Skip to content

A menopauza szabadsága

Az utóbbi időben két olyan könyvet is olvastam, ami ötvenen felüliek válásáról szól és ami kiakasztotta az angolokat. Pedig elvileg mindkettő romantikus sztori és végül mindkettőben mindenki megtalálja a párját valaki másban. De az is tény, hogy egyikben sem egy harmadik személy miatt kerül válságba a házasság és mindkét sztoriban a nő dönt úgy, hogy elege van. Szóval botrányosak, na.

Egy nem túl új, asszem amerikai statisztika szerint a válások 6o százalékát a 4o-5o-6o-as éveikben járó nők kezdeményezik. Tehát olyan nők, akik a menopauza különböző stádiumaiban járnak. Egy másik, frissebb brit statisztika azt állítja, hogy azok a nők, akik már stabilan nem menstruálnak, jobban érzik magukat, mint azok, akik még termékenyek. Ennek nyilván egy rakás oka van, például, hogy a világ egyik erősen privilegizált társadalmában élnek, még akkor is, ha mostanában nagyon verik az asztalt, mert a Brexit miatt nem lehet hormonpótló készítményeket kapni az országban. Konkrétan a parlamentig jutottak, Mariella Frostrup ott fogja minél hangosabban kiabálni, hogy menopauza. Saját szavai. Valószínűleg az is komoly befolyás, hogy felnőttek a gyerekeik és nem kell már napi szinten életben tartani őket és a seggüket törölgetni. Azért az elég sokat kivesz az emberből, lássuk be. Anyagilag is kevésbé vannak függő helyzetben több évtizednyi munka után.

De az az érzésem, hogy a legfontosabb tényező az, hogy a női hormonok szintjének csökkenése miatt már nem akarják boldoggá tenni az össze körülöttük lévőt. Egészen megdöbbentő érzés, amikor az ember először veszi észre, hogy egy családi vagy baráti probléma láttán nem érez sürgető késztetést a megoldás felkínálására. Nyilván minél inkább szexista társadalomban szocializálódott valaki, annál kevésbé történik ez meg vele és annál kevésbé képes meglátni a menopauza által kínált lehetőségeket. Akiknek az identitását a kívülről rájuk kényszerített női gondoskodás és az anyai szerep határozza meg, azok számára gyanítom, hogy kifejezetten ijesztő lehet ez a szabadság.

David Nicholls könyvének (Mi) női főszereplőjének legalább annyi mentsége van, hogy művész, tehát sose is volt teljesen átlagos. De Hilary Boyd végtelenül undorító módon nagyiszexnek kategorizált (nincs is benne semmi komoly szex) sztorijában (Csütörtökön a parkban) azonban a több évtizedes házasság után dobbantó nő semmilyen különleges képességgel nem rendelkezik. Azon kívül, hogy egyszer csak képes lesz nemet mondani a férjének.

A két nő iránti szinte kampányszerű antipátiát a korábban említett statisztikai adatok fényében szokatlannak nem nevezhető döntésük mellett valószínűleg az táplálja, hogy egyikőjüknek sem nagyon szörnyű a férje és mindkét férj teljesen összetörik, amikor felmerül a válás. Egyikük sem igazán rossz ember, nem voltak nagyon rossz apák (túl jók se), sokszor támogatták a feleségüket, amikor szükség volt rá. De ettől függetlenül mindketten magukban hordozzák az apjukat is és ahogy öregszenek, egyre inkább kiütköznek rajtuk azok a tulajdonságok, amiket annak idején ők maguk is taszítónak éreztek. Hiába próbálják megállni, nem megy. De közben, mivel persze mégiscsak egy másik nemzedék, azért mégse annyira borzasztóak és ennek tudatában is vannak, egyfajta hősnek érzik magukat emiatt.

Tavaly 2,5 év után szakítottam egy ilyen pasival, aki tagadhatatlanul jobban teljesített nálam, mint a húsz éves házasságában, de az én elvárásaimtól még így is messze volt. Nagyon elkeseredtem, hogy már megint ez történt és arra jutottam, hogy megpróbálok helyesebb döntéseket hozni. Nekikezdtem elolvasni Terry Real kapcsolatterapeuta könyvét, de nem jutottam a végére. Bár Real mond sok fontos és okos dolgot és értem, hogy miért mondják róla, hogy a fiúk-férfiak feminista segítője. Tagadhatatlanul pontosan ugyanabban látja az egyik nagy problémát, amiben többen között Vay Blanka is, hogy a patriarchátus megtagadja a férfiaktól az érzelmek átélésének, a kötődés lehetőségét.

Csakhogy amikor Terry Real valódi emberek valódi válságaival példálózik, a megoldás egyik része szinte mindig az, hogy a nő legyen türelmesebb a férjével, mert annak milyen nehéz. Hogy tanítson meg neki olyan végtelenül nehéz dolgokat, mint hogy ne legyen seggfej a gyerekeivel. Lehet, persze hogy főleg azért van így, mert Real sztorijaiban nem ötven közeli házaspárok szerepelnek, akiknél a gyerekek felnevelése már nem sürgető szükség. De ettől függetlenül egyre kevésbé vagyok képes elfogadni, hogy miért nem várhatjuk el a férfiaktól azt, hogy képezzék magukat. Ők. Saját magukat. Nők segítsége nélkül. Csak azért, mert akarják.

Az a gyanúm, hogy amikor a nők a magyarnál civilizáltabb országokban eljutnak odáig, hogy minden gyerekük felnőtt, van elég pénzük egy okés megélhetéshez és pontosan tudják, hogy az életük legalább harmada, még minimum 3o év előttük van, hirtelen felemelik a fejüket és körülnéznek, hogy mit lehetne kezdeni ezzel a 3o évvel. Mindeközben már nem érzik feltétlen szükségletnek mások boldoggá tételét, mondhatjuk úgy is, hogy önzőbbek lesznek. Ismétlem, amennyiben elég privilegizáltak a körülményeik. És amikor ez a helyzet, hát baromi sok mindent lehet csinálni hálistennek. Az utóbbi időben rengeteg féle tanfolyamon, tevékenységben vettem részt, ahol az ötvenhez közeli és feletti korosztályban alig akad egy-két férfi. Pedig itt Norvégiában azért nekik is van még hátra jó pár évük, de azt látszólag nem azzal töltik, hogy másokkal közösen tanuljanak valami újat. Persze nem kizárható, hogy léteznek olyan témák, amik csak idősebb férfiakat érdekelnek és egymás között lelkesen csinálják. Tény, hogy a famunkás tanfolyamon is volt egy korombeli pasi.

A jelenséghez valószínűleg hozzátartozik az idősebb nők láthatatlanná válása is. A patriarchátus a nyilvánvalóan menopauzában lévő nőket a kevésbé baszható kategóriába sorolja, a szexuális vonzerejüknek köszönhető értékük egyszeriben lecsökken, esetleg teljesen meg is szűnik. Ezt persze sokan veszteségnek élik meg, de közben egyértelműen egy hatalmas nyomás megszűnése is. Vannak, akik sosem adják fel az erőlködést, az is az időnek egyfajta valid eltöltése tulajdonképpen.

A statisztikák szerint a menopauza különböző fázisaiban lévő nők valóban kevesebbet szexelnek, mint korábban. De saját bevallásuk alapján egyáltalán nem azért, mert nem akarnának. Amit annyi éven át állítottak, hogy a menopauza alatt/után a nők libidója lecsökken, az frissebb kutatások alapján nem fedi a valóságot. Mint ahogy a női szexualitással kapcsolatos korábbi állítások nagy része sem. Gpont, haha. Vaginális orgazmus, Freud menj te a picsába. Frigiditás, haha. Jelentős részük egyedül van, mert mondjuk meghalt a társa, elvált és nincs kedve a randizáshoz, amit kurvára meg tudok érteni. Akik párkapcsolatban élnek, azoknál az esetek többségében a partner oldalán van a nem szexelés, főleg betegség miatt.

A két könyvben szereplő két nő tehát semmi olyat nem csinált, ami a való életben ne történne meg sokszor, sokakkal. Csak ugye a való életben nem tudunk az elhagyott férjek lelki szenvedéseiről, mert nincs ott nekik Nicholl vagy Boyde, hogy tolmácsoljon a közönség felé. Természetesen mindkét könyvből egyértelműen kiderül, hogy a nőknek tartós problémákkal kellett szembenézniük, sokat szenvedtek, sokat próbálták megértetni a férjükkel, mi a baj. Nem hirtelen döntöttek, komolyan megfontolták. De nem volt nagyon szar a házasságuk, tehát nem volt _valódi_ okuk.

Az összképhez hozzátartozik, hogy két férfitől is hallottam már nagyon durva sztorikat az exfeleségükről, mennyire megváltoztak a negyvenes éveikben, cikkek is vannak már erről, némelyik nem is rossz. És anyámra is erőteljesen emlékszem, kb. a perimenopauza idején kezdődött a gyógyszerfüggősége. Nem ritka az alkoholizmus, a kontrollálhatatlan dühkitörések, a fizikai erőszak a családtagokkal szemben. A nők meg szoktak ilyenkor őrülni, ugyebár. Iszonyú nehéz azt az üvöltő dühöt legyűrni, tapasztalatból mondom. Nekem hatalmas segítség volt, hogy korán egy jó nőgyógyászhoz kerültem, külföldről jött vissza, ő is nő volt, értette. De anyám semmi segítséget nem kapott. Azt se tudta, mi történik vele. Ahogy rengetegen azt hiszik, hogy a hőhullámok a jellemző tünet, pedig nekem például alig volt. Olyan igazi konkrétan egyszer sem. És megfelelő segítséggel el lehetne kerülni a függőséget és drámát. Hogy aztán az adott nő el tudja dönteni, képes-e azzal a partnerrel folytatni vagy mégsem. De amióta Grace and Frankie olyan szépen megmondta, hogy az idősebb nőknek is joga van a maszturbáláshoz, remélhetőleg sokkal többen élnek a partner nélküli intimitás lehetőségével.

Egyetlen

Bár Norvégia csak kétezer kilométerre van Magyarországtól, kulturálisan egyáltalán nem a norvégokhoz éreztem magam közel nőként. A többi kelet-európai nő mellett a muszlim lányok-asszonyok beszélték ugyanazt a nyelvet. Őket ez meglepetésként érte, nekem nem volt az, mert olvastam azt a felmérést, ami szerint a magyar társadalom konzervativizmusa a vallási eltérések ellenére közelebbi rokonságban áll a muszlim erkölccsel, mint bármely nyugat-európai országgal. A katolikus Spanyolország engedélyezte a melegházasságot, a szintén katolikus Portugália pedig működő drogstratégiával rendelkezik, szóval a vallás nem akadálya az értelmes gondolkodásnak.

Norvégiában is nagyon erős az egyház, teljesen átszövi a mindennapi életet, nem olyan régen még kvázi alapjáraton minden újszülött egyből az egyház tagja lett. Nagyon más ez, sokkal barátibb a viszony, a templomok és a hozzájuk tartozó kiszolgáló épületek mind közösségi terek. Nem csak egyházi rendezvényekre, az önkormányzat is szervezhet oda rendszeresen például babazenét. Az erős egyházi jelenlét nem volt akadálya a nők választójogának, a melegek elfogadásának, a bevándorlásnak. Én úgy látom, az egyház inkább segítség, mint ellenőrzés, számonkérés, de persze nem járok templomba, csak ha külsős rendezvény van ott.

Nem tudom, voltak-e a norvégok valaha áldozathibáztatók, de az biztos, hogy most nem azok. Ha egy apa megöli vagy megerőszakolja a gyerekét, még névtelen hozzászólásban sem írná le egy konzervatív szavazó sem, hogy hol volt az anyja. Nem tudom, mitől lettek egyenlőbbek itt a férfiak és a nők sok-sok évvel ezelőtt, de még a szüleim generációjában is sokkal inkább azok.

Én nagyon-nagyon sok öreg embert ismerek. Az elején, amikor az ingyenes esti nyelvgyakorló összejövetelekre jártam, az önkéntesek nagy része nyugdíjas volt. Aztán önkéntesként 2 évig dolgoztam egy öregek otthonában, ahol tréninget tartottam a népeknek, majd utána beszélgettem velük. Aztán a covid alatt nem volt más és takarítottam, főleg öregembereknél. Most pedig majdnem három éve tartok egy nagyon jól fizetett tornát öregeknek. A spektrum 75-95-ig tart. Persze főleg nők, legalábbis a tréningen, de a nyelvgyakorláson rengeteg idős férfi volt. Jó darabig erősen kerültem is őket, mert kiterjedt tapasztalatom volt 65 feletti magyar férfiakkal és azt nem nevezném a legkevésbé sem kellemesnek.

A magyar férfiak alapjáraton minimum lenézik a nőket és mindent, ami velük kapcsolatos, de gyakoribb, hogy valójában nőgyűlölők. Minél idősebbek, annál inkább így van, de a fiatalabbak sem sokkal jobbak, talán csak kevésbé nyilvánvaló. Az, hogy valaki liberálisnak gondolja magát, semmit nem jelent. A Lolita ügy után hagytam abba a Magyar Narancs olvasását például, emlékszem, hogy ki volt akadva számos férfi, hogy fogjuk már be a szánkat, mert ez tönkreteheti a lapot. A HVG-ben meg ugye dolgoztam, a printben és az online-ban is, végtelenül toxikus hely, életreszóló traumákat szereztem ott. De nem írhatok róla ugye, mert egyszer már rám küldték az ügyvédjüket. Még akkor is fenyegetőztek, amikor már rég kirúgtak onnan.

Legnagyobb meglepetésemre itt számos idős férfival összebarátkoztam és szívesen töltöttem velük időt. Rengeteg tanultam tőlük a nyelvről, a kultúráról, volt olyan, aki a házába is meghívott, furikázott a kocsijával, hogy ne kelljen buszoznom. Nagyon fura érzés volt, hogy közben végig két ember voltunk, nem volt jelentősége sem a kornak, sem a nemnek. Az egyik munkaadóm most is egy nyugdíjas férfi, tökéletesen harmonikus a kapcsolatunk. Természetesen itt is vannak pasik, akik ugyanazt a borzalmas kacsintgató primitívséget tolják, mint magyar kortársaik, némelyik egyértelműen érezteti velem, hogy nekem kuss, de kisebb az intenzitása és a gyakorisága. Mondjuk munka közben eleve ritkább ugye, mivel ott én mondom meg, ki mit csinál.

A munkám egyik részét nevezhetnénk demens tréningnek. Éveken át dolgoztam néhány időssel az otthonukban, most pedig két öregek otthonában is heti rendszerességgel találkozom demensekkel. Köztük is kevesebb a férfi persze, hiszen meghalnak hamarabb. Itt is, ahol nem lehet arra hivatkozni, hogy milyen borzasztó nehéz életük volt. A norvégok ugyan szeretnek a második világháborúról úgy beszélni, mintha az valami iszonyú nagy trauma lett volna nekik és persze az is volt, mindenki a saját traumájából indul ki. Remek filmeket csinálnak a hősies ellenállásukról, de magyarként csak elnézően mosolyogni tudok.

A demencia és az Alzheimer, még ha nem is párosul fizikai leépüléssel, talán a legnehezebb dolog, amit az embernek el kell viselnie életében. Az az érzés, hogy nem tudod, hol vagy, kik ezek az emberek körülötted, hogy milyen év van, hogy te ki vagy valójában, iszonyatosan meg tudja viselni az embereket. Amíg nem látod, hogy milyen ez, elképzelni is nehéz.

Egészen megdöbbentő látni, mennyire másképp viselkednek a demens férfiak és nők. A szocializáció olyan mély nyomokat hagy, amit nem gondoltam volna. A kommunikációs rutinok meglepően sokáig megmaradnak, a kacsintgatós primitív kétértelműség és a legugatás teljesen alap a demens férfiak számára is. Mindeközben a nők továbbra is kapcsolatban maradnak egymással a maguk egyszerű módján. A semmiről beszélgetnek, egymás mellett, de nem egymással, de reagálnak a másikra, együtt vannak.

További előny női demensként, hogy rengeteg olyan muscle memory képességgel rendelkeznek, amihez nem kell tudatosság. A demencia ellenére továbbra is tudnak táncolni, kötni, tésztát gyúrni, sokáig főzni is. Feltételezem, hogy a férfiakban is maradt ilyesmi, csak éppen azok nem használhatóak olyan sokáig a mindennapokban.

De amikor már minden elveszett, egyetlen dolog marad: az odafordulás a másikhoz, a kapcsolat. És ezt veszi el a patriarchátus a férfiaktól, amikor megtiltja nekik az együttérzést és az érzéseik megmutatását. Nem hiszem, hogy megéri.

Útközben az öregek otthona felé még eszembe jutott, hogy mivel a patriarchátus a magyar férfiakat a családjuk, azon belül is főleg a gyerekeik iránti kötődéstől is megfosztja, öregen ez is hatalmas veszteség számukra. A család, a gyerekek, az unokák jelentik az utolsó kapcsolatot a valósághoz és minél mélyebb, erősebb ez a kapcsolat, annál tovább tartja itt az embert. Valójában melyik része éri meg az egész patriarchátusnak? Kinek?

Nyelvhelytelenség

Amióta ezen a poszton gondolkodom, folyton Montágh Imre jár a fejemben. Emlékeztek rá? Olyan nagyon sokat köszönhetek neki, gyakorlatilag neki köszönhetően értettem meg, hogy működik a kommunikáció.

Azt hiszem, már a kiköltözés előtt elkezdtem másképp látni a nyelv, nyelvtan szerepét a világban, de ha nem tettem volna, itt biztosan megüt a sok helytelenkedés. Egyrészről persze ad az egyfajta biztonságot, ha tényleg csak egyetlenegy helyes forma létezik, nem kell gondolkodni, egyértelmű. De közben meg egy olyan organikusan változó dolognál, mint az emberi nyelv, ez valójában lehetetlenség és teljes ostobaság is.

A norvég nyelvben két szó van arra, hogy húsz. Azt, hogy 25, asszem négyféleképpen lehet helyesen mondani. Legalábbis, amennyit én tudok, az alapján ez a logikus. Bár a norvégtanáraim ragaszkodtak hozzá, hogy igenis vannak egyedül helyes formák, itt élve nem ez érződik a mindennapokban. A norvégok legtöbbször nem is értik, amikor megkérdezem, hogy ez igy vagy úgy helyes. Csodálkozva néznek és általában azt mondják, hogy mindkettő jó. Itt nem fétis a nyelv.

Nem mintha persze Magyarország a 9,5 millió nyelvművelő országa lenne, bár a Facebook kommentek alapján simán tűnhet úgy. Néha alámerülök ebbe a mocsárba és szinte hihetetlennek tűnik, hogy emberek vesszők elhelyezése miatt minősítik egymást vagy az újságírókat. Az már csak vicc, hogy a minősítők sem mindig tudják, miről beszélnek.

Én is arra építettem az identitásom egy részét, hogy tévedhetetlenül tudom, hogy írják helyesen a gólyát. Pedig valójában mennyi jelentősége van? A mondanivaló szempontjából teljesen random és tökéletesen érdektelen a helyesírás jelentős része. Bár arra helyezne hangsúlyt a magyar iskola, hogy az emberek megtanuljanak legalább egyszerűen, de érthetően fogalmazni, ahelyett, hogy a tollbamondásra basszák el az időt. Mostanra pont olyan feleslegesnek látom ezt, mint a nyitva és zárvatermőket, azzal szemben, hogy mire jó egy növény, miért fontos és hogyan tudjuk őket életben tartani.

Többévi szerkesztői munka után ez még nyilvánvalóbb: milliószor inkább javítom a helyesírási hibákat, de legyen érdekes a cikk, legyen rendesen felépítve, legyen jól megírva. Hiába helyes, ha unalmas és nincs stílusa. (Közben folyamatosan javítom az i betűket hosszúra, ahol kell, mert nincs a billentyűzetemen és nem bírom elviselni a helytelenség látványát.)

A norvégnak van egy elvileg hivatalos változata, de mivel az összes nyelvjárást helyesnek fogadják el és rengeteg a bevándorló, kb. végtelen változat létezik egyszerre. Tagadhatatlan tény, hogy maga a nyelv sokkal egyszerűbb, mint a magyar. Felépitését és szókincsét tekintve egyaránt, a stílusáról nem is beszélve. Mondjuk ugye norvégul ír Knausgaard is, de benne pont az tűnik annyira csodálatosnak, hogy nem variálja túl, mégis gyönyörű.

Nagyon jó példa erre az egyszerűségre a norvég gyerekdalok, mondókák szóhasználata. A magyarokkal szemben ezekben nincsenek olyan szavak, amiket a gyerekek nem értenek, ezért sokkal könnyebben szerethetők. Én aztán igazán értékelem a magyar népdalokat és rigmusokat, Weöres Sándor gyerekverseiről nem is beszélve, de vaze, hát minden túl bonyolult. Túl sok szó, túl sok mögöttes gondolat, még a kisiskolások számára sem érthető nagy részük. Persze ilyen ez a népművészet, ami évszázadok alatt jön létre és amúgy sem a gyerekeknek szól, hát még Weöres, aki főleg politikai okokból írta meg a Bóbitát.

A norvég nyelv nem harci eszköz, amivel egymást dominálják a népek, itt talán még helyesírási bizottság sincs az akadémián, ami rendszeresen újradefiniálja, mit szabad. „Kétezren felül (kivéve az évszámokat), ha az ezres után a szám még folytatódik, az összetett számnevet a hátulról számolt szokásos hármas számcsoportok szerint tagoljuk, és a csoportok közé kötőjelet teszünk.” Na persze, megőrültek ezek? Ezt a mondatot a magyar népesség 99 százaléka meg se érti, én se.

Mivel a nyelvjárások elfogadottak, azok nem jelentenek akadályt a továbbtanulásban, a médiaszereplésben sem. És ez egyáltalán nem csak a kiejtésre vonatkozik. Jó, persze, mikor Osló nyugati oldalán dolgoztam egy szupergazdag környéken, ott hallottam olyat egy kislánytól, hogy nem helyes a keleti oldal szóhasználata, ezt az anyukája mondta neki. De egy emberként állt ellen mindenki, különös tekintettel rá, hogy a személyzet jelentős része természetesen a prolibb keleti oldalról érkezett.

Baromi érdekes megfigyelni, ahogy a már itt született és felnőtt, de erős bevándorlói kulturális háttérrel rendelkező fiatalok mennyire másképp használják a norvégot. Norvégul beszél, de közben olyan, mintha mégse. Erőteljesebb kifejezések, más hangsúlyok, hangosabb, több mimika és gesztikuláció. Nem állítom mondjuk, hogy ezt minden norvég szereti látni, itt is van egy rakás rasszista, csak nem ildomos annak lenni. Ahogy arról is hallottam idősebb értelmiségi nőket hosszasan rinyálni, hogy az angol nyelv miként teszi tönkre a norvégot. Tény, hogy az angol szavak, kifejezések sokkal könnyebben be tudnak épülni a norvégba. Van például a to put, tenni ige, azt most már mindenki használja norvég kiejtéssel (püt), norvég igeként. Az egyébként magyar norvégtanáraim azt állították, hogy a smart nem használható a norvégban, ugyan kérem, már a nyugdíjasok is tolják. Az angolban ugye a can helyett eggyel udvariasabb a could, miközben az a segédige múlt ideje is. Pontosan ez történt az ugyanilyen jelentésű kan segédige kunne múlt idejével, beépült egy udvariasabb, engedélykérő formaként.

Ezt a nagy rugalmasságot nagyban segíti ugye, hogy a dán, a svéd és a norvég rokon nyelvek. Nem úgy, mint a magyar, meg a finn, hanem tényleg értik egymást. A dánt én is értem olvasva, hallva azért megizzaszt, bár nem jobban, mint egy durva nyelvjárás. A svéd pont fordítva, írásban utálom, beszédben okés. Bár ugye Svédország se kicsi. De múltkor megnéztem a Lust című svéd HBO sorozatot és nagyon jól átjött a szöveg hallás alapján. A tévében is sok más skandináv és angol nyelvű tartalom van, szándékosan, hogy a gyerekek füle megedződjék.

Ismét csak nem tudnék egyértelmű tanulságot hirdetni. Össztársadalmilag nagyon-nagyon hasznos, demokratikus ez, nekem bevándorlóként főleg. De elképzelhetetlennek tartom, hogy létezzen egy norvég József Attila például. Jókai Mór simán. De Radnótit se hiszem. De ez messze nem csak nyelvi kérdés, hanem történelmi és trauma is. Pár hete beszélgettünk a magyar nyelvről, meg a népművészetről a fiam csajával, aki félig magyar. Felmerült bennem, hogy amellett, hogy a norvégoknak nem volt ideje és energiája népdalokat létrehozni, lehet, hogy azok a gének, amik egy József Attilához kellenek, nem is tudtak fennmaradni.

Látom a rengeteg előnyét annak, hogy a nyelv mindenki számára hozzáférhető és hogy az egyszerűség mennyivel demokratikusabb, de közben nagyon tudok röhögni a norvégok beszédein, amik minden rendezvénynek kötelező kellékei. Látom, hogy milyen elképesztően gyönyörű dolgokat lehet létrehozni a magyar nyelvvel, de ez nem tesz hozzá semmit a rengeteg diszes és/vagy halmozottan hátrányos helyzetű gyerek életéhez, akik a lehetetlen és rugalmatlan elvárások miatt ki vannak zárva a felemelkedésből.

Drágaság

Kb. hat éve kezdtem el kevés pénzből élni. Kevesebb, mondjuk inkább így. Nem szeretem a takarékos, meg a spórolós szavakat, ezeknek magyarul mind van valami kicsinyes, negatív zöngéje. A frugal olyan kedvesen hangzik angolul például, de magyarul a mértékletes, a szerény és az egyszerű sem tetszik. Maradok a kevés pénznél.

A kevés pénz felhasználásának nevetségesen egyszerűek az alapjai: zéró autóhasználat, kevés utazás, húsmentesség, kevés tejtermék, kevés feldolgozott élelmiszer, szezonális zöldségek és gyümölcsök, akciós alapanyagok, főzés otthon, étterem alig, nagyon kevés alkohol, zéró cigaretta és lehetőleg minden tárgyat használtan venni. A szezonalitás mondjuk elég trükkös kérdés egy olyan országban, ahol májusban még simán eshet a hó és ahol szőlőt ugyan egész évben lehet aránylag olcsón kapni, de gyakorlatilag soha nem terem meg helyben. Idén először láttam norvég spárgát, konkrétan 5x annyiba került, mint a spanyol. Abszolúte helyesen egyébként, mert imádom ugyan a spárgát, de az egyik legkevésbé fenntartható növény, ha rendesen benne van felhasznált víz és munka ára, akkor nem lehet olcsó.

A fenti módszerrel a világ egyik legdrágább országában is sokkal kevesebb pénzből élek, mint a többség. Hatalmas szerencse, hogy számomra ez nem jelent különösebb áldozatot. Nyilván büszke vagyok rá, hogy meghoztam a megfelelő döntéseket, hiszen régebben azért kurvasok pénzt eltapsoltam a semmire. De azért nagyrészt kussolok, mert nem érzem drámának. Ami fontos nekem, arra költök szívesen: teára, kávéra, csokoládéra például arányaiban sokat adunk ki.

Bizonyos dolgok persze mindenképpen sokkal drágábbak, mint Magyarországon és nem tudom őket kikerülni. Az oslói havi bérlet 814 korona, az több mint 28 ezer forint, cserébe nagyon kiterjedt és jól használható, a bérlet a hajókra is érvényes. A fodrász 835 korona. Az extra olcsó lakás, amit bérelünk 1o.ooo korona. Az áram, jézus mária, az iszonyú volt most télen. Volt hónap, hogy 4ooo korona fölött fizettem, az 14o.ooo forint. Úgy, hogy a nappalit lezártam télre, mert már tavaly is szopás volt. A kutya biztosítása 3oo korona (az állatorvos horrordrága), a havi mobil előfizetésem szintén. A vizitdíj a körzeti orvosnál minimum 25o kr, a múltkor a tüdőgyógyászos kivizsgálós buli a gyógyszerekkel együtt közel 2ooo korona volt az állami rendszerben. Majd ha elértem a 28oo koronás éves önrészt, onnantól ingyér lesz minden állítólag. Mozi nevetséges, szerencsére nem is érdekel nagyon. Színházba, operába ki lehet fogni olcsóbb árakat is. Az olcsóbb az 5oo kr, de én azt teljesen okésnak érzem, tekintettel rá, hogy ennyibe kerül egy cipzár csere egy fél pár csizmán. Az autószerelőt és a burkolót el sem tudom képzelni.:)

Jaj, azt még elmesélem, hogy amikor januárban Pesten voltunk, visszafelé az itteni reptéren pozitívan tesztem covidra. Ezért nem szállhattam be a ránk váró autóba, külön spéci taxival kellett hazajönnöm, ha nem akartam ott maradni karanténhotelben. A taxi 28oo korona volt, több mint duplája a repülőjegynek.:)

Nagyon fontos viszont látni, hogy pontosan a szolgáltatások jól fizetettsége miatt tudok egyáltalán megélni én is. Egyéni vállalkozóként én is a magyar árak sokszorosát számlázom egy csoportos pilates vagy jógaóráért a fitneszközpontnak, körbeér a dolog. Ahogy ez nagyon hasonlóan történik számos nyugat-európai országban.

Alapjában véve nem is feltétlenül az ár miatt nem járok itt például masszőrhöz, fogorvoshoz, optikushoz, bőrgyógyászhoz és keveset étterembe, hanem mert el vagyok kényeztetve. Én csak nagyon jó szolgáltatásokért szeretnék ennyit fizetni, ahogy én is igyekszem nagyon jó szolgáltatást nyújtani azért a jó pénzért, amit kapok.

Rohadtul privilegizált persze a helyzetem, mert sok dolog érdekel, ezek közül mindig akad néhány, amiben elég ügyes is vagyok és pénzt lehet velük keresni. De voltam takarítónő is itt és azzal sem kerestem annyira rosszul, meg tudtunk belőle élni. És eleve nem is a pénz miatt jöttem el.

Tanulság nincsen. Csak annyi, hogy a drágaság nem egy objektív fogalom. Magyarországon olcsóbb a fodrász, de nem is teszi bele a részét a közösbe, nem lesz neki nyugdíja és betegállománya sem. Ezek egyike sem minősítés vagy értékítélet, puszta tények. Ambivalensek az én érzéseim is, mert egyrészről örömmel adok pénzt egy össztársadalmi biztonságért és soha nem kell úgy éreznem, hogy kizsákmányolok valakit. De az, hogy a kifizetett pénz mennyisége nincs feltétlen összefüggésben a szolgáltatás minőségével, elég idegesítő tud lenni. A belső béke sokat segít.:)

Belső béka

A címet egy jógás youtube csatornáról nyúltam, eltartott egy darabig, míg leesett a szóvicc. De pont ilyen érzés volt az elmúlt két hét, mintha egy béka ülne bennem és elszívna mindet jót. Sokáig csak szenvedtem, aztán rájöttem, hogy bazmeg, az új, egészen kiválónak és feltétlenül szükségesnek mondott allergiagyógyszerem kúrta szét az elmémet. Ja, borzalmasan fáradttá is tett és elkezdtek fájni tőle az ízületeim. Asszem, kb. 3o évig megint nem szedek ilyet tartósan. És üdvözletemet küldöm az egyébként nagyon jó fej, érdeklődő, egészen holisztikusan gondolkodó fiatal férfi tüdőgyógyásznak, aki ragaszkodott hozzá, hogy szednem kell.

De a cím azért is ül, mert ugyan nem szeretem a modoros, túlhasznált kifejezéseket, de röviden igenis az történt, hogy megtaláltam a belső békét Norvégiában.

Nem azonnal persze.

Mielőtt kiköltöztünk, éveket át boldogtalan voltam. Pedig mindig találtam magamnak olyan munkát, amit élveztem és amivel elég pénzt tudtam keresni. Azután is, hogy szembesültem vele: a magyar média oly mértékben nőgyűlölő és befolyásolt a politika által, hogy én abban soha többet nem tudok dolgozni. Ez nyilván komoly válság volt, hiszen tizenéves koromtól a nyelvre, a szavakra épült az identitásom nagy része.

Nem tűnik remek megoldásnak, hogy akkor elköltözöm egy másik országba, aminek a nyelvét egyáltalán nem beszélem és aminek a kultúrája meglehetősen eltérő. Szét is estem teljesen. A költözés utáni privát blogbejegyzéseimet nem bírom visszaolvasni, mert annyira folyik ki belőle a kontrollvesztés okozta rémület. De szerencsére már nem először estem szét, bár ennyire talán még sose. Amikor kirúgtak a Citibankból, aztán húsz évvel később a HVG-től, meg amikor elváltam és ott álltam két gyerekkel egyedül, azok mind hasonlóak voltak érzésre. Csak legalább ott volt a nyelv, az ismerős hátország kényelme.

Iszonyúan nehéz volt magam ismét összerakni, de pont a nyelv mint kompetencia hiánya nagyon is hasznosnak bizonyult. Kénytelen voltam felülvizsgálni egy rakás kommunikációs rutint, belső mozgatórugókat és megpróbáltam keblemre ölelni a hiányosságaimat. Még mindig nem beszélek igazán jól norvégul, bár ezen a nyelven dolgozom különböző területeken. Külföldiként ugyanennyi magyar tudással esélyem se lenne Budapesten. De itt már szinte idegesítően elfogadóak ebben is. Régebben erős motiváció volt bennem, hogy megtanuljak nagyon jól norvégul, de mostanra ez elmúlt. Nyilván elkerülhetetlen, hogy jobb legyek, hiszen azért olvasok, nézek filmet norvégul, tudatosan fogadom be a reklámokat, sokat beszélek, de van bennem némi távolságtartás is. Privát helyzetekben szándékosan átváltok angolra, tegyenek ők is erőfeszítéseket. És hát angolul beszélni csodásan kényelmes, bár ha már egy órája beszélek norvégul, utána nem egyszerű átváltani.

De már nem minősítem magam az alapján, hogy mennyire ügyesen bánok a szavakkal. Nem létfontosságú számomra, hogy a gondolataim legfinomabb árnyalatait is képes legyen érzékeltetni. Úgy általában igyekszem a gondolataimnak kisebb jelentőséget tulajdonítani. (Az elmúlt két hétben több posztba is belekezdtem és hálistennek pár bekezdés után mindig belefáradtam abba, hogy komolyan vegyem magam.) Ebben Norvégia mellett komoly szerepe van Yuval Hararinak is. Amióta elolvastam nála, hogy a pénz, az erkölcs, a törvények, az országhatárok csak a képzeletünkben léteznek, azóta sokkal könnyebb az életem.

Több emberrel is beszéltem, akik azért költöztek innen vissza Magyarországra, mert hogy Norvégia unalmas. Az tény, hogy itt sokkal kevesebb a kocsma és a stadion, de népességarányosan többnek érződik például a kulturális rendezvények száma. Drágábbak is persze, viszont sokkal elérhetőbbek összességében. Voltam már színházban, kétszer az operában, jártam swing és salsa órákra. Elvégeztem több ingyenes tanfolyamot, amiknek aztán nagy hasznát vettem a munkámban, meg fizetősen tanultam famunkát és talán beszállok majd egy közös műhelybe is. Ha szeretnék a táncon kívül más hobbitevékenységeket közösségben művelni, szinte végtelen lehetőségem lenne rá. Ja, tényleg, van már jártassági igazolványom tengeri kajakra és tóra is, a legközelebbi nagy tó evezősklubjában tag is vagyok.

Az elképesztő választék mellett az is tény, hogy a színvonal nem feltétlenül magas. Egyszer a fiam csajának egy francia színész barátjával beszélgettünk erről és ő is mondta, hogy ebben az országban nem lehet megbukni. Őrjöngés sem lesz. Állva tapsolás simán, szerintem voltam is már olyanon, de nincs az a szenvedélyes visszajelzés, ami akár egy francia, akár egy magyar közönségnél. Emlékszem, amikor Elina Garanca énekelt Pesten, atyaég, az emberek konkrétan őrjöngtek, én is. Elragadtatás, ez a jó szó. Elragadtatás itt nincs. De igény se nagyon rá.

De az unalom egyik legfontosabb tényezője talán a stressz hiánya lehet. Az edge hiánya. Hogy lehetne ezt fordítani? A tétnélküliség nem adja vissza rendesen. Pesten mindenben ott az edge. A közlekedésben, a vásárlásban, a randizásban, a munkában. A stressz egyfajta izgalom is, pozitívan és negatívan is és azt mondják, hogy nagyon addiktiv. Nekem is hiányzott részben. De azt is érzem, látom, hogy mennyi, mennyi energiát vitt el az életemből. Mivel én nagyon jó vagyok az elragadtatásban, hát sokáig eléggé egyensúlyban volt a bevétel-kiadás, de most már nem akarom ezt. Öregszem.

Ott még nem tartok, hogy egyedül járjak túrázni, de a kutyával már simán. Nem is értem, hogy lehet kutya nélkül élni. És sétálni, túrázni, evezni, úszni (egész télen a tengerben akár) itt nagyon jól lehet. Ma valszeg kipróbálom a szimpatikus tüdőtágító dilerem által ajánlott új belégzőt is, állitólag ez bejön az élsportolóknak is, hátha végre én is fogok tudni megint futni. De ha nem, még mindig ott a kutya és a séta.

Könyvek 2022, 2. rész

Cecilie Enger – Lélegezz – Már régóta nézegettem, de valahogy teljes áron sajnáltam rá a pénzt, aztán akciós lett. Elég jól mértem fel. Tetszett, de nem annyira, mint az Anyám ajándékai, az érdekesebb volt a norvég történelemmel, háttérrel. 

Balpart, Jobbpart – Nem tudom, mi történt velem, de teljesen kiszerettem a franciákból. Elmúlt belőlem minden jóérzés, vágy, szimpátia. Pedig ez egy föld alatt, a metróban játszódó posztap sorozat két része, szóval elvileg nekem való. A hasonló orosz sorozat első része tetszett, de ez végig idegesített. Nem is nagyon jól megírt, szexista, sokszor ostoba, gáz párbeszédek. Nagyon jó kérdés, hogy akkor miért vettem meg a második részt is. Fura, de valahogy mégsem érzem kidobott pénznek, eléggé lekötött. 

Vay Blanka – Saját ketrec – Ezt úgy olvastam, mintha thriller lenne, alig bírtam letenni. Tele lett tőle a fejem kérdésekkel saját magammal kapcsolatban, hogy miről-mit gondolok, baromi érdekes. Egyetlen hátránya, hogy azóta még a szokásosnál is érzékenyebb vagyok a szexizmusra, pedig. 

Lucy Strange – A világítótorony legendája – Komolyan mondom, szinte már megnyugtatott, hogy végre jött egy könyv Lucytól, amit nem élveztem. Azt nem tudom mondani, hogy nem tetszett, mert ennek is szép a szövege, jók a karakterek, de szinte horrorba hajlóan nyomasztó, ott is hagytam.

Lucy Strange – A fülemüleerdő titka – Ah, ha minden kamaszoknak szóló szöveg ilyen szép lenne! Nagyon erős Titkos kert beütés, tisztelettel, kedvesen. Teljesen kiszámítható, de ez egyáltalán nem jelent gondot, szuper feel good a trauma ellenére is. 

Október végén – Ismét egy remek, a Föld lakosságát kiirtó influenzás posztap könyv. Kb. a felénél le kellett tennem, amikor elkezdik Putyint taglalni, az trigerrelt rendesen. Annyira klassz, hogy nem egy szépfiú a főhős és sokfélék a karakterek. A gyerekeket is szerettem, pedig azokat ritkán írják igazán kedvelhetőre. Én hiszek benne, hogy gyerekek is hozhatnak racionális döntéseket. Az egész könyv olyan felelősségteljes, jó ilyet olvasni.

Öt év múlva decemberben – A fülszöveg alapján nagyon trashynek tűnt, de jó, hogy nem hallgattam rá, mert kifejezetten szórakoztató volt. Well, valaki meghal benne rákban, és sok a szenvedés, de mégse nyomasztó. Elég jól fel volt építve a cliffhanger, de nem túl manipulativan szerintem.

Sebek szárnyán – Mondogatom itt, hogy nem élvezem már a YA könyveket, aztán ezt is hogy szerettem. Végre egy valós trauma, ha az embernek összeég az egész teste, azt nehéz relativizálni. Kicsit cukros csak.

Fiú a küszöbön – Jajajaj, ezt rosszul bírtam. Pontosan attól bírtam rosszul, hogy tudtam, miről beszél és nekem egyáltalán nem tűnt hihetetlennek, mint ahogy sok kritikában írták. A közepén ugranom is kellett egyet, hogy ne sikítsak, néha nem könnyű a norvég társadalommal.

Az ötödik hullám – Ez lehetne sokkal jobb is összességében, az alapötlet nagyon is sokat ígérő volt, de aztán a romantika átvette a vezetést, úgyhogy a második rész engem már izgat sajnos. Ja, ez is influenzás posztap idegenekkel súlyosbítva.

A legtisztábbak – Ez egy nagyon fura sci-fi, amit az elején mesterkéltnek és pátoszosnak éreztem, de valahogy mégis mentem csak tovább, mert ha a főhős sose is kelt életre a fejemben, azért voltak karakterek páran, akik igen. És simán lehet, hogy ez volt a cél. Tele volt szimbolikával, arra meg nincs agyam, ugye. 

Halottakkal suttogó – Ez egy sorozat, de ez elég volt belőle. Nem utáltam, okés volt, de annyira mégse.

Csendélet – Olyan jól indult, nagyon szerettem, hogy sokféle különböző karaktere van, akik nagyrésze nincs szerelmi viszonyban egymással. Fiatal és öreg férfiak, meg nők, hetero és meleg emberek élnek, élvezik a létezés kegyét, ahogy írva vagyon a szövegben. Aztán valahogy sok lett. Meg a reflektálás ugye, Evelyn legalább egyszer kimondhatná, hogy a tehetsége és a lelkesedése mellett a privilégiumai legalább akkor szerepet játszottak a sikereiben. Azért jó kis könyv ez.

A nővérek átka – Ezen kicsit elgondolkodtam, asszem 1o éves kortól ajánlják, de olyan csinos borítója volt és ígéretes a fülszöveg. És kurvára nem is csalódtam, nagyon szép szöveg, szép mese. Mondjuk azért nem akármelyik 1o évesnek adnám oda, mert erősen traumatizáló lehet szerintem. Fogok még Lucy Strange-től olvasni biztosan.

Jessica Shattuck: Nők a kastélyban – Van benne sok kutatás és adat és ezek elég szépen belesimulnak a történetbe, meg hát baromi érdekes egy olyan könyv a 2. Világháborúról, amiben a nők a legfontosabb szereplők. De valahogy súlytalan nekem, túlságosan relativizáló. Azért nem volt elvesztegetett idő.

Ruman Alaam: Távol a világtól – Jaj, jaj, ez nagyon rossz. Mármint nem rossz könyv, de nagyon kemény, könyörtelen, nem akarok rá gondolni. 

Sisu és én – És már megint egy fehér középosztálybeli egészséges nő (najó, depressziós kicsit, meg szorong, meg iszik is cseppet), aki elköltözik egy másik Skandináviába és az megváltoztatja. Ami tök jó, csak azt hiszi, hogy az ő élményei univerzálisak, a tapasztalataiból az egész országra vonatkoztatható következtetéseket lehet levonni. Annyira örülnék, ha ezek az újságíró nők nem csak állami tisztviselőket, a barátnőiket és szintén fehér és/vagy középosztálybeli kutatókat kérdeznének meg, hanem lengyel takarítónőket, kendős éjjel-nappali kiszolgálókat, meg az óvodában a fekete bőrű asszisztenst is, hogy vajon tényleg mindenki lakhat-e Helsinkiben a tengernél, mert megengedheti magának. Ja, a csaj szarul is ír, vagy a fordítás nem jó, és pénzt adtam érte sajnos.

A megbecsülés ára

Jó hír, hogy egyelőre úgy tűnik, nem temet maga alá az írás és már nem kavarognak annyira a szavak sem a fejemben. Szóval talán fenntartható ez a dolog.

Ott hagytam abba a nagy cliffhangerrel, hogy a születési jogon járó megbecsülésnek ára van. Hogy ha mindenkit teljes értékű embernek tekintünk, annak negatív következményei is lehetnek.

De menjünk vissza a születéshez előbb. A norvég gyerekek egyfajta szent tehenei a társadalomnak. A gyerekek jóléte és érdekei mindenek felett állnak. Van egy kifejezés, a barnets best, a gyerek számára legjobb, ami alapján születnek a tudatos döntések.

Hogy egy gyereknek mi a legjobb, azzal kapcsolatban persze megoszlanak a vélemények.

Magyarként először lenyűgözött, hogy mennyi tiszteletet kapnak a gyerekek. Azt, hogy idegenek, de még családtagok sem fogdossák a gyerekeket kéretlenül, hogy mindenki szépen beszél velük, hogy sem fizikai, sem verbális támadás sem éri őket, egyből lejött és nagyon jó volt látni. Azt, hogy a magyar elképzelések szerint nem igazán kedvesek velük, fura volt, de önvizsgálatra kényszerített. Hogy vajon miért is fogdossuk, puszilgatjuk, hordozzuk, ölelgetjük mi a gyerekeket? Tényleg az az érdekük, vagy egyszerűen ez is egy része annak a felszínes és megbízhatatlan udvariasságnak, kedvességnek, amit a magyarok annyira hiányolnak a norvégokból? Láttam egyszer itt egy valszeg latin-amerikai nőt, aki szenvedélyesen játszott az egy-másfél év körüli kisfiával a buszon, majd amikor a gyerek véletlenül lefejelte, ugyanolyan szenvedélyesen baszta le és sértődött meg rá. Félelmetesen ismerős volt.

A norvég gyerekek nagyon hamar óvodába mennek, aminek a működése felfoghatatlanul idegen első látásra. Amíg Anita el nem ment egy óvodába dolgozni és fel nem gombolyította a szálakat, nem is értettem rendesen, mi a bajom. Magyar anyaként egyszerűen érthetetlen, miért nem FOGLALKOZNAK a gyerekekkel. Pedig én az átlag magyar szülőnél sokkal nagyobb szabadságot adtam nekik mindig is, anyámhoz képest meg aztán végképp. Azóta dolgoztam iskolában másfél évet, a gyerekeimnek is születtek gyerekeik itt és nagyon igyekeztem megtanulni a békén hagyást. Még mindig túl sokszor avatkozom bele folyamatokba, amit nem szeretek, de próbálok kussolni.

Mert a gyerekeknek kurvajó, ha hagyják őket egyedül kitalálni, megoldani, megélni dolgokat. Akár a szomorúságot is. Ezen a területen rengeteg tanulnivalónk van. Hihetetlenül önálló, félelem nélküli és ügyes gyerekeket lehet így létrehozni.

Nekem azért borzalmasan hiányzik a tiszteletre nevelés a rendszerből. Hogy tiszteljék a felnőttek saját igényeit, hogy tiszteljék a Földet és tisztában legyenek vele, hogy a fogyasztásuknak milyen ára van. Hogy tiszteljék a tárgyakat, az azokban lévő munkát és anyagot, az ételt és ne pazaroljanak. De én egyre radikálisabb vagyok és összességében a norvég rendszer átlagos eredményei sokkal jobbak, mint amikről eddig közelebbi tudomásom van.

Az elfogadásnak, a békén hagyásnak azonban két komoly területe van, amivel a norvégok nem tudnak mit kezdeni. Vagy nem akarnak.

Az egyik az agresszió, ami kétfelé ágazik. A fizikai agresszió végrehajtásával kapcsolatban elvileg zéró tolerancia van. Nem szabad egymást megütni, ezt tökre értem és helyeslem. De iszonyú fontos lenne arról beszélni, hogy miért ütünk meg valakit. Hogy mit kezdjünk a dühvel, a frusztrációval. A jelenlegi, csak részben tudatos rendszer azt várja el a gyerekektől, hogy egyszerűen csak ne csinálják és kb. iskolától kezdve már arra sem kapnak engedélyt, hogy dühösek legyenek. Meglátásom szerint egy kifinomult, az undorra alapozó, teljesen tudattalan rendszer bünteti azokat a gyerekeket, akik nem képesek a dühüket elfojtani. Fél évig dolgoztam súlyosan fogyatékos gyerekekkel, még ott is undorodott a legtöbb norvég a nem beszélő gyerekek agressziójától, pedig tudták, hogy nem a gyerek tehet róla, mégis.

A másik fajta, sokkal komplexebb agresszióval kapcsolatban szintén zéró tolerancia van. Nem szabad egymást kicsúfolni, bullyingolni, mobbingolni, lalala. Remek, tényleg remek kampányok vannak rá, nemrég hallgattam meg egy fülbemászó dalocskát erről harmadikosoktól, amit teljes átéléssel adtak elő. De számtalan esetben láttam, ahogy harmadikosok bántják egymást mindenféle kifinomult módszerekkel és amíg az áldozat nem kezdett el sírni, addig a felnőttek semmit sem csináltak. Nem azért, mert köcsögök, hanem mert nem vették észre. Illetve Anita írta, hogy az oviban akkor azt mondták, hogy rendezzék le egymást közt, ha látványosan nem voltak egy súlycsoportban. És a súlycsoportok nem csak fizikailag léteznek. A régi iskolámban egy autista kislány asszisztense voltam, akit a többiek naponta bántottak, ha hagyták. Holott a kislány bizonyos területeken messze-messze jobb volt a többieknél, de a nehézségek-erősségek nem volt téma, pedig nem is a kislány volt az egyetlen integrált gyerek. Lehet, hogy az egyenlőség nevében itt tilos a SWOT elemzés is.

A másik probléma pontosan a nehézségek, hiányok kezelése. Ha valakinek hiányzik egy lába, tiszta sor, minden segítséget megkap, hogy teljes életet éljen. Mondjuk azért nem árt, ha kiműveli magát a témában, hogy tényleg olyan segítséget kapjon, aminek van értelme. De ha egy gyerek autista például, akkor semmilyen, tényleg semmilyen terápia sincsen. Mert ő el van fogadva úgy, ahogy van. Nincs mozgásterápia, nincs hallásterápia, nincs viselkedésterápia, nincs pszichoterápia. Ezek államilag Magyarországon sem nagyon elérhetőek, de ha utána mész és van pénzed, akkor iszonyú sokat tudnak segíteni.

A helyzetet jelentősen árnyalja, hogy az óvodák és az iskolák is a magyarnál milliószor jobb alapvető lehetőségeket biztosítanak a mozgáshoz. Az udvarok tele vannak szuper kihívásokkal, dombokkal, sziklákkal, fákkal, amikre mind fel lehet mászni felnőtt nélkül is. A játszóterek kreatívak, izgalmasak. A gyerekek sokat vannak kint, esőben, hóban, fagyban. Mindenkinek van megfelelő ruhája, lehet sarazni, vizezni, havat festeni. Tehát egy rakás diszes gyereknek nem kell TMST, megoldódik a dolog valszeg magától. Ha nem, akkor megszívta, mert ha nem tud kompenzálni, akármilyen okos-ügyes egyébként, kizáródik egy rakás szakmából. De persze itt tényleg jó ácsnak is lenni. Simán lehet, hogy egy ADHD-s fiú hosszú távon jobban jár egy szakmával, mintha mindenáron benyomjuk az egyetemre. Engem az zavar, hogy nem kap választási lehetőséget.

Na, kezdek belepörögni kedvenc témámba, a gyereknevelésbe. Pedig az alanyi jogon járó megbecsülésnek van még egy fontos hatása. Magyarként tudom, hogy nehéz belegondolni, de próbáljátok meg elképzelni, hogy úgy nőttetek fel, hogy minden, amit csináltatok jó volt a körülöttetek lévő felnőtteknek. Hogy folyton csak azt mondták, minden rendben. Semmi megalázás, verés, büntetés, fenyegetés, minősítés, szégyen. Najó, hagyjuk, nekem se menne. De nem is kell, mert itt látom, mi az eredménye. Hogy az emberek nem akarják minden pillanatban bebizonyítani, hogy elég jók vagy jobbak, mint a többiek. Az, hogy a sofőrök nem akarják bizonygatni, hogy ők a gyorsabbak, erősebbek, az csodás. (Mondjuk a napsütéssel együtt előjöttek a Lamborghinik, de azért ilyen seggfejből még itt is kevés van.) De a fodrász sem akar nagyon jó lenni. A fogorvos sem. A masszőr sem. A szakácsok sem. A fitneszedző sem. A tanár sem. De itt nem is várja el tőlük senki, hogy kiemelkedő szolgáltatást nyújtsanak. Az elég jó elég jó. Kurvadrágán.

A magyar tanárok például ugye mind bántalmazók, pont ahogy mindenki más, a környezet, a rendszer, a szocializáció rákényszeríti őket. De mindeközben a legtöbbnek iszonyú fontos, hogy a tanítványai tényleg megtanulják, amit meg kell. Nem jó módszereket használnak, nem jó dolgokat tanítanak, de azt akarják, hogy tudd. Én még itt nem láttam olyan tanárt, akinek szakmai ambíciói lettek volna. Najó, egyet igen a fogyatékos suliban. A többiek ott voltak az iskolában, ledolgozták az idejüket, neutrálisak vagy kedvesek voltak, de nem kellett az önbecsülésükhöz, hogy az osztályban minden gyerek megtanuljon rendesen olvasni. De el kell ismerni, hogy a nagyon nagy többség mégis megtanul. Jobban, mint a magyar iskolában. Szóval nehéz ez, kíváncsi vagyok pár évtized múlva jobban értem-e majd.

Ez a rendszer összességében minden területen sokkal-sokkal jobb szolgáltatás színvonalat hoz létre a társadalom egésze számára. Ez egyértelműen látszik a statisztikákból. Miközben a magyar rendszer minden területen borzalmas a társadalom egésze számára. Csakhogy én az elithez tartoztam, megfelelő kapcsolati hálóval és pénzzel, így végül majdnem mindig találtam engem is kielégítő megoldást.

Van már itt is jó fodrászunk, aki nem túl drága. Van jó kávé, dumpling és pizza, kiváló zöldséges, aki ismerősként kezel. De a masszőrt feladtam, igazán jó cipész soha nem is lesz, ahogy bőrgyógyászhoz, fogorvoshoz, fizioterapeutához és pszichológushoz is Pestre járunk. Panaszként hangzik, de inkább nevezzük kompromisszumnak. Egy fenntartható, élvezetes kompromisszumnak.

Pénz, presztízs, becsület

Sok éve olvasom a külföldre költözős történeteket. Először egyfajta felkészülés volt, most meg kíváncsi vagyok, mások miért vágnak bele.

Nagyon sokan mondják, hogy pénz miatt. Ezzel kapcsolatban nem nagyon tudok saját tapasztalatot felmutatni, mert végtelenül privilegizált helyzetben vagyok. Több mint húsz éve mindig van elég pénzem és nem nagyon akartam többet. De el tudom képzelni, hogy mondjuk egy ápolónak, tanárnak, de még egy takarítónak is hatalmas előrelépést jelent a külföldi munkavállalás. Én is takarítottam itt és ha megint lezárnák a fitnesztermeket, az a vésztervem ismét. Nem mondom, hogy imádtam csinálni, de okésan fizették és kevés kivétellel rendesek voltak velem.

Azt nem szokták mondani az emberek, hogy a presztízs miatt költöznek ki, de azt már többször hallottam, hogy azért költöznek vissza, mert nem sikerült azt a szintet elérni a kapcsolati hálóval, mint otthon. Hogy nem tekintették őket maguk közül valónak. Nekem ez az egyik legszomorúbb indok.

Én egy nagyon-nagyon alacsony presztízsű családból jövök. Anyámék is nagyon szegények voltak és anyám hiába lépett eggyel feljebb az érettségijével, mi is azok voltunk. Tízéves koromig nemhogy wc nem volt a lakásunkban, de a vizet is az utca másik oldaláról, a közkútról kellett becipelni. Éreztem a lenézést az osztálytársaim, a barátaim részéről általános iskolában. És már nagyon hamar tudtam, hogy én többet akarok. Nem feltétlenül anyagiakban, de más emberek között akartam lenni, más dolgokat akartam csinálni. És azt hiszem, majdnem mindent el is értem, amire csak vágytam. Iszonyú csalódás volt, hogy mindez mennyire nem old meg semmit, nem tesz igazán boldoggá és hogy a legokosabbnak, legkulturáltabbnak tűnő emberek között is mennyi a sérült, másokat folyamatosan abuzáló.

Nem tudom, hogy a menopauzának mennyi köze volt a magyar társadalomból való kiábrándulásomhoz, lehet, hogy inkább csak időben esett egybe a két dolog. De az biztos, hogy az alacsonyabb ösztrogén szint alacsonyabb megfelelési és alkalmazkodási kényszert is jelent. A menopauzát és annak hatásait sajnos nem nagyon kutatják, mert túlságosan kevés embert érint. Ellentétben a merevedési gondokkal, ugye.

Amióta Norvégiában élek, a legmeghatározóbb élményem az, hogy mások látnak és elfogadnak emberként. Magyarországon sikerült jól fizetett állásokba kerülnöm, mindenhol találtam magamnak kihívásokat, kvázi kívülről betörtem a médiába, üzletágat vezettem, kreatív feladatokat kaptam. Az anyámhoz képest olyan magas presztízst sikerült összeraknom magamnak, amit ő elképzelni sem tudott. De ettől még emberként nem voltam értékes.

Nyilván más sem az. A presztízs ugye egy külső elváráshalmaznak való megfelelés, ha elveszíted, senkivé válsz. Norvégiában mindenki embernek számít, a drogfüggő is, a hajléktalan is, a melegek, a muszlimok, meg a fogyatékosok is. Nem mondom, hogy mindenki egyenlő és mindenki tiszteli egymást feltétlenül. Mindenféle ellentétek és komoly egyenlőtlenségek vannak, főleg vagyoni viszonyok alapján. De ettől még nem bántják egymást.

Sokat hallom magyaroktól, hogy a norvégok bunkók, hidegek, nem fogadják be az embert. Megkérdeztem néhányukat, hogy értem, hogy nincs az a fajta kommunikációs mix, mint Magyarországon, de bántotta-e valaha valaki mondjuk a munkahelyén? Kibeszélték-e? Megbízhat-e a kollégáiban, a szomszédaiban? Nem köszönnek olyan cikornyásan, mint a magyarok, de korrektek-e vele? És erre mindig az volt a válasz, hogy igen, de nem udvariasak, nem kedvesek.

Régebben írtam már erről többször nagyon indulatosan, hogy velem ne legyen senki udvarias, nem kérek ajándékot a születésnapomra, nem kell kedvesség és hatalmas szeretet. Én boldog vagyok a mindennapos elemi tisztességgel. (Köszönöm, Kurt Vonnegut!)

Egy darabig nagyon irigyeltem a norvégokat. Milyen érzés lehet már, hogy kisbaba korodtól tisztelik az igényeidet, nem aláznak meg és kényszerítenek rendszerszinten. Hogy elég, ha létezel és vannak jogaid.

Ennek a mindenkinek születéstől járó megbecsülésnek vannak negatív következményei is persze. Az is bekövetkezett, amit nem gondoltam volna: a norvég társadalom és iskolarendszer képes volt árnyalni a magyar oktatásról alkotott lesújtó véleményem. Cliffhanger!!!:)

Csodálatos Magyarország

Nehéz megint írni, tegnap alig tudtam elaludni, fejben fogalmaztam sokáig. Ezért is hagytam abba annak idején, túlságosan erős hatással van rám, fárasztó. De persze rám sok dolog van erős hatással, amikor új ügyfelem van, az edzéseken, a gyakorlatokon, a zenéken pörgök, azért nem tudok elaludni. Kicsit élvezem is azért, főleg, ha nem temet maga alá.

Amióta kikerültem a mindennapos agresszióból, másképp nézek dolgokra. Nem hiányzik Magyarország, egyetlen pillanatra sem. Az egész családom itt él, úgyhogy nem kell vágyakoznom, bármikor találkozhatok az összes gyerekemmel, az ő gyerekeikkel és még az exem is ideköltözött. A munkám miatt amúgy is inkább az a jellemző, hogy rengeteg emberrel találkozom és még táncolni is járok, úgyhogy a kapcsolati hálóm méretes. Nem túl mély, de ez nem feltétlenül baj.

Az elején azért hiányoztak dolgok, főleg gyümölcsök. Nagyon-nagyon, idegesítően sok időt töltök azzal, hogy megértsem, miért működnek annyira másképp itt bizonyos dolgok. Ez a gondolkodás oda vezetett, hogy be kellett látnom: mi ott a Kárpát-medencében mind iszonyatosan privilegizált életet éltünk évszázadok óta. Bizonyos szempontból. Annyira szomorú, hogy ennek mennyire nem vagyunk tudatában.

A norvég kaja szar. Igyekszem erőszakmentesen kommunikálni, de erre nincs jobb szó. Igénytelen, fantáziátlan, egyhangú. Kezdetben megőrjített, hogy lehet így élni. De lassan megértettem, nekik miért jó ez így, ahogy van. Arra jutottam, hogy az időjárás és egy hely földrajzi adottságai mindennél jobban befolyásolják az ott lakókat.

Elméletem szerint az évszázadok óta mindent felülíró harc a túlélésért egyszerűen nem hagyott időt, energiát arra, hogy foglalkozzanak az étel minőségével, csak az volt a fontos, hogy legyen elég. A Tengerkönyv című nonfiction könyvben azt állítja a szerző korabeli írásos forrásokra hivatkozva, hogy az ún. civilizált országokban sokáig el se hitték, hogy ott fent északon tényleg élnek emberek. Csak mendemondának tekintették, mesének.

Oslo központjában ritkán van komolyan hideg, de ahol három évig laktunk az ideköltözés után, kb. 25 km-re a fővárostól, már baszott nagy mínuszok voltak, rengeteg hó, ami simán még májusban is ott dekkolt az árnyékos részeken. Az eső komoly rombolást tud végezni még most is, hogy a vízelvezetésre nagyon ügyelnek. Ahol laktunk korábban, még a bodza sem él meg. Nyilván csomó más dolog igen, az itteni málna elképesztő és epret északon is termelnek például.

De aki Norvégiában él, az soha nem fogja tudni, milyen az érett fehérhúsú őszibarack vagy a sárgadinnye. Hosszan tudnám sorolni, mennyi minden nem nő itt meg és nem is szállítható rendesen.

Mivel a nagyszüleim parasztok voltak, az én zöldségekkel és gyümölcsökkel kapcsolatos tapasztalataim persze nem feltétlenül hasonlíthatóak mindenkiéhez. Szegények is voltunk, hús ritkábban jutott, de olyan almákat és körtéket ettem, amik már rég eltűntek a világból.

Nem Norvégia az első, aminek kapcsán felmerült bennem, micsoda óriási privilégium is Magyarországon élni. Amikor arról olvastam már évekkel ezelőtt, milyen szörnyűségesen táplálkoznak a szegények Amerikában, egy darabig el sem akartam hinni, hogy ez lehetséges egy olyan országban, ahol akkora területeken gazdálkodnak.

Tudom, hogy minden sokkal drágább lett Magyarországon, láttam az árakat. Csak halvány sejtéseim vannak róla, milyen magasak lehetnek sokak számára. De megterem. Még egy darabig legalábbis, mert látom, hogy a málna miatt már verik a harangot például.

Amióta megismertem az osloi török boltokat, már sokkal elégedettebb vagyok a zöldségekkel és gyümölcsökkel. Tavaly olcsóbban vettem itt kicsit túlérett sárgabarackot augusztusban, mint Pesten, csodás volt belőle a lekvár.

De jól látni innen, hogy a gazdagságnak egy bizonyos formája mennyire alap Magyarországon és mennyire örökre elérhetetlen marad Norvégiában.

Bárcsak a sírás segítene

Elolvastam egy elképesztően okos és kedves Vay Blanka interjút, meg előtte még egy qubit cikket a választási eredmények kapcsán és mindenféle érzéseim támadtak. Egyrészt a közszolgálatisággal kapcsolatban érzek dolgokat, másrészt meg jó lenne valahogy megtalálni a gondolatok írásos megosztásának egy olyan módját, amitől én nem sérülök. Meg más se.

Úgyhogy nagyon óvatosan próbálkozom majd külföldre költözéssel kapcsolatban, meg persze könyvekről is, a Vay Blankáét is megvettem.

A qubit cikkben az a rész ragadt meg a fejemben, amikor azt mondják, hogy csak akkor költözz külföldre, ha már sírtál a választás miatt. Ezt egy szakember mondja, de ettől még nagyon nagy butaságnak gondolom. Illetve nem is butaság, inkább fogalmatlanság.

Az az érzés, ami miatt én elhagytam Magyarországot, az annyival, de annyival mélyebben van, mint amit sírással valaha is könnyebbé lehetne tenni. Már a kiköltözés után is erre jutottam, de pont nemrég beszélgettünk erről egy itt élő magyar lánnyal. És most már képes vagyok talán róla indulatok nélkül írni. Ha nem megy, majd félbehagyom.

Sokáig gyűlöltem a haza szót a pátosza miatt, tele volt számomra teljesíthetetlennek tűnő elvárással. Most már (4,5 éve élek Norvégiában) kezdem közel érezni magamhoz ezt a szót. Olyan nekem a haza, mint az anyai szeretet kb. Az anyai szeretetet még mindig nem érzem magaménak, és mivel elég sok gyerekem van, meg most már azoknak is vannak gyerekei, ez egy darabig most nem is fog változni. Talán dédnagymamaként már kevesebb elvárás lesz felém és akkor majd egymásra találunk, az anyai szeretet és én.

Az ember hazája az olyan, mint az ember szülője. Ha gyerekként, polgárként (nem jut eszembe ennél jobb) bántalmaznak a szüleid és az egész országod, a hazád, iszonyú nehéz ezzel szembenézni. Az, hogy az anyukám nem okés, már hatéves koromban leesett és igyekeztem egy belső elhatárolással védeni magam. Megpróbáltam nem szeretni, mert veszélyes volt beengedni.

Azt, hogy a hazám nem szeret, nagyon sokáig tartott felismerni. Kellett hozzá az is, hogy lássam, megtapasztaljam, mennyire nem szereti a hazám a gyerekeimet. A gyerekeimen keresztül sérültem leginkább, anyámnak is miattuk szabtam meg végül a végső határokat. De egy olyan entitásnak, amiben benne élsz, hogy szabsz határokat? Talán vannak, akiknek ez sikerül. Vagy legalábbis azt hiszik, hogy képesek rá.

(Ennek a leírása olyan feszültséget keltett bennem, hogy alig bírtam mozdulni, úgyhogy levittem a kutyát.)

Én olyan borzalmasan boldogtalan voltam Magyarországon. És az, hogy valójában semmi komoly okom nem volt a panaszra, csak még nehezebbé tette az egészet, hogy mert ha van okod, akkor azt meg lehet szüntetni.

Sokáig azt hittem, bennem van a hiba, hogy csak depressziós vagyok. De depressziós most is vagyok, boldogtalan viszont nem. Ahogy megszűnt az állandó bántalmazás, a depresszióm átmeneti jelenséggé vált. Amikor ott van, átható, de tudom, hogy nem állandó.

Persze a haza, Magyarország az nem valami megfogható dolog. Nem az állam az, nem egy párt, nem egy rendszer, hanem az egész összesen. Benne minden magyar emberrel, velem is. Én is részt vettem a bántalmazások nagy rendszerében, hiába hittem magamról azt, hogy jó vagyok, hogy igyekszem. És a privilégiumaim ellenére áldozat is voltam folyton.

Amikor kiköltöztünk, azt mondtam, a gyerek miatt megyek és igaz is volt. Azt is mondtam, hogy adót akarok fizetni egy olyan államnak, amelyiknek érdemes. Ez is igaz volt és lelkesen fizetek is. De a legjobban azt akartam, hogy megbecsüljenek. Nem a családom, az ügyfeleim, mert azokkal sose volt nagy gond. Én a buszsofőrök megbecsülését akartam, meg az autósokét, a kalauzét a vonaton és a portásokét. És meg is kaptam és ettől sokkal boldogabb lettem.

Nagyon nehéz nekem nem “szépen” írni, most se sikerült rendesen. De semmiképpen sem akarom ezzel a mesterkélt befejezéssel elmenteni, de folytatni se akarom most, mert fárasztó is, meg csak még jobban belepörgök a saját szavaimba. De majd próbálom folytatni, kicsit praktikusabb megközelítéssel.