Skip to content

Rég

Mostanában még a korábbinál is jobban foglalkoztat a pedagógia, intézményi és egyéni szinten is, mert nagyon próbálom megérteni, pontosan mik jelentik a különbséget a magyar és a norvég rendszer között. Van egy pár. Erről  meg az emberek elvi értékrendje és a valós cselekedeteik közötti különbségekről beszélgettünk pont a fiam csajával, amikor eszembe jutott egy majdnem tíz évvel ezelőtti sztori és amivel teljesen lesokkoltam az ártatlan norvég lelkét. Nem mintha én nem akadnék ki rajta, ha csak rá gondolok is.

Abban a privilegizált helyzetben voltam mindig, hogy több óvoda közül választhattam ki a legjobbat a gyerekeimnek. Amikor a legkisebb a 6. kerületben kezdte az ovit, már elég sokat tudtam a környékről, mivel korábban egy magyarul nem beszélő barátnőm kedvéért végigjártuk az összes intézményt, hogy informált döntést tudjon hozni a saját lányával kapcsolatban. Így aztán nem volt kérdés számomra, hogy bár a körzetes se rossz, de a fasori villaépületben lévő oviba akarom vinni a gyereket, mert ott vegyes csoportok vannak és szinte minden óvónő tovább képezte magát, speckó vizsgákkal rendelkeznek. Számos külföldi gyerek járt oda, szóval integráció, jó kis udvar, rendszeres pszichológus és fejlesztő pedagógus látogatások, saját tornaterem. A biztonság kedvéért persze igénybe vettem némi protekciót is, de felvették, az a lényeg.

Nagyon szerettük is az első években, elképesztően jól kezelték a gyerek már akkor megnyilvánuló furcsaságait. Kicsit szexisták voltak, de hát nekem ki nem az a hivatalos magyar rendszerekben? Aztán jött egy kisfiú, akinek gondjai voltak a beszédfejlődéssel, talán kicsit a szocializációjával is, a lényeg, hogy nem jól kommunikált és időnként kicsit agresszíven próbált belefolyni a többiek játékába.

Az elvileg csupa értelmiségi, toleráns szülők hamar elkezdtek róla nyíltan, bár halkan beszélni, hogy ez a gyerek nem ide való. Úgy emlékszem, az enyimnek addigra már voltak időnként hallásproblémái, amik azonnali személyiségtorzulással jártak, tehát tudtuk, milyen nehéz helyzet ez, bár persze mi azonnal és kiemelkedően hatékonyan kezeltük. Így volt mire hivatkoznom a gyereknél, hogy a kisfiú magányos és frusztrált, nem bántani akar, csak nincs jobb eszköze. Ha kedves leszel hozzá, örülni fog. Iszonyú büszke voltam rá, hogy a lányom képes volt ezt megérteni, nem erkölcsi alapon, csak tudta, hogy milyen érzés lehet és segíteni akart. Össze is barátkoztak és onnantól főleg vele játszott a kisfiú, eléggé megkedvelték egymást, azt hiszem, egyből látszott is a pozitív hatás.

Úgyhogy eléggé ledöbbentem, amikor a csodálatos, kedves, segítőkész óvónénink egy délután félrehívott és azt javasolta, hogy ne támogassam ezt a kapcsolatot, mert az én gyerekem csak rosszat tanul ettől a kisfiútól.

A kisfiú szülei nem voltak túl képzettek és pénzük is kevés volt, nem sokkal később el is vitték az óvodából és végre mindenki fellélegezhetett: megszűnt a zavaró tényező. És az összes résztvevő visszatérhetett kedves, toleráns, modern értékrendjéhez. És ez a belvárosban a legjobb hírű óvoda volt.

Advertisements

Folyó

Összeszámoltam, a norvég az ötödik idegen nyelv, amit tanulok. Persze sem oroszul, sem spanyolul, sem franciául nem beszélek, de ettől még mindhárom alakította a gondolkodásomat és a személyiségemet. Az agyamról nem is beszélve.

Angol nyelvterületen csak nagyon sokára jártam és akkor is csak pár napot töltöttem Angliában, szóval az élményeim igen limitáltak. Hiába beszélgettem, dolgoztam sokat angolul anyanyelvűekkel, a helyzetből adódó szűrő miatt ez megint egy buborékeffektust hozott létre.

Ezt se tudtam eddig, csak most szembesülök vele, amikor a nyelvben élve próbálom megtanulni. Most, amikor már kezdem kicsit érezni, jöttem rá, milyen érzés ez: folyékony.

A megszokott konkrét struktúrákhoz, nyelvi csomagokhoz képest olyan, mintha egy baszott nagy, nem túl csendes folyóban próbálnék az egyébként valóban meglehetősen gyenge vízbiztonságommal haladni. Az elején konkrétan folyton ki kellett másznom a partra és onnan nézni egy kicsit, ahogy nélkülem folyik tovább, mert különben úgy éreztem, megfulladok, maga alá temet a sok víz.

Aztán mostanra mintha sikerült volna például a Duolingo segítségével valami kis tutajt összeeszkábálnom és egyre kényelmesebben, biztonságosabban haladok. Néha még vagizok is kicsit, felállok és ide-oda billegve, egyensúlyozva szörfözök egy rövid ideig, az is előfordul, hogy utána leülök, nem pedig arccal előre belezuhanok a vízbe.

A saját képességeim vitathatatlan fejlődése ellenére azonban egyszerre iszonyú nehéz és nagyon motiváló, hogy hajózni muszáj. Mert az innen-onnan érkező kézzelfogható, határozott körvonalú eszközöket is körbefolyja a rengeteg dialektus, az én nem így szoktam mondani és hogy nem azonos szintű intellektussal rendelkező emberekkel érintkezem.

Képesek olyan alapvető dolgokra, mint a számok is több helyesnek elfogadott szót használni, a húszra például eddig hármat hallottam. Könyörgöm, mi a jó istennek?! Persze én csak egyet táraztam be, de a másik kettőt is meg kell értenem. Bizonyos szavak kiejtése tájszólástól függetlenül, egyéni kedv alapján is változhat, a tengerparti norvégot beszélő arcokat pedig még akkor is kerülöm, ha egyébként kedvelem őket, mert megőrjít, ahogy elbizonytalanítanak a saját kiejtésem helyessége felől. Ez külön szép lesz, mert elvileg jövő héttől együtt dolgozom egy bergeni csajjal.

Sokszor úgy érzem, kifolyik az egész ujjaim közt, hiába merem, markolom, csak még kevesebb marad a kezemben. De akármilyen nehéz is, tudom, hogy mégis fejlődöm és hiába rinyálok sokat, nagyon jó érzés egyre kompetensebbnek lenni. Az meg sose is volt opció, hogy mindig csak a parton állva nézzem, ahogy a többiek együtt pancsolnak, mint ahogy ezt sokan teszik egyébként. Ha az integráció nem lenne elég motiváció, ott van az a félelmetes tény, hogy a nyelvtanulás konkrétan megóv az agy öregedésétől. Ha ezen múlik, az elkövetkező 40 évre rendben leszek, a norvég tutira képes lesz még újat tanítani.

Kedv

Egyszer régen már hőbörögtem itt a blogon az udvariasságról és azóta csak még inkább meggyőződtem róla, mennyire értelmetlen, konzervatív és felszínes a magyar szocializáció ezen a területen. Is.

Amióta olyan helyen élek, ahol senki nem köszöni meg, ha beengedik autóval, ha átengedik gyalogosként a járdán, nem mondják, hogy egészségedre, amikor tüsszentesz és nem is kell megköszönni, már értem, miért utáltam ezeket a dolgokat annyira.

Lehet, hogy a valódi demokrácia a köszönésnél kezdődik, amikor senkinek nincs rá igénye, hogy a legtöbbet használt kommunikációs eszközzel mások megerősítsék a társadalmi pozícióját. Sokkal könnyebb úgy üdvözölni mindenkit körülötted, hogy csak egy egy szótagos köszönést várnak tőled, de akkor sem akad ki senki, ha esetleg csak felemeled a kezed és intesz. Én mosolyogni is szoktam, amire 99,9 százalékban mosoly a válasz.

Különösen azt szeretem, hogy senkivel nem muszáj beszélgetni. Pesten több szomszédnénit is vérig sértettem, amikor egyértelműen jeleztem, hogy nem kívánom megbeszélni velük, hogy aznap éppen milyen kedvem van, illetve hol vannak épp a gyerekeim és mi történik az életemben. Illetve a kutyafuttatón is csak 4-5. határozott jelzés után fogta fel néhány arc, hogy nem akarok velük beszélgetni. Itt még az ismerősök se feltétlenül ülnek le mellém a buszon, akkor sem, ha ugyanarra a rendezvényre megyünk, nem kényszerítik rám a társaságukat. Ha egyenesen ránézek, mosolygok, talán odaül, de ha nem teszi, én sem sértődöm meg. Csodálatos dolog, amikor mindenki ennyire tiszteli a határaimat.

Az egyik nagy kedvencem pedig az, hogy evés után kötelező megköszönni az ételt. Nincs jóétvágyat, meg egészségedre és hasonló értelmetlen baromságok, nem kell ódákat zengeni, hogy milyen finom, csak egy rövid köszi a kaját, de azt egyszerűen muszáj. Hihetetlen mennyiségű étkezést ültem végig mindenféle családokkal, ahol soha senki nem köszönte meg az étel készítőjének erőfeszítését. Még akkor sem, amikor jó példával jártam elől. Pedig, ha valaminek van értelme, akkor ez az.

Szül

A lápkirály lánya már egy ideje rajta volt a radaromon, mert a könyvesblogon írtak róla. Őszintén szólva a történet maga nem is annyira érdekelt, de az a sztori, hogy az író, Karen Dionne egy darabig teljesen off the grid élt a családjával, már sokkal jobban vonzott, utána is olvastam.

De most, hogy már magyarul is beszerezhető vált kindle-re hát csak nekiláttam már. Főleg, hogy hetek óta alig olvasok valamit, nézem a Bookline kínálatát, le is töltöttem új dolgokat, de egyszerűen nem érdekelnek eléggé. És most ezt sem olvastam el rendesen, egyszerűen hihetetlenül idegesít a mesterkélt feszültségkeltés, a félelmem manipulálása. Persze kussoljak, hát mondták előre, hogy thriller vagy mi.

Ez az elrabolják és bántják történet nagyon nehéz nekem, A szoba elolvasásához konkrétan három évig gyűjtöttem a bátorságot. Előtte rengeteget olvastam róla, miután valaki megígérte, hogy a film nem készíti ki, előbb megnéztem azt és csak utána láttam neki a könyvnek. Szerettem is, bár nem az a típusú történet, amit valaha is szeretnék újra. Persze ki tudja, van még 40 évem rá. Az Anna Kareninára vágyom egyébként, asszem, ez lesz az egyik könyv, amit elhozok magammal, akármilyen nehéz.

A lápkirály lánya sok szempontból jobb volt, mint amire számítottam. Nem élvezetesebb, de tartalmasabb. A három szál közül, a jelen, amikor megszökik az apja a börtönből és Helena elindul utána, meg a tinédzserkora a kiszabadulás után nem fogott meg. Nem azért, mert nem jól van megírva, elég profin keveri az idősíkokat, tele cliffhangerekkel és ahogy a NYT is kiemelte, dicséretesen visszafogott az érzelmi manipulációban. Bár nekem a kutya bántalmazása is eléggé beüt.

Az igazán durva rész számomra a gyerekkora volt. Annak a bemutatása, hogyan normalizálódik a bántalmazás, ha megfelelő mennyiségű jutalom is jár mellé. Hogyan lehet felhasználni egy gyerek érdeklődését, intelligenciáját arra, hogy teljesen leigázd, az uralmad alá hajtsd. A legnehezebb azt volt olvasni, hogyan jön rá Helena, hogy pont azokat a dolgokat köszönheti az apjának, amiket a legtöbbre tart magában. Amire a legjobban büszke.

És ehhez nem kell, hogy fogságban, egy mocsárban töltsd a gyerekkorod. Nyilván ezért nem fordulnak rengetegen a bántalmazó szülő ellen, mert látják azokat az értékeket is, ami neki köszönhetően van bennük és ez a kettősség iszonyú egy érzés. Hogy szeretheted magadat, ha az az ember, akitől származik a legjobb részed megpróbált tönkretenni?

Én is sokáig küzdöttem ezzel és bár már nem zavar, mennyire hasonlítok anyámra, a fájdalmát érzem jól. Az talán mostanra még szomorúbb, hogy ő a gyógyszerfüggés és a mentális problémái miatt teljesen elvesztette az összes ilyen tulajdonságát és csak a gonoszság maradt. Valójában persze nem gonosz, de nem tudok jobb szót arra, ahogy folyamatosan manipulálja és bántalmazza a körülötte lévőket. Olyan értelmes, kompetens, erős ember volt, aki szeretett olvasni, beszélgetni. Olyan sokat tanultam tőle.

És most már kétszeresen is elvesztettem. Talán háromszorosan. Először hatévesen váltam le róla érzelmileg, mert ha nem teszem, nem maradok meg annak, aki voltam. Aztán 16 éves koromtól körülbelül 15 éven át hol elvágtam a kettőnket összekötő szálakat, hol hatalmas erőfeszítéssel újrahuzaloztam őket. Egészen addig, míg a gyerekeimet is bántani kezdte, főleg azért, mert olyanok voltak mint én. Mert az enyémek voltak. Aztán amikor szellemileg teljesen eltűnt, az az ember is megszűnt számomra, akit az anyámnak tartottam, akinek minden terror és verés ellenére sokat köszönhettem. Nem tudok már ezzel a testtel mit kezdeni.

Nyom

Félelmetesen érzelmes vagyok mostanában. Van egy zeneileg nagyon szépen összerakott, pont a rám nagy hatást gyakorló női hangokkal előadott norvég szám a hazaszeretetről, amin rendszeresen elbőgöm magam. A gugli fordítása magyarra sajnos használhatatlan, úgyhogy nem teszem ide,  de ez az, ha valaki meg akarná hallgatni. 

Lehet, hogy a hormonok csinálják, lehet, hogy a tanyán élés, lehet, hogy az állandó védekezés feladása. Lehet, hogy mind együtt, de sokszor úgy érzem magam, mintha nyitva lennék, szinte teljesen védtelenül és azt a kevés negatív hatást, ami ér, sokkal nehezebb elviselni. Mondjuk nagy kérdés, mi a fasznak olvasok még mindig magyar híreket?

Úgy érzem magam, mint a válás után, amikor hat hónapig Vienetta fagylalton és vörösboron éltem (honnan volt rá pénzem?), 13 kilót híztam és folyton otthon ültem félkómában. Mármint a kiváltó ok hasonló, de most egyáltalán nem iszom alkoholt, naponta minimum 5 kilométert gyalogolok hihetetlenül szép helyeken, néha a fülemen folyik ki az elemi boldogság. Hetente legalább kétszer futok és 3-4 edzést tartok – szóval eléggé mások az eszközeim, de az érzések ismerősek több mint húsz évvel ezelőttről.

Most nem a gyerekeim apjától, attól az embertől kell elválnom, akivel le akartam élni az életem, hanem egy országtól. Nem tudom, hogy kell ezt csinálni, hogy utána azért még barátok maradjunk. Hogy továbbra is szerethessük egymást valamennyire, hogy ne kelljen választanom az új szerelmem és a régi  között. Megint csak nem az új szerelem miatt jöttem el, csak magamra és a gyerekre gondoltam. De azért azt persze tudtam, hogy jó lesz, csak nem sejtettem, hogy ennyire átalakít. Hogy a legalapvetőbb eszközeimet kell lecserélni. Tudom, hogy mondtam már, ezt akartam, de mégis milyen nehéz – csak ismételni tudom újra és újra.

Pár héttel ezelőtt az egyik öregtornáztató órámon elesett egy néni. Iszonyúan megijedtem, de szerencsére semmi baja nem lett. Segítettem neki felállni, utána kávéztunk, csevegtünk, hazament egyedül simán. Persze megírtam az engem felügyelő gyógytornászoknak, aki mondták, hogy semmi gond, majd megbeszéljük. Kb. egy héttel később rám írtak, hogy találkozzunk, üljünk le. Gondoljuk végig együtt, mi okozhatta az esést és hogyan lehetne elkerülni. Kicsit azért belém állt a szorongás, de erővel letiltottam, mert nem fognak bántani, nem kell. És végiggondoltam, mi történt és megláttam a saját felelősségem a sztoriban. Nem mindig egyszerű ez, néha csak évekkel később jövök rá, mit rontottam el, de akkor is örülök neki. Itt az volt a gond, hogy túl jól sikerült az óra. Olyan zenéket válogatok, amiket szeretnek, belerakok táncos elemeket és az egyik egyensúlyozó gyakorlatnál beraktam egy labdát, amitől valahogy életre kelt, értelme lett. Viháncoltunk és egy tök egyszerű gyakorlatnál a néni elvesztette az egyensúlyát és hiába volt ott támasz, eldőlt. Ezt el is mondtam a gyógytornásznak, hogy nyilván, ha felpörgetem őket, akkor utána a fókuszt, a kontrollt is vissza kell tenni a folyamatba, mert ez senkinek nem hiányzik. Fontos, hogy jól érezzük magunkat, de nem a biztonság kárára. Azt is elmondtam, mennyire megviselt, napokig rosszul aludtam és stresszeltem az órákon, nehogy megint megtörténjen.

Megegyeztünk, hogy bejön a következő órámra és végignézi, csinálja, megkérdezte tőlem, mire figyeljen, miben szeretnék visszajelzést. Mondtam a labdás dolgot és hogy egy plusz nyújtást is betettem, amiről tudom, hogy szakmailag helyes, más kérdés, hogy nincs benne a programban. Utána megint leültünk és végigbeszéltük, de az első az volt, én hogy értékelem magam és ez nem beugratós kérdés volt. Megegyeztünk, hogy a labdás rész maradhat, de a nyújtást vegyem ki, hiába helyes. Az egyik gyakorlatot a gyógytornász szerint rosszul csináltuk, mondtam, hogy hát a vizsgán is úgy volt. Aztán kiderült, hogy mindkettőnknek igaza volt kicsit, mert ugyan ki kell lépni, de nem kell lábat váltani közben. És azért is szólt, mert egy lábemelésnél kifordítottam a térdem és hogy talán túl sokat beszélek, nagyon örültem, hogy van kontrollom. Ezt sokszor el is mondtam, mennyire hálás vagyok a segítségért és igyekeztem minél jobban reagálni a rengeteg dicséretre.

Akkor még főleg rutinból, agyból mondtam, mennyit segített, de azóta látom, hogy jóval magabiztosabb lettem, tegnap közel tökéletes órát tartottam a saját mércém szerint. Nem is volt túl nehéz elengedni azt a nyújtást és kevesebbet beszélni, utóbbitól alacsonyabb lett valahogy a stressz-szintem közben.

Tudom, hogy hiába érzem nehéznek, valójában komoly privilégiumokkal rendelkezem. Eleve van spórolt pénzem, anyagi hátterem és bizonyos szempontból nagyon alacsonyak az igényeim, megdöbbentően keveset költünk. Jól beszélek angolul, elég értelmes vagyok és aránylag gyorsan haladok az új idegen nyelv tanulásával. Plusz van ez az új szakmám, amihez ugyan kapcsolatrendszer és referencia kell, viszont jól fizetik.

Azzal nem tudom, mit fogok kezdeni, hogy jódolgomban kezdem alapelvárássá tenni az itteni körülmények között is kiemelkedő minőségű problémakezelést. Hogy egy helyzet minden szereplője képes és hajlandó megvizsgálni, hogy jött létre egy helyzet és hogyan lehet azt a jövőben elkerülni. Akkor is, ha az ügyfél aláírta természetesen, hogy minden felelősség az övé. Mert nem az a cél, hogy meglegyen, ki a hibás, hanem, hogy minél kisebb eséllyel történjen meg.

 

Egy

Nem ezt kéne írnom, de itt berreg a fejemben, meg hát ki tudja, kinek lehet hasznos? Szóval csak miattatok, na.

A hétvégén itt volt az exem, nagyon jó pár napot töltöttünk együtt. Legalábbis mi ketten, a két felnőtt tényleg élveztük az egészet. A gyerek már kevésbé volt lelkes és az az érzésem, hogy valójában jobbat tesz neki, ha csak az egyik szülője van jelen.

Már amikor szétköltöztünk, akkor is egyértelmű volt, hogy a kettős értékrend megviseli, rosszul kezeli az egyszerre jelentkező különböző elvárásokat. Nem is igazán értékrendről van szó, mert az apjával valójában egyáltalán nincs köztünk hatalmas különbség az elveinket tekintve. Nyilván ezért is tudtunk közel tíz évig konkrétan konfliktusmentesen együtt élni. A nézeteltéréseink jelentős része már akkor is a gyerekkel kapcsolatos volt, de ez nem értékrendi különbséget jelentett, sokkal inkább az egyes helyzetekre adott egyéni reakciókat.

Az exem főleg a neveltetéséből, de persze a személyiségéből adódóan is nagyon nehezen viseli a konfliktusokat. Eleve más tart konfliktusnak, mint én, de ráadásul én még kicsit élvezem is az ilyen helyzeteket – számomra ez feladat, lehetőség a megoldás keresésre. Ugyanígy, ha a gyerekkel van konfliktusom, rá kell vennem valamire, abban is hajlamos vagyok egyből látni a hosszú távú nyereséget. Képes vagyok befektetésként értelmezni, konkrét oktatásnak. Nyilván nem mindig, a reggeli készülődés például elég nehéz terep.

Szóval az egyik dolog, ami nem tesz jót a gyereknek, ha együtt vagyunk, az konkrétan az, hogy a legkisebb konfliktus esetén is eléggé zavarja, hogy mást várunk el tőle. Én azt, hogy legyen esze, beszéljük meg, mondjon érveket, találjuk ki. Az apja csak azt akarja, hogy legyen azonnal vége, hajlandó inkább megadni, amit a gyerek akar, csak ne kelljen hallania a nyafogását, sírását, kiabálását. Engem fura módon az ilyen típusú hangok mindig sokkal kevésbé zavartak.

A másik, ami ezen a hétvégén nyilvánvalóvá vált, hogy mivel a két felnőtt remekül tud együtt csinálni dolgokat, problémákat megoldani, jóval kevesebb feladat terheli a gyereket. Egy hétvégén, egy nyaralás alatt ez nem gond, de úgy általában nagyon is szüksége van rá, hogy ezek az elvárások jelen legyenek az életében. Mert ha tudja, hogy szükség van a részvételére, hajlandó adottnak venni a feladatot, de ha megérzi, látja, hogy nélküle is megy a dolog, azonnal kilép és inkább olvas, játszik egyedül a szobájában. Ha neurotipikus lenne, biztos nem lenne hátrány a két felnőtt jelenléte, de így kifejezetten annak látom.

Ez egyrészről jó, mert a bűntudatom utolsó cseppjei is elpárologtak a válás miatt. Nyilván akkoriban nem volt ezt könnyű meglépni, de már abból egyértelmű volt, mennyire könnyen elfogadta, hogy nem igazán rossz neki. Most már viszont azt gondolom, hogy kifejezetten jót tettem, tettünk vele. Magunkkal meg végképp. Másrészről viszont nem túl praktikus, mert szeretek az apjával együtt lenni, kellemes, hogy néha nem az én vállamon van minden. De összeköltözni úgyse akarunk megint, úgyhogy végül is tényleg csak rövid időszakokról van szó, amikor “visszaesik”.

A mindenki számára igazán lényeges tanulság az, hogy kurvára nem feltétlenül káros, ha elváltok. Nagyon is léteznek olyan felállások, amiben a gyereknek kifejezetten jót tesz, ha mindkét szülővel külön tölt időt.

 

Le

Néha heteken, akár hónapokon át futnak a fejemben dolgok egymással párhuzamosan, hogy aztán váratlanul összetalálkozzanak maguktól. Amikor nem is gondolok rájuk.

Az egyik szál én magam vagyok, az utóbbi évek lassú, de folyamatos és sokszor sokkoló változásaival. Először radikális lettem, dühös és ingerkereső, aztán egy darabig lebegtem a semmiben, most meg talán valami egészen más felé megyek. És miközben akarom és élvezem, mégis ijesztő kicsit. Mert elmosódnak a határaim és félelmetes hónapokig, talán évekig ilyen kevéssé egyértelmű körvonalakkal élni.

A másik szál Christian Jurgensen könyve, az Eltűnsz. Rendesen megvettem a Bookline-on, mert dán, meg agykutatás, meg ilyenek. Az eleje iszonyatosan idegesített. Nyafogás, jódolgukban asse tudják. A múltkor a Commuter című filmet az első 5 perc után hagytam ott a picsába, amikor a főszereplő összeomlik, hogy mi lesz vele jaj, nincs munkája. Ja, csak BMW-je, nem dolgozó felesége, baszott nagy háza. A gyerek nem megy a NYU-ra, jézusom, dráááááááááááááááááááma. És az Eltűnsz főszereplőinek is az az egyik legnagyobb gondjuk az elején, hogy el kell adniuk a gyönyörű házukat, autójukat, az értékes bútorgyűjteményt. Mondjuk szerintem, ha értékes bútorgyűjteményed van, az sok jót már eleve nem jelenthet. De maradtam a könyvben, mert Mia elkezdett önreflektálni. Meg kutatásokat olvasni, bár az a rész egy picit szájbarágósra sikerült, de simán meg tudtam bocsátani, mert ennyi adatot másképpen átadni nem könnyű. És a végére a történet egy elképesztően szép hosszú kérdéssé vált. Egy meg nem válaszolt kérdéssé, az ilyeneket szeretem mostanában a legjobban. Hiába gyűjt össze minden lehetséges információt, Mia nem tudja megmondani, mit gondoljon az agy változásai által generált személyiség változásokról. A sztori agykárosodásról szól, de lehetne hasonlót írni a hormonokról is. Arról, hogy mit csinál velünk a terhesség, a szoptatás, aztán a klimax. Hogy meddig és mikortól vagyunk még mindig mi magunk.

A harmadik vonal neve legyen mondjuk Sarah. Nem ez az igazi neve és egy szót sem beszél magyarul, de akkor sem akarom megmondani, hogy hívják valójában. Sarah egy másik országból költözött abba a városba, ahol lakom. 55 éves lehet, két felnőtt gyereke van, férje. Egy autóbaleset után számos képessége sérült, nem tudom az összes részletet, de nehezen koncentrál, néha nem jutnak eszébe szavak. A gyerekeivel és a férjével nem igazán tartja a kapcsolatot. Hiányoznak neki, de elfogadta, eléggé tehetetlennek látszik az ügyben. A szüleivel találkozik, gondoskodnak egymásról, van néhány barátja is. Nem boldogtalan, bár néha magányos. A lovairól és a cicáiról, akik a másik országban maradtak, sokat beszél. A baráti közeledésemet fenntartásokkal fogadja. Kedves, de mintha nem tudna mit kezdeni az érdeklődésemmel. Egyszerűen imádom, hogy semmi, de semmi pátosz sincs a helyzetében. Nem ez teszi érdekessé, önmagában is eléggé az, jó vele időt tölteni. De azért be kell ismernem, hogy vonzó kicsit, ahogy lebeg a semmiben.

Sarahnak és nekem is csak a fél lábunk van a földön. Én biztosan le fogom tenni egyszer csak mindkettőt, neki nem tudom, sikerül-e valaha. Vagy hogy akarja-e egyáltalán. Mia végül ügyesen elengedte az összes lufiját és elfogadta a gravitációt, azt hiszem, ezért szerettem a leginkább.