Skip to content

Reál

Mostanáig nem értettem meg, miért jó realityt nézni. Az utóbbi időben ugyanis könyvben csinálom ugyanezt kb. és bár úgyis rohadt idegesítő, de valahogy mégis könnyebben veszem és még szórakoztat is.

Már meséltem, hogy ugye Rosamunde Pilcher az egyik kicsit szégyenletes szenvedélyem, három könyvét újra, meg újra elolvasom, nem tudom megunni. Ezért folyton kutatok hasonló brit szerzők után, így futottam bele Joanna Trollope-ba.

Amikor belekezdtem a Lányok és férfiakba, először abbahagytam, uncsi volt, érdektelen. Aztán kellett valami nyugisabb a sok izgalom után és folytattam. Utána elolvastam még a Sógornőket, a Porcelánéleteket, a Mostohákat, most meg A pap feleségét tolom mérsékelt lelkesedéssel. Szerintem meg fogom venni A másik családot is, 1500 forintért hosszabban tartó elfoglaltság, mint egy mozijegy.

Finom, mint Austen, pontos, mint Brontë. Trollope briliáns! – olvasom eléggé meglepve az egyik borítón, ezt mondjuk a Daily Mail kritikusa írta, ami kicsit érthetőbbé teszi. Mert Trollope valójában kurva unalmas, mindent túlír, a párbeszédei olyanok, mint amikor két nagyon buta, de saját magát rendkívül komolyan vevő bölcsész egyetemista lány beszélget. Nem szexizmusnak szánom, a hasonló fiúk is idegesítenek, csak azok másképp csinálják, Trollope a csajos változatot tolja.

Hogy akkor miért jó mégis? Nem azért, mert szimpatikusak a karekterei, gyakorlatilag egyetlen egyet tudok mondani, akivel hajlandó lennék leülni egy teára, Elizabeth a Mostohákból. Egyébként is ez a legjobb könyve eddig, aminél a leghihetőbbek és legmegalapozottabbak az indulatok.

A legtöbb Trollope sztoriban ugyanis olyan emberek rinyálnak gyakorlatilag folyamatosan, akik jódolgukban nem tudják, miért szenvedjenek. A konfliktusok konkrétan nevetségesek. De pont az eddig elmondottak miatt valahogy van benne valami ártatlan vonzerő.

Mint a tévésorozatokban vagy az olyan ismerőseid történeteiben, akiket nem igazán kedvelsz, de muszáj kapcsolatban lenni velük. Kollégák, szülők az oviból, ilyenek. Amin szörnyülködsz, de közben élvezed, hogy nem olyan közeli a dolog, hogy bele kéne folynod, ezért nem is igazán megterhelő, viszont pompás érzés, hogy mennyivel okosabb vagy náluk. A rendes realitykkel szemben viszont nincs az a borzalmas kínos érzésem, amikor nézni kell, ahogy mások hülyék.

Nem állítom, hogy túlságosan nemes dolog lenne azért olvasni, hogy az ilyen jellegű érzéseimet tápláljam, de nem is gondolom, hogy ezektől a könyvektől lennék jobb ember. Viszont klasszul megnyugtatnak, amikor szar kedvem van és nem kell rájuk figyelni. Külön jó pont a kiadónak, hogy mindet kihozták ebook formátumban és még olcsók is. Mondjuk én a neten találtam őket, de most veszek egyet.

Vadulós

Nemrég arról beszélgettünk Isoldéval, hogy milyennek láttuk kamaszkorunkban a felnőtteket. Be kell vallanom, hogy nekem nem alakult ki róluk rendes képem, nem vettem észre, hogy nem olvasnak eleget, nem hallgatnak zenét és nem táncolnak.

Abban a lakótelepi házban, ahol laktunk, pont hogy mindenből volt egy rakás, több szenvedélyesen olvasó, zenét hallgató és bulizós családot is ismertem. Persze nem ők voltak a többség, de a többiek nem is nagyon számítottak.

Az azonban feltűnt, hogy mennyire nem képesek jól vadulni. Mert persze elengedték magukat néha, de csak ha ittak, alapjáraton mintha folyamatosan be lett volna húzva a kézifékük.

Nekem persze gyerekkoromban pont a fék megtalálása okozott problémát, olyan voltam, mint a fiam, rengeteg dolog jó ötletnek tűnt és képtelen voltam továbbgondolni, mi történhet. Például beleültettük a szomszéd Pityu ránk bízott kishúgát a babakocsiba és leengedtük a lejtőn. Nem borult fel, de visított, mint a malac.

Az is logikus volt, hogy ha találunk nagyanyámék falujában a körzeti orvos szemetében egy leforrasztott tetejű kicsi üveget, akkor megpróbálom valamivel lefeszegetni róla a kupakot, mert milyen cuki már. Nem tudom, hogy állítottuk el a vérzést, de valahogy sikerült, mert estig nem mentem haza, ha ugyanis megmutatom nagyanyámnak, aznap már tuti nem enged ki.

Ehhez képest amikor az én gyerekeim imádtak a metrólejáróban ezerrel legurulni a bringával vagy görkorival, aggódtam, de hagytam. Egy idő után már nem is annyira izgultam, mert ismertem a képességeiket. És ugye bringázni, úszni, tűzzel bánni, illetve fára mászni kötelező tudni nálunk, szóval még támogattam is őket.

Az a fura, hogy miközben már felnőttként tökéletesen ismerem a következményeket (általában), mégis képes vagyok aránylag könnyen kinyitni egy kis ajtót, ahonnan kiömlik a marhaság. A barátnőm kislányával például szerintem teljesen okés dolog volt egyre nagyobb sebességgel az ebédlőasztal körül rollerezni, majd a vicc kedvéért szándékosan belemenni a könyvespolcba. Lehet, hogy kicsit visítoztunk is közben.

Azt hiszem, hiányzik már, hogy megnőttek és nem annyira lehet velük ilyeneket csinálni. Persze a nagyokkal azért lehet, csak mégse olyan rendszerességgel, a kicsi viszont jelenleg a méltóságát kereső preteen időszakban van, úgyhogy nem játszik dedós dolgokat.

A lányom már többször elmondta, hogy hosszú listát fog adni a tiltásokról, mit nem csinálhatok a gyerekeivel és alig várom tényleg, hogy felmásszunk mindenféle helyekre. Csak az a baj, hogy utána nekem legalább olyan nehéz lenyugodnom, mint nekik, a mai bébiszittelés után egy órát kellett olvasnom, hogy ne érezzem úgy, a fülemen kívül lógnak az idegvégződéseim. De azt hiszem, nem panaszkodom, inkább dicsekszem.

Olvasós

Ismeritek azt az érzést, amikor bedugjátok a fejeteket egy könyvbe és már rögtön az elején lehet tudni, hogy ez leterít, kikészít, jó lesz, de megrázó, talán mégse kéne? Ezt játszottam tegnap Peter Heller Kutya csillagképével.

Beleolvastam, aztán letettem, csináltam mást, mert tudtam, ha folytatom, nem állok fel belőle. Aztán éjfélhez közeledve már muszáj voltam átrohanni az utolsó harmadán, hogy el tudjak aludni, lássam, mi a vége. Vissza fogok menni, mert a történet és a szereplők mellett pont a stílusa volt a másik, amit imádtam.

Apokaliptikus sztori, influenza járvány, az emberiség nagy része meghal, a főszereplő életben marad, kutyája is van. Nem tudok rá jobbat mondani, mint hogy Hig a legkedvesebb emberek egyike, akiről valaha olvastam. Még lúzernek is mondhatnánk, ha nem lenne okos és szórakoztató. De a jósága fontosabb mindnél nekem.

Én azt hittem egyébként sokáig, nagyon sokáig, hogy mindenkinek ilyen az olvasás, egy buborék, amibe bármikor bemászhatsz, megvéd, átalakít. Illetve tudtam én, hogy vannak kevésbé szerencsés emberek, akiknek ez nem megy, de azt hittem, azért van, mert kevésbé okosak.

Csak mostanában jövök rá, miután több embert is megismertem, mondjuk mind férfi, akik nem hülyék, még értelmesnek is mondanám őket és olvasnak is, de csak cikkeket, legfeljebb nonfictiont. Az irodalom viszont nem megy nekik.

Ha rákeresnék, biztos találnék róla sok infót, hogy ez vajon a belső képalkotási képesség sérülése, mert nem olvastak nekik mesét gyerekkorukban vagy eleve másfajta huzalozás, de erről keressenek ők kutatásokat. Már ha érdekli őket.

Mert azt látom, hogy eléggé irigykednek. Ahogy alvajáróként közlekedem körülöttük, húzom magam után a vastag köldökzsinórt, ami összeköt a sztorival a könyvben vagy a kindle-ben, nem szívesen nézek fel, válaszolok kérdésekre, csak egy pohár vízért és egy almáért jöttem, vissza kell mennem azonnal, hagyjál.

Szegények.

Írós

Nem tudom, mennyire jött le a tegnap bejelentésből, mert nem részleteztem, de a felkiáltás nem annak szólt természetesen, hogy felmondtam az Origoban és micsoda hős vagyok. Csak úgy a felmondásnak, ami olyan, mint a szakítás, kurvanehéz műfaj, legalábbis nekem. Mindig jó túl lenni rajta, nagy megkönnyebbülés, mert előtte rengeteget agyalok, hogy biztos legyek benne.

Ez most különösen nehéz volt, de hogy miért, arra csak ma jöttem rá, amikor Kristóf is gratulált. Ahogy megláttam a fejét a messengerben, bekattant, hogy minek szenvedtem ennyit, amikor nem is volt ez annyira kétséges.

Persze a pénz is számított. Nekem amúgy is sokat jelent a pénz, mert akármilyen kínos klisé is, tényleg nagyon-nagyon szegények voltunk és soha nem vagyok képes elfelejteni, mennyi lehetőséget ad a pénz. De közben meg annyira nem számít a pénz mégsem, mint amennyire fontos, hogy jól érezzem magam.

De alapjában véve azért tipródtam ilyen sok hónapig, mert attól tartottam, hogy ez volt az utolsó munkám a magyar médiában. Az Internettóban kezdtem, aztán Index, Econet, ott is tartalmat gyártottam, ha nem is újságíróként. Írtam mindenféle magazinoknak kisebb-nagyobb izéket, egyszer valami Casino nevű cuccba még erotikus novellát is, nagyon vicces volt, ha jól emlékszem, Dezső Andris volt a megrendelő képviselője. Írtam tanulmányt, pályázatot az első Fidesz kormánynak, csináltam specifikációt az MSZP-nek.

A HVG egyszerre volt csodás, gazdag és végtelenül lehangoló. De mindenképpen meghatározó. 16 éves koromtól olvastam, komolyan elhittem, hogy akik ott dolgoznak, azok mások, jók. De persze ők is csak emberek, ráadásul magyarok, a túléléshez szükséges mennyiségű előítélettel, legfeljebb jobban csomagolva. Ennyit talán még mondhatok tökéletesen szubjektív véleményként anélkül, hogy rám küldenék megint az ügyvédjüket. A lényeg, hogy ott minden maradék reményemet elvesztettem arra nézve, hogy lehet rendes életmód tartalmat csinálni. Máshoz meg nem értek.

Persze az is benne van, hogy velem van valami alapvető baj, hiszen még a Nők Lapja Caféban  is sikerült meglepő indulatokat generálnom a szerkesztőségben, úgy, hogy soha be sem tettem a lábam az irodába és nem is beszéltem senkivel a szerkesztőmön kívül. Tudom, hogy bizonyos embereket az agresszióig irritálok, de nem hiszem, hogy ezt meg lehetne úszni teljesen.

Végül is majdnem mindegy, hogy az inkompatibilitásban mekkora része van a magyar médiapiac lehetőségeinek, a benne dolgozók szocializációs hátterének meg az én idegrendszeri sajátosságaimnak. A lényeg, hogy úgy érzem, a végére értem és ezzel nagyon-nagyon nehéz volt szembenézni.

Évekbe telt, mire eljutottam odáig, hogy az önmeghatározásom nem arra épül, hogy újságíró/szerkesztő vagyok, hogy közöm van a médiához valamilyen módon. De még így is foggal-körömmel kapaszkodtam az utolsó darabba, akárhogy is romlott a színe meg a szaga. Az első megkönnyebbülés után megint itt a szomorúság, a veszteség, de már nem fáj, hogy látom távolodni.

Politikus

Az utóbbi két hétben főleg Vince Flynnt olvastam. Nem tudom, hogy került képbe, van neki egy hosszú sorozata egy Mitch Rapp nevű atom menő CIA ügynökről, de az első könyv, ami megtaláltam az interneten, pont nem róla szólt.

Azt hiszem, a tartalom fogott meg A hatalom korlátai esetében. Merénylők megölnek négy amerikai politikust és azt mondják a sajtónak, addig nem hagyják abba a gyilkolást, amíg a kormány és a törvényhozók nem csinál valamit a költségvetési hiánnyal és a korrupcióval.

Persze nem egy valódi amerikai elnökről volt szó benne, de a kitalált nevek egyáltalán nem tették kevésbé élvezetessé a meglehetősen erőszakos jeleneteket. Nem voltak túl fájdalmas halálok, de annál hihetőbbek.

Csak az zavart picit, hogy a CIA meg az FBI is nálam később jött rá kulcsfontosságú dolgokra, de hát nem is én vagyok az átlagos célcsoport.

Olyan jó mulatság volt elképzelni, hogy néhányan fellázadnak a politikai elit ellen, hogy utána egyből elolvastam még 3-4 másik könyvet Flynntől és mind elég élvezetes volt. Az iráni, pakisztáni, stb. részeket átlapoztam, mert azt egyáltalán nem élvezem, ha idióta teljhatalmú vezetők ostobaságokat találnak ki, meg hazudnak és ehhez a körülöttük lévők lelkesen helyeselnek.

Mondjuk az viszont elég mókás, ahogy Flynn a CIA-ről ír, egy elég kompetens szervezetet bemutatva, miközben ugye John le Carré könyveiben kevés hülyébb van náluk. Érdekes módon viszont az izraelieket mindketten aránylag tisztelettel mutatják be, kár, hogy a Gabriel Allon sorozat annyira uncsi lett már.

Sajnos végére értem a Rapp sorozat mostanában játszódó részeinek, a korábbi sztorik meg nem annyira izgatnak, egy ártatlanságát épp elvesztő bérgyilkos sokkal kevésbé vonzó egy megkeseredett profinál.

És most látom, hogy már nem is lesz több, mert szegény Flynn három éve meghalt prosztatarákban. Az utolsó részben meg is jelent a téma egy mellékszálon, nagy kár, hogy nem sikerült megúsznia.

Hiú

Nem ezt a posztot akartam, de sétáltam egy jót a kutyákkal (fenét jót, lefagyott az orrom és Vento nem figyelt rám), úgyhogy most már nem vagyok annyira dühös, cserébe látom a saját szerepemet az ügyben.

Szeretem a tükröket, de mostanában azt veszem észre, hogy órákkal felkelés, otthonról elindulás után jövök rá, hogy elaludtam a hajam. Egyszerűen elfelejtem magam megnézni, napokon keresztül futóruhában mászkálok, Uggban, benne méretre készült betéttel. Szóval a külsőmre nem vagyok túl hiú, még ha a hasamat és a seggemet szoktam is nézegetni, hogy látszik-e rajta, amit dolgozom. De ez is lassan egyfajta szakmai érdeklődés már inkább.

Az eszemre viszont hiú vagyok sajnos. Meg a bennfentességre, a tudásra, nagyon könnyen belemanőverezem magam olyan helyzetekbe, amik tulajdonképpen nem érik meg nekem, csak okosnak, oda tartozónak érezhetem magam.

Ezzel önmagában még nincs is feltétlenül probléma, csak sajnos én valójában nem vagyok oda tartozó. Nem bírom elviselni a hazugságot, a kényszerítést, márpedig ezek mindennapos eszközök a legtöbb szakmában.

Az meg  különösen problémás, ha olyan emberek megbízatását, meghívását fogadom el, akiket különben megvetek, de van egy pici remény rá, hogy az adott sztoriból valami jó jöhet ki. Volt már rá példa, hogy megtörtént a pozitív váltás, de nem éri meg a kockázatot.

Az önmagában is nagyon rossz érzés, amikor pr-os arcok csicskáztatnak (beleírt egy céges felszopó bekezdést a cikkembe baszod, amikor ott sem volt az interjún), de ha rá kell jönnöm, hogy ezért valójában én vagyok a felelős, mert a faszért álltam szóba velük, hiszen tudtam, hogy ilyenek, akkor van csak igazán baj.

De most jól megélem ezt az érzést, hogy legközelebb emlékezzek rá és rögtön az elején nemet mondjak.

Nemzeti

Nem tudom, mi van velem, de ebben a pillanatban több kedvem van takarítani, mint posztot írni. Egy rakás más dologban is egyszerre csodálatos és ijesztő változásokat produkálok, például eladtam vagy elajándékoztam 4 kabátomat és még nem végeztem. Alapjában véve klassz, hogy így középkorúan is képes vagyok még fejlődni, csak lassan barátkozom ezzel az új énnel.

Kevés sorozatot nézek és sokat olvasok, ami megint csak jó, de sajnos nem érzek rá ellenállhatatlan kényszert, hogy elmeséljem az összeset. Fejben posztolok kutyasétáltatás, futás, meg bringázás közben, aztán mikor hazaérek és megírtam, amit pénzért kell, utána már nem marad bennem motiváció. Ez sem baj, de még szokom.

Ezt most azért elmesélem.

Amikor franciául tanultam, próbáltam meg is érteni őket nagyon. Rengeteget beszélgettem a franciatanárommal, aki avignoni és igyekeztem minél több francia filmet és könyvet nézni, olvasni. A filmeket szeretem, de a könyvekkel nagyon ambivalens a viszonyom. Pedig azt gondolom, az sokkal inkább megmutatja a nemzeti sajátosságokat, mert régebbi, elemibb dolog, mint a kép. A zenével még rosszabb a helyzet. Van ott ugyan sok olyan francia dolog, amit szeretek, de ami igazán jellemző rájuk, azt nem értem egyáltalán. Pedig nagyon sokáig Franciaországban éreztem magam igazán otthon, tudod, amikor megérkezel és tudod, te ide tartozol vagy tartoztál valamikor.

Most norvégül tanulok, nagyon lassan, csak szinte hobbiszinten, de ugyanígy keresem a kulturális kapcsolatot is. Nekem is Jo Nesbo volt az első, azóta is szeretem a Vörösbegyet, de a Hole sorozat többi része már nem érdekel, főleg a sorozatgyilkosos marhaság miatt.

Az első norvég irodalmi élmény még évekkel ezelőtt a Játszótér volt, mivel unatkozó fiatalokról szólt, hát nem volt könnyű vele azonosulni, de baromi érdekes volt, amit az ottani életről mutatott viszont. Aztán most elkezdtem kicsit jobban utánajárni és persze találtam klassz könyveket.

Az egyik, ami nagyon tetszett, a Doppler volt, Erlend Loe-től. Egy harmincas sikeres pasiról szól, aki beveri a fejét erdei bringázás közben, aztán ott hagyja a családját, a nagy házát és egy sátorban él az erdőben. Baromi vicces, nagyon szeretem, hogy egyáltalán nem veszi komolyan magát, de közben meg mégis mond egy csomó dolgot.

A másik, amit több részletben tudtam csak elolvasni, mert kicsit nyomasztó volt, az Anyám ajándékai. Cecilie Enger írta és azért volt megterhelő, mert az anya, akiről szó van, egy hozzám nagyon hasonló nő, akinek Alzheimere lesz. A lánya kipakolja a házat, megtalálja a több évtizednyi karácsonyi ajándéklistát és ezen mélázva mesél el az életüket. Nem egy hatalmas könyv, de baromi érdekes, több nemzedéknyi norvég mindenfélével.

Legutóbb pedig Anne Holttól olvastam az 1222-t. Na, ez tipikusan az a fajta krimi, amiben imádom a szereplőket, a helyszínt, de a bűntényt azonnal elfelejtem. Holt egy darabig igazságügyminiszter volt, a kabinetfőnőkével is írt közösen könyveket, milyen menő már? A nyomozója nő, leszbikus és kerekesszékes, ráadásul utálja az embereket – egyszerűen tökéletes. Sajnos csak ez az egy könyve jelent meg magyarul, de egyszer biztosan eljutok odáig, hogy eredetiben olvassam.