a számunkra előjogokat biztosító új világot, nyugton maradnánk a seggünkön és kussolnánk.” Istenem. Ilyenkor látszik, hogy semmilyen különbség nem számít, pontosan ugyanazt érezzük minden rohadt nap. Biztosan nehéz elhinni, de még mindig hajlamos vagyok bocsánatot kérni, amiért túl sokat beszélek – egyébként érdekes témákról, amikről mondjuk még kérdeztek is. Persze ebben nálam belejátszik az a bizonytalanság is, hogy az autizmus miatt baromi nehezen tudom magam kontrollálni és ha belemelegszem, túl sok információt osztok meg a kérdéses témával kapcsolatban. De hát ha ezt mind tudom róla és mind érdekes!:) Szóval bizonyos dolgokról ne kérdezzetek élőben, csak ha elviselitek a kiselőadást.

lenadunham-nemolyancsaj-800-jpg

A következő rész az volt, amikor az expasijairól írt Lena. “Ma már nem szeretem egyetlen régi pasimat sem. Nem vagyok biztos benne, hogy valaha is szerettem, és abban sem vagyok biztos, hogy akkor biztos voltam-e benne.” Tudom, hogy szerettem őket, de olyan nehéz rá visszaemlékezni. Valószínűleg ezért szoktam én is racionalizálni és meghatározni, milyen érték származott abból a kapcsolatból. Mondjuk általában szerencsére többet is fel tudok mutatni annál, hogy valaki kigubancolta a kábeleimet és átállította az ébresztőm cukibb hangra, de még szép, majdnem húsz évvel vagyok idősebb. Kivéve például annál a tavalyelőtt két hónapig tartó dolognál, mert abból a szuvidált libamájon kívül annyi hasznom volt, hogy rájöttem, milyen könnyen eshetek áldozatul egy bántalmazónak, ha ügyesen csinálja.

A harmadik nagy felismerés a Napfény-tolvajokról szólt. Valahogy szerintem a sunshine sokkal jobban hangzik, mint a napfény, hiába ez a helyes fordítás, nem vagyok vele elégedett. Most már persze egyre kevésbé jellemző, hogy ez megtörténjen velem, nem vagyok már harmatos. De a lelkesedésem még mindig elég vonzó tud lenni, pont nemrég futottam bele egy másfél órás pusztán kedvességnek álcázott kioktatásba. Persze egy pasitól. Napokig tartott, amíg rájöttem, miért érzem magam borzalmasan és miközben az embernek, aki nálam szokott aludni, meséltem a sztorit, hirtelen rájöttem, hogy nekem nem muszáj ezzel a kioktató fickóval egyetlen szót sem váltanom többet. Mondhatok nemet és meg is tettem, baromi jó érzés volt.

Valószínűleg pont a napfényem ellopása miatti érzékenységem miatt ütött szíven viszont az, amit Lena szerint az anyukája szokott mondani. Hogy undorító, ha te vagy a buliban a legidősebb nő. Hát, ez sajnos nálam mindennapos. Nem mintha kifejezetten a nálam fiatalabbak társaságát keresném, egyszerűen leginkább ilyenek a barátaim, a pasijaim, az ügyfeleim. Azt hiszem, kénytelen leszek megtanulni ezzel együtt élni, nem cserélhetek le mindenkit tíz évvel idősebbre csak azért, mert hajlamos vagyok a koruk vagy a saját korom furán érezni magam. Szerintem ezt egészen biztosan Lena és valószínűleg az anyukája sem akarná.

A fordítás nekem nem tűnt fel, eléggé rohantam, de a vs-ben hitelesen fikázták, a nagy részére emlékszem, hogy megakasztott.

269E83AD00000578-2993934-image-a-36_1426280098735

Szerencsés

Sokáig azt gondoltam magamról, szerencsés vagyok. Aztán szép lassan elhittem végre, hogy nem ezen múlnak a döntéseim. Egy idő után odáig jutottam, hogy amikor valaki azt mondta egy eredményemre, legyen az lakás, okos gyerek, jó munka, képes voltam hangosan is kimondani, hogy nem, ez nem szerencse kérdése. Tehetséges vagyok és jó döntéseket hozok, ennyi. (Oké, a tehetség genetikai lottó.) De van egy terület, ahol láthatóan tényleg csak a szerencse játszik szerepet.

A magyar oktatásüggyel vívott mindennapos csatáim közepette gyakran gondolok a különböző pedagógusnak látszó egyedek édes szüleire. Ami nyilván nem helyes, de én sem vagyok hibátlan. És amikor a tanárokat ekéző bármilyen negatív megnyilvánulásra valakinek mindig muszáj benyögnie, hogy vannak kivételek, vagy hogy nem ez az átlag, akkor szeretnék üvöltve az arcukba tolni valami statisztikát, hogy vajon hány darab tényleg jó tanár volt és van ebben a kibaszott országban? Összeszámoltam a saját 12 évnyi közoktatás tapasztalatomat: 8 darab. És most, hogy megkérdeztem FB-n a párszáz olvasómtól, már látom, hogy ezzel nagyon jól állok. Mindig is sejtettem, nem véletlenül vagyok nekik olyan hálás. Viszont ha olyan embereknek, akik nálam elvileg sokkal jobb iskolákba jártak, csak 1-3 hasonló élménye volt, akkor aztán tényleg nincs más magyarázat, mint a szerencse. Ami szörnyű, mert én irányítani szeretem a dolgokat, megoldani a problémákat, de ha ez a helyzet, akkor nincs esélyem.

A saját oktatási helyzetem tökéletesen független bármilyen szülői döntéstől. Alsóban a Dunakeszi 1-es volt a körzetesünk, a mögötte lévő oviba jártam, nem volt kérdés. Első két évben egy undorító szadista pszichopata, Barna Kató tanított, aki gyerekek nemzedékeinek tette tönkre az életét. Remélem, boldogtalanul halt meg. Harmadiktól jobb volt, került oda egy rajztanár fickó, akihez szakkörbe jártam és aki zseninek tartott engem, versenyekre küldte a műveimet. Persze nem voltam az, csak a gondolkodásom volt sokkal szabadabb, mint a többieké. Csak egy évig ismertem, de ez elég volt, hogy örökre emlékezzek rá. A nevét sajnos nem tudom.

Aztán negyediktől elköltöztünk egy lakótelepre, ahol egy vadiúj iskolába jártam, tele fiatal, lelkes tanárokkal. Nem kevesebb, mint 5 jó tanárral találkoztam itt. A negyedikes osztályfőnököm hozta be az angolt az életembe, nem tudok elég hálás lenni neki ezért. Aztán felsőben szinte tobzódtam. Az osztályfőnököm Planicska Szilvia volt, oroszt és magyart tanított. Eleve mindkettőben jó voltam, ami jó alap a kapcsolathoz, de nem röhögött ki, amikor Adyról tanulva elolvastam Az igazi Csinszkát és beszélgetett velem a témáról. Tán még ötöst is adott érte. Nagyon szerette a tantárgyait, sokat izgult az órákon, lelkes volt és ezt jó volt látni, hogy felnőtt ember csinálhat ilyet. Kovács Árpi bá a töritanárom volt, amiből persze szintén jó voltam, de annyira nem, hogy kiérdemeljek egy olyan embert, aki 13 éveseknek Görgeyről beszél. Egyszerűen lenyűgözött, hogy mennyi mindent lehet gondolni egy adott dologról, hogy nem csak egy megoldás létezik. Ő volt az, aki szinte már erőszakosan rávett, menjek érettségit adó középiskolába. Anyám ugyanis, bár mindig büszkélkedett az okosságommal, simán elhajtott volna szakmunkásnak. Miközben megyei tanulmányi versenyeken nyomultam. A hosszúhajú Kati rajzot és művtörit tanított, minden stílussal, designnal kapcsolatos tudásom nála gyökerezik. Még mindig emlékszem a művtöri füzeteimre, milyen öröm volt őket kidíszíteni képekkel. Sokáig megtartottam mindet és csak nézegettem. Ili, aki valamilyen né volt, de most nem ugrik be, milyen, biológiát és éneket tanított. Tekintettel rá, hogy kicsi audiofil vagyok, viszont énekelni egyáltalán nem tudok, ez érdekes helyzet volt. Fantasztikus zenéket mutatott, tudott zongorázni és nem hajtott el az énekkarból sem. Mondjuk azt elárulhatta volna, hogy egyedül ki ne nyissam a szám, mert magamtól nem tudtam, de csak rájöttem 6-8 évvel később. Nagy csalódás volt.:) Biológiából Durrellt olvasott fel – na milyen? Mindezt basszus 35 évvel ezelőtt! Szóval ez tényleg csak szerencse, semmi más.

A közgáz szakközép persze nem volt már ennyire gáláns, de ott is akadt két fontos ember. Szőke Kati matekot tanított, amiből azt hittem, nem vagyok túl jó, de bebizonyította, hogy bizonyos területeken nagyon is – négyesre érettségiztem. Nagyon gáz, hogy a töritanárom vezetékneve nem jut eszembe, pedig őt szerettem ott a legjobban, Márta volt. Gyönyörű, elegáns, okos nő, aki meggyőződéses komcsiként is hagyott teret a gondolkodásnak, a kérdéseknek és kétségeknek.

Úgy számolom, 12 év alatt minimum 50 tanárt ismertem meg elég jól ahhoz, hogy véleményt tudjak róla alkotni. Ötvenből nyolc nem is tűnik rossznak, de ezzel attól tartok, messze az átlag fölött vagyok. Úgyhogy ne jöjjön nekem senki azzal, hogy vannak kivételek, meg nem minden tanár szar. Az én saját 8 darabom igen kedvesen számolva 16%-os arányt jelent, köszi Szöszi, amiért belémverted a százalékszámítást. Akinek ez jó, az nem normális. Vagy csak szimplán magyar.

ide jártam általánosba. az épület előtt kellett reggelente kettesével sorakoznunk, amit annyira gyűlöltem, hogy inkább elkéstem. vagy bemásztam hátul a kerítésen és belógtam a tornatermen keresztül

6360220

Tetszős

Nemrég volt egy vitánk egy zárt blogban és ma megint fellángolt a vita FB-n, hogy vajon mondhatja-e egy férfi egy idegen nőnek az utcán, hogy csinos. Úgyhogy meg kell már írnom ezt a posztot a tetszeni vágyásról – ráadásul a boros cikket kéne inkább befejeznem, szóval minden okom megvan rá, na.

Mert a közkeletű vélekedés szerint az jó dolog, ha tetszeni akarunk másoknak, különösen fontos dolga ez a nőknek ugye. Hát kurvára nem. Igenis, kezdettől fogva arra kell nevelni a lányodat és a fiadat is, hogy ne azért csináljon dolgokat, hogy azzal bárki tetszését elnyerje. Hanem azért, mert ő maga jól érzi magát tőle. Ne azért egye meg a spenótot, mert az anyukája boldog lesz. Ne azért tanuljon meg írni-olvasni, mert a tanítónéni vagy a nagymama örülni fog. Ne azért öltözzön csinosan, hogy a fiúk szépnek találják. Ne azért szőrtelenítsen, hogy a társadalom többi része elfogadja.

Felőlem aztán bármelyik gyerekem kvázi bármi megtehet, a fiam tetoválásait is elfogadtam és megszerettem, de a fél életem arra áldoztam, hogy a döntéseiket ne külső elvárások alapján hozzák meg. Mert abban a pillanatban, hogy az anyád, osztályfőnököd vagy a szerelmed kedvéért csinálsz dolgokat, egyszerűen hazudsz. Persze vannak emberek, akik remekül képesek egész életükben hazudni, de az ilyesminek kivétel nélkül minden esetben van valamilyen következménye.

Párkapcsolati viszonylatban különösen ijesztőnek találom, hogy emberek milliói csinálnak úgy, mintha, csak hogy vonzóbbnak tűnjenek mások számára. Kifejezetten rühellem a Bridget Jones-t, de legalább onnan eljuthatott volna a népekhez az “úgy, ahogy vagy” bántóan egyszerű üzenete. Ha nem vagyok a magam valójában elég értékes a másik számára, akkor nem gondolom, hogy túl sok alapja lenne a kapcsolatnak.

Természetesen nekem is vannak kétségeim, félelmeim saját magammal kapcsolatban. Sokszor tipródom azon, hogy nem vagyok elég valamilyen ahhoz, hogy vonzó legyek a megfelelő ember számára. De ez nem jelenti az, hogy akkor most úgy fogok viselkedni, kinézni, ahogy ezt mások elvárják. Ha nem vagyok elég valamilyen, akkor majd vége lesz a dolognak és majd szomorú leszek. És minden bizonnyal találok egy olyan embert, aki képes azt szeretni, ami van. Nem azt, amit hazudni tudok.

Ha pedig nem az a dolgunk, hogy elnyerjük a külsőnkkel és a viselkedésünkkel mások tetszését, akkor nyilvánvalóan azok a mások jobban is teszik, ha tetszésüket vagy nemtetszésüket rohadtul megtartják maguknak, hacsak nincsenek a megszólalásra külön felszólítva. Különös tekintettel vonatkozik ez a vadidegenekre az utcán. Nem azért viszem a testem akármilyen állapotban az utcára, hogy ott véleményeket kapjak, akinek nincs hozzá köze, annak kuss van. Ez természetesen nem vonatkozik a házban lakó meleg párra, ők minden alkalommal megdicsérhetik a ruháimat, mert baromi jó ízlésük van és eleget beszélgettünk már ahhoz, hogy ez ne legyen kényelmetlen.

Szendvics, gofri és botmixer

Már igazán szükség van némi kevésbé magasröptű tartalomra és mivel az ebédmenüket még nem írtam meg, most arról lesz szó, érdemes-e drágább konyhai eszközökbe fektetni. Egészen röviden: igen.:)

Egészen hosszan: Nem vagyok kütyümániás és nem is szeretek gépekért túl sok pénzt kiadni. Telefonért például nem is tudom, valaha adtam-e egy összegben zsét, mindig pontokkal vettem vagy megörököltem valakiért a családban. Most részletre, úgy alig látszik.:) A konyhában két dolgot használtam/használok nagyon rendszeresen, botmixert és szendvicssütőt. Illetve mielőtt a botmixerek megjelentek, volt egy jókisgép névre hallgató hasonló Moulinexem, amivel annak idején, mintegy 25 éve a hozzátáplálást elkezdtem. OMG, de kurva rég volt és milyen megdöbbentően tartós egy darab volt az. Aztán ahogy megjelentek a botmixerek, áttértünk arra, egyszerűbb koncepció, a gyerekek is imádták. Mindig márkásat, de a legalsó kategóriát vettem meg és menetrendszerűen mindig tönkrementek rövid idő alatt, általában szerencsére még a garancia lejárta előtt. Oké, tényleg nagyon sokat használtuk őket és a gyerekek néha túlpörgették a motort. Összesen négyet-ötöt öltünk meg kevesebb idő alatt, míg a jókisgép velünk volt – kezdett nagyon elegem lenni.

Kb. ugyanez volt a helyzet a szendvicssütőkkel. Az elmúlt években a legkisebb fanatikus melegszendvics és quesadilla rajongóvá vált, úgyhogy tényleg majdnem minden nap használtuk őket, főleg, hogy a bolti gluténmentes kenyér másképp ehetetlen volt. A harmadikat vettem meg tavaly és bár korábban jó tapasztalataim voltak a márkával, ráadásul nem is a legolcsóbb volt a maga 6 ezer forintos árával, már az első héttől utáltam. A tortillák folyton beleragadtak, olajozni kellett és tényleg hetek alatt elkezdett kopni a bevonata.

A botmixeres problémát a munkám oldotta meg. Akkor épp egy tévéműsornál dolgoztam, egy ügynökségi haver pedig megjelenést keresett a Braunnak. Már nem tudom, milyen konstrukció volt, asszem fizettek is érte, de végül hozzám is került egy Braun Multiquick szett. Akkor még jóval drágább volt, mint most, szerintem jelenleg teljesen értelmes ára van, főleg annak fényében, hogy mennyire zseniális egy darab. Konkrét érzelmeim vannak vele kapcsolatban, mert gyönyörű és végtelenül praktikus is. És basszus, van már hozzá habverős tartozék, keeeeeeeeeeeell, egy tényleg ősrégi darabot használok, ami ronda és néha szétesik. Mondjuk a jelenlegi jégdaráló részét sosem használom, de a többit kb. kétnaponta, mert a gyerek szeret reggelente banános joghurtitalt fogyasztani, és fagyasztott eperből meg joghurtból már egyedül készít magának fagyit. Már legalább három éve használjuk gond nélkül.

FOTO-1-BRAUN-MINIPIMER-CORDLESS-MR-740-CC-ambientata-620x390

A korábbi edény és eszköz teszt cikkeim sikere kapcsán eszembe jutott, hogy meg kéne nézni, mit tudnak a drágább szendvicssütők, amikre sosem voltam képes rászánni magam, mert hátha nem is olyan jók, viszont kétszer-háromszor annyiba kerülnek. A szerkesztőm aszonta jó lesz, úgyhogy be is szerváltam három modellt és mintegy másfél hónapig küldtük nekik, most jelent meg a cikk. Illetve a Philips csak tíz napot volt nálunk, de azt egyébként is kevésbé szerettem, mert nem kivehető a sütőlap, meg fehér. De különben az is korrekt volt, bár szerintem drága a többihez képest.

A két szerelmem a Tefaltól és a Russell Bromley-tól érkezett, mindkettőért odavoltam. A Tefal nagyon szép, a szendvics mellett gofrit lehet még benne csinálni, elég nagy a sütőfelülete és ennek a legnagyobb a teljesítménye a három közül. Ráadásul van ki-be kapcsoló gombja, ami nekem baromi fontos, mert gyűlölöm ki-be dugdosni a kábeleket. Mondjuk ez a legdrágább is és mondanám, hogy ezt venném, de mivel nem adtam érte pénzt, nem mondhatom.

tefal1

Őszintén szólva az eddigiek alapján valszeg a Russellt venném meg a saját pénzemből. Mert tízezer alatt van, három funkciós és legalább olyan jól működik, mint a Tefal. Nekem kevésbé tetszik, nincs bekapcsoló gombja és picit lassabb. De ezek egyike sem biztos, hogy megérne nekem plusz ötezer forintot. Ráadásul a grillje meglepően működőképes. Ez volt egyébként az egyik prekoncepciónk, hogy a többfunkciós cuccok nem lehetnek olyan jók, mint a külön-külön eszközök. De, lehetnek. Oké, még nem használtam egyiket sem hónapokon át, de a sütőlapok cseréjének konstrukciója okos (egyforma mindkettőben), és a levehetőség miatt az alulra befolyt cuccok is kitakaríthatóak, ami hosszú távon nem csak a szívemnek kedves gondolat, de a használhatóságot is segíti. Mert persze befolynak. Szendvicsnél nem annyira, de gofrinál nyilván. Az egyik legjobb recept, amit próbáltam egyébként Mautner Zsófitól van, nekünk ugye szívünk csücske a mangó, amúgy is szokott lenni itthon mangópüré. Élesztősből még keresem az igazit. És csak az infó miatt: gluténmentes diétánál a gofrisütő létszükséglet, ez a legjobb vigaszkaja benne talán.

Szóval a Russell grillje. Egy darabig kerülgettem, valamiért nem tetszett az ötlet. Aztán hirtelen felindulásból sajtos bundáskenyeret csináltam benne, mert azt is szeretjük, de ritkán állok neki az olaj és a szag miatt. Még egy kicsit csiszolgatni kell a dolgot, de működik. Meg fogom próbálni a sima szendvicssütőben is, mert ezeknek tényleg tapadásmentes és nagyon könnyen tisztítható a felülete – pedig direkt hagytam néha ráégni.:) És tényleg elvágják a szendvicset és a quesadillát is, menő. Aztán csináltam benne húst is, konkrétan csirkemellet nagyon gyors volt és finom lett. Viszont mindent összefröcskölt maga körül, amiért nem hibáztatom, de nekem a serpenyő és a sütő valahogy jobban bejön.

Arra az egy kérdésre nem tudom a választ, hogy ha drágábban képesek nagyon jól működő szendvicssütőt létrehozni, akkor olcsóbban miért nem hajlandóak? Költői kérdés volt.

russell1

Terápiás

Asszem, most nem fogom tudni kikerülni a személyességet, de nem baj, mert fontos és érdekes is.

Sokáig az őrülettől féltem a legjobban. Attól is, hogy rólam kiderül, nem vagyok normális és attól is, hogy egy őrült csinál velem valamit. Nyilván ezért érdekelt már középiskolás koromban a pszichológia és olvastam rakás ilyen típusú könyvet. Hajlandó voltam a praktikusnak látszó módszerek befogadására (Rogers, testbeszéd) és a játszma-elméletről is azonnal látszott számomra, hogy az racionális alapokon nyugszik, jól átlátható és használható. De az analízis egyoldalúsága és tolakodása ijesztett.

Aztán mikor 30 éves lettem, úgy éreztem, összeomlott az életem. Túl voltam több tartós kapcsolaton, de akkor már jó ideje folyton csak igyekeztem nem közel kerülni a másikhoz és minden pasit kiröhögtem, aztán kirúgtam. Attól féltem, úgy végzem, mint az anyám. Fogalmam sincs már, miért és mit mondtam a Munczurkó névre hallgató fórumos ismerősnek, de elirányított egy ismerőséhez a Nádor utcába, aki pszichológus hallgatóként kortárs segítő munkát végzett. Ha valaki kapcsolatban van még Munczurkóval, mondja meg neki plz, hogy hálás vagyok. Nem emlékszem a csajra, akihez elkezdtem járni, se a neve, se az arca nincs meg, pedig baromi fontos szerepe volt az életemben. A szobát látom magam előtt kívülről nézve, a függőfolyosó ablakán keresztül. Párszor találkoztunk és folyton azt hajtogattam, hogy nincs nekem semmi bajom. Aztán egy beszélgetés alkalmával, azt állította, hogy mondtam valamit, amit szerintem nem. Azt mondtam, hogy ott volt az a kislány, én, aki nem kellett senkinek. Ahogy belementünk, elkezdtem zokogni. Nem sokkal ezután azt javasolta, hogy menjek el egy rendes pszichológushoz, mindenképpen pasihoz. Nem tetszett, de addigra már kezdett felsejleni az a rengeteg szar, amit takargattam, úgyhogy gondoltam, csak megnézem. A csaj az egyik tanárát javasolta az egyetemről, Szabolcsot.

Muszáj leírnom a nevét, ha másképp nevezném, hazugságnak érezném és azt nehezen viselem. Fiatalabb nálam, elképesztően kisfiús a külseje, nem volt benne sok bizodalmam. Fogalmam sincs, mással hogy csinálja, de nekem aktív analízist ajánlott. Ülünk egymással szemben, szerződést kötünk problémák megoldására és én legjobb tudásom szerint dolgozom. Ő főleg kérdez. Azt hiszem, kétszer tíz alkalmat csináltunk végig közte egy évnyi szünettel, azóta csak évente párszor találkozunk, amikor helyzet van. Akkor még nem tudtam, hogy az egyébként nyilvánvaló szakmai tudása mellett az az egyik legnagyobb előnye számomra, hogy nincsenek előítéletei, csak érdeklődése. Fura módon ebben nagyon hasonlít néhány pasira, akibe szerelmes voltam, a műfaj bajnoka az ember, akivel most már talán járunk is. A több mint 15 év alatt egyetlen egyszer fordult elő, hogy érzései voltak azzal kapcsolatban, amit mondtam. Ki is mondta, de ha nem teszi, akkor is tudom. Amikor ilyen kis térben vagyok összezárva valakivel, minden rezdülése átjön, egy más típusú terapeutával biztos nem ment volna ilyen jól. Ez az egyetlen alkalom is annyira megviselt, hogy utána azt mondtam neki, másra van szükségem és ez az áldott ember, szerzett nekem egy idősebb női terapeutát. Aki drága volt és utáltuk egymást, úgyhogy három alkalom után nem mentem. De túljutottam a krízisen és visszamentem Szabolcshoz, aki megint csak mindenféle negatív érzelem nélkül fogadott és azóta is a legmegbízhatóbb támaszom.

Amikor a héten megint meglátogattam, még azt ígértem, sírni fogok. De úgy van ez, hogy elég már tudnom, megyek hozzá, beindítja a gondolkodásom és egyedül is rájövök a megoldásokra. Azért mindig odaviszem, mert szükségem van a dicséretre. Az övé különösen értékes, hiszen kedvel engem, de nem kötődünk egymáshoz. Elmeséltem neki, hogy milyen közös vonása van az emberrel, akivel ilyen jól elviseljük egymást. Felvetettem, hogy nyilván nála, mármint Szabolcsnál sem stimmel valami, ha képes ennyire előítéletmentesen szemlélni a világot. Idegrendszeri izék, elfuserált szocializáció. És akkor azt mondta, hogy az ő gondolkodását én változtattam meg, amikor elkezdtem neki felvázolni, hogyan gondolkodom, ott az egyetem Izabella utcai pincéjében. Nem is tudom, mihez kezdjek ezzel, az első reakcióm az volt, hogy akkor most nem fizetek, jó? El is mondtam neki, jót röhögtünk.

Az egész történetnek az a lényege, hogy ne szenvedjetek, nem kell. Igen, a saját, családi és baráti tapasztalatok alapján vannak nem túl jó terapeuták is. Néha évek múlva derül ki, hogy az elején hiába működött, most már nem. Akkor menj tovább, kérj tanácsot mondjuk Isoldétől, lehet, hogy más módszerre, más emberre van szükséged. Csak ne fogadd el, hogy szar.

Hogy kezdődött

ezt még 2012. márciusában írtam az egyik fejlesztőnek

Harmadik gyereknél az ember más sokat tud, felkészült. Mégis meglepődtem, amikor R. méhen belül egyértelműen erős reakciókat adott bizonyos hangokra. Ez a fajta érzékenység szülés után is folytatódott, nem szeretett bizonyos zenéket, filmeket, ha sokat beszéltek hozzá, fárasztotta. A legrosszabb az volt, hogy egy idő után nem engedte, hogy énekeljek neki, a saját anyja hangját sem bírta.

Mindig is nehéz gyerek volt, nem szeretett alkalmazkodni, nem érdekelték a szabályok. Az óvodában ezt amennyire lehetett, tiszteletben tartották és szeretett is járni az elején. A végén azonban túl sok volt az elvárás, nyilvánvaló volt, hogy nem tud megfelelni. Nem intellektuálisan, mert okos gyerek, hanem valahogy nem volt elég érett még. A beszédfejlődésével sem voltam elégedett, de az óvónénik és a fejlesztőpedagógus szerint rendben volt. Elmentünk a nevtanba is, a pszichológus, akihez hetekig járt, azt javasolta, legyünk vele szigorúbbak.

Aztán elkezdődött az iskola és a gyerek lassan elviselhetetlenné vált. Mindig rossz volt a kedve, agresszív volt, undok, kiabálós. Nem akart az iskoláról beszélni, egy idő után már bemenni sem. A tanítónők és a fejlesztőpedagógus nem látott semmi problémát, az eredményei jók voltak, odabent alkalmazkodott, amennyire tudott.

Karácsony előtt kiderült, hogy bizonyos magánhangzókat nem hall jól. A hallásvizsgálat negatív lett, elindultunk több irányba is, Meixner Alapítvány, Új kapu, pszichiátria, nevelési tanácsadó újra. A diszlexiát már a Meixnerben is látták, és az Új kapuban és a nevtanban a logopédus is hallási túlérzékenységet jelzett. Amikor végre leültünk és összeírtuk a tüneteket, a lista hosszú lett, köztük jó pár autisztikus jellegzetességgel, a diagnózis általános idegrendszeri éretlenség volt. Elkezdtünk egy glutén és laktózmentes diétát, ami egyből látványos eredményeket hozott, a gyerek sokkal kevésbé fáradt, jobb kedve lett, de egyértelmű volt, hogy szükség van komolyabb segítségre is.

Őszintén szólva nem tudtam eldönteni, hogy a Bérard módszer jó lesz-e nekünk, olvastam róla jót is rosszat is a neten, de úgy gondoltam, ártani biztos nem fog. A zeneterápia kétszer 5 napos időszakában már voltak pozitív jelek, R. vidámabb lett, jobban alkalmazkodott, jobban érezte magát. A feltűnő az volt, hogy egyszeriben rengeteg sikerélménye lett az iskolában, két hét alatt annyi piros pontot kapott olvasásból, mint előtte négy hónapig.

Amikor befejeztük a terápiát, egyből nekiláttunk az alapozó tornának, amit a gyerek annyira szeret, hogy abba sem akarja hagyni, bár a terapeuta szerint talán fél év is elég lesz a szokásos 1 helyett. Nem állítom, hogy minden elmúlt, de nem is egy másik gyereket akartam, csak egy boldogabbat. És ez viszont maradéktalanul teljesült. Az iskolában már semmilyen komoly gondja nincs, a diszlexia veszélye még ott lebeg, de azt amúgy is enyhének mondták, majd gyakorolunk. Rengeteget nevet, ami nem volt sajnos jellemző, iszonyú érzés egy állandóan szorongó, rosszkedvű kislány. Most még az arcát is másnak látom, a mozgásán is látványos a változás, felszabadultabb, nyíltabb, jobban kifejezi az érzelmeit. Sokkal könnyebben alkalmazkodik változásokhoz, lehet vele kompromisszumot kötni, míg korábban hajlamos volt sikítva tiltakozni. Képes bocsánatot kérni, vágyait, igényeit késleltetni. Szívesebben játszik a testvéreivel, akik szintén érzékelik a változást.

Elmúlt egy csomó szenzoros problémája, többféle ruhát hajlandó felvenni, többféle ételt hajlandó megenni, a rituálékhoz sem ragaszkodik már annyira.

Még nem próbáltam neki énekelni, mert az elmúlt évek alatt erről teljesen leszoktam, de már az sem bánt, ha most sem engedi. Elég az is, hogy boldog.

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 70 other followers