Skip to content

Szendvics, gofri és botmixer

Már igazán szükség van némi kevésbé magasröptű tartalomra és mivel az ebédmenüket még nem írtam meg, most arról lesz szó, érdemes-e drágább konyhai eszközökbe fektetni. Egészen röviden: igen.:)

Egészen hosszan: Nem vagyok kütyümániás és nem is szeretek gépekért túl sok pénzt kiadni. Telefonért például nem is tudom, valaha adtam-e egy összegben zsét, mindig pontokkal vettem vagy megörököltem valakiért a családban. Most részletre, úgy alig látszik.:) A konyhában két dolgot használtam/használok nagyon rendszeresen, botmixert és szendvicssütőt. Illetve mielőtt a botmixerek megjelentek, volt egy jókisgép névre hallgató hasonló Moulinexem, amivel annak idején, mintegy 25 éve a hozzátáplálást elkezdtem. OMG, de kurva rég volt és milyen megdöbbentően tartós egy darab volt az. Aztán ahogy megjelentek a botmixerek, áttértünk arra, egyszerűbb koncepció, a gyerekek is imádták. Mindig márkásat, de a legalsó kategóriát vettem meg és menetrendszerűen mindig tönkrementek rövid idő alatt, általában szerencsére még a garancia lejárta előtt. Oké, tényleg nagyon sokat használtuk őket és a gyerekek néha túlpörgették a motort. Összesen négyet-ötöt öltünk meg kevesebb idő alatt, míg a jókisgép velünk volt – kezdett nagyon elegem lenni.

Kb. ugyanez volt a helyzet a szendvicssütőkkel. Az elmúlt években a legkisebb fanatikus melegszendvics és quesadilla rajongóvá vált, úgyhogy tényleg majdnem minden nap használtuk őket, főleg, hogy a bolti gluténmentes kenyér másképp ehetetlen volt. A harmadikat vettem meg tavaly és bár korábban jó tapasztalataim voltak a márkával, ráadásul nem is a legolcsóbb volt a maga 6 ezer forintos árával, már az első héttől utáltam. A tortillák folyton beleragadtak, olajozni kellett és tényleg hetek alatt elkezdett kopni a bevonata.

A botmixeres problémát a munkám oldotta meg. Akkor épp egy tévéműsornál dolgoztam, egy ügynökségi haver pedig megjelenést keresett a Braunnak. Már nem tudom, milyen konstrukció volt, asszem fizettek is érte, de végül hozzám is került egy Braun Multiquick szett. Akkor még jóval drágább volt, mint most, szerintem jelenleg teljesen értelmes ára van, főleg annak fényében, hogy mennyire zseniális egy darab. Konkrét érzelmeim vannak vele kapcsolatban, mert gyönyörű és végtelenül praktikus is. És basszus, van már hozzá habverős tartozék, keeeeeeeeeeeell, egy tényleg ősrégi darabot használok, ami ronda és néha szétesik. Mondjuk a jelenlegi jégdaráló részét sosem használom, de a többit kb. kétnaponta, mert a gyerek szeret reggelente banános joghurtitalt fogyasztani, és fagyasztott eperből meg joghurtból már egyedül készít magának fagyit. Már legalább három éve használjuk gond nélkül.

FOTO-1-BRAUN-MINIPIMER-CORDLESS-MR-740-CC-ambientata-620x390

A korábbi edény és eszköz teszt cikkeim sikere kapcsán eszembe jutott, hogy meg kéne nézni, mit tudnak a drágább szendvicssütők, amikre sosem voltam képes rászánni magam, mert hátha nem is olyan jók, viszont kétszer-háromszor annyiba kerülnek. A szerkesztőm aszonta jó lesz, úgyhogy be is szerváltam három modellt és mintegy másfél hónapig küldtük nekik, most jelent meg a cikk. Illetve a Philips csak tíz napot volt nálunk, de azt egyébként is kevésbé szerettem, mert nem kivehető a sütőlap, meg fehér. De különben az is korrekt volt, bár szerintem drága a többihez képest.

A két szerelmem a Tefaltól és a Russell Bromley-tól érkezett, mindkettőért odavoltam. A Tefal nagyon szép, a szendvics mellett gofrit lehet még benne csinálni, elég nagy a sütőfelülete és ennek a legnagyobb a teljesítménye a három közül. Ráadásul van ki-be kapcsoló gombja, ami nekem baromi fontos, mert gyűlölöm ki-be dugdosni a kábeleket. Mondjuk ez a legdrágább is és mondanám, hogy ezt venném, de mivel nem adtam érte pénzt, nem mondhatom.

tefal1

Őszintén szólva az eddigiek alapján valszeg a Russellt venném meg a saját pénzemből. Mert tízezer alatt van, három funkciós és legalább olyan jól működik, mint a Tefal. Nekem kevésbé tetszik, nincs bekapcsoló gombja és picit lassabb. De ezek egyike sem biztos, hogy megérne nekem plusz ötezer forintot. Ráadásul a grillje meglepően működőképes. Ez volt egyébként az egyik prekoncepciónk, hogy a többfunkciós cuccok nem lehetnek olyan jók, mint a külön-külön eszközök. De, lehetnek. Oké, még nem használtam egyiket sem hónapokon át, de a sütőlapok cseréjének konstrukciója okos (egyforma mindkettőben), és a levehetőség miatt az alulra befolyt cuccok is kitakaríthatóak, ami hosszú távon nem csak a szívemnek kedves gondolat, de a használhatóságot is segíti. Mert persze befolynak. Szendvicsnél nem annyira, de gofrinál nyilván. Az egyik legjobb recept, amit próbáltam egyébként Mautner Zsófitól van, nekünk ugye szívünk csücske a mangó, amúgy is szokott lenni itthon mangópüré. Élesztősből még keresem az igazit. És csak az infó miatt: gluténmentes diétánál a gofrisütő létszükséglet, ez a legjobb vigaszkaja benne talán.

Szóval a Russell grillje. Egy darabig kerülgettem, valamiért nem tetszett az ötlet. Aztán hirtelen felindulásból sajtos bundáskenyeret csináltam benne, mert azt is szeretjük, de ritkán állok neki az olaj és a szag miatt. Még egy kicsit csiszolgatni kell a dolgot, de működik. Meg fogom próbálni a sima szendvicssütőben is, mert ezeknek tényleg tapadásmentes és nagyon könnyen tisztítható a felülete – pedig direkt hagytam néha ráégni.:) És tényleg elvágják a szendvicset és a quesadillát is, menő. Aztán csináltam benne húst is, konkrétan csirkemellet nagyon gyors volt és finom lett. Viszont mindent összefröcskölt maga körül, amiért nem hibáztatom, de nekem a serpenyő és a sütő valahogy jobban bejön.

Arra az egy kérdésre nem tudom a választ, hogy ha drágábban képesek nagyon jól működő szendvicssütőt létrehozni, akkor olcsóbban miért nem hajlandóak? Költői kérdés volt.

russell1

Terápiás

Asszem, most nem fogom tudni kikerülni a személyességet, de nem baj, mert fontos és érdekes is.

Sokáig az őrülettől féltem a legjobban. Attól is, hogy rólam kiderül, nem vagyok normális és attól is, hogy egy őrült csinál velem valamit. Nyilván ezért érdekelt már középiskolás koromban a pszichológia és olvastam rakás ilyen típusú könyvet. Hajlandó voltam a praktikusnak látszó módszerek befogadására (Rogers, testbeszéd) és a játszma-elméletről is azonnal látszott számomra, hogy az racionális alapokon nyugszik, jól átlátható és használható. De az analízis egyoldalúsága és tolakodása ijesztett.

Aztán mikor 30 éves lettem, úgy éreztem, összeomlott az életem. Túl voltam több tartós kapcsolaton, de akkor már jó ideje folyton csak igyekeztem nem közel kerülni a másikhoz és minden pasit kiröhögtem, aztán kirúgtam. Attól féltem, úgy végzem, mint az anyám. Fogalmam sincs már, miért és mit mondtam a Munczurkó névre hallgató fórumos ismerősnek, de elirányított egy ismerőséhez a Nádor utcába, aki pszichológus hallgatóként kortárs segítő munkát végzett. Ha valaki kapcsolatban van még Munczurkóval, mondja meg neki plz, hogy hálás vagyok. Nem emlékszem a csajra, akihez elkezdtem járni, se a neve, se az arca nincs meg, pedig baromi fontos szerepe volt az életemben. A szobát látom magam előtt kívülről nézve, a függőfolyosó ablakán keresztül. Párszor találkoztunk és folyton azt hajtogattam, hogy nincs nekem semmi bajom. Aztán egy beszélgetés alkalmával, azt állította, hogy mondtam valamit, amit szerintem nem. Azt mondtam, hogy ott volt az a kislány, én, aki nem kellett senkinek. Ahogy belementünk, elkezdtem zokogni. Nem sokkal ezután azt javasolta, hogy menjek el egy rendes pszichológushoz, mindenképpen pasihoz. Nem tetszett, de addigra már kezdett felsejleni az a rengeteg szar, amit takargattam, úgyhogy gondoltam, csak megnézem. A csaj az egyik tanárát javasolta az egyetemről, Szabolcsot.

Muszáj leírnom a nevét, ha másképp nevezném, hazugságnak érezném és azt nehezen viselem. Fiatalabb nálam, elképesztően kisfiús a külseje, nem volt benne sok bizodalmam. Fogalmam sincs, mással hogy csinálja, de nekem aktív analízist ajánlott. Ülünk egymással szemben, szerződést kötünk problémák megoldására és én legjobb tudásom szerint dolgozom. Ő főleg kérdez. Azt hiszem, kétszer tíz alkalmat csináltunk végig közte egy évnyi szünettel, azóta csak évente párszor találkozunk, amikor helyzet van. Akkor még nem tudtam, hogy az egyébként nyilvánvaló szakmai tudása mellett az az egyik legnagyobb előnye számomra, hogy nincsenek előítéletei, csak érdeklődése. Fura módon ebben nagyon hasonlít néhány pasira, akibe szerelmes voltam, a műfaj bajnoka az ember, akivel most már talán járunk is. A több mint 15 év alatt egyetlen egyszer fordult elő, hogy érzései voltak azzal kapcsolatban, amit mondtam. Ki is mondta, de ha nem teszi, akkor is tudom. Amikor ilyen kis térben vagyok összezárva valakivel, minden rezdülése átjön, egy más típusú terapeutával biztos nem ment volna ilyen jól. Ez az egyetlen alkalom is annyira megviselt, hogy utána azt mondtam neki, másra van szükségem és ez az áldott ember, szerzett nekem egy idősebb női terapeutát. Aki drága volt és utáltuk egymást, úgyhogy három alkalom után nem mentem. De túljutottam a krízisen és visszamentem Szabolcshoz, aki megint csak mindenféle negatív érzelem nélkül fogadott és azóta is a legmegbízhatóbb támaszom.

Amikor a héten megint meglátogattam, még azt ígértem, sírni fogok. De úgy van ez, hogy elég már tudnom, megyek hozzá, beindítja a gondolkodásom és egyedül is rájövök a megoldásokra. Azért mindig odaviszem, mert szükségem van a dicséretre. Az övé különösen értékes, hiszen kedvel engem, de nem kötődünk egymáshoz. Elmeséltem neki, hogy milyen közös vonása van az emberrel, akivel ilyen jól elviseljük egymást. Felvetettem, hogy nyilván nála, mármint Szabolcsnál sem stimmel valami, ha képes ennyire előítéletmentesen szemlélni a világot. Idegrendszeri izék, elfuserált szocializáció. És akkor azt mondta, hogy az ő gondolkodását én változtattam meg, amikor elkezdtem neki felvázolni, hogyan gondolkodom, ott az egyetem Izabella utcai pincéjében. Nem is tudom, mihez kezdjek ezzel, az első reakcióm az volt, hogy akkor most nem fizetek, jó? El is mondtam neki, jót röhögtünk.

Az egész történetnek az a lényege, hogy ne szenvedjetek, nem kell. Igen, a saját, családi és baráti tapasztalatok alapján vannak nem túl jó terapeuták is. Néha évek múlva derül ki, hogy az elején hiába működött, most már nem. Akkor menj tovább, kérj tanácsot mondjuk Isoldétől, lehet, hogy más módszerre, más emberre van szükséged. Csak ne fogadd el, hogy szar.

Hogy kezdődött

ezt még 2012. márciusában írtam az egyik fejlesztőnek

Harmadik gyereknél az ember más sokat tud, felkészült. Mégis meglepődtem, amikor R. méhen belül egyértelműen erős reakciókat adott bizonyos hangokra. Ez a fajta érzékenység szülés után is folytatódott, nem szeretett bizonyos zenéket, filmeket, ha sokat beszéltek hozzá, fárasztotta. A legrosszabb az volt, hogy egy idő után nem engedte, hogy énekeljek neki, a saját anyja hangját sem bírta.

Mindig is nehéz gyerek volt, nem szeretett alkalmazkodni, nem érdekelték a szabályok. Az óvodában ezt amennyire lehetett, tiszteletben tartották és szeretett is járni az elején. A végén azonban túl sok volt az elvárás, nyilvánvaló volt, hogy nem tud megfelelni. Nem intellektuálisan, mert okos gyerek, hanem valahogy nem volt elég érett még. A beszédfejlődésével sem voltam elégedett, de az óvónénik és a fejlesztőpedagógus szerint rendben volt. Elmentünk a nevtanba is, a pszichológus, akihez hetekig járt, azt javasolta, legyünk vele szigorúbbak.

Aztán elkezdődött az iskola és a gyerek lassan elviselhetetlenné vált. Mindig rossz volt a kedve, agresszív volt, undok, kiabálós. Nem akart az iskoláról beszélni, egy idő után már bemenni sem. A tanítónők és a fejlesztőpedagógus nem látott semmi problémát, az eredményei jók voltak, odabent alkalmazkodott, amennyire tudott.

Karácsony előtt kiderült, hogy bizonyos magánhangzókat nem hall jól. A hallásvizsgálat negatív lett, elindultunk több irányba is, Meixner Alapítvány, Új kapu, pszichiátria, nevelési tanácsadó újra. A diszlexiát már a Meixnerben is látták, és az Új kapuban és a nevtanban a logopédus is hallási túlérzékenységet jelzett. Amikor végre leültünk és összeírtuk a tüneteket, a lista hosszú lett, köztük jó pár autisztikus jellegzetességgel, a diagnózis általános idegrendszeri éretlenség volt. Elkezdtünk egy glutén és laktózmentes diétát, ami egyből látványos eredményeket hozott, a gyerek sokkal kevésbé fáradt, jobb kedve lett, de egyértelmű volt, hogy szükség van komolyabb segítségre is.

Őszintén szólva nem tudtam eldönteni, hogy a Bérard módszer jó lesz-e nekünk, olvastam róla jót is rosszat is a neten, de úgy gondoltam, ártani biztos nem fog. A zeneterápia kétszer 5 napos időszakában már voltak pozitív jelek, R. vidámabb lett, jobban alkalmazkodott, jobban érezte magát. A feltűnő az volt, hogy egyszeriben rengeteg sikerélménye lett az iskolában, két hét alatt annyi piros pontot kapott olvasásból, mint előtte négy hónapig.

Amikor befejeztük a terápiát, egyből nekiláttunk az alapozó tornának, amit a gyerek annyira szeret, hogy abba sem akarja hagyni, bár a terapeuta szerint talán fél év is elég lesz a szokásos 1 helyett. Nem állítom, hogy minden elmúlt, de nem is egy másik gyereket akartam, csak egy boldogabbat. És ez viszont maradéktalanul teljesült. Az iskolában már semmilyen komoly gondja nincs, a diszlexia veszélye még ott lebeg, de azt amúgy is enyhének mondták, majd gyakorolunk. Rengeteget nevet, ami nem volt sajnos jellemző, iszonyú érzés egy állandóan szorongó, rosszkedvű kislány. Most még az arcát is másnak látom, a mozgásán is látványos a változás, felszabadultabb, nyíltabb, jobban kifejezi az érzelmeit. Sokkal könnyebben alkalmazkodik változásokhoz, lehet vele kompromisszumot kötni, míg korábban hajlamos volt sikítva tiltakozni. Képes bocsánatot kérni, vágyait, igényeit késleltetni. Szívesebben játszik a testvéreivel, akik szintén érzékelik a változást.

Elmúlt egy csomó szenzoros problémája, többféle ruhát hajlandó felvenni, többféle ételt hajlandó megenni, a rituálékhoz sem ragaszkodik már annyira.

Még nem próbáltam neki énekelni, mert az elmúlt évek alatt erről teljesen leszoktam, de már az sem bánt, ha most sem engedi. Elég az is, hogy boldog.

Szerelmes

Bár továbbra is végtelenül károsnak és veszélyesnek tartom a romantikát, szerelmes szeretek lenni. Képes vagyok szenvedélyes érzelmeket táplálni emberek, könyvek és filmek iránt is, nem baj, ha nem járunk. De a romantikus filmek nagy részét igyekszem kerülni, mert jellegüknél fogva hazugok. Általában a legfontosabb részek maradnak ki a történetből, azok, amiktől hihetővé válna. És amitől egyből kínos és taszító is lesz a nézők többsége számára, mint a This is 40 vagy a Before Midnight. De azért néha vannak legalább jó részek, pont mint igaziból.

Az elmúlt pár hétben rengeteg filmet láttam. Nem jegyzeteltem rendesen, hogy melyik milyen volt, de két jelenet igazán megmaradt. Bár a Tracks egyáltalán nem szerelmes film a szó hagyományos értelmében, azért mégis valami olyasmi, csak nem egy pasi a vágy tárgya, hanem Ausztrália. Már az első trailertől kezdve nagyon meg akartam nézni, pedig önmagában nem tűnik annyira érdekesnek, hogy egy huszonéves csaj úgy dönt, gyalog átvág az országon három tevével és egy kutyával. Kifejezetten kerülöm az ilyen kimegyek a pusztába és megvalósítom önmagam filmeket, legalábbis, ha férfiakról szól, mert végtelenül unalmas már ez a sztori. Tudom, hogy ez fontos hiány a fiúk életében, hogy nincs beavatás és vadászat, ahol végre egyedül megölhetnek valamit, de nem érdekel, oldják meg. És én sem érzem szükségét, hogy elmenjek valami zarándokútra és ezzel bebizonyítsak valamit. Szerencsére Robyn Davidson, amikor annak idején nekiindult, csak a pénz miatt vállalta el, hogy írni is fog az útról, alapjában véve egyszerűen bekattant, gyakorlatilag mindenki hülyének nézte. Tényleg furcsa lány volt, mostanában sem mondható átlagosnak, de azt mondjuk tökéletesen át tudom érezni, milyen amikor az ember szeretne tökéletesen egyedül lenni. Úgy, hogy több kilométernyi távolságban ne legyen ember körülötte. Nem állítom, hogy képes lennék tényleg el is viselni, de szeretném kipróbálni. Persze egy ilyen út gondolom, sosem olyan vonzó vizuálisan, mint ahogy azt a Tracks-ben bemutatták, bár az eredeti National Geographic képek is baromi jól néztek ki. Nyilván, Rick Smolan elég jó fotós. És még igazán kellemes előadó is, nagyon értelmes és kedves előadást tartott a projektről, érdemes volt végignézni és egy csomó dolgot megtudtam Robynről, ami a filmből nem volt egyértelmű. Mia is jó volt a filmben, ahogy utánaolvastam, elég pontos volt a történet, hasonlít is Robynra rendesen. Szóval szép volt, szerettem, bele is kezdtem róla egy hosszú posztba, amit sosem fogok megírni, mert túl személyes lenne. De ma egy másik film másik jelenete kapcsán rájöttem, hogy a Tracks-ben láttam az utóbbi idők egyik legdrámaibb jelenetét. Kicsit épp felálltam, a mosogatóhoz mentem, de közben hátra-hátranéztem, hogy mi történik. És akkor egy kockából már tudtam, mi lesz. És az lett. Az a fajta döbbenet volt, amikor a szád elé kapod a kezed és hiába vagy egyedül, felkiáltasz, hogy nem, pedig teljesen felesleges. Nem volt rövid, nyugodtan zokoghattam percekig és ismételgethettem magamban, hogy nem, ez nem lehet. De. Másnak biztos nem annyira, nálam most igen.

tracks_movie_7

De nem csak ordítva sírok, néha üvöltve röhögök is szerencsére. Ez sem gyakori a filmeknél, mert azért annyira nem viccesek sajnos. De a lányom azt mondta, a That Awkward Moment tényleg jó, benne volt Miles Teller is és a Whiplash-hez még mindig nincs kedvem, hiába hittem el Isoldénak, hogy Pándi Balázs mondása ellenére érdemes. Mondjuk a film egyik legnagyobb előnye, hogy szerényen rövid. Nem volt rám különösebb hatással ennek a három pasinak a szerencsétlenkedése, de nem is idegesített nagyon. A romantikát sem tolták nagyon túl és néha tényleg cukik voltak. Viszont volt egy rész, aminél megint csak tátott szájjal néztem, hogy ne már. És amikor láttam, hogy de mégis, baromi hosszan és igen hangosan röhögtem. Azt kell, hogy mondjam, már csak ezért a jelenetért megéri. Ezen kívül még Chelsea ruháit szerettem.

That-Awkward-Moment-Mackenzie

 

A romantika veszélyei és az abszurd, valamint az irónia élvezete

Az ember, akivel nem járunk, abszurd rajongó (mint kiderült, a gyerekeim is, kívülről fújják a Besenyő családot), így időnként Lart Pour Lart videókat nézünk. Mivel régóta nincs tévém, kevéssé ismerem a munkásságukat, főleg a noooooormális-jellegű jeleneteikkel azonosítottam őket. Holott számos, szociológiai és pszichológiai szempontból is félelmetesen pontos, illetve fájdalmasan vicces sztorijuk van. Mondjuk azokon a közönség nem annyira röhög, mert nem érti, hiszen fejlett verbalitásra és erős elvonatkoztatási képességre van hozzá szükség. Az ilyen helyekre meg láthatóan azért mennek a népek, hogy az idétlen pofákat vágó Boborjánon mulassanak.

Az egyik kedvencem az osztályfőnöki óra, ami az átlag tanár részéről megnyilvánuló, az önértékelési problémákban gyökerező szadizmus és nárcizmus csodálatos összefoglalása, egyszerre hátborzongató és a túlzások miatt hisztérikusan nevetséges. Pont ilyen köpenye volt a felső tagozatos fizika tanáromnak és ilyen fejeket is vágott. Kivéve, amikor a lányokat fogdosta a szertárban. Eszembe is jutott, hogy a tanári hivatás rossz image-ére és a szakmát érő folyamatos támadásokra panaszkodó egyik FB felhasználónak megmutatom ezt a videót, hogy figyi, ezért van ez. Mert ez az átlag. Tíz ilyenre jut egy jó tanár. Értem én, hogy te magadat nyilván a jók közé sorolod, bár én azért erre nem esküdnék meg, előbb megkérdezném a gyerekeket is. De mindegy is, mert a legtöbb tanár mélységesen sértőnek érezné ezt a videót, ahogy a népesség jelentős része nem tudott mit kezdeni a tankönyvbe bekerült Varró Dani versekkel sem.

Ennek kapcsán meséltem az embernek is arról a nehezen emészthető, ám megvilágosító erejű interjúról a vs.hu-n Péterfy Gergellyel. A hagyomány mítoszába a beteg lélek kapaszkodik – ezt kellene minden közintézménybe kiírni és minden tankönyv minden oldalára bepecsételni. Gyakorlatilag alig telik el olyan nap, hogy ne jutna eszembe. Hiszen valójában az egész patriarchátus, a nemi szerepek is pusztán atavisztikus szokásokon alapszik, az oktatási rendszerünk alapja a nosztalgia és a romantikus kötődés a Rendhez. Péterfy azt mondja, alapvetően nyelvi problémának tartja a magyar közélet betegségeit és nem tudok eleget ahhoz, hogy megcáfoljam, de sokszor ennél jóval mélyebbnek érzem. Mert ennek a jelenségnek nincs szüksége szavakra, annál jóval zsigeribb. Működik akkor is, ha csak képeket vagy hangokat használunk, pontosan ezért nem felfogható a kortárs művészet jelentős része a magyarok számára, legyen szó képzőművészetről, építészetről vagy zenéről. A romantika patetizmusa és kiszámíthatósága az egyetlen valóban vonzó opció, mert az nem kíván gondolkodást, önfejlesztést.

n14373-lead-fbrx2q-1

Ez a fajta gondolkodás teljes mértékben meghatározza, mit gondol a társadalom saját maga tagjairól, csoportjairól, változásra valószínűleg csak akkor van lehetőség, ha az egyed szocializációja idegrendszeri okokból nem sikerült megfelelően és/vagy kellően hosszú ideig volt kitéve idegen nyelvű hatásoknak. Nagyon jó példa erre egy múlt heti, szintén vs.hu cikk, ami egy svéd apákról szóló fotósorozat itthoni sikerét kívánta meglovagolni. Persze a magyar összeállítás hirtelen készült, ezért nem lehetett olyan petefészek facsaró apaképekkel feldobni, de őszintén szólva, engem ilyesmivel nehéz is lenne megvenni. A szöveg sokkal árulkodóbb. Egy kép alapján nem feltétlenül hiszem el, hogy az illető apa tényleg komolyan gondolja, nem mintha ilyen típusú fotókat olyan nagyon könnyű lenne Magyarországon készíteni. De abban a stílusban beszélni a szülőségről és az apaságról, ahogy ezt a svéd pasik tették, még tudatos manipulációnál is azt jelenti, hogy a beszélő környezetében és gondolkodásában egészen más szempontok vannak jelen, mint ez nálunk megszokott.

A különbség siralmas. A vs.hu persze hamarjában, nyilvánvalóan érzelmi alapon és marketing okokból összedobott anyagában szinte minden megszólaló gyomorforgató, többször szexista kliséket ismételget felháborítóan ostoba nyelvezet felhasználásával. Értem én, hogy a férfiak agyát is átprogramozza a gyerekvállalás, de ettől még nem szabadna a tündéri csöppség szófordulatnak senki száját sem elhagynia. És itt értünk vissza Péterfyhez. A mindent átható romantika miatt elfogadható, hogy a gyereknevelés leírható legyen egy kisded pátyolgatásaként, amely folyamat jár ugyan nehézségekkel, de gyermekünk egyetlen mosolya mindent feledtet. És csodálkozunk, mennyi a depressziós, az alkoholista az országban. Én nem, a hazugságnak ára van.

sve2

 

Pazar ebédmenü turné – Onyx, Arany Kaviár

Nem akartam külön megírni, de annyira tele vagyok az élménnyel és olyan sok dolog nem fér majd bele a cikkbe, hogy muszáj vagyok.

Először azt gondoltam, demokratikus ebédmenü cikket írok, 900 forinttól 9000-ig, mindenki megtalálja benne a nekivalót.  Szépen végig is néztem a kínálatot, leadtam a tematikát. De aztán azt mondta a szerkesztőm, hogy ő inkább olyat szeretne, amiben nagyon drága helyek olcsóbb ebédmenüjei vannak. Én meg szépen tapsikoltam örömömben, mert valójában ehhez sokkal inkább volt kedvem, de milyen már, hogy én mindig a legdrágább helyekről írok. De ha nem baj, hát én szívesen.

Szóval Onyx, Arany Kaviár, Laci, Kempinski, Mák. Írtam még a Zónának és a Greshamnek, egyik sem válaszolt, mondjuk előbbinél nem is vagyok meglepve, pont ez a stílusuk. Még a Tantit megpróbálom.

Az Onyxszal kezdtünk – mióta vártam már ezt.:) Design: nem voltam tőle elájulva, a szőnyeg kifejezetten nem tetszik, de mégis jó benne lenni. Azért simán lehet, hogy ez inkább a felszolgálóknak és a hely hangulatának köszönhető. Hetente változik az ebédmenü, van egy core része, ami benne van a 7990 forintban, a többiért rá kell fizetni. Ezen a héten ez volt az alap: előétel – Wagyu marha tatár, római saláta, parmezán, főételek: Vadmalac pofa pörkölt, vajas galuska, ecetes paprika vagy borjúmirigy, sült gyökér zöldségek, kávés jus, desszert: Alma, dió, karamell (ezt kihagytuk)

Mi kértünk még: kakasleves, töltött tészta, zöldségek   + 2 500,- Ft Gesztenye, vörös áfonya, mandulás meringue  + 1 500,- Ft, Brillat-Savarin sajt, pirított kalács, sárgabarack, sós mandula fagylalt   + 1 500,- Ft

Érdekesen alakult, mert például a wagyu marhában engem a római saláta és a rajta lévő jus egysége nyűgözött le, a nem darált, hanem kockákra vágott húsra kevésbé tudtam koncentrálni. Attól tartok úgy vagyok a hússal, mint a borral – szeretem, de egy bizonyos szint felett nem tudom értékelni. A kakasleveshez azért is ragaszkodtam, mert a Gerbeaud saját termelésbe kezdett és a régi helyeken, meg a nemsoká nyíló budai étteremben is fontos szerepet kapnak a kakasból készült ételek. Ami ugye azért is menő, mert nem ölik meg szegény kicsi fiúkákat csecsemőkorukban, mint a nagyipariban, hanem élhetnek kicsit, csak utána esszük meg őket. A mostani leves egyébként még nem saját, viszont csodálatos.

A vadmalac és a borjúmirigy közül egyértelműen az utóbbi nyert nálam, ami persze nem minősítés, a malac is fantasztikus volt. A galuskák és az ecetes paprika főleg. De még nem ettem soha borjúmirigyet és a sült gyökérzöldségek a gyengéim. Istenem, az az enyhe ánizsos íz az édesköménytől, nyami.

20150205_132415

A desszertre még jobban vártunk és nem hiába. A sajt kaláccsal és sós mandula fagylalttal az egyik legjobb desszert volt, amit életemben ettem, pedig ugye. Olyan félelmetes összhangban voltak az ízek, szerettem volna belefeküdni és a saját vállamról nyalogatni. Bocs.:) A gesztenyét citrusos ízekkel könnyítették és a felsoroltak mellett még szárított tejcsokoládé is volt hozzá. Miután megkóstoltam, szerettem volna köremailt küldeni, hogy mindenki kóstolja meg, mielőtt gesztenyéhez nyúl, légyszi. Mondjuk a csokoládé nekem sok volt – MEG SEM ETTEM!

20150205_135350

Egyébként is félelmetesen jól laktunk. Ami azért is van, mert nem nagyon picik az adagok, meg azért is, mert az előétel előtt még kihoznak egy hatalmas kenyér, pogácsa, sós süti válogatást és azt végig az asztalon hagyják. Na, abból nem lehet nem enni. A káposztás hasé volt a király, de a cserépedényben sült malátás kenyér is elfogyott. És puha volt a vaj, ami tök fontos.

20150205_124447

Nyilván az is hozzájárult a remek hangulathoz, hogy mini kóstolókat kaptunk minden fogáshoz javasolt borból – szerintetek mennyire voltak jók? Egészen elérzékenyültem és azon gondolkodtam az egyébként legalább kétharmadig telt Onyxban, hogy milyen csodálatos élményt visznek már haza innen a turisták, akik betérnek. Basszus, 8000 forintért (najó, a szervízdíjjal 9200) Michelin csillagos helyen esznek félelmetesen jó ételt egy nagyon szép épületben tökéletes kiszolgálás mellett. OK, akkor csak vizet ittak. Csak összehasonlításként: a Trófeában 3900 forint az all you can eat ebéd.

Azért este még megettem egy lecsós-szalonnás batyut a Házikóból és azt kell, hogy mondjam, méltó folytatása volt az ebédnek.

Másnap az Arany Kaviárban folytattuk, ahol szintén nem voltam még. Ahogy megérkeztem, eszméletlenül zavarba jöttem és kellett egy kis idő, amíg magamhoz tértem, mert a világ egyik legszebb pasija fogadott a bejáratnál, aki ráadásul nagyon szép öltönyben volt, kedvesen az asztalomhoz kísért és meglepően lelkesen viszonyult az étterem kínálatához. De még ebéd közben is igyekeznem kellett, hogy ne bámuljam szegényt, fura lehet ilyen hatással lenni az emberekre. És megkérdezte, milyen hőfokú ásványvizet kérek – ezzel végleg levett a lábamról. Egyébként persze kb. a fiammal lehet egykorú ez a csodagyerek, de ettől még remek élmény volt.

Az Arany Kaviárban szezonális ebédmenü van, mi ezt ettük: előétel: füstölt lazackrémmel töltött blini, lazackaviárral, szoljanka leves, főétel: malaccsülök fűszeres burgonyával és gyöngyhagymával, gombával töltött „varenyiki”füstölt bélszín carpaccioval, desszert: karamellizált alma torta, creme brulee helyett szirnyikit kértünk

Levest mindig kell kérnem, mert az az egyik kedvenc fogásom és különösen rajongok a savanyú változatokért. A lazacos blinin hosszasan tipródtam, de végül azért ezt kértem, mert biztos sokan szeretnék kipróbálni. Nos, a levesben nem csalódtam, egyszerűen fantasztikus volt. Külön hálás vagyok a roppanós zöldségekért és a kolbászért. Úgy különben szerettem a levest a Babuskában és a Rózsa utcai ukrán kifőzdében is, de miért kell szétfőzni a zöldségeket? Ha én képes vagyok itthon külön kezelni a hús és a zöldségek főzési idejét, akkor miért kell ahhoz egy drága helyre menni, hogy ezt megkapjam? Vagy attól házias, hogy szétfőzik? Najó, abbahagytam. A lazacos blinitől én nem voltam elájulva, utólag bánom, hogy nem heringet kértem. Na majd legközelebb.:)

20150206_123201

A varenyiki és a csülök között nem tudnék dönteni, nagyon szerencsés vagyok, hogy nem egyedül mentem, így mindkettőt megkóstolhattam. Ezért is megyek mindig valakivel. Meg azért, mert kell egy kontroll vélemény. A csülökben az a gazdag, téli íz és a krumpli meg a gyöngyhagyma összhangja volt a klassz, a varenyikiben pedig a tölteléknek használt savanyított gomba. Áááááh és az orosz tejföl!

Bár imádom a szirnyikit, néha csak ezért ugrok be a Babuskába, ezt a változatot kicsit túl polírozottnak éreztem. Finom volt persze, de nekem túl kifinomult. Viszont az almatorta kifejezetten izgalmasra sikerült, kicsit clafoutis-szerű tésztával, rajta egyáltalán nem édes zöldalma sorbet-val és sós karamellával.

20150206_131020

Itt is hihetetlenül jól laktunk, ami szintén köszönhető volt az előétel előtt érkező meleg(!) házi zsömléknek és nagyon jó vajnak. A háromfogásos menü ásványvízzel 3900 ft/fő. Plusz 12% szervízdíj, úgy 4400. Mi ittunk még egy picit a ház vodkájából, ízes és lágy, valamint a végén szederlekváros fekete teát.

Egyébként akármilyen hihetetlen és csodás volt mindkét hely, holnap nem szeretnék megint ilyen helyen enni. És úgy általában hetente max háromszor bírnám ki, de azt sem sokáig. Igenis kell néha egy kis sajtos melegszendvics is.

20150206_132223

 

 

Mangó egy éve

Nemrég volt a Buzzfeeden egy nagyon cuki összeállítás, hogy mennyit számít a szeretet, kutyák fotói az örökbefogadás előtt és után. Erről eszembe jutott, milyen volt, amikor egy éve Mangót elhoztuk és ugye hír is van, hiszen az állatnak már van hivatalos FB oldala is, szóval jelentek.

Az úgy volt, hogy elmentünk Füzesabonyba Zsanettékhez kutyát nézni. Őszinte leszek: egyik állat sem volt rám olyan hatással, mint Emma annak idején. De most a gyerekre bíztuk a döntést, ő pedig egy Emmára megszólalásig hasonlító kislányt választott. Mangó, akkor még Adela vígan rohangált a haverjaival és a tesóival egy régi sírkőfaragó műhely kertjében, igazán vidám élete volt. A legkevésbé sem örült nekünk, egyáltalán nem akart velünk jönni, félt tőlünk. Meg is egyeztünk, hogy nem döntünk még, meglátjuk, hogy alakul ez a dolog.

A vidám állat egész úton sokkos állapotban feküdt az autóban, amikor felértünk a lakásba, bevonult az asztal alá és meredten bámult maga elé, közben a nyálát folyatta. Ha valaki közeledett felé, rettegett. Mondtam a gyereknek, hogy hagyja békén, én se szóltam hozzá egy darabig. Aztán muszáj volt megfürdetni, utána sokáig az ölemben dajkáltam csendben a földön ülve, az eléggé jót tett a kapcsolatunknak. Nem látott még lépcsőt, liftet, ajtót, póráz sem volt rajta korábban – kemény volt. Engem azért elég hamar megkedvelt, nyilván, hát én adom a kaját, és megbízható is vagyok aránylag. De a gyerek túl hangos volt neki és a férfiaktól is rettegett.

Két héttel a megérkezése után bátran elindultunk velneszezni, természetesen behány az autóba. Ott már elengedtem az erdőben, szépen visszajött és amíg én fürdőztem a kölykökkel, Flóra dajkálta, így ő volt a második mamija. Egy hónap múlva elutaztunk a gyerekkel Norvégiába és nagy aggodalmak között itt hagytuk a kutyát az exemre, aki addigra már ott tartott, hogy vigyük vissza, mert nem bírja, hogy fél tőle az állat. A gyerek is sokat sírt, hogy nem ilyen kutyát akart – igyekeztem mindenkit megnyugtatni, hogy várjanak még. Az egy hetes elutazás a legjobb dolog volt, a pasi és a kutya viszonya teljesen rendbe jött, azóta ő az apukája, imádja.

Ahhoz, hogy a gyereket is igazán megszeresse, szükség volt némi manipulációra és hat hónapra. Szerencsére pont akkoriban csináltam interjút Csányi Vilmossal, aki jóváhagyta a tervemet, hogy kicsit eltávolítom magamtól a kutyát, hogy kénytelen legyen a gyereknél biztonságot keresni. De az is lehet, hogy addigra jött rá, milyen jó móka is egy embertesó. Senkivel nem lehet olyan jó hörgős-ugatós rohangálást rendezni például.:)

10665832_1004998529527542_3821983562443912202_n

Összességében az van, hogy ez a nehezen indult kapcsolat részemről sokkal-sokkal mélyebb lett, mint ami Emmával volt. A gyerek nem biztos, hogy így látja, de most úgyis ez a kutya miénk, nincs mese.:) Még mindig bepisil néha, válogat a kajában és nem engedem el a városban. Viszont klasszul lehet vele futni, kirándulni és kuckózni. Ügyesen visszahozza a labdát és okosan eszközhasznál: felviszi a labdát a házikó tetejére és elengedi, majd utána rohan, ezt egymás után sokszor. A többi kutyával való viszonya is sokat változott, a múltkor olyan remekül lejátszott a futtatón egy meccset három nagyobb állattal, hogy csak néztem. Azért nagyon meg kéne csinálni egy tükör módszeres kutyaiskolát, talán tavasszal.

A külseje is rengeteget változott, a sok futásnak köszönhetően izmosabb és valahogy áramvonalasabb. Egyelőre nem látom, hogy hízna az ivartalanítás miatt, de tényleg elég mozgékony. Nagyon ügyesen és szívesen ugrik, kevés kutya tudja utolérni, annyira gyors.

10947203_1007762765917785_584392043276661519_n

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 70 other followers