Skip to content

Mindennapi szexizmus

Olvasok ezerrel és fogok is róla írni, de most fontosabb tartalom van. Nem tudom, a mindennapiszexizmus.wordpress.hu-t a feminfosok indították-e el, bárki is, jó, hogy van.

Már középiskolás voltam, tehát elmúltam 14, de még nem néptáncoltam, a Metró klubba jártam akrobatikus rock and rollra, a hetes busszal. Akkoriban minden második pasi műanyag diplomata táskával mászkált, először azt hittem, egy ilyennek a sarka ékelődött be a lábam közé a tömegben. Nem volt még sok tapasztalatom a tömegközlekedésben, vidéki lány voltam, egy darabig nem fogtam fel, mi történt.

Amikor végül rájöttem, hogy a mellettem álló férfi dugta a kezét a lábam közé, egyszerre döbbentem meg és kezdtem el undorodni. Soha nem mesélt még nekem senki ilyesmiről, nem értettem, hogy miért csinálja? Mi a célja? Rémisztő volt, hogy valaki ilyen egyszerűen átlépheti a határokat és felhasználhatja a testem.

A másfajta gondolkodásom miatt nem borultam ki annyira, de szembe kellett néznem a ténnyel: préda vagyok. Onnantól kezdve éveken keresztül erősen figyeltem, kik állnak körülöttem és a legkisebb jelre azonnal arrébb mentem. A barátnőimmel félszavakból értettük egymást, mindenkivel, kivétel nélkül mindenkivel rendszeresen történt hasonló. Sokakkal jóval durvább.

Szomorú, hogy eddig eszembe sem jutott, a tömegközlekedéses zaklatás ellen akár tenni is lehet valamit. Elfogadtam, hogy van. Egy feminfo cikk kellett hozzá, hogy rájöjjek, civilizált országokban a kormány és a közlekedési vállalat megvédi a nőket és a gyerekeket a zaklatástól. Sajnos nem hiszem, hogy ez nálunk megtörténhet az én életemben. De legalább beszélünk róla, már az is valami.

Attila

Azt hiszem, elsősorban európainak érzem magam, ezért nem szoktam fennen lobogtatni a piros-fehér-zöld zászlót és meglehetősen kritikusan gondolkodom, érzek egy csomó hazai termékkel kapcsolatban (például végtelenül pitinek tartom a Hősök terét, de mondjuk az összes hasonló vackot is a világ minden táján). Mégis vannak magyarságok, amelyek egészen-egészen mélyen az enyémek, félek is róluk beszélni, mert képtelen vagyok ijesztő rajongás és lelkesedés nélkül.

Az egyik ilyen a magyar népművészet, amit aránylag jól ismerek volt néptáncosként és ami a történelmi sajátosságoknak köszönhetően tényleg egyedülálló, gazdag és gyönyörű. Ne kérdezzetek róla, mert rögtön kiselőadást tartok a színekről, a jelentésekről, az egyes régiókról.

A másik József Attila. Azért is jó, hogy most írok, mert József Attiláról beszélni végképp nem szeretek, nehezen uralkodom a hangom és az érzelmeim felett, ha belekezdek. Sok költőt szeretek persze. Felnőttként, az iskolában tanultak ellenére jöttem rá, hogy Petőfi is klassz, Radnóti olyan, mint a legszebb folyó és a kiegyezés utáni Arany János hangja is hozzám szól. Ady pompázatossága és Kosztolányi gyengédsége már kicsit kívül esik a spektrumomon, de tudom élvezni. Sokat próbálkoztam kortárs szerzőkkel is, de nekem soha senki nem tudott felérni József Attilához.

Amikor először tanultunk róla, még általánosban, azonnal tudtam, hogy torzítanak a könyvek. Később, középiskolában már konfliktusaim is voltak emiatt, nem voltam hajlandó proletár költőként hivatkozni rá és a verselemzéseimben teljesen figyelmen kívül hagytam az irodalomkönyvek elképzeléseit. Dühöngtem, hogy merészelik leegyszerűsíteni, megalázni ostoba besorolásokkal?

Azt hiszem, József Attila szinte elviselhetetlen volt. Nem olvastam el az összes kortárs visszaemlékezést, csak néhányat, de azok alapján olyan mérhetetlen sérülékenység, érzékenység, instabilitás, félelem és egoizmus lakozhatott benne, ami alkalmatlanná tette az életre és a társas kapcsolatokra. Ezek a hihetetlenül erős érzelmek, a fejében megszülető képek és szavak együtt olyan verseket hoztak létre, amelyek valószínűleg egyetlen más nyelven sem érhetik el ezt a hatást.

Sokszor gondolkodom azon, vajon ha megtehette volna, ő maga hogyan dönt: egy rövid, nehéz és legtöbbször boldogtalan élet meg nem értett zseniként, aki később a legnagyobb magyar költő lesz vagy hosszú, érdektelen, de boldog élet? Hülye kérdés, tudom, semmi értelme.

Ürömhegy, 1928 nyarán

Sétáló halottak

A zombis filmek pusztán témájuk miatt sosem álltak hozzám közel, egyszerűen azért, mert a zombik annyira idegesítően hülyék. Ezért aztán magam is erősen meglepődtem, amikor belenézvén a Walking Deadbe meglehetős izgatottsággal daráltam le mind a négy szezont. A szereplők, meg az aránylag értelmes forgatókönyv a titok.

Bár a zombikat röhejesnek találtam mindig is, a poszt-apokaliptikus sztorikért általában rajongok. Többször is olvastam már a Malevilt (mondjuk a Vakságot viszont nem bírtam pár oldalnál tovább) és a Jerichot is nagyon élveztem annak idején. Némi akadályt jelent, hogy ragaszkodom egy kis realitáshoz, illetve logikához és nem lehet teljesen negatív a hangulata, így maradt ki például a The Road, hiába Viggo Mortensen.

Egy zombis sorozatról pont a realitás nehezen feltételezhető, de ha elfogadod az egyébként teljesen idióta kiindulási helyzetet, akkor végül is teljesen mindegy, mitől van veszélyben az emberiség megmaradt kis része. A lényeg, hogy vége a civilizációnak és meg kell próbálni túlélni.

A jóság ott kezdődött, hogy Andrew Lincoln. Ah, mennyire jól áll már neki a szakáll! (Tökéletesen trimmelve persze, a világvége közepén, zombikat gyilkolva. Nem baj, kicsire nem adunk.) Ha valaki nem ismerné fel, ő a táblán szerelmet valló cukipasi a Lova Actuallyből. Az elején csak örültem az ismerős arcnak, de aztán nagyon szépen belenőtt a karakterbe. Szeretem, hogy nem mindig szeretem, sokszor idegesít, de mégis végig van benne erő.

dead2111

Egyébként tulajdonképpen Michonne miatt kezdtem el nézni, az őt alakító színésznővel olvastam egy baromi érdekes interjút az indexen, de mivel rá elég sokat kellett várni, hát közben Ricken kívül (Andrew Lincoln) beleszerettem Carlba is. Meglehetősen lassan alakultak ki az érzelmeim, mivel Carl az elején csak a szokásos elkényeztetett kertvárosi kis pöcs, akinek azért a forgatókönyvírók (meg gondolom az eredeti képregény szerzője) megengedték, hogy felnőjön a feladathoz. Carlnak köszönhető az a sorozat egyik legérdekesebb morális kérdése is: amikor itt a világvége, megengedheted-e a gyereknek, hogy gyerek maradjon? Vagy mondjuk inkább úgy, hogy kényszerítheted-e, hogy gyerek maradjon? A futás nem elég, ölnöd kell – mondja később az egyik szereplő és csak egyet tudok érteni. A jó szülő képes felfogni a gyerek és a közösség érdekeit, a kamaszkor egyébként is a huszadik század találmánya, mondták talán szintén ebben a sorozatban vagy valahol egész máshol. Biztos vannak olyan emberek, nem is kevesen, akik a legélesebb helyzetben sem támasztanának egy tízévessel szemben több elvárást, mint a régi szép, tökéletes világban, de nekem nyilvánvalóan leginkább a gyerek  érdeke, hogy meg tudja magát védeni. És még egy remek színészt is találtak a szerephez, ilyenkor mindig eszembe jut a HP kutyaütő gárdája.

Carl.S3.1

Na de aztán jött Michonne és én boldog lettem. Hozzáteszem, hogy mire végre feltűnt, addigra Carol és Andrea is rendesen bekeményített, de a kardos csajt nehéz felülmúlni. Félelmetes hidegvérrel és hatékonysággal öl meg mindenkit, egyértelmű, hogy pszichopata, a funkcionális fajtából. Most így a negyedik szezonra sajnos rendesen felpuhult, aggódom is nagyon, hogy meg fog halni.

the-walking-dead-season-4-michonne

A gyereknevelés prioritásai mellett a gyerekvállalás is fontos téma volt és nem tudnám megmondani, mi a helyes válasz. Mert egyrészről értem én, hogy a faj fennmaradását a csecsemőkkel lehet biztosítani, viszont a terhesség, a szülés és még utána legalább 6-7 év iszonyú kockázati tényezőt jelent a nő és a csoport számára is. Arról nem beszélve, hogy leszarom én a faj fennmaradását ilyenkor és a szentimentális pelenkareklámok sem jutnának eszembe. Az viszont biztosan, hogy mennyire lelassít és védtelenné tesz egy gyerek akár benned, akár rajtad van.

Bár az elején feltételként szabtam meg, hogy legyen aránylag pozitív a hangulat, azért ez jelen esetben nem teljesen igaz. Egyrészt ugye hullanak a népek rendesen, olyanok is, akik főszereplőnek tűntek, de legalább én egyiküket sem kedveltem olyan nagyon, nem fájt értük a szívem. És a valódi túlélésre sincs különösebb esély, ráadásul a háborús viszonyok közepette természetesen aratnak a pszichopaták, akiket a legtöbben hatalmas örömmel követnek, mert instant megoldást és a felelősség átvállalását kínálják. Mármint az értelmesebb pszichopaták, mert persze van egy rakás (férfi), akik csak összeverődnek, mindenkit megölnek és kifosztanak, akikkel összeakadnak és a csoporton belül is folyamatosan vitáznak afféle Vili, a veréb stílusban. (Én vagyok a fővezér, nem, én vagyok. De, én. Dongó vagy!) Ez végtelenül szomorú és valószínűleg szükségszerű velejárója a helyzetnek. A történet pozitív vonulatát nekem az egyes szereplők személyiségfejlődése jelenti (már akinek van ilyen) és a felmerülő problémák megoldása. Ahogy például egy bántalmazott és végsőkig megfélemlített nőből a nagyon durva veszteségei után gondolkodó harcos lesz, aki leggyilkosabb döntéseket sem fél meghozni. És hogy szeretem Carol haját…

walking-dead-Carol-shooting-lizzie-e1395277640215

A Walking Dead nagy hátránya viszont, hogy a problémák megoldása általában rengeteg felesleges pofázással és rinyálással jár. Ezt nyilván sokan csodálatosan mélyértelműnek találják, engem untat, úgyhogy olyankor simán beletekerek. Maguk a zombik is szörnyen unalmasak és idegesítőek, már csak zombiságukból adódóan is. Azt is elég röhejesnek találom, hogy Rick csodálatosan nyírt szakálla mellett a nők haja is folyton fantasztikusan selymes és csillogó, arról nem is beszélve, hogy a hónaljukat borotválják és mind melltartót viselnek. A zombi apokalipszis kellős közepén, ja. Az átlag nézőknek valószínűleg nem tűnik fel, de a mostoha körülmények ellenére az egyes szereplőknek igenis van stílusa, amit egész jól tolnak a kosztümtervezők. A fiúknál nem viszik túlzásba, de a csajokat aránylag sokszor átöltöztetik és a ruháiknak szerepe van a jellemzésükben. Carol stílusa például vele együtt változott, Andrea szintén, Michonne ellenben majdnem ugyanolyan állandó, mint a pasik. A legviccesebb Beth, akinek valahogy mindig sikerül csipkés, fodros vackokba öltöznie, még ha nyakig úszik is a koszban és vérben.

Nem tudom, sikerült-e bárkinek is kedvet csinálni, ha igen, azt mondom, tekerjetek bátran bele, ez a dolog titka.

Autistás

Elvileg ugye nekem csupa kék dolgot kéne ma posztolnom, de nehezen veszek részt az ilyen kötelező dolgokban. Nem is akartam semmit sem mondani, de az alábbi képen látható szöveg megihletett. Minél később kap egy autista gyerek diagnózist, annál nehezebb elérni. Ez persze nem teljesen igaz, de úgy mindenképpen, hogy annál nehezebbé teszed a gyerek életét és azt, hogy szeresse magát. Még a saját baráti körömben is nagyon nehéz embereket rávenni, hogy vigyék el a gyereküket szakemberhez. És valódi szakemberhez, nem a nevtanba, mert az ott dolgozóknak általában nincs elég rálátásuk.

1265927_675476992489354_1605403313_o

Az, hogy a gyereknek nincs gondja az érintésekkel, tart szemkontaktust, szépen rajzol és láthatóan nagyon okos, egyáltalán nem jelenti azt, hogy az autizmust ki lehet zárni. Mik voltak nálunk a tünetek? Csak akkor tartja be a szabályokat, ha azoknak van számára értelme (ez a tőlem jövő autista csomag része). Rendkívül érzékeny a hallása, a bőre és az ízlelése. (Szintén tőlem van, bizonyos zenéket nem tudok elviselni, a régi troli ajtajának csukódásától sírni tudnék. A címkék néha véresre karcolják a nyakam. Ez a gyereknél szerencsére csökkent. De farmert és más hasonló keményebb varrású holmit még mindig nem vesz.) Szó szerint vesz mindent. (Egy csomó viccet én sem értek, meg az apja sem. Ezt nyilván csak akkor lehet észrevenni, amikor már beszél. Ezt hogy érted? – ezt szokta ilyenkor kérdezni.) Megkésett beszédfejlődés, 3 éves korában még csak pár szavas mondatokat mondott. (Ez azóta teljesen eltűnt, agyból, a könyvek segítségével lekompenzálta. Ez nem az én örökségem.:)) Rituálékhoz, szokásokhoz való extrém ragaszkodás. (Útvonal, programok egymásutánisága változása esetén hangos összeomlás – asszem, ezt fogom használni a degradáló hiszti szó helyett. Ez sem tőlem van.) De a legdurvább a szociális terület, hogy mennyi mindent nem ért, miért történik.

160 feletti IQ-val és alapból segítő szülőkkel persze diagnózis nélkül is túlél a gyerek. Csak épp milyen áron. Én hosszú ideig azt hittem, velem van a baj, azért nem kapcsolódunk úgy, mint a másik kettővel. Az óvónénik és a helyi fejlesztőpedagógusok hülyének néztek, hogy mi bajom a gyerekkel. Az első nevtanos pszichológus konkrétan közölte, az a probléma, hogy nem vagyok vele elég következetes. A második nevtanos pszichológus rajongott érte, mert még nem látott ennyire okos gyereket, az IQ tesztben nem volt elég feladat a méréshez. És közben minden reggelünk egy merő rettegés volt, hogy letépi-e üvöltve a zoknit vagy sem. A SOTE-n a pszichiáter 20 perc után vágta. Az ottani szakemberek 5 perc alatt kihozzák belőle az autistát, tudják, milyen gombokat kell megnyomni, nincs kétség.

A diagnózis nagyon sokat segített, felvértezett. Persze nem mindenki hiszi el. Némelyik barátnőm is túlreagálásnak érezte, aztán bocsánatot kért. A tanítónénik sem vesznek komolyan, sőt, egyikük szerint a gyereknek egyetlen baja van: én. És ilyenkor, ha nem tudnám, mi az igazság, még a végén elhinném. A diagnózis azért is jó, mert így tartozunk valahová. Temple Grandinhez és Sherlock Holmes-hoz például, nem rossz társaság. Tudjuk, merre menjünk, mire kell figyelni és hogy senki nem hibás. Szóval ha a legkisebb kétséged is van, olvass utána és menj autistákkal foglalkozó szakemberhez, mert csak ők tudják egy nagyon intelligens, a spektrum szélén lévő gyerekről megmondani. Az a vicc, hogy mivel  ennyit olvastam a tünetekről és ennyi autista gyereket láttam, már én is kb. 10 mondatnyi párbeszéd után gyanakodni kezdek. De persze idegenekhez nem megyek oda a villamoson. És néha ismerősöknek is hiába mondom. De mondom.

Dina

Egészen elképesztő, mennyire különbözően ítélhető meg egy ember élete attól függően, ki nézni. A Dina vagyok bemutatóján a szerkesztő például tragikusnak nevezte a Dinával történteket. Én inkább diadalmasnak mondanám.

Nem írtam itt róla, pedig nagyon nagy hatással volt rám a Dina vagyok, amikor hosszú évek után végre megnéztem filmen. Izgatott lettem tőle, boldog, hogy lám, valakinek sikerült, igen, olyan életet élhetett nőként, amilyet akart. Kellett persze ehhez egy nagy rakás szerencse is, de mégis. Filmen Dina számomra tökéletesen egyértelmű volt, egy erős nő, aki úrrá lett a körülményeken és képes volt a legtöbbet kihozni a lehetőségeiből. A könyv ennél jóval összetettebb, de nekem még mindig inkább pozitív.


Nem értem, miért gondolják sokan tragikusnak azt az életet, amiben számos tragédia történik? Önmagában a történések nem feltétlenül határozzák meg azok életét, akiknek részük van bennük, a valódi minőséget az adja, hogyan élik meg. Kedvenc regényhősnőimmel például általában borzalmas dolgok történnek. Nézzük például Jane Eyre-t: korai árvaság, kemény gyerekkor, szeretetlenség, abúzus, gyilkolni vágyó őrült, tűzvész, elhagyatottság. Aztán mégis remekül összeszedi magát és persze ott van a szerelem, de van valakinek kétsége, hogy Jane Rochester nélkül is boldogult volna? Vagy Az örökség Jeanje: háború, gyilkosságok sora, éhezés, nélkülözés, gyűjtőtábor – de a hirtelen ölébe pottyant pénz és a pasi nélkül sem omlott volna össze tartósan. És teljesen megértem Sophie-t is a Sophie választásából, és nem összehasonlítható dolgokról beszélünk, mégis az számít a végén, hogyan dolgozod fel, ami történt. (És tudom, hogy nem döntés kérdése, nem hibáztatok, de a különbség létezik.)

Dina életébe elég korán megérkezik a tragédia és a környezete igazán nem segít a megoldásban. (Bár a film jóval gyengébb egy csomó dologban, mint a könyv, a mosóházas jelenet utáni időszak bemutatása nekem nagyon beégett, belekeveredett az eredeti történetbe, ahogy a kislány katatón állapotban hallgatja a sikolyokat a pajtában, tökéletesen bemutatta, hogy hagyják magára a gyerekeket a felnőttek a bajban.) Bár egy anya halálát, főleg, ha így hal meg, nyilván iszonyú nehéz lehet feldolgozni, én mégsem érzem úgy, hogy Dina személyiségét ez formálta olyan erőssé, függetlenné és erőszakossá. Nem lehet figyelmen hagyni a számodra legfontosabb lény ennyire korai elvesztését, de az az érzésem, pont azért reagált rá úgy, ahogy, mert eleve más volt. Talán azért is látom így, mert én is hat éves lehettem, amikor kénytelen voltam szembenézni a ténnyel, hogy bár enni és tiszta ruhát kapok, de szeretetet és elfogadást jobb, ha nem várok anyámtól. Akkor és ott még csak nem is éreztem olyan szörnyűnek, mert ezzel egy nagy adag szabadságot is nyertem, elég pontosan emlékszem az érzésre, Balatonmáriafürdő, SZOT üdülő, sötétedés után. Azt hiszem, Dina pont azért tudta a körülmények ellenére túlélni a történteket, mert nem volt átlagos.

5915813_gal

Dinának viszont van apja, az apjának pedig pénze, hogy valami pozitív tulajdonsága is legyen az öregnek. A pénzen kívül leginkább Dina külseje az, aminek a szerencséjét köszönheti, ha szegény és csúnya lett volna, nem sok esélye lett volna, hiába okos és tehetséges. (Lehetett volna nevelőnő, mint Jane.) És Dina ki is használ minden lehetőséget, ami a gazdagságból és a szépségéből adódik. Igazán nem mondhatnám, hogy manipulálja a környezetét, ahogy erre a nők általában kényszerülnek, egyszerűen csak elveszi, amit akar. És csak annyit ad, amennyit akar, kizárólag a saját szempontjai léteznek. Én persze rá vagyok gyógyulva az autista spektrumra, de nehéz nem belelátni egy olyan nőbe a témát, aki zseniálisan számol, csodásan csellózik, nem képes értelmezni a szociális elvárásokat (és ha felismeri sem érdekli), indulatkezelési problémái vannak és szereti a szexet.

Hans Matheson-Maria Bonnevie

A szex nagyon érdekes a Dinaban egyébként. A könyvben inkább egyfajta szenzoros élményként kerül előtérbe, de egyáltalán nem annyira hangsúlyos, mint a filmben. Ezt nehezen is bocsátom meg, mert a filmben túl sok időt töltenek el ezzel. Igen, fontos volt Dinának is, de hát könyörgöm, egész életében 3, azaz három emberel szeretkezett és az egyik a férje volt. A másik kép pasival összesen csak párszor feküdtek össze, szóval olyan sok kilengésről nem beszélhetünk. (Nyilván az adott korban rengeteg ember, főleg nők egész életükben nem szexeltek, de  most úgysem tudjuk ezzel a szemmel olvasni és nézni a sztorit.) Azzal, hogy elterelik a hangsúlyt ebbe a irányba, pont azt a terhet rakják rá a karakterre, amitől Dina rohadtul begurulna.

Herbjorg-Wassmo-Dina-vagyokA könyvből az is kiderül, hogy a lovászfiúval való kapcsolat, amit a film olyan elítélően ábrázol, mert ugye a nő csak kihasználja a férfit, valójában leginkább Tomas lelkében létezik csak, ő az, aki mindenféle megerősítés nélkül szerelmet kohol két dugásból. De nem hibáztatom Tomast, örülök, hogy sokkal nagyobb teret kap a szövegben, mint a vásznon, sokkal többet tudunk meg róla, jóval komplexebb a személyisége. Ugyanígy csak hasznára válik a történetnek, hogy bár Dináról szól, de a főszereplő mellett szinte mindenkiről megtudhatjuk, milyen volt a múltja, mik a vágyai és a visszatekintésekkel együtt szinte az egész életüket végigkövethetjük. Nagyon megkedveltem Anderst, Olinet, Karen anyát és Stinét is. Niels a könyvben is egy féreg, de Mads Mikkelsen karizmája nélkül, úgyhogy sokkal, de sokkal érdektelenebb.

Ami engem teljesen lenyűgöz még, az a skandinávok  időjáráshoz való viszonya, ami a Dinában is fontos szerepet kap. Különös tekintettel rá, hogy Norvégia északi részén játszódik, ami még az országon belül is igen hideg hely. Nem mondom én, hogy rengeteg skandináv irodalmat olvastam, de azért elég sokat. Kortárs és régebbi is volt közte. És nagyon szeretem, hogy a számunkra szélsőségesnek tűnő hőmérsékleti és csapadék viszonyok ellenére sem panaszkodnak, legalábbis én nem emlékszem rá, hogy előfordulna. Nem rínak a városban és nem rinyálnak falun sem, hogy hideg van, esik az eső, kétméteres a hó. Megoldják. Ez a magyarok (angolok és még sok más nép) viszonyához képest igazán üdítő. Aztán simán lehet, hogy tévedek vagy csak abból adódik, hogy keveset beszélnek.:)

Igen kíváncsi vagyok, hogy vajon a Dina trilógia másik két része is megjelenik-e itthon, vagy legalább Herbjorg Wassmo más írásai. Engem érdekel.

FORFATTERE

Köszi!

Azt szoktam mondani ugye, hogy mi itt egy igen csinos intellektuális gettóban élünk. A szeparációnak max 1-2 szintje van, ismerjük egymást, nem vagyunk olyan sokan. És mivel ennyire közel vagyunk egymáshoz, könnyű azt hinni, hogy bizonyos dolgokról hasonlóan gondolkodunk. Bizonyos dolgokról persze, de a szexizmus az más.

Mivel egy kibaszott mutáns vagyok, nekem mindig is gondot okozott, ha idegen férfiak megjegyzéseket tettek a külsőmre. Teljesen mindegy, mennyire pozitívat. Pár éve egy fiatal bringás gyerek odaszólt, milyen jól tolom, még azon is felkúrtam magam. Nyuszikám, már akkor városi bringáztam, amikor még a homokozóban szórtad a homokot a többiek fejére. (A Favorit kereke milyen pontosan illeszkedett már a villamossínbe?) Különös tekintettel rá, hogy a kedvesnek tűnő srác nyilván csak azért mondta mindezt, mert nő vagyok. Hogy ahhoz képest. És ha azt mondtam volna neki, hogy elmész te a picsába a szexista megjegyzéseiddel, nem értette volna.

Nincs egyedül ezzel. Valami hihetetlenül mélyre be van épülve az a hiedelem, hogy az utcán vadidegen férfiak minősíthetik számukra ismeretlen nők külsejét és ha elégedettek a látvánnyal, akkor az nem hogy szexuális zaklatásnak minősülne, de illik megköszönni. Mert hiszen mi másért is mászkálnánk, mi nők, szépen felöltözve az utcán, mint hogy begyűjtsük az arra járó hímek elismerését. Komolyan, ezt most láttam többször is leírva egy FB beszélgetésben, a gettón belülről, hogy illik megköszönni. Hiszen jót akart. Kedves volt.

American-Girl-in-Italy-Photo19201080

Most tegyük félre az én testem az én döntésem, meg a nem nemet jelent és hasonló alapvetéseket, mert láthatóan sokak számára ezek nők esetében teljességgel felfoghatatlan elképzelések. Induljunk el egy másik, teljesen elméleti irányból. Vajon meddig, honnan és mikor számítanak az ilyen minősítő megjegyzések, gesztusok, hangok kedvesnek? Egy 12 éves, de már nagymellű kislánynak szabad ilyet mondani, hogy nőjön az önbizalma? A saját apja által gyerekkorában szexuálisan bántalmazott húszévesnek esetleg enyhíti a saját testével kapcsolatos kínjait? Milyen szóhasználattal számít még tényleg kedvességnek és honnan tolakodó? Ha a minősítő férfi kétszer annyit nyom, mint a nő, akinek elismerését akarja kifejezni, ugye akkor sincs oka a csajnak megijedni? Ha a tetszésnyilvánító pasik száma ötször annyi, mint a tetsző alanyoké, az még belefér? Mekkora túlerőtől lehet ijesztő? A sötétedés mely fázisától kezdve gondolhat a nő valami egészen másra az elismerés helyett?

 

A legjobb desszertek és cukrászok, 5. rész – Le Meridien

Azt hiszem, egyszer régen, egy előző életemben francia voltam. Ahogy francia földre lépek, máris otthon érzem magam és ami ennél is meglepőbb, a bennszülöttek is folyton franciának néznek. Nyilván a francia ételekért és azon belül a francia cukrászatért is odavagyok, de hát ki nem? Bár a Le Meridien mostanra leginkább csak nevében számít gallnak, azért a cukrászat elég jól tartja magát az eredeti elképzeléshez.

Azt hiszem, a Le Meridien az elsők között volt, akik macaront csináltak Magyarországon. Könnyű nekik, hiszen sokáig egy echte francia séfjük volt és a vezető cukrász is Frankhonban tanulta a szakmát. A kapcsolat azóta is élő és folyamatos, már őket is elérte az éclair hullám – olyannyira, hogy nem láttok rosszul, 6, azaz hat féle éclairt kóstoltunk végig. És még egy rakás macaront és még két süteményt. Gyilkos menet volt, de túléltük, többek közt a Mázás István vezető cukrász által teremtett remek hangulatnak köszönhetően.

meridien_eclair2

Elmondtam már egy párszor, csak ismételni tudom, milyen fantasztikus élmény volt végigjárni a desszertes sorozat miatt a legjobb helyeket és elbeszélgetni a cukrászokkal. Meséltem a csendes, háttérben maradó Garai Ádámról és Cucuról, azaz Baranyai Péterről, meg Szűcs Árpádról, akiben akkor kezd el lobogni a tűz, ha a munkájáról beszélhet. Mázás István egészen különleges darab, azt hiszem, majdnem olyan jól kommunikál, mint ahogy süteményt készít, valószínűleg a tévében is megállná a helyét.

fura módon nem találtam jobb képet, ezt még Daragó Viki csinálta, amikor Rapp Eszter elment cikket írni a macaron tanfolyamról:)

meridien_mazas

A Le Meridien lobbyját éppen felújítják (én nem láttam rajta, hogy rászorult volna, mikor legutóbb ott jártam), ezért a rendezvény terem felől lehet bemenni. Ettől máris nosztalgikus hangulatba kerültem, mert ott találkoztam Matthieu Kassovitz-cal, akinek elég jó kérdéseket tettem fel a sajtótájékoztatón, majd nem mertem ránézni, amikor utána odajött hozzám. Ah, régi szép kínos emlékek! Szóval megjött Mázás István és nekikezdtünk a beszélgetésnek. A szokásos témáim voltak, ha nem érdekelne tényleg, talán már unnám is.:)

Bár a Le Meridienben is a csokoládé hasít az első helyen, ha az eladásokra koncentrálunk, érdekes módon a főcukrász sokkal jobban kedveli a gyümölcsös desszerteket. A csoki mellett a kávé, pisztácia, vanília és a piros gyümölcsök jellemzik a legutóbbi kollekciót, amely a klasszikus magyar és nemzetközi ízek egyfajta ötvözetét adja. A vintage lehetne a jellemzője Mázás István szemléletének, ha valóban széles körben használnánk ezt a szót a magyar nyelvben. Természetesen a szezonalitás is szerepet és játszik az adott választék kialakításában, télen a fűszeresebb, nehezebb ízek kerülne előtérbe, nyáron értelemszerűen a könnyebb, gyümölcsösebb hangulatok meghatározóak. Ami engem határozottan meglepett, az az, hogy Mázás szerint a valódi ötcsillagos vendég ma már egyáltalán nem a jamaicai epret keresi télen, sokkal inkább a lokális ízekre és alapanyagokra kíváncsi. Ez esetben jó helyen jár a Le Meridienben, mert péntekenként például kifejezetten magyar desszerteket kínálnak és persze itt is Cserpes joghurtot adnak a reggelihez, szigorúan üvegpohárba adagolva – csak semmi műanyag! A szezonális gyümölcsöket pedig liofilizálással (imádom ezt a szót:)) teszik szezonon kívül is elérhetővé.

Persze a helyi desszertek dicsőítése ellenére itt is erősen játszanak a francia gyümölcspürék, a vaj is gall, a tejszín pedig német. Az édesítésben fontos szerepet játszó mézek viszont magyarok, három félét is használnak: gesztenye, selyemfű és akác. Nekem is nagy kedvencem egyébként a gesztenye, a méz dílerünktől pult alól szoktunk kapni akkor is, ha épp hiánycikk. Nyilván nem lehet mindent mézzel édesíteni, mellette a már megszokott kristálycukor, nádcukor is szerepet kap, illetve Mázás István szívesen dolgozik nyírfacukorral is.

De most térjünk rá a kóstolásra, ugye? Mivel az éclair az egyik kedvenc édességem, nem gondoltam volna, hogy egyszer még túl soknak találhatom belőle a felszolgált adagot. Nem tudom, hogy csak a mi kedvünkért (illetve sokkal inkább az utánunk jövő tévéstáb kedvéért) készültek ezek a hatalmas éclair-ek, de bevallom, elég rendesen kifogtak rajtunk. A látvány és a koncepció is igen csak hajaz a Christophe Adam féle éclair-gyárra, nagyon kíváncsi vagyok, üzletileg mennyire jön ez majd be, ha tényleg az éclair lesz a meghatározó desszert a Le Meridienben. Mindegyik finom volt, de annak ellenére, hogy általában igen heves a viszonyom az égetett tésztákkal, ezúttal a macaron mindent lenyomott. Pedig megkóstoltuk a híres Royal csokoládét és Mázás István egyik kedvenc gyümölcsös süteményét is, de a macaron mindent vitt.

meridien_eclair

Már a Sunday brunch-nél is hosszasan lelkendeztem, mennyire a magyar élmezőnyben van a Le Meridien macaronja és ezt továbbra is így gondolom. (Nem mintha ez a mezőny olyan hatalmas lenne, jelenleg max. 4-5 helyen érdemes macaront enni. A Zazziban és a Cake Shopban nem.) A Meridien macaronjai mondjuk a Gerbeaud-éival szemben puritán egyszerűségükkel tüntetnek, semmi bazsalikomos-citromos variálás. Szimplán csak tökéletes állag, varázslatosan igazi ízek, hihetetlen ár-érték arányt biztosítva. A csúcsok csúcsa nekem a vaníliás macaron volt, ott hunytam be a szemem és tűnt el kicsit a világ körülöttem. 

igen, az összes macaront megettük

meridien_macaron

A többi helyhez hasonlóan egyébként a Le Meridien is felismerte, hogy csomagolni kell, szó szerint és átvitt értelemben is. Egyrészt teljesen versenyképes áron lehet tőlük tortát rendelni elvitelre, másrészt pedig az English coffee break keretében délutánonként 2200 forintért lehet szendvicset, süteményt és forró italt fogyasztani. Ismét csak a kávézó láncok áraira kell visszautalnom, és ne felejtsük el a környezet hozzáadott értékét.

365839

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 38 other followers