Skip to content

Miért gyűlölöm a karácsonyt?

Már gyerekként is komoly ellenérzéseim voltak a szeretet ünnepével kapcsolatban és sokáig azt hittem, az évek során erős undorrá növekedett probléma anyámnak köszönhető. Bár kiskoromban valóban főleg miatta szerettem volna hibernáltatni magam szentestére, mostanra egyértelmű, hogy ennél általánosabb a valódi ok.

A legnagyobb gond a karácsonnyal az, hogy egy ordas nagy hazugságra épül. Mondhatni lopott úgy, ahogy van. Értem én, hogy marketing szempontból ez így volt logikus, de az én fejemben nem szűnő és elviselhetetlen belső kattogást okoz Jézus születésnapjának az összes megnyilvánulása. Merhogy ugye nem akkor volt neki és ezt az ellentmondást nem tudom feloldani. A téli napforduló, amire rárabolt az egyház, viszont tényleg december végén van, mint tudjuk.

A másik komoly probléma a szeretet ünnepe kifejezés. Nem ismerek még egy ünnepet, ami ennyi felesleges feszültséget, veszekedést, bántást okozna, mint a karácsony. A januárban beadott válások száma kiugróan magas és megemelkedik a gyilkosságok száma is. Klassz, mi? Nyilván vannak, akik komolyan gondolják és békében, boldogságban töltik ezt a három napot, de szerintem nem ők vannak többségben.

A harmadik egyfajta szenzoros gond: a karácsony elképesztően ízléstelen. Nyilván megint csak vannak kivételek, de mondjuk százból kettő kb. Az összes többi vizuális, zenei és verbális elem, amivel egy hónapon keresztül ingerelnek, annyira alacsony színvonalú, hogy sikítani szeretnék a szenvedéstől.

Ettől függetlenül természetesen én is nagyra értékelem és örömmel várom a december végi iskolaszünetet és a belassulást, szóval magát az időszakot kifejezetten kedvelném, ha nem pingpongozna a fejemben a nem igaz, nem igaz és nem lenne hetekig esztétikai hányingerem.

A lényeg, hogy két nap múlva túljutunk a leghosszabb éjszakán és aztán már csak kifelé megyünk a sötétből – ennek a örömét pedig teljes szívvel átérzem.

winter_solstice_pivato

Fás

Amikor nyár elején összeköltöztünk Annával, őszinte érdeklődéssel kezdtem el összehangolni a szokásainkat. Különös tekintettel rá, hogy ő sokkal rendesebb, mint én. Nem tudom, hogy Anna alkalmazkodásán múlt-e, de remekül működött egyébként az a három hónap.

Nem vagyok vészesen problémás, de bizonyos dolgokra még saját magam számára is meglepően hevesen reagálok. Ilyen például a fakanál. Egy darabig használtam műanyagot, de valahogy olyan élettelen volt, nem volt jó fogni. És sokkal rondább volt, amikor befogta a paprikás zsír, úgyhogy feladtam.

Azóta leginkább fából készült darabokat használok, bár persze van néhány műanyag is, már újgenerációs, jobb anyagból, de azok más alakúak. A dráma lényegét az jelenti, hogy külön használom a húsos és tejes fakanalakat és képtelen vagyok elviselni, ha valaki összekeveri. Nem vallási okaim vannak, leginkább a beszívódó íz miatt döntöttem így, de azóta annyira lényegessé vált, hogy konkrétan sikítani tudnék, ahogy valaki közelít a hagyma felé valamelyik tejes fakanalammal.

Az egész arról jutott eszembe, hogy az imént láttam a TBBT-ból Pennyt olvadt sajtot keverni egy ugyanolyan fakanállal, mint az én egyik tejesem és összerándultam. Ez számomra is új információ volt, hiszen a sajt tejtermék, viszont sós és ezek szerint az ocd-m nem engedné.

Persze tisztában vagyok vele, hogy egyetlen alkalom még nem jelenteni azonnali és végleges minőségromlást az egyébként kb. ötven forint értékű fakanálnál, mégis viccesen erőteljes a belső reakcióm.

Ha valaki idáig elolvasta, már nyilván azt sem bánja, ha elmondom, pontosan melyik a tejes fakanál nálam. Jól jöhet egy esetleges vendégeskedésnél. Nos, elképzelhető, hogy létezik valamiféle univerzális összefüggés a fakanalak alakja és a felhasználás módja között, mivel ahogy rákerestem, rögtön találtam egy olyan csoportképet, amin pont az én tejes fakanalaim viselték a megfelelő címkét. Az alábbi képből az is kiderült, hogy vagy valójában nem is vagyok olyan vészes, mert őszintén megmondom, én a lekvárt a nagyobbik tejessel szoktam keverni. És a krumpli, zsír, curry, paprika számomra teljesen okés ugyanazzal. Szinte megkönnyebbültem.

fotó innen, egész jó kis blog: http://kajapiazongora.blog.hu/2013/04/04/fakanal_titkok

fakanál 007

Apás

Nem leszek most rendes, nem próbálom megérteni, dühből tolom, néha ezt is kell.

Én nem ismertem az apámat. Életemben egyetlen egyszer találkoztam vele úgy, hogy emlékezzek is rá, körülbelül hatéves lehetettem. Még a régi, víz nélküli lakásban laktunk, álltam a térdei között, odahajolt az arcomhoz és kedves dolgokat mondott, de már akkor is tudtam, hogy nem lehet komolyan venni, mert részeg. Ezen a területen komoly tapasztalattal rendelkeztem addigra a húgom apjának és rokonainak, illetve az anyám testvéreinek köszönhetően. Érdekes módon sem a nagyanyám, sem a nagyapám nem ivott soha, pedig utóbbi aztán igazán boldogtalan volt. Szóval apám próbált apaként viselkedni és hozott nekem egy kis tranzisztoros rádiót, emlékeztek rá, olyan fekete, mi is volt a márkája? Anyám már másnap eladta, mert meggyőződése volt, hogy lopott. Meg nem is akart semmilyen kapcsolatot, főleg azért.

Addigra már tudtam, hogy a húgom apja nem az én apám, megmondták ugye, kedvesen az arcomba. Onnantól egyre inkább távolságot tartottam vele, aztán tízéves koromban elköltöztünk tőle, nem volt többet férfi a családban, bár ő sem volt egy fajsúlyos darab sose, úgyhogy nem is tűnt fel. Csak jobb lett, hogy nem kellett alkalmazkodni. Nagyon sokan kérdezték tőlem akkor és azóta is, hogy nem hiányzott-e az apám. Mindig azt mondtam rá, hogy nem, már csak azért sem, mert nem volt arról semmilyen tapasztalatom, milyen az, amikor valakinek van apja. A húgom egyébként imádta az apját és nem emlékszem rá, hogy irigyeltem volna tőle, inkább egyfajta furcsaságnak tartottam ezt a vonzalmat. Talán gyengeségnek is, hiszen számomra nyilvánvaló volt, hogy az az ember nem túl értékes darab.

Az általános iskolai “barátnőimnek” mind volt apja, némelyik együtt is élt vele. Megfigyeltem a viszonyukat és nem értettem. Miért jó az, ha félnek tőle? Miért jó folyton várni, hogy megérkezzen, amikor utána semmire nem lehet használni? Az anyáknak volt értelme. Adtak enni, segítettek a leckében, beszélgettek velünk. De az apák konkrétan semmit nem csináltak, amiért érdemes lett volna egyet is hazavinni. Egyetlen férfit ismertem, akinek szerettem volna a gyereke lenni, István bácsi a földszintről, nála hallgattam fejhallgatóval ismeretlen zenéket miközben követtem a szöveget a borítón – annyira kedves és okos ember volt.

Aztán középiskolában már láttam apákat, akik annyira érdekesek, szórakoztatóak, okosak, kedvesek voltak, hogy még el is irigyeltem őket. Konkrétan két ilyennel találkoztam, de az egyik volt rám igazán hatással. Utólag kiderült róla egyébként, hogy éveken át csalta a feleségét és szellemi függőségben tartotta a lányát, de ettől még ugyanolyan klassznak látom ma is. Engem aztán nem tudott volna semmilyen függőségben tartani, az is biztos és hozzáadott volna az életemhez.

Mire gyerekeim születtek, már tudtam, hogy fontos nekik az apa – kiolvastam a vonatkozó könyvekből. Bár igyekeztem megfelelő alanyokat választani, az első kettőnél nem mondhatom, hogy annyira sikeres voltam, de az apai nagymama tökéletesen kompenzált – persze ettől még rengeteg a seb. A harmadiknál már tényleg belenyúltam a tutiba, igazán a válás után derül csak ki, mennyire jó apa is valaki.

A felnőtt barátnőimnek, barátaimnak mind van valamilyen apja, még ha el is váltak. Számtalan történetet hallgattam végig és közben végig azt mondogattam magamban, milyen szerencsés vagyok, hogy csak az anyám próbálta meg tönkretenni az életem. A hétvégén megint rám borult egy bántalmazós sztori, aminek a gyökerei egyértelműen az apával és a nevelőapával való viszonyból indulnak és ismét végiggondoltam, amit eddig láttam és tapasztaltam. És megint csak arra jutottam, hogy a mi generációnk úgy összességében jobban járt volna, ha apa nélkül nő fel.

Tudom én, hogy ez durva általánosítás, de annyira mélységesen dühös és szomorú vagyok, hogy konkrétan leszarom. Egyszerűen elképesztő számomra az a rengeteg szisztematikus és ocsmány bántalmazás, amit ezek az emberek elkövettek és amit valószínűleg soha senki nem fog rajtuk számon kérni. Igen, az anyák sem hibátlanok, de ők akkor is iszonyatos mennyiségű munkát és energiát tettek bele a gyerek felnevelésébe, amihez mérve a férfiak semmit nem csináltak gyakorlatilag. Biztos vannak jó apák a mostani ötvenes-hatvanas korosztályban, de a számuk elenyésző a sok rohadékhoz képest, akinek a gyerekei szenvedését nézem évek óta.

Persze, más kor volt, más elvárásokkal – ezt is pont leszarom. És végtelenül hálás vagyok azért, hogy ez változott és változik. Nyilván nem mérvadóak sajnos azok a közösségek, ahová az én gyerekeim jártak/járnak, de olyan jó látni, hogy ott vannak az apák, válás után is. A mindennapokban, a szülőiken és az ünnepségeken is. A nagy gyerekeim apja talán egyszer volt szülőin 15 év alatt és minden problémámat az anyjával beszéltem meg. Míg most a legkisebbnél természetes, hogy felváltva csináljuk és együtt döntünk, hosszasan előkészítve, gondolkodva. És ez csodálatos, de még mindig végtelenül dühös vagyok a többiekre.

Gyűlölős

Nem ezt kéne csinálnom, határidőm van ma, de muszáj letenni magamról az érzést, úgyhogy most a testekről fogok írni.

A nagylányom kérdezte, hogy beszóltak-e már a ruhás cikksorozatom kapcsán, amiben ugye főleg én modellkedem mostanában egy barátnőmmel, hogy milyen rondák vagyunk. Nem is egészen értettem, mire gondol, mert hát szépek vagyunk, vaze, kinek lehetne velünk bármi baja.

Az utóbbi években a korábbinál jóval kevesebb emberrel érintkezem valóságosan, de persze a blognak köszönhetően virtuálisan viszont egyre több barátom van. Lassan nő az olvasók száma, mert valahogy nem vagyok elég szélsőséges. Nem vagyok igazán sem cuki, személyes, dühös – mindenből van egy kicsi, de valójában elég semmilyen vagyok a rendes blogokhoz képest, amik jobban beszippantják a népet. Cserébe itt nagyon sok gondolkodó ember van, akikkel lehet vitatkozni is és érdemes odafigyelni arra, amit mondanak. De az is egyértelmű, hogy hatással vagyok rájuk/rátok, ami elképesztő érzés és tökéletes ellentételezés a munkáért, amit beleteszek.

Mivel jó arcok a barátaim (bár velük is szoktunk vitatkozni) és az olvasóim is, egyfajta burokban élek, ez tény. Hogy ez jó vagy sem, az most mellékes, de így van. Félszavakból kb. És bár az ügyfeleimtől rengeteget hallgatom, kinek mi baja van a saját testével, azért ezen a területen is van egy minimális konszenzus, hogy ha nem is megy, de az lenne a jó, ha képesek lennénk mindannyian szeretni a testünket. Azt gondolom, a mások testének elfogadása területén is eléggé egyet értünk. Nekem sem tetszik egy csomó ember és istenem, hányat, de hányat tudnék jobban öltöztetni, még a közeli ismeretségi körből is, de amíg nem kérik, nem mondom, mert mi közöm van hozzá? (Najó, néha felajánlom, most lehet, hogy lesz egy pilot projekt a franciatanárommal.)

Ugyanígy nagyon keveset nézek divatlapokat online és offline egyaránt, tévénk meg ugye nincs és a sorozatokban, filmekben is kifejezetten keresem az olyanokat, ahol minél többféle férfi és nő szerepel – rohadt nehéz ám és persze csak bizonyos határok között mozog a kínálat. Szóval egy meglehetősen toleráns állapotban vagyok egy ideje, bár nem mondom, hogy ne lehetne ezen még dolgozni. Úgyhogy tényleg teljesen megdöbbentett, amikor a legutóbbi ruhás cikknél néhányan vették a fáradságot, hogy beírják, milyen igénytelenek és csúnyák vagyunk a barátnőmmel és mennyire nem szabadna rajtunk divatanyagot fotózni. A ruhákat is ekézték persze, de az sokkal kevésbé érint, bár azon is meglepődtem, mindegy, nem tudják, miről beszélnek szegények.

Őszinte leszek, egy kicsit rosszul is esett, bár azon tényleg röhögtem, amikor valaki felháborodott, miért nincs rajtam melltartó. De inkább csak nem értettem, hogy miért tesz valaki időt és energiát ilyesmibe? Szóval a szokásos, megpróbáltam megmagyarázni, miért volt ilyen fontos verbalizálni a gyűlöletüket. Az egyik ok szerintem a szeretet ünnepe. Majd egyszer lehet, hogy elmondom, miért utálom annyira a karácsonyt, de az konkrét tudományos megfigyelés, hogy december 24-hez közeledve iszonyatos feszültség gyűlik fel az emberekben, a nőkben különösen. Aki engem olvas, annak szerintem felesleges elmagyaráznom a jelenség hátterét. Szóval szerintem ez az egyik tényező, de ez inkább csak egyfajta irányadó hangulat valószínűleg.

Az igazán lényeges ok a saját testük gyűlölete. Hírességek fotóival kapcsolatban is az a tapasztalat, hogy azok szeretnek a legjobban leszólni általában más nőket a tökéletlenségükért, akiknek a legtöbb problémájuk van saját magukkal. Ha pedig egy magamfajta teljesen átlagos nő (egyébként szerintem kurvára messze az átlag felett vagyok sajnos) merészkedik beállni egy divatanyagba modellnek, az aztán tényleg felháborító. Hát ez azt hiszi magáról, hogy ő a Cindy Crawford? Nyilván nem hiszek magamról semmi ilyet, eleve igyekszem csak saját magamhoz hasonlítani magam és a modellek külsejének aránylag kicsi szerepe van az életemben. (De azért még mindig van, ez is tény.) Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ha nem csak 32-34-es méretű, fehér, hosszú hajú, 175 centis nőket látnánk a médiában, az mindenkinek jót tenne.

fotó: http://ourbreasts.org/

tumblr_necamxVRQz1s2e5eio1_500

Mert ha minél több, hozzám, a barátnőmhöz és az átlagos emberekhez hasonló nővel és férfival lennének tele a filmek, sorozatok, magazinok, a népesség nagy része nem lenne kénytelen utálni saját magát, amiért nem elég jó. És ha a médiában reprezentált bárki hasonlóságot árul el a népesség nagy részével akár külsőleg, akár belsőleg, talán még örülnének is azok a drága olvasók és nem őrjöngenének azon, hogy xy milyen kövér, ráncos, szőrös, öreg, igénytelen, stb.

fotó: http://baretobush.tumblr.com/

tumblr_n1vcciYVz11sj3nito1_500

A média változására még elég sokat kell várni, de itt a neten nem annyira nehéz a dolog, egyetlen guglis keresésből egy rakás linket lehet találni, ahol átlagos nőket és férfiakat nézegethetsz, akár tematizálva – oké, pasikban nehezebb, de nem lehetetlen. Ha épp azon gondolkodsz, hogy visszanöveszd a punciszőrödet, amiben erősen támogatlak, a Growing out my bush a te oldalad.  Ha szeretnéd a melled jobban megkedvelni, az egyik opció az Ourbreasts.org, tele remek infókkal is egyébként, nem csak képekkel. Ha meg arra vagy kíváncsi, milyen sokfélék a nők meztelenül és még lábuk közé is szeretnél benézni, a Real Women’s Bodies jó hely lehet. Ezt a három oldalt egyébként ugyanaz az ausztrál csaj csinálja, mély tiszteletem neki. De telis tele van hasonlókkal a web, tényleg.

Teljesen biztosra ígérem, hogy ha három hónapon keresztül minél kisebbre veszed a mainstream média fogyasztásod, viszont jelentősen megemeled az átlagos emberekről készült képek nézegetését, érezni fogod az eredményt, amikor a tükörbe nézel. És a többi embert is szebbnek fogod látni valószínűleg.

real-mens-bodies-5

Zenés csajok

Hosszú éveken keresztül alig-alig változott a zenei ízlésem, ugyanazt hallgattam mindig. Leginkább jazzt, népzenét és musical számokat, de persze befigyelt egy kis Prince, George Michael és Madonna is, mindig is szerettem táncolni. A kedvencem Ella Fitzgerald volt, odavoltam a lőrincrévi lemezért, amin csembaló is volt és rengeteg Gershwin számot tudtam kívülről. Aztán jött az a pasi, aki miatt annyira kiborultam és behozta az életembe az elektronikus zenét, teljesen megváltoztatva az ízlésem.

Azt hiszem, az Anima és a Morcheeba voltak az elsők, amiket élvezni tudtam, de egy év sem telt el és már goára csapattuk – oké, kicsit rásegítettem, de még mindig könnyen hangulatba tudok rá kerülni. Volt egy Massive Attack szám, amin sokáig azonnal elbőgtem magam, amikor meghallottam, beégett néhány dolog.

Az utóbbi években főleg a lányom hozott új zenéket az életembe, mondjuk az Oasis és a Franz Ferdinand rajongása teljesen hatástalan volt rám, de amúgy is átmeneti időszak volt. Fura módon az exemnek, akivel 11 évig voltunk együtt, annyira gyökeresen más a zenei ízlése, hogy bár voltak kompromisszumos átfedéseink, jártunk is együtt koncertekre, de amiket igazán szerettünk hallgatni, az a másikat annyira idegesítette, hogy egy idő után leszoktam a zenehallgatásról.

Főleg nőket hallgatok egyébként, nagyon kevés férfi hangját élvezem, bár a csajoknál is igen válogatós vagyok. Beyonce pl. hiába elhiszem, hogy jó, rohadtul nem bírom a hangját, egyszerűen birizgálja a fülemet belülről, karcolja. De nem is feltétlenül mélységen múlik, hiszen például Miley hangja sem vékony a megdöbbentően jó Jolene-ben és mégis odáig vagyok tőle, rajta van minden playlistemen.

Az ember, akivel nem járunk, zenefüggő, ért is hozzá, és már az első találkozásnál elbűvölt azzal, hogy szereti az operát. Aztán ideköltözött Anna, aki hozta magával az erősítőjét és a kdrága hangfalait, amiket hallva rájöttem, hogy én eddig egy barlangban éltem. Legalábbis zeneileg. Az is kiderült, hogy pusztán szenzorosan sokkal jobb a hallásom, mint az gondoltam, egyszerűen érzem, mekkora a zene, ami jön a hangszóróból. És ha zajos vagy túl keskeny sugárban csordogál, inkább nem is hallgatom – fülhallgató, agybadugós az opció.

Gyorsan beszereztem magamnak két új hangfalat és remélhetőleg lesz még kettő, mert ezután már nem mehetek vissza a barlangba, drámai lenne nagyon. Bizonyos szempontból jóval magasabb minőségű lett ettől az életem és mióta nem vagyok szomorú, már Katie Meluát sem hallgatok. De még mindig főleg nők énekelnek a fülemben és a nappalimban.

Legtöbbször Manoya, vagyis Hódosi Enikő. A stúdió változat is elég jó, de az akusztik még sokkal érdekesebb lett, még hárfáznak is.:) (Belterjes poén, bocs.) Egy rakás interjút elolvastam a csajjal és nagyon megkedveltem, egyszer már meg kéne nézni élőben is. Mondjuk az akusztik felvételnél viselt zöld öve sajnos kiverte a szemem, de majd legfeljebb nem nézek oda mindig, csak hallgatom.

fotó: Szabó Balázs – Origo

Fotó_Szabó Balázs

Kate Nash azt hiszem, a legállandóbb előadóm az utóbbi időben, és bár nagyon szeretem az újabb lemezét is, de ha elindul a Foundations, amit érthető okokból rongyosra hallgattam, még a bringán is muszáj táncolnom és ennek még a szövegét is eléggé tudom, pedig abban aztán nagyon-nagyon rossz vagyok. Hm, élőben is jó.

Néha nagyon véletlenül kerül valaki a playlistemre. Volt például a True Blood utolsó szezonjának egyik jelenetében egy szám, ami miatt kb 20szor visszatekertem a képet. Persze az internet mindent tud, úgyhogy hamar kiderült, a Fire in the hole című Steely Dani számról volt szó, amit egy svéd jazz énekes csaj dolgozott fel. Napokig csak azt hallgattam, aztán megszereztem az egész lemezt, ami egyébként az egész Steely Dan tribute két női hanggal, végtelenül minimalista hangszereléssel. Vannak napok, amikor órákon keresztül ez meg a fülembe, különösen szeretem, ha belül dalol Rebecka Tornqvist és Sara Isaksson.

Ha már a Manoya miatt rányomultam az akusztikra, előrángattam néhány régi MTV unplugged felvételt is. Eric Clapton persze, még ha nem is nő és Alanis Morissette. Előbbit mindig is szerettem, utóbbit meg nem annyira, de így kevésbé rockosan nagyon bejön. Fura módon mostanában bírom Lorde-ot, bár a tartalma nyilván nem hozzám szól és bevallom, még mindig hallgatok Abbát, ellenpólusként meg némi Tori Amost, mindkettőnek élvezem a szövegét is. Amennyire nosztalgikus az Abba banalitása, pont annyira szívesen figyelek Tori femin- és egyéb izmusára.

Van még egy új szerelmem, amit az Index egyik cikke miatt néztem meg, bár erősen gyanakodtam a nagy rajongást olvasva, mivel az indexes újságírók láthatóan nem a kifinomultság hívei, ha zenéről van szó. Ettől függetlenül Jónás Vera tényleg baromi jól énekel, remek zenéket ír és ő aztán valóban akcentus nélkül énekel angolul Ja, és van neki akusztik koncert felvétele, amiből kiderül, hogy elképesztően cuki csaj és még humora is van. A jég dupla viszkivelt pl igen viccesen tolja.

 

 

 

Éhes

Gyerekkoromban azt hiszem, én voltam a legszegényebb gyerek az osztályban, legalábbis felsőben, miután a lakótelepre költöztünk. Anyám félelmetes erővel összegyűjtötte a pénzt egy másfélszobás öröklakásra, de aztán nem tudta fizetni a hitel részleteit, ezért egy időre albérlőt fogadtunk, egy másik elvált csajt a kisfiával. Akkor öten laktunk a 36 négyzetméteren, de legalább volt víz és vécé a lakásban, ami korábban nem.

De bármennyire is kevés pénzünk volt, a nagyszülői háttérnek köszönhetően mindig volt mit ennünk. Persze anyám jól is csinálta a háztartást, de az a rengeteg gyümölcs, zöldség és hús nem kis szerepet játszott a fennmaradásunkban. Akkor nagyon szörnyen éreztem magam attól, hogy nekem semmim nem volt azokból a dolgokból, amikkel a többieknek természetes módon rendelkeztek, 12 évesen el is kezdtem bébiszittelni, hogy vehessek magamnak farmert.

Aztán nemrég olvastam egy tanulmányt arról, hogy a komoly nélkülözés hogyan csökkenti le a szegények intelligencia szintjét és rájöttem, hogy valójában sosem voltam igazán szegény, mert soha nem voltam éhes. Amikor napi húsz forintból kellett kaját csinálnom két embernek majdnem 30 évvel ezelőtt, akkor is ott voltak anyósomék és anyám, akikhez enni mindig lehetett menni.

Nem tudom, pontosan mitől van, hogy most hirtelen egyre többen hajlandóak arról beszélni, hány gyerek nem kap eleget enni ebben az országban. A helyzet nyilván egyre rosszabb, de azok, akik a terepen dolgoznak akár elméleti, akár gyakorlati oldalon, már évek óta mondják, hogy ez iszonyú, nem elfogadható és még csak nem is kerülne sokba segíteni. Azt akartam írni, hogy nem tudom elképzelni azt az embert, aki szerint nem baj, ha egy csomó gyerek éhezik. De, el tudom, ismerek is ilyet. Minek szültek annyit, mondaná. És hogy sokkal több támogatást kapnak “az ilyenek” az államtól és az önkormányzattól, mint a rendes emberek. Pedig helyi szinten lehetne a legtöbbet segíteni, ha létezne civil hálózat, aminek valóban részei a különböző egyházak hívei és a mezei polgárok. Ha menő lenne segíteni, sőt, elvárás a társadalom részéről, legalább a szerencsésebbekkel és a hivatalt viselőkkel szemben.

Addig is nagyon örülök, hogy legalább beszélnek erről a témáról és elhangzik, hogy a hosszú téli szünet rengeteg gyereknek nem örömöt hoz. Az is nagyon jó, hogy egyre több cég vonódik be ilyen jellegű támogatásokba és nem csak úgy odaadják valakinek a pénzt, hanem konkrét települések konkrét gyerekeit etetik, ahogy ez a Procter és Lidl csinálja fél évig.

A havi tízezremből, amit civileknek adok, az első tétel Böjte Csaba árvaháza volt, már tizenéve küldök nekik pénzt havonta. Rajtuk kívül a Füzesabonyi Állatvédő Alapítványnak, az Átlátszónak, az Igazgyöngynek, A remény kora alapítványnak és pont annak a Gyermekétkeztetési Alapítványnak adok még rendszeresen, akik most a Procter-Lidl féle akcióban dolgoznak. Mindenkinek kéne, aki megteheti.

Igazi nyomozók

A True Detective-ről már mindenki hatalmas dicshimnuszokat zengett, amióta csak elindult, Anna barátnőm konkrétan nyomást gyakorolt rám, hogy nézzem már meg, mert jó. És mégse kezdtem bele, mert tudtam, hogy baromi nyomasztó lesz. Aztán az ember, akivel fél éve nem vagyunk kapcsolatban, szintén megnézte és hosszasan lelkendezett, hogy mennyire élvezte. Őszinte leszek, nyilván a köztünk lévő nem kapcsolat jellegű reláció miatt éreztem úgy, hogy akkor most belevágok, de így utólag nem is értem, miért húzódoztam ennyit. Illetve de.

Youre-like-the-Michael-Jordan-of-being-a-son-of-a-bitch.

Nyilván egy csomó általam is olvasott kritikában elmondták, hogy mennyire komplexek a karakterek, ez volt az egyik dolog, ami miatt imádtam. Biztos arról is volt szól, milyen zseniálisak a párbeszédek, bár azt esküszöm, senkitől nem hallottam, hogy kibaszott viccesek is sokszor. Olyan, mint egy anti-Sorkin szöveg, mert pont leginkább a pátosz és az optimizmus hiányzik belőle, de legalább olyan okos és filozofikus. Bár a Social Network dialógusaival esküszöm van átfedés. Ami nem véletlen, mert egészen egyértelmű, hogy a Matthew Mcconaughey által játszott Rust rohadtul nem neurotipikus, úgyhogy persze belé voltam szerelmes. Ez a fajta őszinteség teljesen levesz a lábamról. Najó, az sem zavart, hogy milyen jó teste volt és milyen cukin göndörödtek a tincsek a fején.

true detective hbo

De szerintem pusztán szakmai szempontból Woody Harrelson dobta a nagyobbat. Bár a sorozat nagy részében szerettem volna egy baseball ütővel szétverni a fejét, pont ez mutatja, milyen jól is adta a hazug, ostoba, szexista, erőszakos tahót. Itt szeretném még elmondani, hogy én még ilyen ocsmány nyakkendőket nem láttam, ennyit egyszerre meg aztán végképp nem, egyfajta vizuális túlterheltség állandó állapotában léteztem a flashback részeknél.

cache_884800584

Arra sem emlékszem, hogy mondta volna valaki, mennyire jó Michelle Monaghan a filmben. Őt még eddig csak ennél sokkal komolytalanabb dolgokban láttam és most rendesen lenyűgözött. Volt neki egy igen durva szex és egyéb jelenete, aminél szinte elfelejtettem levegőt venni, annyira keményen igazi volt.

IbXue7S

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az első részt nagyon sokáig néztem, folyton félbehagytam, hiszen valójában nem szeretem a sorozatgyilkosos sztorikat, utálom a tahókat és ha gyerekeket bántanak, különösen kiakadok. Valószínűleg az is gond volt, hogy kb. a felét értettem annak, amit beszéltek, márpedig úgy nem jön át a legfőbb érték. Szóval beláttam határaimat, leszedtem egy angol szöveget és az első rész felénél lévő autós beszélgetéstől kezdve odaragadtam a monitorhoz.

true.hbo

Azt is be kell vallanom, hogy az embert, aki nem a pasim, rendszeresen kifaggattam egy-egy félelmetesebb elemnél, hogy mi fog történni. Nekem ugyanis sokkal könnyebb, ha tudom ilyenkor, mi lesz. Az utolsó két résznél már így is rettegtem, halálosan fárasztó volt, alig vártam, hogy vége legyen, azért ez tényleg nem nekem való igazából.

nothing-snooty

 

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 64 other followers