Skip to content

Egészséges

A héten megint volt nálam egy kisebb lánybuli, ahol többek között a magyar egészségügyről beszélgettünk. Meg persze a feminizmusról, ennek kapcsán némi vita is történt, a konkrét témáról majd még beszámolok, mert elég érdekes. Az egészségüggyel kapcsolatban nem volt vélemény különbség. Ahogy valszeg az olvasóimmal is kb. ugyanazt gondolhatjuk, de pusztán tanulságként leírom, hogy nézett ki a kutya legutóbbi betegsége.

Reggel még nem volt semmi baja, reggeli után vidám séta során pisi-kaki. Majd 11 óra körül elkezdett remegni. Erre már volt példa, azonnal ugye nem akadok ki. Amikor már egy órája csinálta megállás nélkül, felhívtam az orvost. Kikérdeztek részletesen, hogy mi történt, hogy néz ki, felsoroltak néhány okot és azt mondták, figyeljem meg és ha nem múlik, vigyem le. Kb. 40 perc múlva rájöttem, hogy tuti lázas, mert forró a teste. Megmértem, 40,3, megint hívtam az orvost. Na, ez már komoly, de a délelőtti rendelésnek mindjárt vége, a délutáni meg csak 3-kor kezdődik. A mi csodálatos Tamásunk azt mondta, adjak be neki egy negyen algopyrint, itassam és mindenképpen vigyem le a rendelésre.

Itthon persze nincs algopyrin, sose vagyunk lázasak, elindulok körbe a házban, hálistennek az alattam lakó szomszéd ad egy szemet, a kutya beveszi egy kis kenőmájassal, áldassék az úr neve, hogy mindig van itthon. Hívom az exem, jön kocsival, persze a fél délelőttöt átbőgtem, főleg, amikor a kutya majdnem eldőlt a gyengeségtől.

Na, lemegyünk 3-ra a rendelésre, kicsit várni kell persze, de az állat sokkal jobban van. Bemegyünk, lázmérés, 40,5, kanül, vérvétel. Ha egyikünk elmegy a vérrel az állatkórházba, fél órán belül megvan az eredmény és ki lehet zárni a kullancsfertőzést. Oké, közben egy hátsó szobában a kutya infúziót kap, mert nem iszik, illetve további lázcsillapítót. Az ölemben fekszik, az asszisztens rendszeresen odajön megnézni, hogy van, nagyon kedves. Időnként valami szuperfinomnak látszó roborálószert ad az állatnak tubusból. Az ex elviszi a vért, elmondása szerint csak az orvos nevét kellett megmondani, adatbázisból töltötték be a további infót és az ő mailcímét is felírták faxni nélkül. Nem kellett 30 perc, hogy megérkezzen az eredmény minden kért címre. 1900 forintba került összesen. Az asszisztens azonnal jön, hogy nincs kullancsfertőzés, megnyugodhatunk.

Vége az infúziónak, kiküldenek minket pisiltetni és begyűjteni egy kis terméket. Siker, ott helyben megvizsgálják az állat vizeletét, nincs gond. Viszont a vérkép szerint nagyon maga a fehérvérsejt szintje, ami a többi tünettel egyértelmű belső gyulladásra utal. Előkapják az ultrahangot, megnézik – nincs semmi gond, tehát valszeg fertőzés. Kap antibiotikumot vénásan, meg valamit a gyomrára. Hazamegyünk, másnap reggel vissza.

Következő nap újabb adag infúzió, már valamivel kevesebb. Ismét vénás antibiotikum, illetve némi tabletta is. Az állat tökéletesen jól van, mindenki nagyon-nagyon kedves és hatékony volt. Minden vizsgálat és gyógyszer összesen nem került 12 ezer forintba. Így néz ki, amikor egy rendszer fizetősen működik.

unnamed20

The Homesman

Kevés filmet vártam annyira idén, mint a Homesmant. Mary Bee Cuddy az első trailernél a barátnőm lett: egy nő, aki egyedül él, független mindenkitől, okos, kedves, bátor. És aki elvállalja, hogy elszállít három őrült nőt, akik valószínűleg meghalnának, ha a prérin maradnak. Ezért aztán, mikor láttam, hogy már fent van a neten, napokig gondolkodtam, mi legyen. Megvárjam-e, míg behozzák a moziba (nincs még bemutató dátum) vagy elég lesz monitoron. Végül persze megnéztem, mert utálok moziba menni. És jól tettem.

Nem azért volt jobb itthon, mert nem elég nagy film a rendes vászonhoz, dehogynem. De olyan mély hatással volt rám, amit nem szerettem volna egy moziban érezni, tudni, hogy az a rakás ember nem érti, mi történik vagy a reakciója pont ellentétes az enyémmel. Nyugodtan a szám elég kaphattam a kezemet és felkiálthattam, hogy nem, ez nem lehet, elfordíthattam a fejem, amikor túl erős volt valami.

nagyon szépek voltak a kosztümök és a set designis, kicsit már talán túl esztétikus is néha

The Homesman : Premières photos du film de Tommy Lee Jones

Egyszerre volt nagyon érdekes és taszító látni, hogy az a hely és kor, amit én főleg a Laura Ingalls Wilder könyvekből ismerek, milyen is volt valójában. Mondjuk Laura utolsó könyve, ami a halála után jelent meg, már mutatott némi valódi drámát, de ez a borzalmas sötétség és ostobaság az Ingalls családot talán tényleg elkerülte. Nyilván nem nagyon nézek ilyen filmeket, ezért mondhatom, hogy rég láttam ennyi undorító emberi lényt egy rakáson. Ja, majdnem mind férfi volt. Az áldozatok meg mind nők, teljesen véletlenül.

ó, az a nyuszisapka, imádtam

H_20130409_4096-2.dng

A Homesman ugyanis egy női film. Hiába Tommy Lee Jones az egyik főszereplő, meg a forgatókönyv írója és a rendező is, ez a sztori arról szól, mennyire iszonyúan szar volt nőnek lenni minden korábbi időszakban. Nem számít, hogy szép vagy, hogy okos vagy, hogy van-e saját házad, gyereked vagy nincs, hihetetlen akarat, erő és bár utálom ezt a szót, de szerencse is kell hozzá, hogy túléld.

Olyan szívesen mesélnék a történetről, de ha már ilyen baromi ügyesen rakták össze az előzetest és a kritikusok is képesek voltak tartani a szájukat, én is kibírom. Csak azt mondom el, mennyire csodálatos Hilary Swank ebben a szerepben és mennyire szerettem. Hogy milyen nagyon sajnáltam a három őrült nőt, akiknek a flashbackjai ugyan kicsit hatásvadászra sikerültek, de mivel annyira ismerjük ezeket a sorsokat, nem számított. És persze a jó öreg Tommy is remekelt, nem kímélte magát, szeretem, amikor valaki ennyire alázatos tud lenni. Rendezőként nekem néha kicsit mesterkélt, legalábbis vizuálisan, de nem panaszkodom.

Nagyon meg kell nézni.

alig beszéltek

1280x720-nUf

 

Vásárlós

Nem annyira jellemző módon egy végtelenül földhözragadt poszt következik. Régóta foglalkoztat már ez a téma és bár a legkevésbé sem vagyok egy flylady, de mivel kajáról van szó, szívesen beszélek róla. Aztán még az is lehet, hogy valakinek hasznos lesz. És megint lesz szó anyámról is, hogy mit tanultam tőle, meg kell ragadnom minden alkalmat.

Egyszer azt mondta egy régi barátnőm kvázi irigykedve, milyen klassz, hogy én hétköznap is szoktam főzni. A csaj egyébként kifejezetten jól tolta, ettem nála többször, úgyhogy nem értettem. Hát egy borsófőzelék nem ügy, mondtam, csak előveszem a mélyhűtőből. Erre kiderült, hogy ő mindig csak annyi élelmiszert vásárol, amit pont megfőz. Ledöbbentem.

Mert ha valamit, hát azt nagyon sikerült az én drága édesanyámnak a fejembe vernie, hogy bizonyos élelmiszereknek mindig kell otthon lennie. Pedig ő még nem is hallott annak idején a zombikról, de ugye azért volt már korábban néhány másik háború. Meg nyilván a vidéki értékrend. (Egyébként mondott barátnő is vidéki, hm.) Szóval szerintem nem lehet úgy élni, hogy nincs otthon minimum 1 kg krumpli, legalább 3 féle száraztészta, 3 féle rizs, 3 féle liszt, tojás, vaj, tejszín, 2-3 féle sajt, gersli, vöröslencse, simalencse, joghurt, alma, SZALONNA!, sárgarépa, hagyma, gríz, pattogtatni való kukorica, polenta, quinoa, tonhalkonzerv.

Amikor pár éve végre megvettem életem első vadiúj hűtőjét, fontos szempont volt, hogy legalább három fióknyi mélyhűtő legyen benne és alul. Néha szoktam saját dolgokat is fagyasztani, epret, málnát, spárgát, az idén nem vittem túlzásba sajnos. Készételt szinte soha, az nálunk mindig elfogy frissen. Vagy nem és akkor meg kidobom, mert úgyis elfeledkezem róla.:) Szóval a mélyhűtőben mindig van zöldborsó, mostanában kétféle, egy zsenge és egy extra zsenge, kukorica, lazac, spenót, sóska, halrudacska és ikeás húsgolyó. Ez tényleg az alapfelszereléshez tartozik. Illetve az utóbbi években szinte mindig van ezeken kívül kacsamell vagy comb, amit főleg akkor veszek meg, amikor le van árazva. Illetve mindenféle húst akkor veszek leginkább, amikor le van árazva. Oldalas, csirkeszárny, csirkemell, darált pulyka szokott még a műsoron lenni. Meg persze kutyakaja, marhaszív nyesedék, kacsaszív és társai.

Asszem, talán vkorsi számolta ki egyszer, hogy ez így nem feltétlenül gazdaságos, olcsóbb, ha nincs mélyhűtője az embernek, de én nagyon szeretem, hogy legalább 10 féle kaját tudok bármikor készíteni, anélkül, hogy kitenném a lábam a lakásból.

A lányomat sikerült teljesen meggyőznöm és hasonló módon intézi az ügyeit, a fiam nem figyelt annyira. Neki hatalmas meglepetést szerzett, hogy bevásárlás nélkül is tudok vacsorát csinálni Norvégiában is.

ha lenne kamrám, kb ilyen lenne:)

pantry-775071

Dühös

Azt szoktam mondani, hogy a túlélés egyik alapfeltétele, hogy tudj dühös lenni. Találtam is egy oldalt, ahol elképesztő mennyiségű okos idézet van a témával kapcsolatban, főleg az ízlésem szerint válogatva. Amiket szeretek, arról szólnak, hogy dühöngj csak, de irányítsd, legyen értelme. Persze úgy még nehezebb, tudom, de mennyire, hogy tudom.

Talán a gyakran őrjöngő anyámnak köszönhető, de nekem sosem volt bajom a dühös nőkkel. Félelmetes volt, persze, de inkább csak azért, mert nem volt kiszámítható és látszott, hogy képtelen fegyelmezni magát. Kb. tízévesen már sajnáltam inkább. Az viszont egyértelmű volt, hogy ez egy kétségbevonhatatlan energia, ami jól használható, ha az ember megtanulja kezelni.

Nem volt könnyű, kurvára nem. Még felsőben is előfordult, hogy összeverekedtem egy másik lánnyal és a földön fetrengve téptük egymást. Szerintem főleg rajtam múlt. Aztán tizenévesen is simán visítva, toporzékolva téptem szét a rosszul sikerült ruhadarabot varrás közben. De szép lassan haladtam azért és most már elmondhatom, hogy nagyon-nagyon rég nem ütöttem meg senkit. Pedig mennyire szeretnék néha. ATYAISTEN, EZ MEKKORA FAKE! Most jövök rá, hogy csak másfél hete, hogy elpattant a fejemben valami és nekiestem valakinek. Oké, hogy minden alapom megvolt rá, de mennyire kínos, hogy itt papolok és közben.

Az átlagos nő viszont nagyon ritkán dühös. Nekem is van olyan barátnőm, ismerősöm, aki gyakorlatilag soha. Panaszkodik, szomorkodik, szenved, de nem üvölt, nem mondja, hogy elmész te a picsába már. Nem meglepő módon (már a saját, jól bevált kifejezéseim is rohadtul untatnak, ezen el kell gondolkodnom) az a kettő, akire most pont gondolok, aránylag súlyos immunrendszeri betegségekkel küzd. De kibírja. Az agresszív érzések elnyomásából adódó civilizációs betegségek persze a férfiakat is sújtják valamennyire, de a statisztikákból nyilvánvaló, hogy ők azért annyira nem fogják vissza magukat. Érdekes kérdés, hogy vajon mekkora a két nem átlagos agresszió-szintje és ahhoz képest mennyit él meg belőle bármilyen módon? Akár FPS játékkal, futással, kiabálással vagy IRL erőszakkal? Bevallom, vannak prekoncepcióim. A témához kapcsolódó fontos kifejezés a hatékony agressziószint, amit én egy Imre-Tóvári Zsuzsa interjúban olvastam először, ő a magyar vízilabda válogatott pszichológusa.

article-2583570-1C643DB500000578-217_634x370

A látványosan és felvállaltan dühös nő mindenesetre még mindig nem jellemző jelenség, különösen nem olyan szöveg- és egyéb környezetben, ahol az indulat jogos és igazolt. Többek között ezért is szerettem sokkal jobban a Maleficentet a Frozennél. És dühösnek lenni nem csak nem nőies, de a feminizmus ügyének is árt, tudtátok, ugye? Szóval egy feminista aztán végképp jobb, ha óvatos, legalábbis ezt szokták mondani, amire én meg ezt tudom válaszolni:

“Usually when people are sad, they don’t do anything. They just cry over their condition. But when they get angry, they bring about a change.”
Malcolm X

Szóval az én szememben a düh képessége vonzó, férfiban-nőben egyaránt. És úgy látom, mivel az igazán széleskörű közbeszéd olyan, amilyen, a dühös nőknek komoly keletje van a neten. Ott volt először Csakazolvassa, most meg a Gumiszoba és még van egy rakás név, akik talán kevésbé népszerűek, de legalább olyan fontos a szerepük. Ahogy egy feminista nővérem fogalmazott, ezek a kapudrogok – bár a hasonlat abból a szempontból nem túl jó, hogy a fűtől aztán senki nem szokott őrjöngeni, szerencsés esetben a patriarchális társadalommal való szembefordulás inkább fordított folyamat.

Én is sokat olvastam egy darabig Gerle Évát és pont tegnap osztottam meg Gumiszoba egyik nagyon vicces posztját. Nálam is a legnépszerűbbek közé tartoznak a dühöngős, férfigyalázós posztok. De pont a legutóbbi, két évig tartó kapcsolati válságom során jöttem rá, hogy nem lehetek állandóan dühös. Hiába volt meg rá minden okom, hiszen egybeesett a szülői és szakmai problémáimmal, egyszerűen képtelen vagyok ennyi időn át indulatos lenni. Agyonüt, kizsigerel, tönkretesz hosszú távon. Egy idő után már azért mentem el a terapeutámhoz, hogy segítsen megszabadulni a sok dühtől, mert nem bírom tovább, mást is akarok érezni.

Bloggerként, újságíróként azt gondolom, hogy fontos szerepe van az ilyen nyíltan felvállalt indulatnak, komoly bátorság kell hozzá. Viszont egyrészt veszélyesnek tartom, van róla tapasztalatom, mennyire könnyű a virtuális térből átcsúszni a valóságba. Kibaszott rémisztő ám, amikor egy pszichopata levelet hagy a postaládádban, hogy tudom, hová járnak a gyerekeid óvodába. Nem, nem velem történt, de igaz. Másrészt szerintem hosszú távon sem az író, sem az olvasó személyiségfejlődésére sincs pozitív hatással az ilyesmi.

Engem mindig komolyan megijeszt, amikor valaki valamiféle messiást lát bennem, csak mert olyasmiket mondok ki, amiket már egyébként  előttem sok ezren észrevettek, legfeljebb az illető most először hallotta meg rendesen. Mint tudjuk, igazán nem vagyok sem ál-, sem valódi szerény, de ha bármelyik feminista írásom után azt mondja egy olvasó, hogy mennyire igazam van és hogy ráhibáztam, hát pontosan tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok Gloria Steinem. (MEKKORA volt a jelenet a Good Wife-ban?:))) Illetve nyilván az idegrendszeri sajátosságaim miatt, de azt is ijesztőnek találom, hogy emberek (jelen esetben nők) ezrei kvázi kihasználnak valakit, aki hatásos indulattal beszél azokról a dolgokról, amik őket is zavarják, de azért annyira nem, hogy valóban tegyenek is ellene valamit. Nagyon igyekszem a lehető legvisszafogottabban fogalmazni, szeretném ezt szociológiai szempontból láttatni és nem minősíteni, átjön valamennyire?

A cél az lenne, hogy az indulat mellett érvek is legyenek és hogy a közönség-közösség képes legyen az olvasottakat használható módon beépíteni a saját értékrendjébe. Tudom, hogy rohadt nehéz ez, én is küzdök vele.

 

 

Sütis

A héten megint desszerteztem kicsit, bár még teljesen magánszorgalomból, az eclair forradalma cikk csak előkészítési fázisban van (Gresham, Meridien, A Table lesz). A La Deliziában ettünk egy-egy szelet tortát Annával, tegnap meg a La Mimosában fagyiztünk, sütiztünk. És a Sommerben is találtam igazán finomat, elmondom. Sőt, ha már édesség, ettem fánkot a Nagymező utcaiban.

Most az összes többi benyomástól függetlenül annyira nem értem ezt a kötelező cukiságot, amit minden cukrászda tol. Simán lehet, hogy csak a cukorsokktól, de hánynom kell ezektől a mosolygós, rózsaszín erőlködésektől – csináljál vaze rendes sütit és nem kell semmit mondani, tőlem rocker vagy punk is lehetsz, csak ne legyen margarin abban a kurva tortában. Na.

Szóval kezdjük a Sommerrel. Mivel a Szív utcai fagyizó bezárt, most oda megyünk minden nap suli után egy gombócra. A gyereket az olaszok teljesen elrontották, már húzza a száját az átlagos fagylaltra, de azért ezt megeszi, még ha morog is közben, hogy mi nem olyan, amilyennek lennie kéne. Általában túl fagyott a textúrája és nem elég természetes az íze. Nyáron még 160 volt egy gombóc, most felvitték 180-ra, ami ahhoz képest, hogy Albertonál 200 volt, nem túl fair, de a Sommer nyitva van, ezt a javára kell írni. Innen szoktuk vinni egyébként a suliba a szülinapi tortát minden évben és a gyerekek, meg a tanítónők imádják. Én egy darabig a házias krémesüket szerettem, de a múltkor az exem hozott a vasárnapi ebédhez néhányat, és soha többet, köszönöm. Viszont kipróbáltunk náluk nemrég két alternatív süteményt, a sütőtökös-nyírfacukros annyira nem jött be, de a hagyományos angol almatorta szilvalekvárral a tetején nagyon. Abból fogok máskor is venni, ha jól emlékszem, 480 volt egy szelet. Meg úgy egyébként is szimpatikus hely a Sommer, nagyon a kerület-környék része.

sommer_cukraszda1_budapesttimes.hu_

A Fánki Donutsba egyik környékbeli bringa körutam során estem be, csak megnézem már. Mert elvileg szeretem a fánkot, csak nagyon-nagyon ritkán találok olyat, ami tényleg ízlik. Az itteniek nagy része kiesett nekem, mert nem eszem cukormázas vackokat, azokon kívül leginkább a barackos maradt, azt is kértem. Illetve utána jöttem rá, hogy talán mégis inkább boston krémest kellett volna, na, azért még talán visszamegyek. A fánk maga okés, de semmi izgi, viszont jó sok lekvár volt benne és nem is rossz fajta. Annyira sok, hogy a ruhámat, a táskámat és a bringámat is sikerült vele leenni, még egy hét múlva is hozzáragadtam a vázhoz. 300 forintért nekem nem volt elég jó sajnos, különös tekintettel rá, hogy nem sokkal utána egy Dob utcai éjjel-nappaliban 150-ért szerintem ugyanolyan jót vettünk a gyerekkel, csak szilvalekvárral. A Fánki után egyébként elmentem a Pizzicába is megint és az annyira, de annyira csodás volt, hogy egy időre elgondolkodtam, nem hagytam-e el valahol az édes fogamat.

1795918_558083210960161_683714771094717752_o

A La Deliziába is a Pizzica után mentünk, ez egy tökéletes felállás nekem, egy szelet pizza, egy süti, még egy jó tea kéne ott helyben valahol. Na, a Delizia ugye a kekszekről híres, azt nem ettünk. Viszont egy puha csokitortát és egy karamellás almatortát igen. A csokis igen jó volt, simán verte a hasonló Cake Shop változatot, a karamellásban viszont mintha margarin lett volna. Tudjátok, az az íz, ami feltapad a szájpadlásodra, brrr. A kiszolgáló csaj szólt, hogy hagyjuk kicsit állni, mert ha felmelegszik, jobb az íze. Ja, öngyújtóval ne  melegítsük kicsit? Huh, de hiányzik a Nobu almás crumble-je, atyaég. De ide még fogunk menni szerintem, közel van, nem vészesen drága, 690 egy szelet.

Keksztároló

És akkor a tegnapi Sundayfunday rendezvényünket gondoltuk fagyizással befejezni. A Fragolába indultunk, de közben eszembe jutott a La Mimosa, hogy ott még nem voltunk, úgyhogy sétáltunk kicsit tovább. Cukiság a köbön persze, viszont nagyon kutyás hely, víz kint, bent kutyakeksz, kutyamuffin. Nyilván egyiket se vettünk, kacsaszívvel etetem az állatot, nem sütivel. Pedig egy néni hosszasan győzködött minket, hogy a kutyák nagyon akarnak fagyit, látszik rajtuk. És hogy ő nem bírja nézni, amikor ennyire vágyakoznak. Mondtam, hogy nekem három gyerekem van, hozzászoktam ehhez a tekintethez, jól kezelem. Arra nem kértem meg, hogy fordítsa el a fejét, ha annyira nem bírja, mert tulkép kedves volt, még ha idegesítő is. Én karamell fagyit kértem, egy gombócot, és ott rögtön elromlott a kedvem, mert megláttam, mennyibe kerül és bele is nyaltam. 250 forint és gagyi. A többiek kértek valami somlói szeletet, egy marcipános izét és a gyerek kihisztizett magának két gombóc fagyit egy csokis rolettivel – úgy fizettem, mintha a véremet csapolnák. Ezer örömmel adok pénzt jó kajáért, a nyáron elég sokat is költöttem ilyesmire (istenem, azok a jó kis junkie bulik, amikor pl. a Funky Phoből hoztunk limited edition húsgombócot!), de ha nem elég finom és még túl is van árazva, kurva dühös leszek. Szóval részemről a Mimosa kizárva mostantól. A helyzet súlyosságát érzékelendő elmondom, hogy nem ettem meg a fagyit és a többiek is ott hagyták a sütik egy részét. Mindezt több mint kétezer forintért, köszi.

1490588_434901736636896_880009774_o

 

 

Képes

Nemrég egy nagyon helyes rendezvényen voltam, a Dilmah rendezte a Meridienben, csodás, karizmatikus emberek és a legfinomabb oolong tea, amit valaha ittam. Ennek ellenére, amikor a végén felkérték a résztvevőket, hogy gyűljenek össze egy csoportkép kedvéért, méltóságteljesen, ám határozottan távoztam a teremből és senki nem tudott volna rábeszélni, hogy maradjak. Bekukucskáltam az ajtórésen és még csak nézni is borzalmas volt.

Ahhoz képest, hogy évekig fotóztam (nem túl jól, bár sok pénzt kerestem vele), a pánik kerülget, ha engem akarnak lefényképezni. Kivétel ez alól a gyerekeim, bennük bízom. Úgyhogy egyfajta terápiás feladatnak fogtam fel, amikor úgy döntöttünk Mercivel valamikor a nyáron, hogy én leszek a modell az egyik cikkemhez. Praktikus elgondolás volt, a ruhák nagy része az én méretem, tudom, mi áll jól nekem és bőven elég két emberrel egyeztetni a fotózás előtt.

Az első alkalom előtt iszonyúan izgultam. Mondjuk előtte már fotóztunk közösen, de ott csak stylist voltam, bár Merci rólam is csinált képeket és mindig nagyon jó volt a hangulat, szeretem a stílusát. Nyilván az is hozzájárul, hogy húsz évvel ezelőtt együtt dolgoztunk a Citibankban és már ott is kedveltük egymást, hozzá kapcsolódik az egyik halálközeli élményem – jó buli volt.:) Szóval féltem, de ugye projekt, kibírom. És már közben is élveztem, aztán meg, ahogy megláttam a képeket, imádtam. Nyilván az ismerőseim is, mert megtörve korábbi képtelenségem, kitettem őket a Facebookra.

Aztán múlt héten megcsináltuk az első olyan fotózást, amin az egyik ügyfelem volt a modell, egy nagyon cuki csaj, a ruhákat én adtam hozzá, szerencséjére hasonló méret vagyunk. Még csak két képet láttam, de hát atyaúristen. Nyilván jó a stylist:), jó a fotós, csinos a modell és van rajta némi photoshop, de semmi smink, semmi világítás, semmi feszengés, csak móka, még ha fárasztó is. És az alany úgy néz ki, mint egy filmsztár.

Az én hasonló típusú képeimet természetesen feltöltöttem a társkeresős oldalakra is, és félelmetes a hatása. Pedig a korábbi fotóimon sem néztem ki rosszul, és bár szerénytelenséggel soha nem lehetett vádolni, de ez tényleg nagyon durva.

bor2

Miközben nagyon tetszik az egész, nálam jobban senki nincs azzal tisztában, hogy nem így nézek ki. Nincs az a rendezvény, aminek a kedvéért ennyire kiöltöznék, nem az a célom, hogy a testemet bámulják az emberek. Szex kedvéért, egyfajta előjátékként egy rövid időre azért simán. De nem azt akarom, hogy ilyen hatást keltsek, jobban kedvelem, ha a seggem helyett arra figyelnek, mit mondok. És nem, ez nem jelenti azt, hogy elítélem, ha mások másképp csinálják, csak nekem nem tetszik. Nem is kell tetszenie.

Persze az ilyen képek láttán nyomulnak a hímek erősen. Társkeresőn pillanatok alatt a legnépszerűbbek közé kerülök, ha nem is hosszú időre. Mert amint elkezdenek velem beszélgetni, kiderül, hogy mekkora egy agresszív, okoskodó picsa vagyok.:)

Facebookon meg előbújnak az expasik és a wannabe-k. Nem, nem gondolom, hogy egy ilyen fotóval jogot adok bárkinek is arra, hogy rám nyomuljon. Különös tekintettel rá, hogy mondjuk tizensok éve nem szóltunk egymáshoz egy büdös szót sem, nem érdekelte, mi van velem, ha én kerestem, leszart. De most muszáj jeleznie a közösség számára, hogy megvoltam neki. Annyira piti és sértő. Ettől függetlenül mindenkinek csak javasolni tudom, hogy kipróbálja, egyszerűen jó érzés ránézni, hogy ilyen is vagyok. Ha csak öt percre is.

Viszony

Vannak azok a pillanatok, az elsők meg az utolsók. Nem mindig emlékszik rájuk az ember, de bizonyos esetekben beégnek. Az ember azt hiszi, nem tehet ellene semmit, de valójában csak nem akar.

Egészen elképesztő sorozatba kezdtem bele, gyakorlatilag képtelen voltam levenni a szemem a monitorról, a számra szorított kézzel néztem végig az első részt, néha levegőt is alig vettem. A Showtime megint nagyot villantott, csodálatos színészek mondják a tökéletesen megírt sorokat és vizuálisan is lenyűgöző. Mindenki elég szép benne, de azért igazi annyira, hogy fájjon.

Már az elején tudja mindenki, hogy rossz vége lesz, mégis nekikezdenek, mert valami durván húzza őket befelé. Ha nem érnének egymáshoz, nem beszélnének, sikerülne kikerülni, tudom, próbáltam már. Meg azt is, amikor direkt megy utána az ember. Nem kell hozzá házasnak lenni, anélkül is látszik rögtön a kezdetén, hogy nem kéne, de persze attól csak még durvább.

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 57 other followers