Skip to content

Ha

Nyilván a régi lakást kéne pakolnom, meg takarítanom és cikket írni, úgyhogy a legjobb választás végre posztot csinálni. De tényleg, mert bár mostanában ritkábban vagyok igazán dühös, van egy téma, amivel nagy biztonsággal fel lehet baszni az agyam.

A trigger most épp az volt, hogy egy negyvenfeletti, egyébként végtelenül cuki és kedves és okos ismerősöm kiírja fb-re egy cikk kapcsán, hogy milyen szép a testvéri szeretet, kár, hogy ő sosem tudta megtapasztalni. Erről eszembe jutott, hogy már hetek óta el akarom mondani, mindenki azonnal hagyja abba az elvesztett lehetőségeken való kesergést, de azonnal a picsába már. Viccelek. Mármint tényleg mindenki hagyja abba persze, de nem azért, mert ezt parancsolom, hanem mert ostobaság és káros.

Nem állítom, hogy tele vagyok ilyen emberekkel, de valahogy felgyűlt az ilyen élmény, meg észrevettem egy mintázatot is. Konkrétan nem nagyon volt még olyan pasim, aki az élete legnagyobb problémáiért nem valami messze múltbéli eseményt jelölt meg indokként. Az exférjem 55 évesen még mindig haragszik az anyjára, mert az szigorú volt vele gyerekkorában és “idomította” (pedig ismeri az én anyámat is, de ez nem elég a viszonyításhoz). Egy másik exem, aki világraszólóan tehetséges, azt gondolja, hogy mivel rossz volt az angoltanára középiskolában, már sose tanulhatja meg a nyelvet, ja és nem örökölte a képességet. Megint egy másik ex szerint tizenévesen volt utoljára szép az élete, amikor szabadon focizhatott. Van egy ilyen barátnőm is, aki tíz éve rakás pénzt és energiát elbaszott már mindenfélére, de továbbra is egy szar állásban van és azt mondja, milyen jó nekem, hogy beszélek angolul és azt csinálom, amit szeretnék. Hát ja.

Az angol pasi azt gondolja, minden szép és jó lenne, ha annak idején elég támogatást kapott volna, hogy programozó lehessen. Amire nekem az a válaszom, hogy ha igazán érdekel valami, akkor utánamész, 12 évesen is. Arról nem beszélve, hogy a programozást akármikor meg lehet tanulni, ha kedved van hozzá.

A francia pasi egy fél könyvet írt arról, milyen borzalmas érzés volt gyerekkorában prolinak lenni a sok kis értelmiségi köcsög között és ez hogy tönkretette az életét. Nagyon jó könyv egyébként, imádom, csak az a baj vele, hogy lassan negyven évesen még mindig ebben tapicskol. Mondjuk dolgozik rajta, hogy kijöjjön belőle.

Ja, még elmondom az exanyósom, aki a világ egyik legsikeresebb tanári pályáját mondhatja magáénak emberi, szakmai és anyagi szempontból is, de 80 éven túl is azon szenved, hogy őt nem vették fel az orvosira, mert burzsuj volt és akkor milyen jó lett volna.

Most komolyan, mi a fasz értelme van ennek? Én is szoktam magam sajnálni, kell az néha, de csak azért, hogy megélje az ember az aktuális krízist és túl lehessen belőle lépni. Egy barátnőm azt mondta, hogy a legcsodálatosabb tulajdonságom, hogy mindig kirántom magam az összes szarból és tovább megyek. Elfogadom, hogy ez egy adottság, ami abból is adódik, hogy ha épp a hormonjaim nem borítják ki a tintát a fejemben, akkor egyszerűen nem racionális megoldás benne ragadni a rosszban. De ha nem klinikai depressziós valaki, értelmes és vannak képességei, akkor nehogy már azon ne lehessen változtatni, hogyan viszonyul az igazán fontos dolgokhoz.

Ha meg nem fontos, akkor ne dumálj róla éveken keresztül plz. Vagy legalább ne nekem.

Nélkül

A múltkor azon gondolkodtunk Isoldéval, tudunk-e olyan könyvet, amiben a női főhős dráma nélkül személyiségfejlődik és teljesedik ki. Szerintem ilyen sztori pasiban sincs, mert pusztán gondolkodással, trauma nélkül nem lehet haladni, de én ugye nem élem meg a szenvedést olyan nagy problémának, mert szinte mindig tudom racionalizálni. Ettől függetlenül nekem is nagy igényem van mostanában az olyan könyvekre és filmekre, amikben a női szereplők belső fejlődésén van a hangsúly. Olvastam is két ilyet, elmesélem.

Úgy általában az az egyik legnagyobb bajom a sorozatokkal és a filmekkel is, hogy túlságosan szélsőségesek. Most erről eszembe jutott például a Luther, aminek végül csak megnéztem az első évadját és majd széttépett. Mert egyrészről tele van felszínes, idegesítően ostoba párbeszédekkel és szereplőkkel, amit a 30 másodperces attention spannel rendelkező nézők kedvéért tettek csak be. És sajnos, amikor Idris okosnak próbál látszani, az inkább csak vicces. Nem azért mondom ezt, mert kurvára rá vagyok gerjedve, bár igen, de igenis intellektuálisan is egy kicsit. Az is kiderült ugyanis közben, hogy a Luther forgatókönyvírói zseniális minidrámákat tudnak írni, pár percben bazmeg meghalsz, annyira erős. (A linken lévő jelenettől például eláll az ember lélegzete, most megint megnéztem és jól el is sírtam magam.) A színészek is hozzák, amikor Idrisnek fáj valami, akkor lefolyik a szomorúság a monitorról. Zene nélkül, nyersen tolnak elképesztő feszültségeket, a mellékszereplők is. De közben meg sorozatgyilkosok kellenek a nézettséghez, nem elég egy sima családi konfliktus, utálom ezt.

hqdefault

A gyilkos lányai pont ilyen szépen megáll viszont a családi belüli erőszak egyszerű eseténél. Van dráma, de mennyire van, viszont nincs utána csodálatos, katartikus feloldás, börtön van és az összes túlélő szenvedése. Két lány, később nő életét követi a sztori a gyilkosság után, aránylag kicsi kortól a negyvenes éveikig. Más személyiségek, ezért másképp is próbálnak megküzdeni a helyzettel, nagyon jó, hogy két ennyire különböző embert láthatunk ennyi éven át. Később is történik még egy komolyabb dráma, de annak is van funkciója, nem csak az izgalom fenntartása kedvéért került bele a cselekménybe, hanem valóban előre viszi a mindent.

a94bebc3-83e6-40b2-a17d-c83743dca0446e63

Ami miatt különösen odavagyok Randy Susan Meyersért, az a tökéletes ítéletmentesség, amivel bemutatja az egyes szereplők megküzdési stratégiáit. Végtelenül hálás vagyok neki, amiért képes úgy írni érzésekről és nagyon megkérdőjelezhető döntésekről részletesen, nagyon részletesen, hogy megmondaná, az helyes-e vagy sem. Hatalmas terhet vesz le ezzel a vállamról, mert egyszerűen csak figyelhetem, mit csinálnak az emberek, nem kell folyton lehántani a felesleges mázt. Még a számomra egyáltalán nem szimpatikus befejezést is tudta úgy tálalni, hogy egyszerűen csak elfogadtam: más emberek más döntéseket hoznak és ez is egy opció. Iszonyú fontos könyv lehet túlélőknek, mert pontosan azt adja, ami a valóság: nincs valódi elégtétel, soha nem kapod meg a traumád ellenértékét sem az elkövetőtől, sem a körülötted lévőktől, legkevésbé pedig az igazságszolgáltatástól. Csakis te magad döntheted el, meddig és hogyan viszed magaddal.

Meyersnek van még egy könyve magyarul, Kényelmes hazugságok címmel, nem akarja valaki kölcsönadni?

_MG_8631A

A másik könyv még a borzalmas című A gyilkos lányainál is kockázatosabb döntés volt, ugyanis történelmi regény, a 17. századi Amszterdamban játszódik. És miközben rajongok Ken Follettért, a szokásos női kosztümös könyveket általában borzalmasan rühellem. Egyszer próbálkoztam például egy Benzonival, azóta megrándul az arcom az undortól, ha meglátom a nevét egy borítón. A babaház úrnőjénél azt hiszem, egyrészt az aránylag visszafogott fülszöveg és a Libri, mint ízlésbeli garancia miatt vágtam bele és még sokkal-sokkal jobb is volt, mint amire számítottam.

7847521_orig

Jessie Burtonnél is nagyon fontos, hogy bár a főszereplő Petronella szemén keresztül mutat be mindenkit, így nyilván nem objektív a dolog, de mégis ad elég információt ahhoz, hogy rendesen árnyalja a személyiségüket és a döntéseiket. Ez lenne a cél gyerekek, hogy megmutassuk az úgynevezett gonoszok problémáit is, hogy nem démonizáljuk és misztifikáljuk a nekünk ártókat, hanem megértsük. Nem azért jó ez, hogy könnyebben megbocsáthassunk, de ha van valami értelem a rossz dolgok mögött, akkor kevésbé érezzük magunkat kiszolgáltatottnak. Én legalábbis biztosan.

A babaház úrnőjében is számos buta, káros döntés születik, senki sem hibátlan, gyakorlatilag minden fontosabb szereplő idegesítő időnként és szerethető máskor. Vannak drámák, nem is kicsik, de nincs hiszti, megoldáskeresés van és haladás. Fura egy sztori ez, mert Petronella személye maga nem túlságosan korhű, bár nyilván a 17. században is voltak erős személyiségű, a korlátokat kevéssé tisztelő nők. Bizonyos szempontból van benne egy kicsi Ken Follett, meg egy nagy adag kvázi realizmus, amit utálni szoktam a történelmi regényeknél, a kilátástalanság miatt és ez itt is megjelenik, de nem végletesen. Nincs azonban sem csodálatos hepiend, sem teátrális trauma, főleg nem bosszú és elégtétel. Túlélés van, az egyetlen dolog, aminek van értelme. Jessie Burtonnek ez az első könyve, ezek után eléggé várom a következőt is.

Passzív

Nincs ebben a sztoriban túl sok, de ha leírom, talán jobban rögzül bennem. Azzal akartam kezdeni, hogy kevés dolgot utálok jobban, de már unom magamat, amikor így dühöngök. Jól esik, kicsit segít is, de valójában nem vezet sehová, ismétlem is a témákat. Najó,  minden dühöngésnél rájövök valamire, szóval van egy kis értelme is.

De most inkább mégse az utálkozásról írok, még ha minden egyes alkalommal fel is bassza az agyam, amikor valaki passzív agresszív megjegyzést tesz. Tudom, hogy legtöbbször nincs az illető tudatában annak, hogy ő most engem cseszeget és önmagában nem is a véleménnyel van a bajom. Az nekem is szokott lenni, csak vagy kussolok vagy próbálok egyenesen fogalmazni.

A passzív agresszió egyik mestere természetesen anyám volt – nem nagyon hiszem, hogy sikerült úgy találkoznunk életünkben, hogy ne tett volna valami megjegyzést a hajamra. De azt is szerette mondani, hogy a gyerekeim azért esznek nála szívesen, mert végre kapnak valami normálisat. Amikor legutóbb felhívott, szerintem egy perc után üvöltöttem vele valami szokásosért.

Anyámtól sem vettem jól ezeket, de az a legérdekesebb, hogy az ilyen megjegyzésekhez nem kell ismernem a másik embert. Nemrég valami ikeás szart adtam el és a nő, aki eljött érte, ahogy belépett a lakásba, feltett valami kérdést a kutyával kapcsolatban, ami magában rejtett egy minősítést rám nézve. Még jó, hogy nekem mondta, nem pedig a kutyának. Tudjátok, ahogy a babakocsiban ülő gyerektől szokták megkérdezni, hogy nem fázol kicsim, hol a sapkád?

Arra kellett rájönnöm, hogy valójában az ilyen típusú emberek hamisságával van leginkább problémám. Ha ugyanis direktben szóvá tennék, ami zavarja őket, akkor válaszolhatnék én is egyenesen, ha vagyunk olyan viszonyban, akár vitatkozhatnánk is egyet.

Az ilyen emberek toxikussága taszít, undorít és dühít, ahogy rákényszerítenek a magyarázkodásra, miközben úgy tesznek, mintha érdeklődnének vagy kedvesek lennének.

Először azt gondoltam, az megoldást jelent, ha megkérdezem őket, hogy mire is gondolnak pontosan. A gyerektől tanultam: ezt hogy érted? A saját verzióm: mit akarsz mondani tulajdonképpen? Emlékszem az egyik volt kollégám arcára, amikor management ülésen egy hosszabb passzív agresszív előadása után megkérdeztem tőle. Konkrétan meg volt sértődve, amiért magyarázkodásra kényszerítem.

Szóval ez sajnos nem működik, ráadásul több időt és energiát kíván, amit általában nem ér meg az ilyen ember. Azt hiszem, két lépcsőben lehet ezt jól kezelni. Ha nem ismerem, akkor úgy csinálok, mintha nem is hallanám, amit mond. Az elég sértő hozzá, hogy abbahagyja. Ha pedig ismerem, de annyira nem fontos, hogy megbeszéljem vele, akkor egyszerűen meg kell vele szakítani az ismeretséget. Pontosan ezt fogom tenni azzal a két emberrel, akik miatt ezt leírtam. Köszönöm a lehetőséget.

Gombás

Az úgy volt, hogy láttam egy trailert, The girl with all the gifts volt a film címe, Gemma Artertonnal és nagyon tetszett. Illetve maga a trailer nem is annyira jó, de kicsit utánaolvastam és egyre jobban érdekelt. Merhogy szeretem ugye a posztapokaliptikus és a mutánsos sztorikat, ez meg eléggé ötvözni látszott mindkettőt, a zombik csak ürügy volt, mint a World war Z-nél is. El is olvastam gyorsan, mi a történet vége, mert nem bírom az izgalmakat. De a könyv ennek tudatában is kurvajó volt.

Néhányan azt mondták a magyarul a Kiéhezettek címet kapott könyvre, hogy nem túl erős a cselekmény. Nyilván mindenkinek mások az elvárásai, én pont azért kezdtem el olvasni, mert a benne szereplő emberek érdekeltek, a zombis marhaságok úgy különben nem izgatnak fel. Utólag meg is döbbentem, hogy ezt még horrornak is nevezik, nem volt sokkal véresebb, mint egy Ken Follett könyv. Most csak azért, mert a gonosz emberek helyett élőhalottak ölik a népet, nekem nem szörnyűbb. Sőt.

kiehezettek

Persze az sem hagyott hidegen, hogy három nő a három legfontosabb szereplő: egy kislány, a tanítónője, aki egyébként pszichológus és egy idősebb nő, a tudós. Bár mindannyiuk külsejéről megtudunk dolgokat, az valójában soha nem derül ki, hogy dekoratívak-e, a szellemi és fizikai képességeik viszont elég fontosak. Nem tudnám megmondani, hogy elég logikusak voltak-e a történések, én szinte csak az érzésekre emlékszem. Az volt az igazi utazás, végigkövetni ennek a három nőnek (najó, az őrmester is érdekes volt kicsit) a gondolatait, hogy közben mi is történt, az teljesen mellékes volt számomra.

Kicsit mindhármójukkal tudtam azonosulni. A tudós félelmetes eltökéltsége, hogy megtalálja a megoldást, akármit is kell érte tennie ismerős, de szerencsére soha nem kerített igazán hatalmába. Csak egészen rövid időre legfeljebb. A pszichológus őrülete sokkal ismerősebb, sokáig volt hobbim megmenteni az embereket, akár akaratuk ellenére is. Milyen jó, hogy már nem. És ahogy a kislány próbálja összerakni maga körül a világot, a részletekből rendszert alkotni, az volt a gyerekkorom, csak nem ilyen töményen.

Az már csak véletlen személyes egyezés, hogy mostanában sokszor én is úgy érzem, mintha egy rohadt gomba vette volna át az irányítást az idegrendszerem felett, úgyhogy Melanie szenvedéseivel, hogy a benne élő parazitát elhallgattassa és képes legyen uralni, eléggé együtt tudok érezni. Mindig is mondtam, hogy az evolúció egyik legszemetebb eszköze az összes hormon, hiába látom a pozitív hatásokat is, ez a szabad akarat izé nekem eléggé be van csípődve.

Olyannyira etette magát érzelmi szinten a könyv, hogy meggyőződésem volt, ezt csak nő írhatta. Jól el is szégyelltem magam, amikor kiderült, hogy de nem. M.R. Careyben az M Mike-ot jelent.

Mike Carey Photographed by Charlie Hopkinson © 2005

Mike Carey Photographed by Charlie Hopkinson © 2005

És egyébként még baromi izgalmas is, tegnap úgy kellett kitépni magam belőle, hogy levigyem a kutyákat. A vége akkor nem üt meg annyira, de utána még sokat gondoltam rá. Van értelme, de mégis.

Hadd mondjam el azt is, mennyire örülök, hogy a Kossuth kiadó ennyi jó könyvet ad ki. Nyilván pénz is ebből van, nem a bőrkötéses reprintekből, de a jóizlést mindenképpen értékelni kell.

Desszertek grill után

Tudom, hogy ciki ezt mondani, de iszonyú kemény volt a múlt heti grillkaja körút. Egyrészt baromira nyomasztott, hogy keddtől péntek estig végig kell enni ennyi helyet (közben szerdán Szegeden voltam), másrészt már az első nap után nyilvánvaló volt, hogy komolyan megterhelő egészségileg. A végére már konkrét undort éreztem, ha csak húsra gondoltam, de aztán a bemelegítő pálinka és az elképesztő minőség mindig segített és újra telezabáltam magam. A vicc az, hogy egy ilyen hét után, amikor zsírt ettem zsírral, nem hogy híztam volna, de még fogytam is. Szóval van ebben a fehérjealapú diétában igazság valszeg, de csinálja, aki bírja.

Akármennyit is zabáltunk azonban, mindenhol ettünk desszertet is, volt, ahol hármat. Erre különösen büszke vagyok, nem mintha az én érdemem lenne, ez csak úgy van, hogy bármikor meg tudok enni még egy süteményt, ha jó. Ha nem jó, akkor meg úgyse. A desszertekről nem csináltam rendes képeket, mert addigra már tényleg kivoltam és gyűlölöm, életem megkeserítője, hogy a nézegetés, szagolgatás és ízlelés helyett fel kell pattannom és különböző szögekből fotókat csinálni a kajákról. Én enni akarok, nem művészkedni. Ha más csinálná a képeket, attól se lenne jobb, mert ugyanúgy hűlne a kaja, ahelyett, hogy ennénk. Na, de a sütikék.

Kollázs

Itt még kezdők voltunk és tényleg szarrá zabáltuk magunkat, de ugye az ország egyik legjobb cukrászata. Múltkor a fagyis cikknél megkóstoltam a francia pirítósukat, amiért mindenki annyira odavan, nekem az nem annyira jött be. Nem azért, mert nem jó, hanem mert nem szeretem azt az állagot, amit a tojással átitatott, nem teljesen átsült briós ad. Bundáskenyérben sem, szóval én bajom. Viszont Krisztián felvetette a Rákóczi túróst, amit ugye azóta szeretek, amióta a Desszert Neked újragondolta, úgyhogy azonnal lelkesen bólogattam. Igen jól sikerült változat a Kollázsé, hülyén hangzik egy ötcsillagos szállodánál, de házias. Nem túl édes, elképesztő finom barackkal (nem lekvár asszem), semmi hatalmas forradalmiság, csak nagyon jó. Kell az ilyen.

20160809_162833

Robinson

Bár a hússal nagyon nehezen birkóztunk meg, azért egy madártejet kikértünk természetesen. Az egyik legjobb madártej volt, amit valaha, illetve lett volna. Mert a tetejére karamellt csorgattak, ami nekem nagyon elvitte az ízét. Totál szubjektív, de én a madártejet pont a gyengédségéért, a kicsit színtelen harmóniájáért imádom, a karamell túl erőszakos, harsány volt benne. Kérjétek karamell nélkül, ha ti is ilyen hisztisek vagytok.

Fat Mama

Na itt sikerült letolni három desszertet ketten. A heti ajánlat valami brownie volt, 70 százalék alatti csokiból (ízre megmondtam! ilyenkor annyira büszke vagyok magamra:)), nekem az túl édes. Viszont utána a mogyorós pohárkrém diós morzsával vitte a pálmát. Objektíve ugyanolyan jó volt, mint a mille feuille-jük, de ugye a krémes nekem az egyik legnagyobb libling, szóval nem tudok elvonatkoztatni. Az a krém, az a tészta, jaj. Mint az Émile, pedig ugye itt nincs konkrét cukrász, a hidegpályán dolgozó csaj csinálja, nyilván baromi jól, érdeklődik és tanfolyamokra jár, de akkor is truváj. Azt pedig különösen nagyra értékelem, hogy egy nem túl nagy hely ekkora hangsúlyt fektet a desszertekre és kifizeti a Valrhona csokit is. Ősszel csinálnak valamit a márka karamellizált fehér csokijából, gyerekek, az a világ egyik legcsodásabb dolga. Mondom ezt úgy, hogy utálom a fehér csokit. De az!

20160811_151843

Deák Street Kitchen

Na, itt ne egyetek desszertet, legfeljebb a csokitortát, az okés. Nem az étterem csinálja a sütiket, hanem a szálloda, bonyolult helyzet, nem hibáztatok senkit, de ez így nem fog menni. Illetve dehogynem, a Kempiben sem változik a helyzet évek óta.

20160811_195054

Bestia

Krausz Gábor egyik signature desszertje egy kókuszos-passiógyümölcsös darab, már a Zónában is szerettem. Illetve a kókusz-passió-ananász ízt én mindig, a Nobuban van egy szuper, de a Mákban is ettem már jót. A Bestia változatában alul tápiókapuding, felül kókuszfagyi, közben passiókrém és némi ropogós. Nem jó a pohár, amiben adják és a tápióka kicsit kemény volt, de megegyeztünk Gáborral, hogy igen, a tápióka szopós egy cucc. Nagyon jó koncepció, amit baromi nehéz tartósan tökéletesen megvalósítani, de mindig finom.

20160812_155618

Csak jót akarnak nekünk

Ezt csináltam tegnap, de a szerkesztőm, nagyon helyesen és teljes joggal kiherélte. Nekem viszont szükségem van rá, hogy megjelenjen.

A szoptatás világhete van, mindenki tudja, az anyatej a legjobb a babának. Mégsem kapják elég sokáig – legalábbis a dietetikusok közleménye szerint.

Mára gyakorlatilag csak olyan iránymutatás létezik az újdonsült szülők számára, amely a szoptatás fontosságát hangsúlyozza. A szakértők világszerte a 6 hónapos korig történő kizárólagos szoptatást, majd (szilárd étellel kiegészítve) annak folytatását javasolják – áll a Magyar Dietetikusok Országos Szövetségének friss közleményében, amelyet a szoptatás hete alkalmából adtak ki.

Egy friss iparági felmérés szerint az első három hónapban tízből kilenc anya szoptatja gyermekét, ám később ez a szám drasztikusan csökkenni kezd: féléves korukra a csecsemők fele, 1 éves kor felett pedig már csak a babák negyede kap anyatejet, Abban mindenki egyetért, hogy az élet első 1000 napjának megfelelő táplálása különösen fontos: az optimális fejlődés mellett több felnőttkori népbetegség megelőzésében is kulcsszerepet tölt be. 

De akkor hová tűnik az a rengeteg kezdetben oly lelkes anya? Miért hagyja abba felük a szoptatást a mire a baba féléves lesz?

Talán nem tudják, mi erről a véleménye a Honvéd Kórház Perinatális Intenzív Centrumának vezetőjének, Dr. Nádor Csabának. „Fontos, hogy a születést követően azonnali bőrkontaktus alakuljon ki anya és gyermeke között, és támogassuk az újszülött mellretételét, hiszen az anyatej már az első pillanattól védelmet nyújt a szervezet számára, valamint a szopási ösztön is az élet első 30-40 percében a legerősebb. Az ilyenkor termelődő előtejet a baba első védőoltásának is nevezik, amely a benne lévő tejcukornak köszönhetően az újszülött vércukorszintjét is beállítja. A féléves korig vagy lehetőség szerint ennél is tovább tartó, folyamatos anyatejes táplálás azonban legalább ilyen fontos” – mondta a jó doktor úr.

Ha ez ilyen fontos a dietetikusok, a védőnők és az orvosok szerint is, akkor bizonyára mindkét szövetség és a kamara összes vonatkozó szakembere képben van azzal kapcsolatban, hogyan segítheti elő munkája során a szoptatás néha rendkívül nehéz folyamatát. Bizonyára minden szülészet immáron bababarát, de a Honvéd Kórházé bizonyosan és saját szoptatási tanácsadóval is rendelkeznek, hogy a náluk szült asszonyok és lányok megkapják a megfelelő tanácsokat, eszközöket. Ja, nem, a honlapjukon egyetlen szó sincs a szoptatásról. 

Ha az anyatejes táplálás ilyen fontos, akkor bizonyára össznépi támogatás övezi magát a tevékenységet, a közösségi terek nagy része rendelkezik szoptatós szobával, az emberek pedig meghatott mosollyal az arcukon nézik, ahogy a csecsemők hozzájutnak a számukra létfontosságú táplálékhoz. Óh, bocsánat, el is felejtettük, hogy mintha ezzel a ponttal is lenne némi gond, hiszen még egy bölcsődében is problémát jelenthet a nyilvános szoptatás.

Mellgyulladás és a tej mennyiségének csökkenése miatt adják fel a legtöbben – áll a közleményben. Sőt, még a kisebesedett mellbimbókat is megemlítik, elismerve ezzel a szoptatás elképesztő terheit a nő számára.

A közlemény az eredeti szövegben következetesen „anyukaként” emlegetett nők pszichés igényeit is elismeri. „Fontos az is, hogy minél kevesebb stressz és társadalmi nyomás nehezedjen azokra az anyukákra, akiknél problémás a szoptatás” – mondják. Majd a következő bekezdésben a szoptatás befejezésének káros hatásairól értekeznek, amelyek természetesen mind a nők felelősségét képezik. Mindezt a társadalmi nyomás és a stressz csökkentése szándékával – gondolom.

A közlemény szerzőinek figyelmét azonban sajnos egészen véletlenül elkerülte a szoptatással kapcsolatban rengeteg releváns információt tartalmazó szoptatasportal.hu, amely számos tévhitet eloszlat, kérdést megválaszol, ráadásul pedig naprakész az angol nyelvű szakirodalomból is. 

Azt már csak most írom hozzá, de tegnap is gondoltam, hogy abban az országban, ahol ennyi gyerek éhezik, vajon hány csecsemő anyja nem jut elegendő megfelelő táplálékhoz? Pedig ha a tejtermelő állat nem kap eleget és elég jót enni, nincs termék sem. Akárhányszor mondják el neki, hogy ez a dolga – a kurva életbe már.

Öreg

Két cikk között hadd hisztizzek nektek egy kicsit, tekintsük pihenésnek. Nem lesz benne semmi újdonság, de így megy ez, újra és újra ugyanazok a dolgok basszák fel az agyam.

Több történés is volt, amik egymástól függetlennek látszanak, mégis ugyanoda mutatnak. Írtam fagyis cikket, megjelent a pokemongo, elolvastam a Schatzingtól a Limitet és megnéztem a THR írói kerekasztalát. Ja, és Michelle Obama a carpool karaokeban.

Direkt rákerestem, hat éve írtam először fagylaltról, az aktuális nemzeti verseny miatt őrjöngtem. (Múltkor kérdezte valaki, mióta foglalkozom gasztronómiával: nem hivatalosan 47 éve, elég komoly emlékeim vannak kajákról egészen kicsi koromból, hivatalosan eszerint kb. 8 éve írok is róla.) Azóta sokszor írtam már ilyen-olyan tesztet, interjút, ajánlót fagylaltról és jégkrémről, de még mindig nem tudtam rájönni, miért hozza ki ennyire az állatot az olvasókból

Nem is vagyunk különösebb fagylaltfogyasztó nép, miért érzi mindig olyan sok ember kötelezőnek, hogy elmondja, nem értek a fagyihoz és egyébként is hülye vagyok? Miért olyan nehéz belátni, hogy hiába eszel rendszeresen fagyit, attól még nem értesz hozzá? Valahogy borban például sokkal inkább elfogadják, hogy igen, vannak határaim. És attól sem érzi magát egyből szakértőnek minden sofőt az autók területén, hogy megtanult vezetni vagy vett magának valami szar roncsot. De a fagylaltról ő tudja és az legyen olyan, mint gyerekkorában.

Igen, azt hiszem, a gyerekkori bevésődés lehet a meghatározó és ezzel meg is érkeztünk a poszt valódi témájához: az öregedéshez és a merevséghez. Amit én sokszor ostobaságnak fordítok a fejemben, de harcolok ellene.

Aki még nem tudja, annak elmondom, hogy a fagylalt egy csatorna a gasztronómiában. Egy technológia, amit arra használsz, amire csak akarsz. És tök komolyan gondoltam a múltkor, hogy kipróbálnék egy ecetes, hagymás krumplisaláta fagylaltot csirkepaprikással vagy körömpörkölttel. Nem akarnám mindig azt enni, de kurva érdekes lenne.

Akármilyen kínosan sablonos is, azt érzem, hogy az emberek jelentős része bezárja az agyát. Nem mind, nem minden területen, de még olyanok, akik különben kibaszott okosak és tisztelem őket, sem képesek nyitottak maradni. Mint például Aaron Sorkin, aki a THR roundtable-ben mondott olyan félelmetes ostobaságokat, hogy gyakorlatilag megfagyott a levegő, a többiek próbálták nem köcsög módon lereagálni. Képzeljétek, Sorkin olvasott egy könyvet, de egyébként ez a saját tapasztalata is, szóval az internet egy nagy rakás szar! Nem hozta egymáshoz közelebb az embereket, a névtelenség csak brutalitást hoz magával és jobb volt a háló előtt gyereknek lenni. Ilyenkor nem tudom, hová nézzek, annyira zavarban vagyok, mintha nyilvánosan lehányná magát. Nem, azt jobban viselném. Szerencsére Nick Hornby, aki btw idősebb Sorkinnál, próbálja finomítani, hogy de mennyi jó dolog van a neten, blablabla.

Értem én, hogy Sorkin fél, de hát basszus, akkor szedd össze magad és nézz szembe ezzel a félelemmel, különben egy idő után felzabál.

És ez a fajta hozzáállás még az onlineban dolgozó ismerőseimnél is simán megtörténik. Amikor valaki “meghaltok buzeránsok” felkiáltással posztolja ki, hogy Szerbiában veszélyben vannak a pokemongo játékosok, mert annyira belemerülnek, hogy rámehetnek az aknamezőkre. Én nyilván nem pokézok, de szakmai szinten baromi érdekesnek tartom és bár elsőre értelmetlennek gondoltam, gyakorlatilag néhány nap alatt kiderült, hogy elképesztő pozitív hatásai is vannak. Lehet, hogy eltűnik, de lehet, hogy valami nagyon durva lesz belőle, most meg nem lehet még mondani. És a gyerek szívesen gyalogol miatta, megy a zöldbe és hosszasan mesél a kis izéiről. Nem mindig figyelek oda, de nem is várja el. Pont ebben a bizniszben tudni kell, hogy nem tudhatod, miből mi lesz.

A Limit úgy jön be a képbe, hogy abban sokan hosszasan elmélkednek azon (nem olvastam el egyiket se rendesen), hogy akik hosszú távon kimaradnak a technikai fejlődésből, akik nem tudnak haladni, azok életének van-e értelme, sőt, van-e létjogosultságuk. Az ilyen (általában gonoszok szájába adott) szenvedéseket nem azért nem olvasom el, mert zavar, hanem mert egyértelműen csak a manipuláció kedvéért van ott. Juj, kimondtad a csúnya dolgokat, amik a fejedben járnak, micsoda BÁTOR ember vagy. Ugyan kérem. Jussunk már el odáig, hogy ezt a hamis erkölcsi izét elhagyjuk valahol a picsába útközben.

De igen, azért valóban rohadtul izgi lesz ez, hogy ki marad meg és miért. Hogy mi lesz tényező a túlélésben és én például mennyire leszek képes alkalmazkodni. A gyerekeimet mennyire készítettem fel jól. A többiek csak elvi szinten érdekelnek, akkor is, ha simán sírvafakadok Nizza miatt. Is.

Végül pedig nem, nincs az az illúzióm, hogy Michelle Obama annyira zseniális, hogy a saját fejéből pattant ki az új kampánya snapchates népszerűsítése. Akár még lehetséges is, de nem ez a lényeg, hanem, hogy belement és csinálja. (Hadd mondjam el, mennyire utálom viszont a csávót, aki a carpool karaoket csinálja. Akármilyen érdekes ember is van soron, komoly erőfeszítés végignéznem, annyira irritál a kiscsákó.) Szeretem persze Michelle stílusát, nyugalmát, összeszedettségét és még egy rakás dolgot vele kapcsolatban, de talán a rugalmassága miatt rajongok érte leginkább.

Na, akkor csinálok valami kaját.