Skip to content

Sütis

A héten megint desszerteztem kicsit, bár még teljesen magánszorgalomból, az eclair forradalma cikk csak előkészítési fázisban van (Gresham, Meridien, A Table lesz). A La Deliziában ettünk egy-egy szelet tortát Annával, tegnap meg a La Mimosában fagyiztünk, sütiztünk. És a Sommerben is találtam igazán finomat, elmondom. Sőt, ha már édesség, ettem fánkot a Nagymező utcaiban.

Most az összes többi benyomástól függetlenül annyira nem értem ezt a kötelező cukiságot, amit minden cukrászda tol. Simán lehet, hogy csak a cukorsokktól, de hánynom kell ezektől a mosolygós, rózsaszín erőlködésektől – csináljál vaze rendes sütit és nem kell semmit mondani, tőlem rocker vagy punk is lehetsz, csak ne legyen margarin abban a kurva tortában. Na.

Szóval kezdjük a Sommerrel. Mivel a Szív utcai fagyizó bezárt, most oda megyünk minden nap suli után egy gombócra. A gyereket az olaszok teljesen elrontották, már húzza a száját az átlagos fagylaltra, de azért ezt megeszi, még ha morog is közben, hogy mi nem olyan, amilyennek lennie kéne. Általában túl fagyott a textúrája és nem elég természetes az íze. Nyáron még 160 volt egy gombóc, most felvitték 180-ra, ami ahhoz képest, hogy Albertonál 200 volt, nem túl fair, de a Sommer nyitva van, ezt a javára kell írni. Innen szoktuk vinni egyébként a suliba a szülinapi tortát minden évben és a gyerekek, meg a tanítónők imádják. Én egy darabig a házias krémesüket szerettem, de a múltkor az exem hozott a vasárnapi ebédhez néhányat, és soha többet, köszönöm. Viszont kipróbáltunk náluk nemrég két alternatív süteményt, a sütőtökös-nyírfacukros annyira nem jött be, de a hagyományos angol almatorta szilvalekvárral a tetején nagyon. Abból fogok máskor is venni, ha jól emlékszem, 480 volt egy szelet. Meg úgy egyébként is szimpatikus hely a Sommer, nagyon a kerület-környék része.

sommer_cukraszda1_budapesttimes.hu_

A Fánki Donutsba egyik környékbeli bringa körutam során estem be, csak megnézem már. Mert elvileg szeretem a fánkot, csak nagyon-nagyon ritkán találok olyat, ami tényleg ízlik. Az itteniek nagy része kiesett nekem, mert nem eszem cukormázas vackokat, azokon kívül leginkább a barackos maradt, azt is kértem. Illetve utána jöttem rá, hogy talán mégis inkább boston krémest kellett volna, na, azért még talán visszamegyek. A fánk maga okés, de semmi izgi, viszont jó sok lekvár volt benne és nem is rossz fajta. Annyira sok, hogy a ruhámat, a táskámat és a bringámat is sikerült vele leenni, még egy hét múlva is hozzáragadtam a vázhoz. 300 forintért nekem nem volt elég jó sajnos, különös tekintettel rá, hogy nem sokkal utána egy Dob utcai éjjel-nappaliban 150-ért szerintem ugyanolyan jót vettünk a gyerekkel, csak szilvalekvárral. A Fánki után egyébként elmentem a Pizzicába is megint és az annyira, de annyira csodás volt, hogy egy időre elgondolkodtam, nem hagytam-e el valahol az édes fogamat.

1795918_558083210960161_683714771094717752_o

A La Deliziába is a Pizzica után mentünk, ez egy tökéletes felállás nekem, egy szelet pizza, egy süti, még egy jó tea kéne ott helyben valahol. Na, a Delizia ugye a kekszekről híres, azt nem ettünk. Viszont egy puha csokitortát és egy karamellás almatortát igen. A csokis igen jó volt, simán verte a hasonló Cake Shop változatot, a karamellásban viszont mintha margarin lett volna. Tudjátok, az az íz, ami feltapad a szájpadlásodra, brrr. A kiszolgáló csaj szólt, hogy hagyjuk kicsit állni, mert ha felmelegszik, jobb az íze. Ja, öngyújtóval ne  melegítsük kicsit? Huh, de hiányzik a Nobu almás crumble-je, atyaég. De ide még fogunk menni szerintem, közel van, nem vészesen drága, 690 egy szelet.

Keksztároló

És akkor a tegnapi Sundayfunday rendezvényünket gondoltuk fagyizással befejezni. A Fragolába indultunk, de közben eszembe jutott a La Mimosa, hogy ott még nem voltunk, úgyhogy sétáltunk kicsit tovább. Cukiság a köbön persze, viszont nagyon kutyás hely, víz kint, bent kutyakeksz, kutyamuffin. Nyilván egyiket se vettünk, kacsaszívvel etetem az állatot, nem sütivel. Pedig egy néni hosszasan győzködött minket, hogy a kutyák nagyon akarnak fagyit, látszik rajtuk. És hogy ő nem bírja nézni, amikor ennyire vágyakoznak. Mondtam, hogy nekem három gyerekem van, hozzászoktam ehhez a tekintethez, jól kezelem. Arra nem kértem meg, hogy fordítsa el a fejét, ha annyira nem bírja, mert tulkép kedves volt, még ha idegesítő is. Én karamell fagyit kértem, egy gombócot, és ott rögtön elromlott a kedvem, mert megláttam, mennyibe kerül és bele is nyaltam. 250 forint és gagyi. A többiek kértek valami somlói szeletet, egy marcipános izét és a gyerek kihisztizett magának két gombóc fagyit egy csokis rolettivel – úgy fizettem, mintha a véremet csapolnák. Ezer örömmel adok pénzt jó kajáért, a nyáron elég sokat is költöttem ilyesmire (istenem, azok a jó kis junkie bulik, amikor pl. a Funky Phoből hoztunk limited edition húsgombócot!), de ha nem elég finom és még túl is van árazva, kurva dühös leszek. Szóval részemről a Mimosa kizárva mostantól. A helyzet súlyosságát érzékelendő elmondom, hogy nem ettem meg a fagyit és a többiek is ott hagyták a sütik egy részét. Mindezt több mint kétezer forintért, köszi.

1490588_434901736636896_880009774_o

 

 

Képes

Nemrég egy nagyon helyes rendezvényen voltam, a Dilmah rendezte a Meridienben, csodás, karizmatikus emberek és a legfinomabb oolong tea, amit valaha ittam. Ennek ellenére, amikor a végén felkérték a résztvevőket, hogy gyűljenek össze egy csoportkép kedvéért, méltóságteljesen, ám határozottan távoztam a teremből és senki nem tudott volna rábeszélni, hogy maradjak. Bekukucskáltam az ajtórésen és még csak nézni is borzalmas volt.

Ahhoz képest, hogy évekig fotóztam (nem túl jól, bár sok pénzt kerestem vele), a pánik kerülget, ha engem akarnak lefényképezni. Kivétel ez alól a gyerekeim, bennük bízom. Úgyhogy egyfajta terápiás feladatnak fogtam fel, amikor úgy döntöttünk Mercivel valamikor a nyáron, hogy én leszek a modell az egyik cikkemhez. Praktikus elgondolás volt, a ruhák nagy része az én méretem, tudom, mi áll jól nekem és bőven elég két emberrel egyeztetni a fotózás előtt.

Az első alkalom előtt iszonyúan izgultam. Mondjuk előtte már fotóztunk közösen, de ott csak stylist voltam, bár Merci rólam is csinált képeket és mindig nagyon jó volt a hangulat, szeretem a stílusát. Nyilván az is hozzájárul, hogy húsz évvel ezelőtt együtt dolgoztunk a Citibankban és már ott is kedveltük egymást, hozzá kapcsolódik az egyik halálközeli élményem – jó buli volt.:) Szóval féltem, de ugye projekt, kibírom. És már közben is élveztem, aztán meg, ahogy megláttam a képeket, imádtam. Nyilván az ismerőseim is, mert megtörve korábbi képtelenségem, kitettem őket a Facebookra.

Aztán múlt héten megcsináltuk az első olyan fotózást, amin az egyik ügyfelem volt a modell, egy nagyon cuki csaj, a ruhákat én adtam hozzá, szerencséjére hasonló méret vagyunk. Még csak két képet láttam, de hát atyaúristen. Nyilván jó a stylist:), jó a fotós, csinos a modell és van rajta némi photoshop, de semmi smink, semmi világítás, semmi feszengés, csak móka, még ha fárasztó is. És az alany úgy néz ki, mint egy filmsztár.

Az én hasonló típusú képeimet természetesen feltöltöttem a társkeresős oldalakra is, és félelmetes a hatása. Pedig a korábbi fotóimon sem néztem ki rosszul, és bár szerénytelenséggel soha nem lehetett vádolni, de ez tényleg nagyon durva.

bor2

Miközben nagyon tetszik az egész, nálam jobban senki nincs azzal tisztában, hogy nem így nézek ki. Nincs az a rendezvény, aminek a kedvéért ennyire kiöltöznék, nem az a célom, hogy a testemet bámulják az emberek. Szex kedvéért, egyfajta előjátékként egy rövid időre azért simán. De nem azt akarom, hogy ilyen hatást keltsek, jobban kedvelem, ha a seggem helyett arra figyelnek, mit mondok. És nem, ez nem jelenti azt, hogy elítélem, ha mások másképp csinálják, csak nekem nem tetszik. Nem is kell tetszenie.

Persze az ilyen képek láttán nyomulnak a hímek erősen. Társkeresőn pillanatok alatt a legnépszerűbbek közé kerülök, ha nem is hosszú időre. Mert amint elkezdenek velem beszélgetni, kiderül, hogy mekkora egy agresszív, okoskodó picsa vagyok.:)

Facebookon meg előbújnak az expasik és a wannabe-k. Nem, nem gondolom, hogy egy ilyen fotóval jogot adok bárkinek is arra, hogy rám nyomuljon. Különös tekintettel rá, hogy mondjuk tizensok éve nem szóltunk egymáshoz egy büdös szót sem, nem érdekelte, mi van velem, ha én kerestem, leszart. De most muszáj jeleznie a közösség számára, hogy megvoltam neki. Annyira piti és sértő. Ettől függetlenül mindenkinek csak javasolni tudom, hogy kipróbálja, egyszerűen jó érzés ránézni, hogy ilyen is vagyok. Ha csak öt percre is.

Viszony

Vannak azok a pillanatok, az elsők meg az utolsók. Nem mindig emlékszik rájuk az ember, de bizonyos esetekben beégnek. Az ember azt hiszi, nem tehet ellene semmit, de valójában csak nem akar.

Egészen elképesztő sorozatba kezdtem bele, gyakorlatilag képtelen voltam levenni a szemem a monitorról, a számra szorított kézzel néztem végig az első részt, néha levegőt is alig vettem. A Showtime megint nagyot villantott, csodálatos színészek mondják a tökéletesen megírt sorokat és vizuálisan is lenyűgöző. Mindenki elég szép benne, de azért igazi annyira, hogy fájjon.

Már az elején tudja mindenki, hogy rossz vége lesz, mégis nekikezdenek, mert valami durván húzza őket befelé. Ha nem érnének egymáshoz, nem beszélnének, sikerülne kikerülni, tudom, próbáltam már. Meg azt is, amikor direkt megy utána az ember. Nem kell hozzá házasnak lenni, anélkül is látszik rögtön a kezdetén, hogy nem kéne, de persze attól csak még durvább.

Outlander

Néha belegondolok, hogy ha nekem ebből a pár száz olvasóból mindig van, aki felajánlást tesz privátban, amikor valamin nyafogok, milyen lehet mondjuk Fűszeres Eszter vagy UrbanEve élete?

Az úgy volt, hogy írtam a csajos sorozatokról, benne az Outlanderről. És akkor Tünde rögtön mondta, hogy az első két részt kiadták és kölcsönadja. Közben persze rákerestem és megtaláltam az első részt kindli-re, de ezzel egy időben Panni is átküldte. Rákérdeztem a második része és nézd már, az is megvolt neki. Azt szeretném, hogy minden vágyam ennyi idő alatt teljesüljön. Bár nyilván tönkretenne, ha ennyire el lennék kényeztetve.

Már hónapok óta alig olvastam valamit, ami igazán lekötött volna, belekezdtem megint az Eastwicki boszorkányokba, jójó, de nem izgultam nagyon, hisz már olvastam vagy 15 éve. Úgyhogy komolyan kellett egy igazán beszippantós sztori, amit nem tudok letenni. Nos, az Outlander teljesen megfelel ennek az elvárásnak, még akkor is, ha mindjárt fogok panaszkodni is kicsit.

Egyrészt ugye abszolút női főszereplő, a pasik csak keringenek körülötte. Sokat értekezik más nőkkel és nagyrészt nem férfiakról (Bechdelteszt). És kár lenne elhallgatnom, hogy a tévésorozat első részében leginkább az fogott meg, amikor a csaj bugyi nélkül indul el kirándulni és egy ódon várban a lába közé irányítja a kedves férje fejét. Ez mondjuk pont nincs benne a könyvben, de jól szemlélteti a hozzáállást.

Úgy önmagában a történelmi regényeket nem feltétlenül szeretem, bár ugye örök kedvencem A katedrális, a második része és a huszadik század trilógia első részét is kötelező olvasmánnyá tenném a középiskolákban Ken Follettől. Ja, meg ugye az alternatív történelmi fantasy sárkányokkal Naomi Noviktól, azt is nagyon. De csak a történelem miatt nem olvasok könyvet, főleg, ha realista, mert attól csak rossz kedvem lesz, hogy milyen szar volt régen mindenkinek.

Nos, az Outlander bizonyos szempontból Follett stílusában tolja: izgalmas sztori, rengeteg szex, könnyen fogyasztható szöveg. Más szempontból viszont inkább Novikra hajaz, aki eredetileg történész, tehát minden nyamvadt csata minden részlete stimmel. Oké, Follett is igyekszik, a huszadik század trilógiánál különösen sok az eredeti forrásból származó adat, de azért nem viszi túlzásba. Gabaldon ellenben sokszor képtelen elengedni a kutatási eredményeit és olyan mennyiségű felesleges információt zsúfol bele a történésekbe, hogy néha könyörögni szeretnék, hagyja abba. Mert az például érdekel, mivel törölték ki a seggüket a 18. században és persze a divat is lehet izgi, de az egyes események hátterének feltérképezése, a földrajzi információk messze túl vannak az igényeimen.

Outlander TV Show Stills Wallpaper

Persze pont ebben a végtelen mennyiségű adatban van az Outlander egyik sikere. Mert miközben valóban nem tudod letenni és tele van szexszel, szinte _bármilyen_ geek megtalálja benne az őt érdeklő korabeli érdekességet. Sajnos ezek a kutatási adatok, amelyeket Gabaldon nyilván pont azért nem tudott elengedni, mivel maga is geek, nem válnak valóban szerves részévé a könyvnek, mintha rá lennének csak aggatva. Pont ez az érzésem a leírásokkal is: megy a cselekmény és szinte dekára kimérve rendre beleékelődik valami a tájról, az épületről, a ruhákról. Stilisztikailag azonban nem feltétlenül indokolt, nincs rá szükség. Az különösen idegesített, hogy sorsfordító beszélgetések közepette egyszer csak valaki kinéz a képből és felvesz egy kis bogarat, megsimogat egy lovat, leszed egy szöszt a partnere ruhájáról. Ne már.

És hát kicsit szégyellem bevallani, a szex is túl sok volt. Nehéz ennyi aktust az adott keretek között változatosan leírni, egy idő után untam. De igazán a szadista homoerotikus részletek akasztottak ki, mivel szélsőségesen jó vagyok vizualizálásban és ezekre a képekre nem tartottam igényt a fejemben. Szerencsére a pedofil változatnál visszafogottabb volt, köszi.

Bevallom, a második részben egész fejezeteket pörgettem át (ez jóval nehezebb kindlin egyébként, mint papírkönyvnél), csatákat, morfondírozásokat a skót történelemmel kapcsolatban. Elnézést kérek minden skót olvasómtól, de még a hasonló magyar helyzetek keresztmetszete se biztos, hogy érdekelne, nem hogy másoké.

claire-randall

A sok nyafogás után hadd mondjam el, mennyire megkedveltem az Outlander szereplőit. Eleve Claire csodás egy darab. Nagy feneke van (a sorozatban persze nem), szeret szexelni, sokat káromkodik és iszik, félelmetesen gyakorlatias, a 18. századi körülmények között is ragaszkodik hozzá, hogy saját karrierje legyen – valódi példakép. Frank, az egyik férje a könyvben aránylag kevés szerepet kap, a tévében szerencsére többet, mivel nagyon jó pasi adja. Ugyanaz a színész tolja a hírhedt kapitányt kétszáz évvel korábbról, szóval színészileg is van nekije feladatja. Jamie cukika tenyészmén egyelőre, a könyvben jobban látszik, milyen okos és művelt, reméljük, a filmben sem a külsejére helyezik csak a hangsúlyt.

Azt mondjuk elképzelni sem tudom, hogy hozott ki Diana Gabaldon még 6!!! részt ebből a sztoriból, de az eddigiek alapján annyira nem aggódom, csak megoldotta valahogy.

18486997-009

Fuck No

A múltkor morogtam, hogy mennyi olvasói ajánlást kapok, miről írjak, de persze valójában hálás vagyok, mert sokszor, nagyon sokszor megihlet, amit kapok. Nem feltétlenül úgy, ahogy azt az olvasó szerette volna, de hát így megy ez.

Elképesztően intenzív nyaram volt. A nővérszálló mellett az egyéb érzelmi életem is sistergett, még ha nem is mindig egyforma hőfokon. Az érzelmi hullámvasút közben viszont volt időm és energiám elgondolkodni, mit is akarok most épp. És akárhányszor nézem meg a lehetőségeimet és a vágyaimat mindenféle nézőpontokból, a pszichológusommal és a barátnőimmel is értekezve, újra és újra ugyanoda jutok. Nincs szükségem jelenleg olyan jellegű kapcsolatra, amit a társadalom annak nevez.

Szeretek egyedül lenni. Egyedül aludni, egyedül ébredni, senkihez nem szólni órákon át. Mondhatnátok, hogy csak azért érzem ezt, mert aránylag nagy és aktív családom van, csodálatos, szerető és támogató barátaim, ráadásul még az exemmel is kifejezetten jó viszonyban vagyok. Nem tudom, lehet. Voltak már a felnőtt életemben ilyesmi időszakok, de olyankor is hasonló volt a helyzet, lerendeztem a gyerekszülést hamar és sikerült igazán szórakoztató, érdekes utódokat létrehoznom. Valamint mindig is rendelkeztem közeli barátokkal, akikre számíthattam. Szóval nincs összehasonlítási alapom, milyen az, amikor az ember tényleg csak egyedül van folyton.

Persze attól, hogy nem vagyok párkapcsolatban, még nem zárkózom be, ismerkedem. Mindenféle pasikkal, néha jó, néha nem. Néha meg kurvára, kibaszottul jó. És ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy akkor egy ilyen elmerengető dologból feltétlenül lesz valami más. Tehát, az olvasótól kapott kapott cikk logikája szerint én Fuck Yeah állapotban vagyok és simán lehet, hogy a másik félnél meg én egyfajta szürke zónában tengek-lengek. A kommunikáció nem teljesen kiegyensúlyozott, én gyakrabban akarok találkozni, esetleg az is felmerül bennem, hogy lehetne valami komolyabb köztünk, miközben a másik fél húzódozik.

Mark Manson szerint ilyenkor odébb kell állni és keresni egy olyan embert, aki szintén Fuck Yeah állapotba kerül tőlem. Ha van valami, amit utálok, akkor az a leegyszerűsítés. Tényleg erről szólnak az emberi kapcsolatok? Hogy minden legyen egyforma és egyenlő, méricskéljük az érzelmeinket, hogy elég van-e a másik serpenyőben? Ez olyan végtelenül ostoba megközelítés.

Ezen az alapon egy csomó eddigi szerelmem vagy szeretői kapcsolatom soha nem valósult volna meg, mert nem egyformán akartuk a másikat. Bár voltak már szar tapasztalataim, még egy stalkert is sikerült összeszednem az internet hajnalán, de soha nem gondoltam azt, hogy akkor ezt most nem kellett volna. Oké, közben egy rakás nehézség, visszautasítás, elhanyagolás nehezen viselhető. Nekem mondjuk a rajongás, a tapadás is legalább ennyire terhes, de az ilyen esetekben sem fordítok azonnal hátat, ha különben érdekes az illető valami miatt.

Az idén nyáron arra jutottam, hogy én valójában inger junkie vagyok, gyűjtöm az élményeket, a rosszakat is. Úgy érzem, több leszek attól, hogy rendesen megnézem közelről és aztán megélem a lehetőségeket, amik valóban hatással vannak rám. Igen, fáj, sokszor nagyon fáj. Máskor meg annyira jó, hogy attól akarok meghalni. De mindegyikből tanulok magamról valamit. Legtöbbször azt, hogy milyen fasza csaj vagyok, mert ezt is kibírtam. Máskor meg azt, hogy milyen fasza csaj vagyok, mert jobbá tettem valaki életét.

Ez a fajta hozzáállás nyilván nem mindenki számára elfogadható, még kevésbé használható módszerként. Kell hozzá némi szellemi perverzió és egy nagy adag pszichopátiás beütés. De azt mondani, hogy csak akkor menj bele egy kapcsolatba, ha a másik pont ugyanúgy akar téged, mint te őt, akármilyen hülyén is hangzik, az emberi érzelmek megcsúfolása.

Hogyan mondjam el? – 2. rész

Isolde játszótéri posztjáról eszembe jutott, a múltkor milyen jót üldögéltünk a homokozó szélén. Alapjában véve borzalmas kedvem volt, de a Lány persze csodálatos teremtés és sokat javított rajta – oké, az anyja is kellemes társaság.:) Mivel játszótér, hát természetesen voltak ott más gyerekek is, amitől már eléggé elszoktam, az utóbbi években nagyon durván megváltozott a hozzáállásom a kiskorúakkal való kommunikáláshoz. Sikerült is két óvódáskorút rendesen megdöbbentenem.

Nem tudom eldönteni, hogy én akkor most szeretem-e a gyerekeket úgy általában, vagy sem. Nagyon könnyű felébreszteni a védelmező ösztöneimet, de a legkisebbemnek és a barátnőm lányának köszönhetően képessé váltam nagyon konkrét határokat szabni, szinte bármilyen helyzetben. Biztos nem az volt a fordulópont, mégis egy pécsi vonatúthoz kapcsolódik a felismerés: nem várhatom el, hogy a gyerek megértse a ki nem mondott elvárásaimat, muszáj verbalizálni. Ez alapjában véve egy autista specifikus elképzelés, de amióta sokat gondolkodom ezen, arra jutottam, hogy félelmetesen és igazságtalanul sokat várunk el minden gyerektől ezen a területen.

A konkrét vonatos történet az volt, hogy nagy melegben, elég rendesen felkészülve (kaja, könyv, zene) utaztunk 2,5 órát és persze az utolsó 40 percben már kész volt a gyerek. Semmit nem akart, csak hangosan vinnyogni, hogy legyen már vége. Ez mondjuk engem is rohadtul idegesít, még ha fel is voltam rá készülve, hogy ez bekövetkezik, de rajtunk kívül volt még két ember a fülkében, akik természetesen azt gondolták, hogy egy borzalmasan elkényeztetett kis rohadékot kell elviselniük, akinek az idióta anyja mindent elnéz. Úgyhogy egy idő után kénytelen voltam megmondani a gyereknek, hogy amit csinál, az nem csak nekem rossz, de a másik két ember is szenved tőle. Láttam az arcán a csodálkozást, hogy tényleg? Nem állítom, hogy onnantól problémamentes volt, de nagyon igyekezett.

Szenzoros problémákkal rendelkező felnőttként egyrészt nagyon jól át tudom érezni, milyen az, amikor az ember telítődik egy ingerrel és semmi mást nem akar, csak menekülni. Kifejlesztettem a saját megküzdési technikáimat és nagyon igyekszem megtalálni a gyerek saját lehetőségeit is ezen a területen. Folyton fejlődünk, de nem  mondanám még teljesnek az arzenált. Arra is képes vagyok, hogy helyzettől függően egy darabig késleltessem a saját túlélésemet és segítsek a hozzám tartozó kiskorúnak nyújtani az elviselés határait. Megtanultam, ami hihetetlenül hatékony lenne _minden_ gyerek esetében, hogy kimondjam, ami valóban zavar. Ez olyan egyszerűnek hangzik, de mégis rengeteget kellett gyakorolnom, hogy erőfeszítés nélkül kijöjjenek a számon az olyan nyers énüzenetek, mint hogy ne csináld ezt, mert nem tudom elviselni a hangját. Vagy hagyd abba, mert nagyon fáj.

Arra korábban sem volt bennem semmi vágy, hogy társadalmi elvárásokkal indokoljak tiltásokat. Számomra sose is volt semmi értelme annak, hogy ne legyél irigy, nem illik és csúnyán viselkedsz, ezek nekem sem elég konkrét dolgok, nem hogy egy gyereknek. Nálunk lehetett csámcsogni, csak ne úgy, hogy halljam, lehetett ocsmányul szívni a pohárból a kakaót, de a saját szobájában. Azért persze elmondtam, hogy ezek a dolgok másokat is zavarhatnak és ezért hosszú távon érdemes korlátozni az ilyen jellegű élvezeteket a közösségben. Ahogy fontos megosztani a játékokat, ha azt szeretnéd, te is kapj a másiktól és muszáj bocsánatot kérni, mert ez egy kommunikációs eszköz, amivel jelzed a másiknak,  hogy elismered a sérelmét és ami általában nagyon jó irányba befolyásolja az adott konfliktust.

Az igazi nagy változást végül a barátnőm lánya hozta meg, akinek szintén vannak gondjai szociális területeken, viszont az enyémnél nagyságrendekkel jobban kifejezi a frusztrációit emiatt. Egyszer nálunk aludt és este valami kemény vitába keveredtünk talán a lefekvés időpontja miatt. Kurva dühös lettem, hogy mit üvöltözik itt velem ez a kis hülye, hogy merészel ellenállni?  Annyira kiakadtam, hogy kijött belőlem az állat és azt mondtam neki, hogy azért kell lefeküdnie akkor és oda, ahová én mondom, mert ez az én lakásom, ahol én vagyok a főnök. Közben a liberális szülő sírt bennem. Simán lefeküdt. A másik ilyen visszatérő konfliktusunk, hogy miért csak a saját gyerekem táskáját hozom. Amikor először kimondtam, hogy azért, mert neked nem vagyok az anyád, azt hittem, rám omlik az ég. De csak rám nézett és azt mondta, ja, jó.

Egyre könnyebben megy és még élvezem is, néha bevetem idegen gyerekeknél is, elképesztő hatást lehet vele elérni. A múltkor Isodéék játszóján két gyerek is odajött, miközben buborékokat fújtam a Lánynak, hogy akkor most ő elveszi tőlem az eszközt. Nagyon vicces volt látni az arcukat, amikor azt mondtam, hogy nem adom oda és azért nem, mert nem akarom. A kisfiú még hosszasan rugózott, hogy ő megtiltja, de a nem vagy az apukám és rendőr sem érv elhallgattatta. Jelen helyzetben nyilván túltoltam a dolgot kicsit, mert szar kedvem volt, de legalább hiteles voltam.

tumblr_lst05eovCk1qir6ceo1_500_large

Sorozatok nőkkel

Tegnap meglepően jót beszélgettünk sorozatokról Facebookon egy indexes sorozat toplista kapcsán. Egyrészt az volt a meglepő, hogy mennyire érdekli ez az olvasókat (bár mondjuk egy kvázi sorozatfüggő blogját értelemszerűen hasonszőrűek olvassák), de ennél sokkal jobban megdöbbentett, az átlagosnak igazán nem nevezhető női közönség mennyire nem érzi szükségét, hogy több nőt lásson a képernyőjén. Vagy több meleg, fekete, kövér, fogyatékos, stb embert. Nekem olyan végtelenül elegem van már a kigyúrt, szarrá polírozott, egyforma emberekből, kurva unalmasak. Ráadásul képtelen vagyok nekik bármit is elhinni, nem emberi lények.

A kommentek közt volt néhány érdekes felvetés a női főszereplős sorozatokkal kapcsolatban, mondjuk azt nem tudom komolyan venni, hogy a Melrose Place-ben voltak erős női karakterek, hörögtem tőle kicsit. Nekem az sem elég, ha van elég nő egy sorozatban, bár ilyen úgyse jellemző, a statisztikák szerint az átlag borzalmas. (a  legfrissebb Geena Davis féle kutatás angolul, ez itt magyarul régebbi) Azt akarom, hogy a nők még érdekesek is legyenek és külsejükben, családi állapotukban, céljaikban változatosak. Oké, lehetnek benne csini férfiak is, bár őszintén megmondom, már azt is unom. Az egyik kedvenc sorozatos pasi szereplőm a dán-svéd Hídból a kicsit pocakos, szőrös felügyelő, aki a sztori elején folyton hülyén járt, mert fájtak a heréi.

Na, szóval elkezdtem összeszedni fejben, hogy mit érdemes nézni, ha normális női karaktereket akar látni az ember. Egyébként most végiggondolva, már szinte csak ilyen sztorikat nézek, néhány kivételtől eltekintve (Grimm, Walking Dead). Van persze ilyesmi lista rakáson, én is megnéztem néhányat, hogy eszembe jussanak a régebbiek is. Azt mondjuk nem értem, hogy lehet Alicia csak a 15 a Forbes listáján, mit tudnak ezek!

The Good Wife – micsoda egy hármas Alicia, Kalinda és Diane! Mondjuk külsejükben annyira nem térnek el egymástól, legfeljebb Kalinda apróságát lehet értékelni, viszont megjelenik a leszbikus és az etnikai vonal. Fekete jogász csaj még nem volt, vagy volt? Bíró talán? Ja igen, a másik kedvenc férfim sorozatból Eli Gold – istenem, hogy simogatnám a fejét kicsit.

The Orange is The New Black – az első szezont nagyon szerettem, ebben aztán tényleg mindenféle nő van.  És a pasik sem csinik, de legalább szánalmasak mind. A második szezon első részén valamiért fennakadtam, meglátjuk, mi lesz vele, de azért nagyon javaslom. Feliratot érdemes, anélkül nekem legalább az egyharmada elveszett a sok fekete és latin miatt.

Scandal – az első nem kábeles sorozat, amiben egy színesbőrű nő a főszereplő, már ezért megéri. Külsőségeiben kicsit túl csillogó és persze melodramatikus sokszor, viszont izgalmas. Még az is megtörténhet benne, hogy a legszendébb szereplőből kibújik az állat.

Veep – én nem nézem, de egy női alelnökről szól, szóval.

Commander in Chief – ez régi, Geena Davis csinálta, amerikai elnököt játszott benne, én szerettem.

Top of the Lake – még szép, hogy nők a főszereplők, hisz Jane Campion. Szerintem a tavalyi év legjobbja volt, Elisabeth Moss, Holly Hunter és egy full női szekta.:)

Revenge – a Monte Christo grófja féle bosszú mese nőben elbeszélve. Már rég nem nézem, egy idő után borzalmasan érdektelenné vált, de egy darabig szórakoztatott. Nagyon csini benne mindig minden és mindenki, a pasik idegesítőn hüjék. Viszont két nő a főszereplő, az egyik ráadásul 50 feletti, Madeleine Stowe.

The Big C – Laura Linney megtudja, hogy rákja van és elgondolkodik, mihez kezdjen az életével. Első lépésként szexel a fekete karbantartó sráccal, aki az iskolában dolgozik, ahol a nő tanít. Szerintem elég valid lépés, nem? Raadásként Gabourey Sidibe és Susan Sarandon, atomjó sorozat volt és sokszor nagyon vicces, csak másfél évad, hamar le lehet darálni, érdemes.

Damages – ezt se néztem, próbáltam, de nem volt elég érdekes. Viszont Glenn fucking Close!

Masters of Sex – nem tudom sehonnan sem kihagyni, bocs.:) Ebben még talán több fontos női szereplő is van, mint férfi, ez az érzésem. Lizzy Caplan ugyan túl szép nekem, de megbocsátom. Allison Janney már keveset volt a második szezonban, de jöttek helyette újak és nagyon-nagyon jók, istenem, Julianne Nicholson mit művelt! Ebben is van mindenféle változatosság, testi, bőrszín, szexuális, élethelyzet.

True Blood – na ezt néztem a pasik miatt is, de Sookie volt a főszereplő, nem kérdés. És Pam is rendesen kinőtte magát a végére.

Gilmore Girls – egyből két nő a főszereplő! És ott volt még Sookie meg a tánctanárnő, hozták a kövér vonalat. Mondjuk sem szexuális, sem bőrszín izgalom nem volt benne, de hát nem lehet minden tökéletes.

Saving Grace – egy alkoholista, szexfüggő női nyomozó, kell többet mondanom? És ráadásul Holly Hunter, hogy imádtam ezt a sorozatot, rendesen megviselt.

Madam Secretary – ez nagyon új, még csak a pilotot, láttam, Tea Leoni az amerikai külügyminiszter. Nem volt nagyon jó, de nyilván nézni fogom egy darabig.

Outlander – ez is aránylag új, brit és elég jó. A második világháború után egy dögös ápolónő második nászútra megy a dögös férjével és egy varázslatos kővel érintkezve visszazuhan az időben az 1700-as évekbe. Elég ostobán hangzik, valami sikerkönyvből készült, de érdekes és aránylag sok szex van benne. Persze a főszereplők mind csinik, viszont ritkán látni nem erektáló mellbimbót a képernyőn, értékeltem.

The Honourable Woman – az idei év legjobbja szerintem, engem letaglózott. Ha jól számolom, öt fantasztikus, különleges nő körül forog a történet, izgalmas, jól megírt és gyönyörűen fényképezett.

American Horror Story – ezt lehet mondani? Nem nézem, de a nők a főszereplők?

The Closer – egy darabig néztem, de leginkább Kyra Sedgwick miatt, különben nem annyira érdekelt.

Hart of Dixie – guilty pleasure volt egy darabig, már nem nézem, de nő a főszereplő kétségtelenül. És a pasik nagyon szépecskék benne, bár ez a legtöbb, amit elmondhatunk róluk.

Girls – értelemszerűen nem nézem, nem az én világom, de csajok vannak benne sokan.

The Mindy Project – indiai származású, 42-es méret, csaj és vicces – nagyon szeretem.

Bron/Broen – hát ki ne hagyjam már ezt a csodálatosságot! Mondjuk ebből is csak az első szezont láttam, és a gyilkosság abban sem érdekelt egyáltalán, csak a szőke autista nyomozó, aki bőrnadrágban jár és Porshét vezet.

Mondhattok még.:)

 

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 55 other followers