Skip to content

Aromás

Tekintettel rá, hogy a blogom nézettsége nem valami kiemelkedő, ritkán keresnek meg konkrét, nekem szóló ajánlatokkal, pedig kérdőív nélkül is tudom, hogy baromi prémium célcsoport vagytok.:) Gondolkodó, tudatos lényekből nincs túl sok az országban, főleg nem ilyen koncentrációban.

Szóval kicsit meglepődtem, amikor Kata, aki még nálam is jóval radikálisabb a gasztroanarchizmusban, egyszer csak rám írt, hogy menjek el az aromaterápiás kozmetikusához és írjak róla. Mondtam, hogy de itt kevés ember van, mondta, hogy de nem baj. Egy icipicit voltak kétségeim, de alaposan végiggondoltam és írtam Líviának, aki a szagokat keveri.

Azért voltak kétségeim, mert alapjában véve eléggé elhatárolódom az ezoterikus dolgoktól. Nem azért, mert nem hiszek bennük, csak ugye a területnek nem valami kifinomult a marketingje, na. De ettől függetlenül, amikor úgy éreztem, hogy az jó lesz, használtunk személyreszabott homeopátiát és működött. Engem nem érdekel, mitől múlt el a gyerek has- és lábfájása, ha pszichoterápiába jártunk volna, az is kerül ennyibe. Egyébként a mért adatok alapján is megszűnt a mandulagyulladása, de persze az lehet mástól is. A lényeg, hogy elmúlt. Viszont voltam ugye a Boiron vendégeként a lyoni gyárban, na, az végtelenül kiábrándító volt, és nem azért, mert első este a kagylóétteremben borjút adtak enni.

Az aromaterápiával különösen komplikált a viszonyom, mivel a szenzoros érzékenységeim egyik területe a szaglás. Az öblítők szagától még a buszon is meg tudok őrülni, egy erős parfüm mellett gondolkodni is képtelen vagyok. Viszont bizonyos illatok meg elképesztően pozitív hatással vannak rám, csinálok is egy Kusmi Tsarevnát, aki ezt összerakta, egy zseni. És azt is tudom, ahogy amikor a gyereknek elsőben a legnehezebb hónapjai voltak, még diagnózis nélkül, minden napos őrjöngéssel, elég volt 5 percre bemenni az útbaeső virágboltba és egyből megnyugodott. Elveim ellenére akkoriban rendszeresen vettem vágott virágot, mert egy idő után már kínos volt, hogy minden nap bemegyünk nézelődni. Baromira megérte.

Előre szóltam is, nem biztos, hogy minden szagra vevő leszek, de teljesen feleslegesen paráztam, mert csupa olyat kent rám, amit imádok. A szalon nagyon pici, minimalista, egyszemélyes tér, amit én kifejezetten szerettem, mivel senki más nem volt ott rajtunk kívül. Jártam már ugye rengeteg profi, nagynevű helyen és majdnem mindig problémát jelentett, hogy behallatszott, mászkáltak, rádióztak (ez utóbbi a legrosszabb talán).

Az megint csak plusz pont nálam, hogy Lívia ott hagyta a menő sales-es állását és kitanulta az aromabizniszt – imádom a bátorságot és az önmegvalósítást. Mondjuk őszintén szólva azt nehezen tudom komolyan venni, hogy az orrnyergemen a mélyülő ráncok a májam állapotát jelzik, de a másik megoldás, hogy sokat voltam dühös mostanában viszont eléggé beletalált. Úgyhogy csupa olyan illatot kaptam, amik csökkentik az ingerlékenységet (naponta háromszor kéne nagy dózisban a testembe juttatni), kiegyensúlyozzák az idegrendszert és természetes antidepresszánsok. Konkrétan: eukaliptusz, erdei fenyő, majoranna, ylang-ylang, mandarin. Sárgabarackmag olajban összekeverve ezekből lett a masszázs alapja.

A masszázstól is tartottam az elején, merhogy ez nem az a kitaposós változat, bár hozzáteszem, hogy amióta egy thai masszőrlány az ujjai között morzsolgatta az ínszalagjaimat, azóta nem bánom már annyira, ha finoman bánnak velem. Bár valóban nem volt fizikailag annyira erőteljes, de azért a simogatásnál jóval hatékonyabb mozdulatokból állt. Annak ellenére, hogy nehezen lazulok el ilyen helyzetekben, a végére konkrétan úgy éreztem, mintha Lívia egyenként csomózta volna ki az idegvégződéseimet. Komolyan mondom, hogy utána órákon át az arcomra tapadt békés vigyorral jártam-keltem, márpedig ez leginkább csak többórányi kiemelkedő minőségű szex után jellemző rám. A masszázs és az aromaterápia is egy kész rendszer része, Adrienne Feller találta ki őket, de én őszintén szólva sokkal inkább tulajdonítom a hatást az adott masszőr személyiségének és kisugárzásának.

Nem állítom, hogy olyan végtelenül hatalmas tapasztalatom van masszázs területen, de azért voltam már elég sok helyen és a nyilvánvaló szakmai felkészültség mellett (ebből a szempontból a hévízi lotus volt az abszolút mélypont) a másik legfontosabb tényező a masszőr maga. Érzem rajta, hogy mennyire teszi bele magát, mennyire figyel rám, milyen kapcsolat van köztünk. Lehet jó egy masszázs kapcsolat nélkül is és lehet rossz egy nem megfelelő kapcsolattal, bonyolult dolog ez. Ráadásul, ha meg akarnám magyarázni, miért volt olyan jó, amit Lívia csinált, csak ezoterikus kliséket tudnék használni és azt meg inkább nem tenném.

A testmasszázs után még volt egy kis arckezelés is, szintén olajokkal. Illetve előtte persze a szokásos arclemosás és peeling, de nagyon diszkréten, alig vettem észre. Érdekes dolog ez az olajokkal, azt hisszük, hogy milyen nehezen szívódnak be, pedig. Lívia legalább 15 percig locsolgatta a fejemet egy Harmonne nevű esszenciával (narancsvirágolaj, szantál, keserűnarancslevél – ez is oldja a haragot, hah!), de mind eltűnt, sokkal kevésbé maradt zsíros a bőröm, mint az átlagos kozmetikai kezelés után. OK, az is igaz, hogy a maszk kimaradt, mert rohantam.

A testmasszázs ára 6900 forint lett volna, egy egész órán át tartott, huh, de jó volt. Viszont van 25 perces változat, bérletben is, úgy alig drágább, mint Andreas, akihez járok, szerintem ezt fel fogom venni a táncrendembe. Az arckezelés 9900 lett volna, ami tekintettel az alapanyagokra és a szakértelemre, szintén nem drága szerintem, a szomszéd utcában egy noname helyen is 7000, úgyhogy Líviát én ár-érték arányban is igen jónak látom. Az meg, hogy kicsomózta az idegeim, úgyis megfizethetetlen.

bdf2508c-09ae-4b29-9ab9-7757426b4591

 

Reggeli 1. Benediction, Kempinski

Az elkövetkező hetekben valószínűleg több gasztro poszt lesz, mint szokott, mivel egy print kiadványt csinálok és ami nagyon jó, azt meg kell ide is írnom. A Kempinski tojásos reggelije pedig egyszerűen csodálatos volt.

Az úgy volt, hogy amikor táfelspiccet ettünk az ÉS-ben, mondtam Ildikónak, a szálloda nagyon cuki kommunikációs vezetőjének, hogy milyen kár, hogy csak 12-től lehet, mert ez lenne a legjobb afterparty kaja. De ugye a reggeliztetés elviszi az éttermet. Az átalakítás óta azonban folyamatosan keresik a lobby, mostani nevén living room hasznosításának lehetőségeit és ezzel a reggelivel nagyon rendesen el is találták.

SetWidth1700-The-Living-Room-Kempinski-Hotel-Corvinus-Budapest

Azt már mondtam szerintem korábban, hogy bár úgy egyébként nem vagyok az épület rajongója (szerintem Finta nem sok valóban értelmeset alkotott hosszú távon), de ez a felújítás a lehető legjobban hozta ki a közösségi terekből. Nagyon szeretem a burkolatokat, a színeket, a bútorokat – tényleg otthonos lett, szívesen vagyok ott. Reggelizni különben nem nagyon szoktam (bár a gyereknek minden reggel csinálok), inkább csak hétvégén. De a késői pezsgős reggeli az egészen más. Nyilván nem véletlen, hogy bekerült ez a téma a kiadványba, bár szakmailag is baromi érdekes, hogy volt már egy ilyen trend 6-7 évvel ezelőtt, ami akkor befuccsolt, de most úgy látszik, működik.

A kempinskis Benediction iránti rajongásom már a menüvel elkezdődött. Annyira okosan, körültekintően van összeállítva, tele a szívemnek kedves dolgokkal. Tanyasi tojás, házi kolbász, spenót, spárga, lazac – a kedvenceim. Ja és persze pezsgő. Meg nagyon jó tea. Hosszan tanakodtunk, végül előételnek kértünk egy libamáj terrine-t és egy organikus céklasalátát kecskesajttal. Nyilván a libamáj is tökéletes volt, de én a cékla és a sajt miatt örültem nagyon. Egyrészt egyen mindenki több céklát, lehetőleg minél nyersebben, másrészt az a sajt, istenem. Persze kifaggattam Rolandot, honnan van és persze közvetlenül egy Gödöllő környéki farmról. Egyszerűen imádom ezeket a sztorikat, hogy Roland kiment a piacra, ott meglátta a gazdát, aki először bizalmatlan volt és nem is annyira akart a Kempinskinek szállítani, de pár hónap után teljes volt a szerelem. És az a sajt, istenem. Nagyon friss, nagyon zsenge, szeretnék belőle itthon egy bödönnel.

12473828_10153907385882174_5907231357210328855_o

Közben belekezdtünk a pezsgőbe is, először egy Kreinbacher brut nature-t és egy Sauska extra brut-öt ittunk, részemről a Sauska volt a nyerő. Szerettem a karcos, nagy buborékjait, a szárazságát. Lehet, hogy este bulinál jobban bejön a Kreinbacher, de ehhez a rengeteg kajához ez illett. Aztán még próbáltunk egy rozé Sauskát is, aznap reggel nálam az extra brut-t nem lehetett überelni.

A fő attrakcióból, a benedict tojásból hosszas mérlegelés után kértünk egy lazacosat, mert hogy az klasszikus és egy lecsósat, a házi kolbász miatt. A Kempinskiben ugyanis évek óta csinálnak saját disznótorost, a véreshurkájuk a legjobb, amit valaha ettem. Ezt a kolbászt például tokajival készítik. A lecsó hozta azt a nyárias frissességet (roppanós paprikával, ahogy kell), amit akartam, csak egy baja volt, képtelen voltam megenni az összes kolbászt, annyira telepakolták. A lazacosat szégyenszemre nem voltam képes megkóstolni, de a lányom nagyon áradozott, mennyire érződik a mártáson, hogy minőségi vajjal készült. Kicsit vajmániások vagyunk, bocs.

Pihenésképpen kértünk egy oolong teát és erősen tipródtunk, milyen desszert legyen. A Kempinski vendégkörének ízlése ugyanis nem egyezik az enyémmel, ott hagyni meg utálom, de a szuperkedves kiszolgáló lányok segítségével megtaláltuk a tutit: házi citrom sorbet friss gyümölcsökkel. A biztonság kedvéért kértünk hozzá tejszínhabot, mert az jó. Ah, milyen finom volt az ananász! A sorbet-t szerintem paco jettel csinálhatták, üdvözlégy technológia. A gyümölcsökről jut eszembe, hogy még az előételeknél morfondíroztunk azon, mennyire hozzáad már, hogy lehúzzák a narancs és grape fruit bőrét.

A környezet és a minőség mellett engem az tud még mindig meglepni, milyen korrektek az árak. A két legolcsóbb benedict az étlapon 1250 és 1550 forint. A soha nem fogom megérteni, miért hájpolt Sarki Fűszeresben egy nyamvadék (mirelitből készült) croissant szendvics 1390. És akkor a többi hasonló helyről, vagy akár csak a Starbucksról nem is beszéltem.

A két előételért, kávéért, mentateáért, két benedictért, 4 pohár (khm) pezsgőért, egy nagy kanna teáért és desszerért összesen 19477 forintot fizettünk volna szervízdíjjal együtt. Saját pénzből nyilván nem ennyit fogyasztunk, megmaradtunk volna két tojásnál és egy teánál valszeg, ami kijött volna 5-6 ezer forintból, de szerintem majdnem ugyanannyi időt töltöttünk volna ott és ugyanúgy élveztük volna.

Bocs, hogy nem fotóztam, akkor még nem gondoltam, hogy ennyire meg kell írnom ide is.:)

12238395_10153783641072174_7870879484171402651_o

Szalon

Sokszor elfelejtettem az évek során, de valójában az egyik kedvenc ételem a szalontüdő. Annyira szeretem, hogy amikor kevés helyen lehetett kapni és már nagyon vágytam rá, beültem a Lehel piac önkiszolgálójába a csövesek közé és betoltam egyet. Illetve, amíg lehetett kapni mirelitben, rendszeresen vettem. Azt hiszem, ez az az étel, amit megcsinálni soha nem fogok, de időnként muszáj egy adagot magamba rakni belőle.

Az utóbbi időben már nem annyira elérhetetlen, a Buja disznóban van asszem minden nap, már ettem is belőle, a Rosensteinben meg hetente egyszer lehet kapni. Tegnap este első hivatalos kimenős randin vagymin voltam a londoni pasival és nagyon vágytam erre az ízre. De ugye a piac 5-kor bezár, a Rosensteinben meg elfogyott a szerdai adag. Gyorsan rákerestem, erre mi derült ki? Hát hogy az ÉS-nek ez az egyik signature dish-e. Hosszan gondolkodtam, hogy lehet, hogy ennyi látogatás után én ezt nem tudtam.

Aztán rájöttem, hogy a megnyitón nem figyeltem rá fel, aztán sunday brunchra mentem, aztán ebédmenüre, aztán táfelspiccre, szóval a rendes étlap sose is volt a kezemben. De azonnal asztalt foglaltam és nekiindultunk.

A helyzet az, hogy nem ez volt a legjobb szalontüdő, amit ettem. Pontosan értem, miért vágták egészen apró darabokra a húst és miért volt a számomra ideálisnál egy kicsit jobban megfőzve, de nekem pont attól is annyira élvezetes, hogy van neki az a kicsit gumiszerű, rugalmas állaga, imádom. És a zsemlegombócnak is fontos a szerepe, a tányér közepén lévő egy darab kevés nekem. Viszont, ha jól éreztem, savanyúuborka darabkák voltak belekeverve – na ez viszont zseniális, nem ettem még így és nagyon izgi volt tőle ízre és textúrára is.

Én ugyan nem akartam, de a londoni pasi ragaszkodott a borhoz és ki vagyok én, hogy elrontsam a mulatságát, főleg, ha ő fizet. Valami kékfrankost ittunk (képtelen vagyok megjegyezni a borok nevét, bocs), amit a sommelier ajánlott, jézusmária, mennyire finom volt. A pasi vicces módon cézár salátát evett, amit persze nekem is meg kellett kóstolnom, különös tekintettel rá, hogy szerintem életemben talán egyszer ettem ilyet és az annyira rossz volt, hogy soha eszembe nem jutott volna újra kipróbálni. De ez kurvafinom volt, az a parmezán, te jó ég! A legkrémesebb parmezán volt, amit valaha ettem.

Szóval összességében nagyon jó élmény volt, de azért eléggé várom a jövő hetet, amikor egy olvasóval találkozom végre a Buja disznóban és megint lábasból nyomhatom a rágós tüdődarabokat a számba.

20160121_190351

Dior

Ezt a posztot a stylist blogomra kellene írni, de az a helyzet, hogy mostanában nincs kedvem stylistkodni. Iszonyúan fárasztanak az emberek, csak nagyon kevéssel tudok annyi időt eltölteni, amennyi egy rendes stílusváltáshoz kell, és mivel még mindig elég törékeny az egyensúlyom, hát inkább nem csinálom. Szilvi, ez rád nem vonatkozik, megyünk farmert venni és kész! Na és nincs kedvem ezért abba a blogba sem írni.

Szóval a szerkesztőm kért tőlem egy alibi cikket Diorról, merhogy 111 éves lenne az öreg és persze örömmel csináltam. Főleg, hogy klasszul belecsempészhettem azt is, mennyire rühellem Dior bácsit valójában.

Egyrészről persze divattörténeti szempontból csodálatos, amit létrehozott. Pusztán esztétikai alapon csodálom a New Lookot, meg a későbbi kollekcióit is. De az életemet nem pusztán esztétikai alapon szeretem élni. Arra pedig különösen érzékenyen reagálok, ha hosszú évek jelentős szenvedései és harcai után végre elérek valamit, de egy pocakos seggfej visszalök a sárba, mert csak.

A sokat hozsannázott 1947-es Dior New Look kollekció ugyanis pontosan ezt tette a nőkkel. A szüfrazsettek sokszor valóban veszélyes és komoly áldozatokat követelő munkájának köszönhetően legalábbis Angliában bevezették az általános választójogot, 45-ben Magyarországon is. Svájcban elhúzták 71-ig. A második világháború, ha sok dologra nem is volt jó, de szétvert egy csomó idióta társadalmi rendszert, és többek között a nők számára komoly előnyöket is hozott magával.

Miután annyi női polgár vett részt a harcokban, a gyógyításban és a hátországi ellátás, védelem megszervezésében, kicsit elszoktak az otthonüléstől. Tudom, olvastam róla sokat, mégis mennyire mellőzték sokukat, hogy vették tőlük vissza egy köszönöm nélkül a munkát a férfiak és átérzem, mennyire magányos lehetett az a nemzedék pasik és így a család lehetősége nélkül. De az egyéni tragédiák mellett azért mégis megváltozott valami, nem lehetett már visszacsinálni.

Különösen igaz volt ez az öltözködésre. A háború alatt nem volt rá se pénz, se energia, egy csomó nő eleve egyenruhában tolta, egy sokkal praktikusabb, értelmesebb viselet alakult ki. Ebben persze baromi nagy szerepe volt Chanelnek is, aki behozta ugye a kis fekete ruhát, a rugalmas dzsörzét, a nadrágot és még egy rakás dolgot. Ja igen, és a háború alatt a nők végre szinte teljesen megszabadultak a fűzőtől.

40sw

Erre két évvel a vége után jön Dior és bemutat egy olyan kollekciót, amihez fűző kell, párnázott melltartó és gigászi mennyiségű anyag. Mert hogy szerinte az a nőies és a nőknek vissza kell változniuk a csodálatos, éteri lényekké, akik a háború előtt voltak. Hát elmész te a picsába, barátom. Hordjál te fűzőt a méretes hájadon, nézzük meg, milyen érzés összeszorítani a derekad 60 centisre. Ja, hogy te továbbra is kényelmes öltönyben és lapossarkú cipőben mondod meg, hogy nekünk hogy kell kinéznünk?

Az amerikai feministák még tüntettek is a kollekció ellen, de sajnos a média végül csak letolta a nők torkán ezt a baromságot. Értem én, hogy a divatlapok ki voltak éhezve valami újra, a textilipar meg döglődött és ezzel megmenekült. És hát tényleg baromi szép. De hordja, aki kitalálta.

8039403507_0b9f30b286_c

 

Izmos

Elgondolkodtam a tegnapi kirohanásomon szegény John Krasinszki teste kapcsán, hogy hol is van a határ, hiszen én valójában nem hogy szeretem, de fetisizálom az izmokat.

A Love Your Belly után új, saját kihívást csinálok, Noémi kifejezetten nekem rakott össze egy gyakorlatsort seggre, három hét múlva megmutatom, mire jutottam. De a látvány csak érdekesség, a lényeg maga az érzés. Ahogy ismerkedem a gyakorlatokkal, kezdem kicsit a saját szám íze szerint alakítani őket – például az elől keresztezős és a courtsy kitörésnél balettosan mozgatom a karomat és ettől tisztára hattyúnak érzem magam, baromi jó. Szeretem észrevenni, hogy egy-egy gyakorlat mire van még hatással és várom, hogy eljussak arra a pontra, amikor már a hasamat is meg tudom közben feszíteni. Közben is jó, de a legjobb talán az az érzés, amikor utána érzem, hogy alaposan használtam az izmaimat. Persze a futásnál is szoktam ezt, bár sokszor hamarabb elunom magát a tevékenységet most már, mint hogy megerőltető lenne. De a torna, ahogy csak egy-egy izomcsoportra fókuszálok, visszahozza.

És persze nagyon fontos a feladat is. Amennyire nem motivál, hogy felkészüljek egy maratonra, de még a fél sem érdekel, kifejezetten izgalommal tölt el kitalálni, hogy mit buzeráljak meg kicsit a testemen, nézzük meg, mit lehet ezzel a cuccal kezdeni. Számít a látvány, hogyne számítana. Alig nézem az arcomat a tükörben (tényleg, időpontot kell kérni szemöldökfestésre), de a saját izmaim látványa el nem múló örömöt jelent. Nem a létezésük önmagában, hanem a tudat, hogy ezek az izmok képessé tesznek engem valamire. Az a tudat, hogy amit a tükörben látok, az rengeteg erőfeszítés eredménye, ami ÉN csináltam, ÉN képes vagyok erre, ott a bizonyíték. Emlékszem, egy régi barátnőm hogy utált ezért, amikor együtt jártunk tornára. Azt mondta, egész órán látszik a fejemen ez az elégedettség, ahogy nézem magam a tükörben. Hát, bocsi.

És persze a férfiak izmai is lenyűgöznek. A tapintásuk, a fogásuk, a textúrájuk, ahogy beleharap az ember. Meg persze a látvány is. A világ legigazságtalanabb dolgának tartom, hogy a pasik egy része akkor is izmos, ha semmit nem csinál. Még egy kicsit dühös is voltam az egyik exemre, akinek az én szememben világraszólóan szép teste volt, holott semmit nem tett érte közel harminc éve. Meg sem érdemli az ilyen! De az is felbasz, hogy a férfiak jelentős része bármikor fut 20 percet az én, hét év alatt kiedzett tempómban, egyszerűen azért, mert erre van kitalálva a testük. Arról, hogy a fiam milyen teljesítményre képes edzés nélkül és aztán hová jut el pár hét alatt, inkább ne is beszéljünk. Csak azért nem zavar, hogy a nyomába sem érek, mert magzatkora óta egy mozgásfenomén.

Nem is értem, hogy tehetik meg a csodálatos adottságaikkal, hogy leszarják és nem használják. Hogy nem érzik, milyen erősek. Hogy lehet erről a lehetőségről csak úgy elfeledkezni, letenni a harcról? Persze mondhatnám ugyanezt a nőkre is, de valamiért képtelen vagy ugyanúgy megítélni őket. Bármennyire is harcolok a társadalmi nemi szerepek és elvárások ellen, az evolúciós cuccok meglétét nem tudom eltagadni magam elől.

Nem azt mondom, hogy mindenki csinálja azt, amire ki lett találva, a nők szüljenek, a férfiak meg vadásszanak. Pont, hogy azt gondolom, mindenkinek a legfontosabb feladata rájönni, hogy mit akar valójában, függetlenül az evolúciós programozástól. De ha a természet hozzámvágott valami klassz dolgot, ami ráadásul egy fantasztikus eszköz az életminőség javításához, hát iszonyú egy baromság nem használni. És hát kibaszottul szép is. Egészen addig, amíg funkcionális és nem önmagáért való. Vagy nem kényszerből készül.

kra

Bellozzo

Holnaptól rohadtul nem lesz időm semmire, most meg van kedvem is, úgyhogy írok, különben is rég volt kaja.

Tegnap egyesítettük csonka családjainkat és a gyerekkel, meg az apjával némi kirándulás után elmentem a Bellozzoba. Említett emberek már nyitás óta rajongói a helynek és én is kíváncsi voltam, ha éhes nem is nagyon.

Úgy kezdődött, hogy mivel az erdőben a kutyákkal voltunk, fel akartam őket hívni, hogy állatot be lehet-e vinni. Rányomtam a facebookon látható telefonszámukra, ami vicces módon a Burger King központi irodájába vezetett, ahol persze szombat késő délután senki nem vette fel a telefont. Aztán rámentem a weboldalukra és ott végre volt rendes szám, amit fel is vettek. Mondták, hogy az előtérbe be lehet vinni a dögöket, mire én jeleztem, hogy nem jó a számuk a FB oldalukon. “Akkor ön hogy-hogy el tudott minket érni?” – kérdezte a csaj, aki felvette. Na nem baj, azért pizzát még süthet jót.

Őszinte leszek: nyilván befolyásolt, hogy rémlett, valami állami kapcsolat van a háttérben és a Burger King sem a kedvenc helyem, na. Pizzát ettem persze, mert tésztát én is tudok csinálni, azért szinte sose fizetek. Ahogy azt már többen is mondták, erős Vapiano utánérzés, csak a Vapiano abszolúte felesleges és hamis sznobizmusa nélkül. Teljesen okés minőségben, elég jó árakon, úgyhogy az ár-érték arány mindenképpen kiemelkedő.

forrás: FB

12308090_1186054491409058_3141001737565316328_o

Ettől függetlenül én biztosan nem leszek rendszeres vendég. Ha már pizza, akkor sokkal inkább Pizza Me vagy a Pizzica. Egyrészt úgyse tudok megenni általában egy egész pizzát, ezért a szeletes gazdaságosabb, másrészt mindkét hely jóval fantáziadúsabb ízeket használ. Nem tudom figyelmen hagyni a vagizó eldobható tányérokat és papírtálcákat sem, ilyen köcsög környezetvédő lettem, fáj a szívem, amikor látom, ahogy kidobják azt a sok cuccot. És a Pizzicában azt is szeretem, hogy egy családot támogatok a vásárlásommal, nem a Burger Kinget vagy valami államtitkárt. A gyerek és az apja azonban nem szeretik a Pizzica tésztáját, úgyhogy pizzázni nem fogunk együtt járni.

forrás: FB

11295713_1658857184336280_5574289780673241176_n

Unwind

Mondtam már, mennyire rajongok a sci-fiért? Szerintem nem mondtam. Nem úgy imádom, hogy mindent elolvasok a műfajban, de vannak dolgok, amiket meg sokszor. Régen hatalmas Bradbury rajongó voltam, most már szentimentálisnak tartom. Vonegutot kéne megint. Dicket Az ember a fellegvárban után feladtam. Ez így nem igaz, most is olvasok tőle néha, de az a könyv annyira kikészített már az első 10 oldal után, hogy nem voltam képes a közelébe se menni többet, csak kerülgetem. Borzasztó lehetett ezekkel a gondolatokkal a fejében élni. Nem is bírta.

Fikázom itt Bradburyt, de az örökös kedvencem John Wyndham, tőle is a telepatákról szóló Újjászületés, bár A triffidek napjáért is odavagyok. Ja, és a Városgép, meg a Sehollakók, hogy tovább égessem magam. Persze olvastam rengeteg Agave könyvet (két polcot megtöltött nálunk a kiadó, de már nem érdekel a halmozás), meg az Ulpiusnak is voltak kurvajó választásai a sci-fi sorozatában, némelyiket már újra is olvastam.

Éveket tettem bele, hogy meglegyen a lehető legteljesebb eredeti Galaktika gyűjtemény, csodálatos érzés, hogy már az sem izgat. Voltak azért novellák, amikre még mindig emlékszem. Az egyik legerősebb hatású mintha valami más válogatásban lett volna, nem tudom, mi volt a címe, persze Dick. Előszemélyek talán? Arról szólt, hogy 12 éves korig, vagy amíg nem tudja a másodfokú egyenlet megoldóképletét, nem számít teljes jogú embernek a gyerek és el lehet abortálni születés után is. Félelmetes és lenyűgöző volt, ahogy ez Dicknél szokott lenni. Határozottan nőgyűlölőre emlékszem, de már akkor is éreztem, hogy ez a csávó annyira bolond, felesleges neki felróni.

Kicsit neheztelek is Neal Shustermanra, hogy az Unwind végén lévő hosszú köszönő listájában nem említi Dicket. Nehéz elképzelni, hogy nem olvasta azt a novellát, bár persze előfordulhat. Az Unwindben kicsit más a felállás. A gyerek 13-18 éves kora között a szülők kérheti a szétbontását. Mivel a test 94 százalékát hasznosítják átültetésekkel (biznisz, naná), ezért a bontás nem számít halálnak, hiszen minden része tovább él, csak másban. Három gyerek megszökik a bontás elől, őket követi a könyv. Nekem még a Skorpió-ház, szintén kamaszoknak szóló sci-fi járt még közben a fejemben, amiről úgy tűnik, ebben a blogban nem írtam, pedig.

51HTtJ9l8vL

Most hogy rákerestem, látom, hogy sokan kritizálják, mennyire hihetetlen a sztori. Ezt a jelzőt nehezen tudom értelmezni sci-fi és fantasy esetében, oké, nyilván cselekmény szinten azért mégis van értelme. Lehet, hogy ha elmúlik majd a durva high, ahová a könyv lökött, majd én is meglátom a lyukakat, de tegnap óta még rajta vagyok. Annyira ritka mostanában, hogy egy könyv teljesen behúzzon, a Sue Monk Kidd óta legalább 6 történetbe belekezdtem és egyik sem tudott lekötni. Úgyhogy, ha vannak is gondok a karakterekkel és sztorival (azért homályosan érzékelek néhány problémát, csak nem akarok ráfókuszálni), nem érdekelnek.

Mivel fiatal és ha jól látom, nem teljesen fehér íróról van szó (mi a jó kifejezés a mixed heritage-re, basszus?), aki ráadásul kamaszoknak ír főleg, hát elég PC a gárda. A csajok kompetensek, kemények, semmi nyafogás. Természetesen vannak színes bőrű karakterek, minimális szinten előkerül a homoszexualitás és a fogyatékosság is. Az ilyesmi tagadhatatlanul erőltetettnek hathat némileg, ahogy a Star Warsban is fura volt, még nekem is, pedig erre vágyom. Szét van baszva az érzékelésünk, az a helyzet, már 30 százaléknyi nőt is soknak érzek. De majd szép lassan megváltozik ez is. Már preproduction fázisban a film, no suprise.

hqdefault

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 84 other followers