Skip to content

Azok a vicces autisták

Értelemszerűen nagyon érdekelnek az autistákról szóló könyvek, szépirodalom és ismeretterjesztő egyaránt. Őszintén szólva az egyik első volt rám a legnagyobb hatással, a Marslakó a játszótéren, az nyújtotta a legnagyobb aha-élményt. Aztán szerettem A sötét sebességét, meg a Kutya különös esete az éjszakábant is, bár mindkettő elég nyomasztó volt nekem. Értem én, hogy súlyos esetekben nem vidám a spektrum, de azért ha megszokta az ember, elég sokat lehet röhögni is. Még ha csak a saját vicceiden is.

Szóval igen megörültem, amikor megláttam A Rosie-projekt című könyvet és az elején olyan jól mulattam, hogy hangosan felolvastam belőle Zsáknak Grenoble-ban. Mondjuk már az első vicces jelenetnél gigászi logikai hibát vétett a szerző, nem tudom, megmutatták-e egyetlen autistának is, nehezen tudom elképzelni, hogy ne szúrná ki azonnal. Aztán még néhányszor nevetgéltem, de ahogy haladt a sztori, egyre idegesítőbb lett.

A legfeltűnőbb, hogy jóval hosszabb, mint azt a cselekmény indokolná, nekem egyértelmű, hogy utólag gyömöszöltek bele néhány jelenetet, amik az úgynevezett szórakozást hivatottak elősegíteni. Értem én, hogy sokkal jobban el lehet adni, ha van benne egy kis nyomozás és némi szerelem is, de ha ezt ilyen erőltetetten csinálják, nagyon nehéz élvezni. Az különösen idegesítő volt, mekkora hangsúlyt helyezett az író arra, hogy NT szemmel is vonzónak írja le a két főszereplőt – mert hát hiszen úgy máris jobban fogyaszthatóak.

Pontosan az a bajom ezzel a könyvvel, mint Silver Lining és az Egek ura film változatával, hogy bohócot csinál a mentális problémákból és az idegrendszeri eltérésekből, csak hogy mulatassa azokat, akik különben valószínűleg legszívesebben kővel dobálnák meg azokat a fura fiúkat és lányokat, akikről a sztorik szólnak.

Nem tudom, lehetséges-e élvezetes és vicces könyvet írni autistákról úgy, hogy közben még hiteles is legyen. De arra egészen biztosan nincs szükség, hogy kimázolva, három számmal nagyobb cipőben mutogassák őket, mint a cirkuszban. Az már csak mellékszál, mennyire felháborító egy ilyen vackot keménykötésben kiadni és 4000 forintot kérni érte.

A-Rosie-projekt(680x480)(3)

Amorf

Valahogy odajutott az én csodálatos személyiségem fejlődése, hogy véget érni látszik a befekszem az ágyamba és olvasok időszak. Kezdem megint élvezni a megmondást és a magamutogatást, ami egy időben eléggé meghatározott. Nem tudom még, melyik az igazi, talán csak az egyensúlyt kéne megtalálni. Ennek keretében azon gondolkodunk a nagylányommal, hogy csinálunk egy feminista életmódblogot, ahol divat, kaja, sport és önfejlesztés témában megmondjuk a frankót. Közben pedig fotózzuk a saját kis testünket. A project munkacíme a magyar internet seggkirálynői. Nem állítom, hogy tutira megcsináljuk, de élvezzük a tervezgetést.

Ennek keretében írtam egy cikket a fürdőruhákról, amit magammal illusztráltam már megint. Sejtettem, hogy néhány embert ki fogok akasztani, és tulajdonképpen nem is voltak olyan sokan, de azok viszont igen hevesen gyűlöltek. Az volt a célom, hogy nagyon póztalan, mesterkéletlen képeket csináljunk, egészen konkrétan egy budi oldalához álltam oda és fordulgattam. Merci végül azért csak retusált egy kicsit, mert fűfoltos volt a seggem és kiverte a szemét a fehér bőröm, de különben nem nyúlt hozzám. Amikor kész lett, felhívott és aggódó hangon figyelmeztetett, hogy nem lettek annyira jók és ha akarom, megismételhetjük.

Őszinte leszek: magam sem tapsikoltam az örömtől, amikor megláttam a képeket. Pont az elmúlt év fotózásainak köszönhetően van egy igen pozitív képem magamról, de még a próbafülkés szelfijeim is jobbak ennél. De úgy gondoltam, jó kis terápia lesz mégis megírni és kitenni. És tényleg. Mostanra eljutottam odáig, hogy amikor valaki amorfnak nevezi a testem és burkát, meg mellplasztikát javasol, csak röhögök és csodálkozom, hogy utálhatja magát ennyire szegény.

Nektek talán nem kell elmondanom, hogy bár a cikkben átlagosnak neveztem magam, de bár tényleg ez lenne az átlag. Függetlenül attól, hány gyereket szültem és hány éves vagyok. Persze nem én vagyok ebben a lényeg, hanem az a vallásos düh, amivel néhányan szinte elpusztítanának, csak azért, mert volt merszem fürdőruhában lefotóztatni magam. Úgy is, hogy nem én vagyok Cindy Crawford. És még azt mondják, nem számít a médiafogyasztás.

legkisebb

De vonatkoztassunk el a látványtól. Az egy dolog, hogy valaki szépnek találja-e a testem vagy sem és az sem érdekel, mihez viszonyítja. Nekem az a legfontosabb, hogy egészséges, erős és rengeteg örömöt szerez nekem, biztonságos alapot teremt hosszú távon. Az összes többi szempont már csak kellemes mellékhatás. És továbbra sem fogok úgy öltözködni, hogy ilyenebbnek vagy olyanabbnak látszódjak. Legfeljebb egy fotózás kedvéért.

bor2

 

Lista

A következő tanévtől új iskolába megy a gyerek. Ismerem a helyet, tudom, hogy vannak hátrányai is, de azt is tudom, hogy kevés jobbat találnék. De amitől igazán sírósra hatódom, az a kérdőív, amit az osztályfőnökei küldtek például. Amiben megkérdezik, mivel lehet megvigasztalni a gyereket, ha szomorú. És talán azt a kérdést is komolyan gondolják, hogy mit várok el szülőként az iskolától. Van még egy rakás dolog a kérdőívükön, amit soha nem kérdeztek még tőlem a magyar oktatási rendszerben.

És megmutatom a kötelező és ajánlott olvasmányok listáján. Esküszöm, visítoztam örömömben, amikor megláttam. Más kérdés, hogy a gyerek a nagy részét már rég olvasta, de úgyis a trend a lényeg. Petőfi Sándor: János vitéz (ez benne lesz a tankönyvünkben is, de külön jobb olvasni). J. K. Rowling: Harry Potter és a Bölcsek köve (Harry Potter, I. kötet) C. S. Lewis: A varázsló unokaöccse (Narnia, I. kötet) Erich Kästner: A repülő osztály (Karácsony előtt olvasnánk) Rick Riordan: A villámtolvaj (Percy Jackson és az olimposziak, I. kötet) Louis Sachar: Stanley, a szerencse fia Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (áprilisban kerül majd sor rá, ezzel zárjuk majd a tanévet). A nyárra ajánlom: Jackie French: Hekja. Egy lány a vikingek fogságában Celia Rees: Kalózok! A két kalóznő, Nancy Kington és Minerva Sharpe igaz története Sally Grindley: Kiloccsant víz (Az Orlando Kiadó más könyveit is ajánlom, ezeket az én gyerekeim is szerették.) John Flanagan: A vadonjáró tanítványa (sorozat) Paul Stewart és Chris Riddell: A Szirt krónikái (sorozat) Timothée de Fombelle: Ágrólszakadt Tóbiás (nagyon szép könyv, a szerző másik kötetét, a Vangót hatodikban közösen is olvassuk.)

Önvédelem

Nagyon tetszik ez a hatalmas nézettség, ráadásul megint van egy kis időm, úgyhogy belecsapok a lecsóba.

Amióta csak belekezdtem ebbe a blogba, tervezem, hogy írni fogok az abortuszról. De mindig halasztgattam, mert bár sokszor beszélgetek, vitatkozom erről emberekkel, de itt írásban mégis nagyon nehéz téma és elég személyes is. Úgy érzem, nem mondhatok róla semmit, ha nem árulom el, mennyire vagyok érintve.

18 éves voltam, illetve nem is, még kellett anyám engedélye, együtt ültünk a bizottságra várva. Őszintén szólva az akkor nem is annyira akasztott ki, le voltam fagyva, csak azt vártam, hogy vége legyen. Nem volt kérdés, mi a helyes döntés. A második sokkal jobban fájt, már volt két gyerekem, tudtam, mit csinálok. Átzokogtam egy éjszakát, de végig tudtam, hogy nem lehet, attól az embertől nem, pedig akartam még gyereket. A legmeghatározóbb élményem az, mennyire egyedül voltam mindkét esetben a döntéssel, a következményekkel, mennyire képtelen volt mindkét férfi részt venni a folyamatban. A hajlam sem volt túl erős bennük.

De nyilván nem a saját emlékeim miatt szoktam az abortuszról beszélgetni, hanem azért, mert ez jó mércéje annak, ki mit gondol a nőkről, mint emberi lényekről valójában. Nekem aztán jöhetnek a hüje dumákkal, hogy ő híve az egyenlőségnek, meg tiszteli a nőket és felnéz rájuk. Faszom. Válaszolj egy nagyon egyszerű kérdésre: kinek van joga eldönteni, hogy mi legyen az én testemmel? És ha a nők helyzetéről vitatkozom valakivel, azt szoktam megkérdezni, vajon tisztában van-e azzal, hogy Európában milyen esélyei vannak a nőknek a fogamzásgátlásra és az abortuszra? Sokan elvéreztek már ezeken a kérdéseken. (Van egy még korábbi, még személyes találkozó előtti: mit gondolsz a nőnek öltözött férfiakról? Még írásban is átjön a döbbenet.:))

A saját véleményem az évek során egyre radikálisabb lett. Tegnap volt a Jezebelen egy cikk a Sátáni Egyházról, amely beperelte Missouri államot, mivel az egyik hívőjük vallással kapcsolatos jogai sérültek. Imádom az érvelésüket: “Specifically, the state materials declare fetal tissue — in utero, not viable, and starting at conception — to constitute a ‘unique human being with a life of its own, separate and apart from the woman whose uterus it occupies.’ The question of when life begins is absolutely a religious opinion, and the state has no business proselytizing religious beliefs.”

Azt mondta Zsák, a francia barátom (aki egyébként magyar, csak Franciaországban él), hogy az élet kezdetének meghatározása erkölcsi kérdés. Oké, akkor maradjunk abban, hogy mindenki azt gondol erkölcsileg és vallásilag az élet kezdetének időpontjáról, amit csak akar. Viszont amíg biológiailag valami az én testem része és önállóan életképtelen, addig csakis nekem van jogom erről dönteni. És ebbe nincsen beleszólása egyetlen kibaszott férfinek sem. Annak sem, aki genetikailag részt vett a parazita létrehozásában. Amennyiben egy férfi azt szeretné, hogy a szívének kedves hölgy hajlandó legyen neki gyereket szülni, ugyanazt tudom javasolni, mint a kormányoknak: tessenek megfelelő helyzetet teremteni. Amiben az adott nőnek, nőknek van kedve végigcsinálni azt a mérföldes szopást, amit gyerekvállalásnak neveznek. Ahogy nem kényszerítünk jogi eszközökkel senkit mondjuk vesedonorságra, úgyanúgy lesz szíves mindenki kiszállni a méhünkből is.

Tudom én, hogy milyen cuki kisbabák lesznek azokból a parazitákból, én is kinyomtam hármat a hüvelyemen keresztül és eléggé szeretem is őket. De ettől még a halálba idegesít az az undorító össznépi manipuláció, amivel gyakorlatilag születéstől kezdve próbálják a lányokat ebbe az irányba terelni. Értem én, hogy sokkal olcsóbb elhitetni a nőkkel, hogy valami kurvára magasztos dolgot cselekednek, amitől végre tényleg IGAZÁN boldogok lesznek, ahelyett, hogy rendesen elismernénk a munkájukat, aminek köszönhetően a szaporodás, mint olyan egyáltalán létezhet. Én sem tudtam-tudom magam teljesen kivonni a tömegpszichózis alól sajnos. És ezzel nyilván nem arra céloztam, hogy megbántam volna az utódaim létrehozását, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tökéletesen elégedett lehetek a végeredménnyel, ráadásul magát a folyamatot is élveztem. Nagyrészt.:)

De az, hogy van-e gyerekem vagy sincs, tulajdonképpen mellékes a véleményem szempontjából. A lényeg, hogy az én testem, az én döntésem.

 

Jegyek

Tegnap sikerült a gyereket minden szempontból alaposan kifárasztani, úgyhogy még mindig alszik, nekem meg van időm nézettségnövelő posztot írni.

Szóval, a bizonyítvány. Még mindig meglep, hogy egyébként értelmes, szimpatikus ismerőseim képesek lefotózni a gyerekeik kitűnő általános iskolai bizonyítványát és okleveleit, majd azokat örömteli ujjongással közzétenni. A legfontosabb, ami ebben megdöbbent, hogy vajon tényleg, egészen komolyan elhiszik ezek az emberek, hogy a magyar iskolarendszerben 14 éves kor alatt produkált, de különösen az alsós teljesítmény bármiféle hosszútávú értéket képvisel?

Értem én, hogy sokkal, de sokkal egyszerűbb elhinni, minden rendben van, ha a gyereknek csak ötösei vannak. Igaz ugyan, hogy egy rothadó rendszerben, ami ezekkel a jegyekkel semmi mást nem díjaz, mint azt, mennyire képes egy kiskorú elnyomni a saját igényeit és csöndben maradni. Nem, egyáltalán nem a magatartásra gondolok. A gyereknek ugyanis kurvára nem igénye, hogy bemagolja a mértékegységeket vagy a virág részeit. Ahogy egyébként ez egyetlen értelmes, gondolkodó embernek sem igénye, mert ez halott, döglött tudás, puszta információ. Amit ráadásul teljesen felesleges áldozatok árán szereznek meg szerencsétlen utódaink.

Tehát minden egyes szülő, aki kiposztolja a kitűnő bizonyítványt, gyakorlatilag azt ünnepli, hogy miután odaadta a gyerekét az ördögnek, hagyta, hogy az kínozza, megalázza és elbutítsa, végül megjutalmazta érte. Tényleg csak gratulálni tudok.

Igen, nekem is volt kitűnő bizonyítványú gyerekem. És rohadtul aggódtam. Mert ez túlzott alkalmazkodást jelent. És igenis elmondtam neki, hogy persze-persze jól van, ügyes vagy, de ne essünk már hasra, hogy ezekkel a képességekkel sikerült ezt összehozni. És ne hidd azt, hogy ez mondja meg, mennyire vagy értékes. Vagy azt, hogy a többiek, akiknek rosszabb jegyeik voltak nálad, mennyivel értéktelenebbek nálad.

Tudom, nekem könnyű. Szarul sikerült a szocializációm, rám valóban alig volt hatással a jegyek miatti őrjöngés már kiskoromban is. Mert hogy nincs értelme, nekem nem mond semmit sem rólam, sem másokról. Egyszerűen nem értettem, hogy lehetne már egy másik ember által adott szám valós értékelése az én tudásomnak. Mint ahogy nem is az persze. Ha valamire, erre nagyon büszke vagyok, hogy sikerült ezt a hozzáállást átadnom a gyerekeimnek is.

Persze vitatkoztunk ezen sokat, hogy vajon mi számít többet, az okosság vagy a szorgalom, melyikért dicsérjek. De ennél sokkal fontosabb, hogy belső motivációja, saját értékrendje legyen, hogy az önbecsülése ne azon múljon, ötöst kap vagy megbukik. Jaja, ehhez az kell, hogy a szülő saját önbecsülése se ezen múljon. Szar ügy.

Húsos

Két új projekten is dolgozom, amik elviszik a kreatív energiáim, azért nem írok. Meg hát kicsit elegem is lett ebből a sok egoteregetésből, unom magamat. Persze ez a kajás poszt is velem kezdődik azért, bocs.

Szóval nem tudom pontosan, miért, de az utóbbi két hétben megint nem tudok enni. Mondjuk kevesebbet is futok, viszont járok táncra, úgyhogy lefogytam. A kulináris válságom odáig jutott, hogy miközben van itthon megfőzhető kaja, képes vagyok főtt tojást enni konzerv kagylóval. Najó, igen finom konzerv volt, még a Lidl spanyol hetéről maradt. Fura módon viszont, ha valaki más főzi meg, sokkal szívesebben megeszem, úgyhogy igyekszem külső forrásból visszatáplálni magam.

Múlt héten megint rendeltem például az Udonból, amit Isoldénél ettem először és egyből beleszerettem a red curryjükbe. Annyira bejött, hogy a születésnapomon is azt ettem. Most nem volt semmiféle alkalom, csak az ember, akivel már nem járunk (ne kérdezzetek semmit légyszi) utálta, hogy éhes vagyok és el akart vinni enni, de ahhoz nem volt kedvem és akkor jött az Udon. Nyilván erősen befolyásolta az ítélőképességem, hogy napok óta éheztem, de emlékeim szerint az első és a második alkalommal is majdnem ugyanolyan finomnak találtam. Mondjuk akkor nem adtam ki az utolsó falat után még öt perccel is kéjes hangokat. Azt is hozzá kell tennem, hogy nem ettem még máshol red curry-t, de biztosan fogok, mert ez a koncepció igen közel áll a szívemhez. A képen valami más kaja van, persze hogy nem fotóztam, csak toltam az arcomba.

35128_1024

A hétvégén Martonvásáron nyaraltam, vagymi és némi joggal tartottam a helyi kajakiszállítástól. Az fel sem merült bennem, hogy főzzek, mondom, nem megy ez most nekem. Úgyhogy indulás előtt betértünk a Nyugatinál lévő törökbe, odajár a gyerek és az apja, ami ugyan nem mondható hihetetlenül releváns véleménynek, de mégis valami. Valami zöldséges csirkét vettünk, tejberizst is naná, és azt mondhatom, hogy ehető volt. Ugyanennyi pénzért biztos találtam volna jobb kaját is, de ez most így praktikus volt.

Ma pedig a gyerekkel agyagbeszerző körútra indultunk a Nagymező utcába. Először botor módon pizzát ígértem neki, de aztán rájöttem, hogy nekem hús kell. Ennek az éhezős időszaknak valahogy a hús a lényege, lehet, hogy ezért sem főzök, mert nincs kedvem sem főzelékhez, sem tésztához, csak valami állati fehérjét ennék, de azt meg aztán tényleg csak akkor csinálok, ha igazán jól esik a folyamat. Szóval menet közben próbáltam a gyereket a Meat&Sauce felé terelgetni, persze rohadtul fel volt háborodva. Nem túlzok, legalább 15 percig tartott az egyezkedés és kóstolgatás, hogy akkor mit eszünk és hogyan. A személyzet baromi türelmes volt és igen rugalmasak is, bár nem értették, hogy miért szórakozom ezzel a kis köcsöggel. Végül némi kényszerítés és a sült krumpli, meg a túrógombóc segített. Tulajdonképpen még szerencsés is vagyok, mert a gyerek szereti a kacsát, meg én is szeretem és az mindig van a húsos fiúknál. Kész voltam feláldozni a bazsalikomos-fetás szószt is a látóhatár-tágítás oltárán, de a kiszolgáló fiú az utolsó pillanatban megszánt és az én felembe belekent egy adagot. A nehéz kezdet ellenére én totális sikernek értékelem a kezdeményezést, a gyerek mindent megevett és a ketchup hiányán túllépve azt mondta, nagyon finom a sült krumpli. Huh, csodás érzés, hogy tele van a hasam.:)

meat

 

 

Határok

Még korábban elkezdtem fejben írni egy posztot ezzel a címmel, ami arról szólt, hogy vajon mi számít szexnek, kinek hol vannak a határai ezzel kapcsolatban. De egyrészt ez kb. két mondatban elinézhető, másrészt túl személyes lenne, harmadrészt meg most nem ez a fontos.

Bár ez a poszt is a szexről fog szólni, csak másképp. Nekem ugye gyerekkorom óta be vannak csípődve a kisebbségek. Nyilván érzékeltem a kívülállóságomat és mivel nem láttam hozzám hasonlókat, a zsidók, cigányok és a melegek létezéséről meg nem volt tudomásom, az indiánokkal és a fekete bőrűekkel (akkor még persze négereknek hívtam őket) azonosultam. Arról ábrándoztam, hogy majd félvér gyerekem lesz, akit Hester Pryde-ként a mellemre szorítva, felemelt fejjel lépkedek az utcán. Nem röhög!!!:)

Aztán mindenféle valódi tudatosság nélkül, a félproli-félparaszti családi hátteremmel előremutatóbbnak ítéltem egy katolikus, nemzedékek óta értelmiségi családba beházasodni és a génjeimmel életet lehelni a vérvonalukba. De a kisebbségek iránti rajongásom megmaradt. Van ebben empátia, némi küldetéstudat, de leginkább ráció. De bármennyire is érdekel a téma és bármennyire is képes vagyok együtt érezni csoportokkal, egyéni szinten ez kevéssé befolyásolja a véleményem.

Azt hiszem, ez volt az első dolog, amit miatt elkezdett iszonyatosan idegesíteni a Jenner ügy. Számomra ugyanis a válsághelyzet, legyen az bármekkora is, önmagában nem ok rá, hogy megváltozassa a véleményem az egyénről. Tőlem lehet rákos, meghalhat a gyereke, túlélhet egy bombatámadást, elveszítheti a lábát egy autóbalesetben vagy dönthet úgy 65 évesen, hogy ezentúl nyilvánosan is nőként éli tovább az életét. Ha az illető egy ostoba, felszínes segg, konkrétan leszarom, mi történt vele. Persze, akkor éppen simogatom a hátát, ha muszáj, mondom, hogy sajnálom, már csak azért is, hogy csökkenjen a belőle érkező érzelmi nyomás. De pusztán a krízistől, traumától nem lesz másik ember a szememben. Ha kezd valamit a helyzettel, fejlődik tőle, az már persze egészen más. Mert az teljesítmény.

És miközben általában a PC egyik legnagyobb harcosa vagyok és mélyen hiszek a korrekt nyelvhasználat köztudatformáló hatásában, azt viszont mélyen elutasítom, hogy valakit elkezdjek komolyan venni, csak azért, mert van neki egy nagy problémája és erről hajlandó beszélni. Elvonatkoztatva Jennertől, mondjuk hiába lenne Tom Brady gyereke rákos (ne legyen), és képviselné ezt az ügyet onnantól kezdve a médiában, mert ilyenkor mindig ez történik – amíg nem von le semmilyen következtetést, csak rinyál, addig Tom Brady ugyanolyan érdektelen senki a szememben.

A fentiek miatt Jenner az én szememben semmit nem változott. Már csak azért sem, mert nem hiszek abban, hogy bárkit is akár a biológiai, akár a társadalmi neme alapján kellene megítélni. És értem, hogy milyen nehéz lehet az ilyesmi, jaja, emlékszem rá, milyen ufónak, kitaszítottnak érezni magad, szisztematikusan bántalmazottnak lenni, engem nem hatsz meg ezzel, bocsi. Ami engem igazából felbasz, az a média álságos őrjöngése, hogy tényleg képesek lehozni olyan interjúkat, amiben ujjongva ünneplik, hogy Jenner végre kifestheti a körmét és ettől igazi nőnek érezheti magát. Nem azért leszek dühös, amiért az Eszter által átküldött NYT cikk szerzője, hogy öcsi, mit tudsz te arról, milyen nőnek lenni? Jenner egy ostoba senki, hát mi mást látna ebből az egészből? Engem a média idegesített, amelyik képes volt egy ilyen embert komolyan venni. Szerencsére azóta a kapott linkeknek köszönhetően árnyalódott ez a kép és azt kell, hogy mondjam, összességében azért nagyon is jót tett a Jenner-ügy a trans gender és a feminista beszélgetéseknek is.

Olyasmiket olvastam, amikről halvány fogalmam sem volt és amikről továbbra is elég keveset tudok ahhoz, hogy valódi véleményt tudjak nyilvánítani. Mondjuk az számomra elég furán hangzik, hogy a vaginát nélkülöző és ezért magukat hátrányban érző trans gender nők miatt ezentúl ne használjuk a vagina szót és a szülés-abortusz vitában is helyesebb a méh tulajdonos kifejezés. Ezeken konkrétan röhögtem, bocs. Ez nekem olyan, mintha a kövéreket nem hívhatnánk ezentúl kövérnek vagy a láb nélküli embereket láb nélkülinek, csak azért, mert a saját tudatukban soványként vagy két lábbal léteznek. Egy szerv megléte vagy nemléte objektív tény.

Viszont mélységesen szíven ütött bizonyos radikális feministák (ami én ezek szerint nagyon nem vagyok nemzetközi szinten) és egyes trand gender csoportok ellenségeskedése. Már az Orsi miatt egyszerre szép és fájdalmas emlékű feminista olvasókörben is nagyon hiányoltam az általános szociális kitekintést. Egyszerűen nem gondolom, hogy a patriarchátus elleni harcban, ami nyilvánvalóan közös érdeke minden értelmes, gondolkodó embernek nemtől függetlenül, tényleg úgy lehetne jól haladni, ha közben még egymást is rugdossuk. Ez most borzalmasan keresztényien hangzott és valóban, van bennem egyfajta autista jézusi ráció. Nem annyira érzelem, mint annak biztos tudata, hogy az egyes csoportokkal szembeni elnyomás és/vagy agresszió hosszú távon mindenképpen nagyon komoly negatív hatásokkal jár. És egyáltalán nem csak az áldozatok számára.

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 75 other followers