Skip to content

Nélkül

Ma egész nap takarítanom kell, de reggel ahogy mentünk a ligetbe, még eszembe jutott min basztam fel az agyam az utolsó mindfulness órán. Gyorsan leírom, hogy ne zavarjon az ablakmosásban.

A feladat szeretet meditáció volt, az utasítás szerint képzeld magad elé egy olyan ember rád mosolygó arcát, ahogy a szemedbe néz, akivel megtapasztaltad a feltétel nélküli elfogadást.

Na, nekiláttam előhívni az adatbázisból a lehetséges jelölteket, nem volt sok, jelenleg ez most max a gyerekeimet érintheti. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de a barátaimmal nem szoktunk egymás arcába bámulni mosolyogva és szeretettel. A legkisebb gyerekem egyből kiesett, most kezdte a kamaszkort, úgy veszi fel a telefont, hogy mit akarsz már megint. Kiskorában nyilván nagyon sokat nézett rám szeretettel mosolyogva és feltétel nélkül szeretve, de azt felidézni csalásnak tartanám, mert egy csecsemő vagy kisgyerek nem tehet mást, mint szereti az anyját, meg egyébként is évek óta nem történt ez meg.

Akkor megvizsgáltam a két nagyobb gyereket mint opciót, akikkel nemrég sokat sírtunk egymás vállán, amikor meghalt a nagymamájuk, szóval elég közel vagyunk egymáshoz. De olyan ez, mint amikor egészen közelről nézel egy festményt, észreveszed a fura ecsetvonásokat is és ez érdekes, de kicsit zavaró is, hátra kell lépni párat, hogy megint ugyanolyan esztétikai élmény legyen. Annyira és olyan régen ismerjük egymást, hogy nálunk jobban senki nincs tudatában a másik idegesítő dolgainak. Elfogadjuk, némelyiket még szeretjük is, másoktól ordítunk néha, de tudjuk, hogy ott vannak. És bár az átlag felnőtt szülő-gyerek viszonynál sokkal többet ölelgetjük, meg simogatjuk egymást, az egymás arcába szeretettel mosolygás valahogy nem jellemző.

Életem leghosszabb kapcsolatával, a legkisebb gyerek apjával sokat néztünk egymásra mosolyogva, hatalmas szerelemmel, szeretettel, de aztán elmúlt és nem érezném fairnek előrángatni egy most is nagyon jó kapcsolat régi változatát. Az egyik szeretőm imád mosolyogva a szemembe nézni szex közben és én örömmel viszonzom, abban a pillanatban erős szeretetet érzek iránta. De eszembe nem jutna azzal áltatni magam, hogy ennek bármi jelentősége van, azon kívül, hogy nagyon kompatibilis a testünk és a szexuális preferenciáink.

Szerencsére nem kellett tovább keresnem, mert van valaki az életemben, aki nagyon sokszor, naponta többször néz feltétel nélküli szeretettel, mosolyogva a szemembe, ráadásul a kapcsolatunk teljesen tehermentes. És amikor a meditáció után a csoport legszimpatikusabb tagja bevallotta, hogy nehézségei voltak, megnyugtattam, hogy én a kutyára gondoltam. Ő meg a macskájára.

Na ez az én nagy bajom a mindfulness programmal, hogy kibaszott 8 hétbe azért beleférne ennél több komplexitás. Oké, hogy én nyilván nem neurotipikus emberekkel barátkozom, de a tágabb ismerősi körben és az olvasóim között is rengeteg olyan van, akinek eleve gondot okoz mások szemébe nézni, akik másképp mutatják ki az érzéseiket, de ettől nem rosszabbak. Illetve a feltétel nélküli elfogadás mint olyan is egy egyre hamisabb elképzelésnek tűnik nekem, minél idősebb vagyok.

Mind

Az elmúlt nyolc hétben csoportos mindfulness trainingre jártam a nagyobbik lányommal keddenként. Rengeteg kétségem és félelmem volt előtte, amik egy része be is igazolódott, de azért megérte.

A legnagyobb problémám az ilyen helyzetekkel, hogy az emberek buták. Nem elég tudatosak, klisékben gondolkodnak és azokat még szeretik ki is mondani, mert attól még jobban érzik magukat. Konkrétan a falat kapartam időnként, néha trollkodtam is egy kicsit, hogy jobban érezzem magam. Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem, és akár az is megtörténhetett, hogy némelyik csoporttag elgondolkodott, mikor azzal basztattam, hogy ugyan, miért is zárja ki az agresszió az intelligenciát? Konkrétan egyetlen ember volt az egész bagázsban, aki elég őszinte volt magához. Már persze aki beszélt is a kétségeiről, mert nyilván lehet, hogy a csendben lévők közt is akadt hasonló.

Magával a programmal is sok bajom volt, bár elképzelhető, hogy ez csak a tanár hiányosságainak tudható be. Nagyon nehezen, de túllendültem a kínos nyelvi kliséken és a limitált verbális eszközökön, de amikor valaki azt mondja egy elvileg tudományos alapokon nyugvó program oktatása közben, hogy az emberi elme ilyen, meg olyan, akkor egy idő után kurva ideges leszek, mert nem a templomban vagyunk vaze. Indokold meg, mondj bizonyítékot, helyezd rendszerbe, ne csak puffogtasd a kinyilatkoztatásokat. Lehet, hogy a könyvben vannak hivatkozások, itt nem volt jellemző.

A másik bajom a programmal, hogy nem ad elég eszközt. Van ez a pásztázás cucc, amikor kurvalassan végigmész a testeden, a különböző részein. Csak arra koncentrálsz, mit érzel. Ezt mondjuk 40 percig. Na most, bármennyire szeretik ezt ignorálni, az emberi érzékelés ugye eleve egy rendkívül sokrétű dolog, nem mindenki ugyanúgy fogja a saját testét és a világot maga körül. És elvárnám egy ilyen nagyon profin hangzó cucctól, hogy segít az embereknek megtalálni a saját maguk számára legjobban használható eszköztárat a pásztázáshoz. Ami egyébként egy jó dolog, de az elején majd megőrültem, mert ha nem mozgatom, akkor én nem érzem a lábujjamat és ha nem ér hozzá semmihez, nem érzem a fülemet.

Emlékszem, amikor rájöttem, hogy akkor működik a dolog, ha a pilatesen és a gerinctréningen tanult anatómia mentén pásztázom a testem, nagyon heuréka élmény volt. Fel is hívtam rögtön Isoldét, hogy mire jöttem rá, mire megkérdezte, hogy miért, az emberek nem így szokták mind? Eléggé röhögtem. Nem, az emberek azt se tudják, hogy vannak izmaik, nem hogy még el is képzeljék azokat.

Azon is csúnyán felbasztam az agyam, amikor a pozitív élmények begyűjtése utáni héten a beszámolónál megint csak nem kapott senki támpontot arra, hogy milyen szempontok mentén figyelje meg magát. A tanár csak azt kérdezgette, hogy milyen fizikai érzeteink voltak, amire az emberek meg nyekegtek. Az ugyanis, hogy a látás, szaglás, tapintás, hallás, ízlelés mentén kellene vizsgálni egy ilyen tapasztalatot, kurvára nem evidens senkinek sem. Annyival nagyobb élmény lenne nekik, ha megtanulhatnák, mire figyeljenek valójában.

Persze így is sokat tanultam. Nagyon megnyugtató volt látni, hogy én már évek óta a helyes irányba megyek a nagy koncentrációt igénylő gyógytornával, a futással, az örömszerző tevékenységekre való fókuszálással. De csak azért nyolc hétig ülni azokon a borzalmasan kényelmetlen székeken kár lett volna, hogy kiderüljön, nagyságrendekkel tudatosabb vagyok a legtöbb embernél.

Ennél sokkal fontosabb tapasztalat, hogy teljes mozdulatlanságban is képes vagyok magamra figyelni, mert azért ez nekem főleg pilates közben szokott beütni. De most a pásztázásnak és légzésmeditációnak köszönhetően megtanultam háton elaludni, ami nagy truváj és kifejezetten hasznos hosszú távon a gerincem miatt. Megtanultam lenyugodni a legnagyobb szorongásból, hogy el tudjak aludni. Még amikor éjjel felébredek és beüt, akkor is. Napközben mondjuk továbbra is a torna és a jóga működik igazán, de sose legyen nagyobb bajom, mint hogy elő kell vennem a jógaszőnyeget, hogy jobban legyek.

És ha mindez nem lett volna, akkor is megérte volna, mert minden kedden találkoztam a lányommal, előtte fagyiztunk, utána meg hazasétáltunk.

De azt mondom, hogy a Gretchen Rubin féle Boldogságterv könyv, amit a puszta józan ész alapján írt meg ez a kiugróan okos és tudatos nő, lehet, hogy jobb kezdés, mint a mindfulness tanfolyam. Abban sem értettem mindennel egyet, de a logikája, a rendszer pontosan úgy működött, mint ahogy én gondolkodom.

Mami

Nem volt ez szerelem első látásra, az első pár évben inkább csak civilizáltan elviseltük egymást. Amikor összeházasodtunk a fiával, nagyrészt nem az örömtől sírt. De tette a dolgát, ahogy mindig, megpróbálta a legjobbat kihozni a helyzetből.

Amikor megszültem az első unokáját, ráadásul lányt, talán akkor alakult át a kapcsolatunk. Együtt is laktunk mindkét gyerek születése után egy évig, sokat voltunk együtt és bár határozott elképzeléseim voltak a gyereknevelésről, mamiban tökéletesen megbíztam. Nekem végig a 32 év alatt Dóra néni.

Még azt is megbocsátotta nekem, hogy elhagytam a fiát és az első válást hoztam a rendes katolikus családjára. Rám haragudott nagyon, de a gyerekeimet ugyanúgy szerette, nem szórakozott ilyen hülyeségekkel, mint a kivetítés.

Gyakorlatilag vele neveltem fel a gyerekeket, ő volt a fő társam, akire mindig számíthattam és akivel megoszthattam a terheket és az örömöket is. A válás után is örömmel találkoztam vele mindig és soha nem tudtam elég hálás lenni, amiért a harmadik gyerekemhez is kedves volt, szívesen látta, etette, érdeklődött felőle.

Rengeteg dologban nem értettünk egyet, de azok nem is annyira fontosak. Okos volt és nem csak a korához, meg a világnézetéhez képest rugalmas. Lehet, hogy lecseszett, de mindig segített, kivétel nélkül. Minél idősebb lett, annál inkább a példaképemmé vált, majdnem végig aktív volt, erős, motivált és friss.

Tegnap este, szerencsére nem túl hosszú szenvedés után elaludt. Végtelenül büszke vagyok a gyerekeimre, akik végig mellette voltak felváltva és mindent pontosan úgy csináltak, ahogy ő kérte.

Nagyon fogsz hiányozni Dóra mami. És ha nekem ennyire, el sem tudom képzelni, mit éreznek a többiek.

Nobel

Tudom, hogy szeretitek, amikor sorozatokról írok, de hát alig nézek mostanában és jól van ez így. De a norvég kultúra fogyasztását továbbra is feladatomnak érzem, úgyhogy további könyveket és filmeket szereztem be, illetve az Occupied és a Nobel is itt várt már egy ideje, hogy megnézzem.

Először mindkettőt abbahagytam az első rész után hónapokra. Illetve lehet, hogy az Occupiedból többet néztem, de aztán elolvastam a wikin, hogy mi lesz a sztori és abbahagytam. Meg kurvára idegesített a politikusok inkompetenciája. És hát nyomasztó is volt, na.

A Nobel viszont baromira izgi volt, hatalmas adrenalin fröccs, nem is tudtam figyelni rá, hogy a minimális, bár szépen növekvő norvégtudásomat használjam közben. Nagyon Bigelow nekem az összes afganisztáni jelenet, nincs túlcsicsázva, legfeljebb zenét használhatnának kevesebbet talán. Szóval tetszett a főszereplő pasi is, a felesége is, meg a többi special force csávó is, egyik szebb, mint a másik, de az első rész méretes cliffhangerjének mesterkéltsége kicsit kiakasztott, ezért nem néztem felé egy darabig.Nobel-1713093

Utóbb kiderült, hogy a norvégok eredetileg egyben adták le az első két részt, azért volt az a befejezés olyan bénácska. De mindegy is, mert a héten újrakezdtem és totális szerelembe estem. Persze már amúgy is hevesen flörtölök az egész országgal egy ideje és meglehetős hatással vannak rám a funkcionális izomzattal rendelkező, szakállas, kompetens férfiak. Még akkor, ha csak 175 centisek, mint Aksel Hennie.eeVlw2pcfpu_84kksW2SxwiAmve7qFIqK_yu2pDnmJHA

Bár tényleg egyik pasi szebb, mint a másik és akkor még Johanne ruhatáráról nem is beszéltem, a hangsúly mégis egyértelműen a kompetencián van. Nagyon-nagyon szeretném hinni, hogy a tényleg léteznek intelligens ÉS erőszakos emberek is, akik ráadásul képesek a bennük lévő képességeket a megfelelő módon használni. Istenem, az a jelenet, ahol az osztag elsősegélyt nyújt egy bombatámadás után, komolyan mondom, soha az életben nem láttam ennél szexuálisan vonzóbb dolgot sehol.Nobel (1)

A másik kedvencem, amikor az egyik férfi szereplőnek az mondja egy másik, hogy nála aludt a számára fontos nő és erre eszébe sem jut megütni, de még a szokásos arcvonaglás, meg az izmok feszülése is elmarad. Sci-fi, mi? Mármint filmes viszonylatban mindenképpen, legalábbis, ha rendkívül férfias férfiről van szó. Egyszerűen imádom az értelmesen csatornázott erőszakot.

Jó, persze azért vannak konfliktusok, olyanok is, amikben megfelelő reflektálással és kommunikációval nem kéne eljutni a sikertelen elválásig, de enélkül aztán tényleg hihetetlen lenne, hogy mindenki tisztelettel beszél a másikkal. A gyerekkel is. A heroinfüggővel is. A kvázi árulóval is.

Kívülről meglepőnek tűnhet, de ennek ellenére egyáltalán nem unalmas. Talán egy-két nyálas zenével aláfestett hangulatfestő üresjáratot tudnék felhozni, de 8 db 40 perces résznél ez nem olyan elviselhetetlen. Egyébként viszont annyira feszes, hogy figyelni kell, mert ha nem harcolnak, akkor is pörög a sztori, intellektuálisan is dolgoztat. Nyilván azért is, mert nem értem, amit a szájukkal mondanak.b36a782e32bdfe9e9da30ce1cbfaf64e59a2ab0c

Annyira szórakoztató volt az egész, hogy szerintem meg fogom nézni újra és akkor hátha többet fogok érteni a nyelvi részből is. És tovább csodálkozhatok azon is, hogy Aksel Hennie mennyire egy ellenszenves ember az instája alapján és ehhez képest mennyire szerelmes vagyok belé ebben a sorozatban. Eleve már a felén túlvoltam, amikor rájöttem, hogy hát ez ugyanaz a csávó, mint a Fejvadászokban. És akkor rákerestem mindenfelé és eldöntöttem, hogy nem kedvelem, de hiába, mert Erlingként annyira rendes és okos és szép, hogy nem tudom másnak látni. Ilyenek ezek a színészek.

PF

Nem tudom, hogy lesz a jövőben, hogy fogom összehozni az eddigi feminista-ego cuccaimat aaaaaaaaaa, mivel is? Utálom a fitnesz szót, annyira plázás hangzása van, a heti 4×3 kilométeremmel távol vagyok a menő futóktól, pilatest meg eddig összesen 2 embernek tanítottam csak. Az evésről is sokkal többet tudok, mint az átlag (nem mintha az nehéz lenne), de soha nem leszek táplálkozási tanácsadó. Már csak azért sem, mert mint mindenben, itt is csak az alapvető motivációval bíró, gondolkodásra hajlandó ügyfeleket vagyok képes elviselni. Én senkit nem fogok rávenni semmire, legfeljebb segítek.
Na szóval, lesznek ilyen posztok. Most elsőre a plantar fasciitis, mert azt most már egy éve viselem sajnos, ezért is csökkent le a távom és többek között ez tolt szépen finoman, de erőteljesen a pilates felé.
Nem mintha tudtam volna, mi az a plantar fasciitis, csak kurvára fájt a talpam. Cipőt váltottam, sziszegtem, amikor ráálltam, aztán egyre rosszabb lett. Egy idő után már egész nap fájt. A futástól jobb volt, de a pihentetéstől meg még jobb, úgyhogy beláttam, hogy csak kéne ezzel valamit kezdeni.
Először egy felkapott belvárosi gyógytornászhoz mentem, akit egy ismerős futó ajánlott, hogy nagyon jó. Utólag már látom, hogy tényleg okos dolgokat mondott, de nem magyarázta meg és hiába kérdeztem, hogy mi ez az egész, nem mondott rá semmi konkrétumot, így nem tudtam elfogadni, amit mondott. És nem adott programot, ami nekem nagyon kell.
A következő állomás a Súlypont volt, ahol szokás szerint kaptam gyakorlatokat, tanácsokat, ezt már sokkal inkább használhatónak éreztem, de egyértelmű diagnózist itt sem adtak. Azért csináltam a gyakorlatokat egész tavaly nyáron, nem futottam, készíttettem profi betétet, kidobtam az összes balerinacipőmet és őszre el is múlt.
Nyáron úgyse szeretek/tudok futni, úgyhogy ősszel visszavetettem magam a buliba, ráadásul még cipőket is teszteltem, ami klasszul motivált. De azt nem mondanám, hogy oda tértem vissza, ahol abbahagytam. Lassabb voltam, kevesebbre voltam képes, lecsökkent az örömszintem.
Jellemző módon, miután többször is jártam szakembernél, a Saucony itthoni forgalmazója, persze maga is futó, mondta ki a plantar fasciitis szavakat először. Lazán, magától értetődően, mert hiszen baromi sok futónak van ilyen baja. Oké, én is hülye vagyok, mert ha rákeresek a neten a tünetekre, azonnal megkapom a választ, de most átadtam másnak a kontrollt, pedig nem szoktam. És tessék, mennyire igazam van! Mint majdnem mindig sajnos.
Azóta beleástam magam a plantar fasciitisbe és először elég kényelmetlenül éreztem magam, mert persze az én hibám, a faszért nem nyújtok. Amikor elkezdtem minimalista cipőket használni, tornáztam, nyújtottam rendesen, de aztán olyan jól ment a futás, annyira nem volt bajom, sajnáltam rá az időt. Na, ennek mostantól vége. És nem sajnálom, tulajdonképpen hálás vagyok, mert ezen a sérülésen keresztül megint tanultam egy csomó dolgot. Az a csoda valójában, hogy ennyi éven keresztül gond nélkül zúztam magam, pedig már 18 évesen voltak hasonló tüneteim, akkor a néptáncfesztiválos, napokon át tartó karaktercipő viseléstől.

Szóval végignéztem egy rakás videót, elolvastam sok cikket, elmondom, nekem mi tűnik a legfontosabbnak.
– mindegy, milyen cipőt használtál, minimalistával és hagyományossal is megtörténik, a cipőváltás nem segít (segíthet egyes embereknek, de nincs statisztikai relevanciája)
– a futástechnikának ugyanígy nincs jelentősége
– az én legnagyobb felismerésem az, hogy mostantól valszeg már életem végéig PF arc leszek, bizonyos dolgokra mindig oda kell figyelnem
– nézd át az utcai cipőidet és ami nem kényelmes, attól szabadulj meg. ha valamit nagyon szeretsz, limitáld a viselését pár órára
– vegyél nagyon jó betétet vagy csináltass sajátot
– kurvára kezdj el bemelegíteni és nyújtani, de könyörgöm, nézz már meg erről néhány komolyanvehető videót és ne rángasd, meg feszegesd az izületeidet
– reggel, felkelés után rögtön muszáj talp és vádlinyújtó gyakorlatokat csinálni. én egy kisebb méretű, tömör gumilabdával (kutyás boltban 400 ft) csinálom, teakészítés közben, aztán ahogy mászkálok van még néhány rutinom
– nekem legjobban Myriam Kane futóknak szóló pilates programra jött be a Pilates Anytime oldalon (első hónap ingyenes, utána 4000/hó kb), illetve Amy Havensnek is van egy remek lábtornás videója, de sokat tanultam Shona Vertue-tól is, annak ellenére, hogy szerintem amit ő csinál, azt csak huszonéves testtel lehet és súlyzózni biztosan nem fogok soha
– 5 cipőt használtam, egy Adidas Boostot, egy Nike Lunarepicet, egy Saucony Ride 9-et, egy Skechers és egy Helly Hansent. Vannak mindenféle listák, hogy melyek a tuti cipők PF esetén, de attól tartok, ez is legfeljebb ötlet lehet, sokkal egyénibb dolog ez, mint hogy toplistákkal lehetne elintézni. Nekem az elején a Saucony nagyon rossz volt, pedig ez rajta van több listán is, a Skechersben és a HH-ban jobb volt futni. A Nike-t használtam a legtöbbet, most pedig, hogy már nincs se hó, se sár, az Adidas a kedvencem. Abban végre megint futok jó időket és betonon is simán, bár még mindig rövideket csak.
– nagyon kell egy jó masszőr. Én találtam egyet, aki szakmailag elképesztő és házhoz jön és nem drága, de nem mondom meg, ki az, mert így is alig van hozzá időpont:)

Bolondos

Nem tudom, mennyi relevanciája lesz ennek a posztnak az olvasók számára, de napok óta visszhangzik a fejemben és már kurvára elegem van belőle, úh kiteszem ide.

Isolde írta egyszer, hogy ő mindig is a fura lány lesz a soproniak (vagy valami bányászfalu) számára, na, én konkrétan a bolond lány vagyok úgy általában a pasiknak. Korábban is így ment, de amióta képes és hajlandó vagyok kimondani magamról, hogy funkcionális depresszióm van, azóta aztán főleg.

Rohadt nehéz volt idáig eljutni, sok-sok évnyi terápia kellett hozzá, meg persze Gretchen is sokat segített. Persze hiába depressziós az ember és rohadt dühös, azért nagyon okosnak és verbálisnak is kell lenni, hogy ilyen szórakoztató legyen, amikor kikészül a kedves páciens. Iszonyú erővel igyekszem még gondolni sem ilyeneket, nemhogy mondani (pedig zseniális vagyok benne, baszod, 5 vonással felvázolni kivel, mi a baj, a lehető leggonoszabb színekkel), de azért néha hosszas párbeszédeket folytatok a fejemben.

Mostanában például arról, hogy a picsába van mersze ennyi férfinek azt állítani magáról, hogy ők normálisak? Konkrétan sikítani tudnék attól a joviális, elnéző mosolytól, amivel kezelnek, amikor elmondom, hogy nekem problémáim vannak. Imádják, hogy bolond vagyok, mert arra számítanak, hogy ha nem is mentenek meg, de az én labilitásomat nézve minimum jól érezhetik magukat a bőrükben.

Nem tudunk, melyikünk csalódottsága nagyobb, amikor kiderül, hogy még a legrosszabb napomon is nagyobb az önkontrollom és többet tudok nem csak saját magamról, de róla is, mint amire valaha is képes lesz valószínűleg. Hiába azon alapszik a hazugságuk, hogy elhiszik, amit mondanak maguknak, attól az még egy kibaszott nagy hazugság, semmi más.

És ha valamit rosszul bírok, az a hazugság. Nem erkölcsi alapon, nem nagyon van nekem olyan, konkrét fizikai diszkomfortot érzek tőle, mint egy elromlott script, goto 10, de vaze, az valójában nem 10, goto 10, de nem lehet.

Mindenféle mentséget tudok nekik: a szexista szocializáció, az elmaradott oktatási rendszer, az ostoba szüleik. Kár, hogy mindet leszarom.

Azon gondolkodom, hogy vajon az a néhány darab, aki nem csak képes kimondani, ha baja van, de még más szájából is elviseli a dolgot, az vajon áldás, mert van jó példa is vagy csak még rosszabb tőle, hogy mégis csak létezhet ez a verzió is?

Abba

A múltkor azt mondtam egy cikkről, hogy napokig vitatkoztam vele fejben, szóval mindenképpen jó, hogy létezik. Most Donna Tartnak magyarázom egy ideje, hogy miért hagyom abba Az aranypintyet és hogy miért nem értek egyet a témaválasztásaival.

A titkos történetet már a leírás alapján nem akartam, de valaki rám sózta, hogy olvassam el. Ha már ott volt, belekezdtem, de szerintem 50 oldalt sem bírtam. Engem egyszerűen nem érdekelnek a privilegizált amerikai egyetemisták játszmái. Voltak ilyenek annak idején a Stonerben is, de eleve csak kicsi részét tették ki a sztorinak és hát Stoner élete a maga egyszerűségében is lenyűgöző.

Az aranypintynél is gyanakvó voltam, de hát pulitzer meg mifene, na. Az elején megint nem mondhatnám, hogy odavoltam, egy csávó rinyál egy szállodai szobában, hogy elrontotta az egész életét és miatta halt meg az anyukája 15 évvel ezelőtt. Nem egy jó kezdet, de legalább nem volt annyira taszító, mint a másik könyve.

A 15 évvel korábbi eseményekben sem a fickó gyerekkori énje volt az, ami megfogott, hanem az anyja személyisége és a kapcsolatuk, azért maradtam. Mondjuk szegény asszony aztán meghal ugye, szóval annyira sok teret nem kap és sajnos a könyv közel 70 százalékánál még nem árnyalódott a róla felmutatott kép rendesen. Márpedig a gyerek szemén keresztül értelemszerűen csak torz, idealizált változatot kapunk, szerettem volna többet tudni a nőről. Sajnos mostanra már erre nincs esély.

A 13 éves éves, majd kamasz fiú traumáját teljesen értem, nem zavart a szenvedése. Még érdekes is volt, hogy boldogul a különböző környezetekben, a mindenféle emberek közt. De amikor a huszonéves függő, hazug, tolvaj, szexista seggfej azzal magyarázza az undorító viselkedését, hogy az apjától örökölte és nem tehet róla, ott nekem vége a türelmemnek.

Még akkor sem érdekel a huszonéves függő, hazug, tolvaj, szexista seggfejek élete, ha nagyon-nagyon nehéz gyerekkoruk volt. De ennek a csákónak ráadásul 13 éves koráig csodálatos kapcsolata volt az anyukájával, nagyon szerették, megkapta az intimitás mintáját. Én tízéves koromtól csak akkor értem az anyámhoz, ha a kötelező jóéjtpuszit adtam le vagy amikor megütött. Biztonságosabb volt távol tartani magam tőle.

Sajnos megnéztem a wikipédián és a leírás alapján Az aranypintyben már nem történik különösebb változás, úgyhogy részemről ennyi volt. Tart egyébként sokszor nagyon megfog azzal amit és ahogy ír, engem John Irvingre emlékeztet, annak minden előnyével és hátrányával együtt.